Elveszve kissé Düreres emlékeim mauzóleumában, újfent megállapítható, hogy grafomániából nem jeleskedem, ha beszámolóról van szó, pedig az elmúlt évtizedben tényleg rengeteget időztem itt, és minden egyes alkalommal hazavihettem a helyből valamit útravalónak, ami életben tart a következő alkalomig, hisz valahogy mindig minden szebbnek tűnik egy-egy ilyen este után, még ha nem is feltétlen maradt írásos nyoma. Ezúttal 2019-be és a Room 041-be viszlek magammal, útitársaink pedig az Aspects, az Orient Fall, az Omega Diatribe és a Kill With Hate. (Forrás:passzio.hu, megjelent 2019.05.01.)

A Botondnak szervezett jótékonysági est mindig  a kicsi szívem csücske marad, leginkább azért, mert remek példa arra, hogy ez a közösség, ha összefog, várakozáson felül teljesít. Egyébként is a koncert főszervezőjének köszönhetem az ötletet, hogy most, az Ajtósi- komplexum zárása apropóján újra elérhetővé tegyem a koncertes emlékeim, amik még jobban ide kötnek. Több hasonló eseménynek volt otthona a Dürer Kert, lenne még mit kiemelni, de  ezúttal irány 2016 egy rendhagyó beszámolón keresztül, ami az érintettek közreműködése nélkül nem is tudott volna létrejönni, de komolyan, mert vannak azok a pillanatok, amiket tényleg lehetségtelen szavakba foglalni...(Forrás: passzio.hu, megjelent: 2016.09.28.)

Nosztalgia kirándulásunk folytatásaként érkezzen értekezésem az első budapesti The Agonist koncertről, akik végül az OTEP nélkül, a Selfmachine és a Ferium társaságában érkeztek hozzánk, hazai oldalról pedig az Insane és a Nova Prospect erősített. Ma sem lennék szívesen sem a Cudi Purci, sem a zenekar helyében, de szerencsére egyik érintettet sem viselték meg az előre nem várt történtek annyira, hogy ne folytassák, amiben jók, de nincs spoiler. Ami The Agonistékat illeti, azóta már két remek koncertet is adtak, előbb ugyanitt, utóbb a Jinjer [igen, vannak ilyen elvetemült perverzióim] vendégeként a Barba Negrában, de lássuk miként is telt számomra az ominózus éjjel, ami bizony véget is ért hamar... (Forrás: passzio.hu, megjelent: 2015.03.31.)

Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy pont ez a nyamvadt év jelenti az eddig ismert Dürer Kert végét is... Bármennyire is tudtam, hogy záros határidőn belül eljön ez a végtelenül szomorú pillanat, erre nem lehet felkészülni... Ezért ezúttal a Dürerhez kötődő kedves koncertélményeim szedtem neked csokorba. Mivel a beszámolás sosem volt az erősségem, nem is készült el sok anyag a témában, rengeteg ragadt a fiókban, mert egyszerűen nem tudta visszaadni amit ki akartam vele fejezni, muszájból meg minek? Az írások, mint mindig, a passzio.hu-n jelentek meg eredetileg, mivel az oldal még gyógyul, főszerkesztőnk engedélyével elérhetővé teszem ezeket a blogon is, mert az emlékezéstől nem tilthat el senki és semmi. 

Elsőként jöjjön egy össznépi banzáj, gondolatok a III. Tattoo The Sun-ról. Meglehet, nekem [ekkor még] nincs tetoválásom, a Powerground Management fémjelezte Tattoo The Sun fesztiválsorozat tavaly és idén is „piros betűs ünnepként” szerepelt a naptáramban és nem csupán a fellépő zenekarok miatt. Most valóban a tetoválások kerültek reflektorfénybe, hála az igen változatos délutáni programoknak. Így azok is jól jártak, akik nem feltétlenül szimpatizálnak az extrém zenei irányzatokkal. A rendezvényen résztvevő tetováló stúdiók pedig saját kis standokon várták az érdeklődőket és persze varrták, mert bizony ajándék minták is készültek eme neves napon. (Forrás:passzio.hu, megjelent: 2013.07.24.)

Ha szerinted is a  #avilaglegjobbzenekaraanapalmdeath, ideje, hogy rárepülj az idén indult Napalm Death Hungary blogra, ha még nem tetted volna. Köztudott, hogy Csiga Úr mindene a Napalm Death, ő egyébként nyomokban fellelhető a Rockstation-ön, de a Prosectura mellett is önkénteskedik. Idén áprilisban indult a blog, a közzétett gyűjtemény pedig folyamatosan bővül: képek, hangok, emlékek, plakátok: ereklyék, amiket tizenévekkel később is öröm elővenni. De az oldal több lett, mint szimpla rajongás, közösséget épít a maga módján, amire most talán eszméletlen nagy szükség van. Elég friss a kezdeményezés, de biztos vagyok benne, hogy tartogat még olyan meglepetéseket, amiket érdemes kivárni. Én meg vagyok véve, még ha szerintem a #vilaglegjobbzenekaraazanaalnathrakh.

Megígértem, úgyhogy érkezik eposznyi interjúnk második része, folytatódik a sztorizgatás a divideDról és arról, amit rejt. Színt is vallok rögtön, számomra is a Modulus indusztriálisabbnak tetsző vonala fekszik jobban, több fém, kevesebb neon jeligével, mégis, azon kaptam magam, hogy csak kisimultak a kétkedő szemöldökráncolások okozta barázdák és beszélgetésünk óta egyre többször időzik nálam a Behind Your Neon Eyes is, meglehet, nekem ez a "szóváltás" rakta méltó helyére az új albumot, na meg az, hogy főhőseinken tényleg tapintható mennyire a mindenük ez a zenekar, bár vissza tudná ezt száz százalékban adni az írott szó is... Azt, hogy a folytatás  ezúttal jobban sikerült-e, mint az első rész, rád bízom!

(divideD 2020 - b-j.: Void, Stalkher Jr., Brother Belmont,  psyKlone, Sol)

Nem is annyira réges régen, egy nem is olyan távoli galaxisban a magyar metal élet Stanja és Panja álmodott egy merészet és idesugározta a divideD-ot. Belmonttal és psyKlone-nal még augusztusban sikerült összeülnünk, hogy megelevenedhessen az út, ami a Behind Your Neon Eyes-ig vezet és elmerengjünk azon, mit tartogathat még a jövő. Ezúttal a karakterek hátterében rejtőző zenészeké a szó, faggatózni sem kell igazán, szóval nincs semmi csavar...Vagy mégis? 

Szubjektív kalandozásunk mai szösszenetének "főhőse" maga is zenél, méghozzá a Naqoy formációban, emellett írásai jó régóta jelen vannak különféle fanzine-ekben, legutóbb az endhits.hu-n lehetett megtalálni, de a Komakino blog története is egészen 2015-ig nyúlik vissza. Szerzője is azon kevesek egyike, akikhez zenekari ajánláson keresztül jutottam el, véletlenek egyébként sincsenek, ugye?

Folytatódjék az egyperces blog körkép, abszolút szubjektív sorozatom, kit érdemes olvasni a "nagyok" mellett témában. Érkezik is a Fekete Macska Suicide,  a szerző szavaival egy "kísérletező hangvételű, rétegzenékből építkező webzine Henry Chinaski, Jello Biafra és Rubber Johnny barátainak. Ziggy Stardust, Scott Kelly és Walter E. Kurtz titkai miatt." Ja és "gyanúsan sokszor van leírva az, hogy underground."

Ugyan nem célom mindenáron napi olvasnivalót szolgáltatni a mélyen tisztelt publikumnak, zavar, hogy rengeteg az üresjárat és elég kiszámíthatatlan minden megjelenés nálam, ezért hirtelen sugallatra arra jutottam, hogy pár szösszenetben összeszedem neked, szerintem milyen blogokba érdemes beleolvasni az internetben. Java részük egyébként is jóval termékenyebb, mint én valaha is leszek, ami már önmagában becsülendő. Meglehet szélmalomharc a próbálkozás, hisz az emberek egyre kevésbé szeretnek olvasni, főleg mióta ott a vlog és a podcast. De azért ne felejtsük el, jó pár oldal működik még a vezető honi e-zinek mellett, amikre érdemes figyelni, ha olyanok véleményére vagy kíváncsi, akik valóban képesek elmélyülten nyilatkozni az adott témáról, a tartalomközlési kényszer nyomása nélkül. Ebben a szellemiségben igyekszem én is pötyögni, és úgy gondolom, amíg ezek a blogok kitartanak, mindig lesz mit olvasni. Szépen ábécé sorrendben érkeznek az "egypercesek", amilyen sűrűn csak a melóm és tartozásaim engedik.

Eagle Has Landed (b-j) - Tari Bálint (ének), Farkas Péter Pí (ének, sampler), Kovács Dóra (gitár), Rácz Attila (gitár), Gróf Adolf (dob), fotó: Bodnár Dávid, David Bodnar Photography

Zuzu már biztos szóvá tette volna rég, hogy mostanában keveset foglalkozok a honi metal színtér "friss húsával", pedig megígértem neki, hogy nem hagyom pesztrálatlanul a feltörekvő hazai bandákat. Az Eagle Has Landed ötöse tavaly robbant be a köztudatba egy kellően sötét videoklippel és eddigi rövid, de annál intenzívebb pályafutása során már az ország legtöbb klubját megjárta, és olyan bandák társaságában volt látható, mint az Ingested és a Within Destruction. A videó már önmagában borítékolta számomra, hogy ezekre a srácokra bizony fülelni kell, az pedig, hogy Tari Bálint, akit még a szépreményű Saw Sign-ban hallottam először, vagy kilenc éve,  nekik (is) adta a hangját, végképp garancia a minőségre. Élőben sajnos csak idén augusztusban sikerült elcsípnem őket, megérte, már az első szám után tudtam, le kell ülnünk dumálni egy jót. A legutóbbi történések fényében még jobban örülök, hogy a találkánkra még a Dürerben kerülhetett sor, hiányozni fog. Ha neked is, tarts velünk még utoljára a X. Grindrise Festre, ahol a Sas is leszáll, búcsúztassuk el méltóképp sokunk egyik fontos menedékét a mindennapokból...

Akárhányszor igyekeztem érdemben megfogalmazni bármit arról, mit is jelent nekem a The Devil's Trade, egyszerűen nem ment, pedig részvétlenül elrohant 6 év a Those Miles We Walked Alone óta...Talán a The Call of The Iron Peak megérlelte bennem azt, aminek ki kell szakadnia, valamit, ami nem pusztán gondolatcsonkok koncepcióba erőszakolása csak azért, hogy meglegyen írásban. Az méltatlan lenne ahhoz az úthoz, amit Dávid bejárt, amióta meghozta a döntést, hogy kikotorja a The Devil's Trade-et a fiókból, az utat, amin azóta kísérem, mióta először levelet váltottunk róla... Majd eldöntöd, ezúttal sikerült-e...

Azt hiszem, a koncertek szerves része a jó sör, úgyhogy az élesztgetni próbált Másként „rovat” - mely honi zenészek  a rock-metal undergroundhoz köthető egyéb illetőségeiről igyekszik számot adni - keretein belül simán belefér egy tanulmányi kirándulás a hazai kézműves sörök világában. Kalauzom, pedig nem más, mint Sefcsik Marci (ének, gitár – Gyilkos), aki már 2018 óta erősíti a Mad Scientist csapatát, beszélgetésünk helyszíne pedig nem is lehet más, mint maga a főzde. Egy gyors üzem túra után kezdünk is, mert most kissé feszes a tempó.

Mint említettem, a Mad Robots munkássága már jó pár éve közel áll a pici szívemhez, bár még fáj, hogy többé már nem mondhatom, hogy "Rotömörö"...A mélyinterjú folytatásban tovább vesézgetünk, asztalon 2018-2020 történései. 

Ha eddig elkerült az első rész, gyere, összehozlak titeket!

Mad Robots 2020 - (b-j.: Kertész László-dob, Berszán Miklós - gitár, Csaba András, 'Joe' - basszusgitár, Mári Péter, 'PT'- ének; fotó: Bobal Photography)

Most, hogy már egy ideje magam vagyok a bloggal és a gondolataimmal, a passzio.hu elnyúló hiányzása okán, némiképp átértékelődött bennem a küldetéstudat. Legyen a kevesebb több, de az minőségi, nem feltétlen csupán kapacitás problémák miatt. Azt hiszem, az ember akkor "hobbír" jól, ha hajtja hogy mindig jobbat adjon, nos, a statisztikák alapján nem hiszem, hogy azzal ténylegesen segítek bárkin is, ha sorra osztom a zenekari híreket, az efféle tájékozódást jól szolgálják az olvasott "nagyok". Számomra hadd maradjon a dolgok mélyére nézés, a "különös szűrő" pedig hagy legyen szerény személyem. Mad Robotsékat sosem tévesztettem szem elől, mindig is szimpatikus volt az a kompromisszumkerülő, kísérletezős attitűd ami már a kezdetektől kerülgeti a csapatot, legutóbb például azzal taglóztak le teljesen élőben, amikor  Orwell Állatfarmjának rajzfilmesített verziójára nyomták a Dürer Pincében, hihetetlen, hogy az is már majdnem két éve volt. Az új album megjelenése pedig végre jó apropót szolgáltatott, hogy áprilisban újra összeüljünk egy virtuális beszélgetésre PT-vel és Joe-val, átrágni múltat és jelent, a terjedelem ismételten eposzi, így két részben publikálódik, rágcsát elő...

Havária 2020 - Némethi "Gepárd" Tamás (gitár/ének), Ördög "Ördi" Gábor (dob), fotó: POtographic Pictures

A Havária feltűnését a honi underground mélyén egy kedves zenész ismerősöm úgy aposztrofálta, mint az egyik legjobb dolgot, ami a magyar színtéren történhetett, egyetértünk. Régóta érett már bennem ez az interjú, úgyhogy épp ideje volt levelet váltani. 

A 2017-es Long Way Down bemutatkozó lemez után bő egy hónapja forog közkézen a Stabbed legújabb kislemeze. Már jó ideje követem a srácok munkásságát, és egy biztos, stúdiózásukat tuti valamilyen apokaliptikus esemény árnyékolja, legalább is ami a tagok személyes biztonságát illeti, úgy fest, az anyag ebből a szempontból is szintlépés, mondhatnám, eddigi történetük megkoronázása. Na de félre a tréfát, ez az EP ugyanis nem viccel. Meglehet, hogy a dallamos énektémák megfoghatóbbak, most is épp a nemrég kisfilmet kapott Cyclonus sorait dünnyögöm,  a mondanivaló nem lett kevésbé kellemetlenül húsba mászó, akár egy sportmasszázs, úthengerrel. A témák  fájdalmasan elborultak, már a kezdő Never Here-t hallgatva kedvem támad visszazárni magamra az ajtót még három hónapra és eret vágni, de csak finoman, hogy  szép lassan fájjon, a zenét legalább felcsavarhatom a picsába, mert Vári Gábornak  (Miracle Sound) hála, jól szól mindenen is. Eszméletlen sok mindent sikerült belesűríteni ebbe az EP-be, mégis beszippant egy szuszra, két törés közé azért befér némi szellőztetés. A lényeg a lényeg, iszonyatosan sajnálnám, ha a Stabbed sötéten komplex világa kompromisszumokba fulladna, kár lenne érte. De mielőtt rohansz lemeózni, miről is dumálok, csomagoltam egy kis útravalót alább, egyenesen a tagok tollából.  

Az interjú második részében a koncertszervezést tárgyaljuk. Mindig is foglakoztatott, ki(k)nek köszönhetem, hogy a kedvenceim Budapestet is útba ejtik turnéik során, nem véletlen faggattam anno Binder Gazsit (Cudi Purci Booking) is erről, már jó ég. Sajnos homály, mi volt az első Tukker Booking esemény, amire ellátogattam, de az tuti, hogy a januári Rotten Sound koncertet még sokáig emlegetni fogom. Az is biztos, hogyha valaha ilyesmire adnám a fejem, igyekeznék az említett srácok nyomában lépegetni...

Mostanában a vadabb, kaotikus asszociációk pörögnek nálam a legtöbbet, már, ami a zenét illeti. Állítom, hogy a budapesti Wasted Struggle kihozta az idei év egyik legjobb lemezét, és még csak május van. Basszusgitárosukkal, Karsay Mátéval ültünk le a monitor elé kidumálni a banda ügyes-bajos dolgait, és mivel másik illetősége, a Tukker Booking mellett sem lehet elmenni szó nélkül, jól kivesézzük azt is. Az eredmény nyilván eposzi terjedelmű, így az első részben a zenekari történésekről olvashatsz, hamarosan érkezik a folytatás...Remélem, úgy várod, mint az Operatív Törzs záróepizódját...

Wasted Struggle (balról jobbra: Horváth Tamás "Csonti"(dob), Alakszai László (ének), Karsay Máté (basszusgitár), Dobos Lajos (gitár)

A Fattyú Avius által 2017-ben megidézett, egyszemélyes pagan black metal, illetve dark ambient alapokon nyugvó projekt. Inspirációkról, diszkográfiáról, aktualitásokról és sok minden másról csevegtünk virtuálisan egy jót, íme az eredmény. 

Kedves Avius, köszönöm, hogy a rendelkezésemre állsz, kezdés gyanánt elmeséled, hogy cseppentél a horror punkból a black metalba?

Először is, köszöntöm az olvasókat, illetve köszönöm az interjú lehetőséget. Igazából nem egy túl hosszú történet, anno a fekete fémmel elég hamar megismerkedtem és nyilván a mainstream bandákkal kezdtem többek között a Cradle Of Filth-el. Ők a Misfits, a horror punk ősatyjának a Halloween II című dalát dolgoztál fel és itt kezdődött az ismeretségem a műfajjal. Szóval végeredményben előbb hallgattam black metalt és csak utána horror punkot.

Aztán megismertem egy helyi bandát a GraveStalkers-t, akik a Murderdolls/Misfits féle horror vonalat nyomták és később ott lettem basszeros, de közben meg ezerrel nyomtuk az Old Man’s Child-ot, a Moonsorrow-t, a Venom-ot meg ezekhez hasonló eszement zenekarokat, szóval nálam a két műfaj sokáig kéz a kézben járt.

 Napi #légypozitív: ska, punk és Sör. Klippel mutatkozik be a budapesti hetes, alakulásról, tervekről csevegtünk egy gyorsat virtuálisan, hogy legyen mit olvasni a dal mellé!

Ha jól tudom, tavaly karácsonyra állt össze a sCompany végleges felállása.

Tombi: A banda alapkövét az Ágoston-tesók tették le (Káze – ének, Sutyu – dob, Peti – gitár), egészen konkrét elképzelés volt a felállást illetően. A klasszikus dob-basszer-gitár-ének egészül ki trombitával, szaxofonnal és harsonával. Fúvósok terén volt pár tagcsere, de decemberre összeállt a dolog.

Már egy hónapja tart a mindenki életébe beszivárgó állóháború a láthatatlannal. Már egy hónap elröppent, az utolsó koncert óta, ami még megtartathatott, ugyanakkor mégis oly távolinak tetszik... Pedig csupán saját önzőségemmel küzdök nap mint nap, nem a frontvonalban... Egyelőre szerencsére nyerésre állok, sikerül a valagamon maradni...Nincs is okom panaszra, a melóm pörög ezerrel, itthonról is...

A koronavírus elleni küzdelem sokadik vesztese,  - a lemondott/elmaradt koncertek után - ez az interjú... De megoldottuk a szociális távolságtartás jegyében is, e-mailben. Az ilyen vészterhes időkben liszt helyett, azzal főzünk, ami van. Utaltam már rá sokszor, hogy az on graves a legjobb dolgok közé tartozik, amik csak történhetnek  a honi undergrounddal, hogy miért is, azt már többen megírták, érzékletesebben nálam. Úgyhogy, inkább lássuk, mi a helyzet a sírokon innen, s túl...

 VolumeFeeder (balról jobbra): Balázs Imi (gitár, ének), Jaksa Robi (dob), Drahota Geri (basszusgitár)
 Fotó: Szilágyi Gergely

Hódmezővásárhely fenegyerekeit már elég rég szeretném elcsípni, örülök, hogy legutóbbi, budapesti koncertjük előtt személyesen sikerült összeülni, ezúton is hála és pacsi a Witch Bone Gardennek  és a The California Nightmares-nek, hogy átengedték a backstage-et nekünk egy órácskára. Nem is hinnéd, mennyi sztori elfér egy órában... De ne is hidd, olvasd, úgyis kell valami elfoglaltság az önkéntes szobafogságra...

Tegnap a Rockstation mutatta be a mosonmagyaróvári Witchthrone második klipjét. A tavaly decemberben villantott Circle után a Shallow a második hírnök, a hamarosan megjelenő, a banda nevét viselő bemutatkozó EP-ről. Már ebből a két dalból egyértelmű számomra, hogy újabb üdítően fekete színfolttal gazdagodik a hazai színtér, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást, a kezdés bivalyerős.

A megfilmesítésért ezúttal is Piedl Andrásnak lehet hálálkodni, a keverésért Pencs Tamás felel.