Nosztalgia kirándulásunk folytatásaként érkezzen értekezésem az első budapesti The Agonist koncertről, akik végül az OTEP nélkül, a Selfmachine és a Ferium társaságában érkeztek hozzánk, hazai oldalról pedig az Insane és a Nova Prospect erősített. Ma sem lennék szívesen sem a Cudi Purci, sem a zenekar helyében, de szerencsére egyik érintettet sem viselték meg az előre nem várt történtek annyira, hogy ne folytassák, amiben jók, de nincs spoiler. Ami The Agonistékat illeti, azóta már két remek koncertet is adtak, előbb ugyanitt, utóbb a Jinjer [igen, vannak ilyen elvetemült perverzióim] vendégeként a Barba Negrában, de lássuk miként is telt számomra az ominózus éjjel, ami bizony véget is ért hamar... (Forrás: passzio.hu, megjelent: 2015.03.31.)

Ami késik, eljön…De mielőtt belevágok, merengjünk el kissé azon miféle misztikum övezi a zenészt, főleg, ha épp úton van! A turnézó zenész sebezhetetlen, tizennyolcad magával egy buszba préselődve, több nap utazás után sem gyűrött egy cseppet sem, és a turné 666-odik állomásán is ugyanazt a teljesítményt nyújtja, mint az elsőn, sőt, mindig kap olyat a közönség, amit máshol nem... Néha szembesülni kell azzal, hogy ez bizony nem így van, a zenész is esendő, hisz ember, ő is lehet annyira szarul, hogy bizony nem képes színpadra állni, ha beledöglik, akkor sem. Ilyenkor persze megkezdődik a vélt felelősök meghurcolása, az abszolút valószerűtlen összeesküvés elméletek gyártása. A fogyasztói társadalom „trollszülötte” bizony az undergroundban is fellelhető, hisz joga van hozzá. Egyesek habzó szájjal követelnek visszatérítést, ha nem azt kapják, ami megfelel a sokszor indokolatlanul magas elvárásuknak, mocskolják a helyet, a szervezőt, akár magát a zenekart is, mert nem képesek feldolgozni, hogy a megváltott jegy nem antibiotikum, így főleg influenzajárvány idején egyáltalán nem egyedi eset, hogy valaki akkora fizikai igénybevétel mellett, amit egy turné megkíván, kidől. Hogy erről ki tehet? A Karma, valamelyik Isten, esetleg a Sors, vagy a Balszerencse, ne firtassuk. Mi ilyenkor a teendő? Vagy belefulladunk a csalódottságba, és artikulálatlanul üvöltve követeljük vissza a „jussunk”, elfelejtve, hogy így mi károsítjuk meg azokat, akikért jöttünk. Vagy tiszteljük és értékeljük azt, amit a körülmények ellenére is nyújtani tudnak, erejükön felül, és belátjuk, hogy most van igazán szükségük támogatásra. Én az utóbbit preferálom…

Fél hét körül értünk a még épp csak ébredező Dürer Kertbe, gyorsan felkarszalagoztattuk magunkat, majd összefutottunk Szandrával. Mindig megnyugszom, ha vele találkozom egy-egy bulin, mert biztos lehetek abban, hogy a fellépők a lehető legjobb kezekben vannak a backstage-ben, most sem volt ez másképp, sőt…Sokat beszélgetni, sajnos nem volt időnk, hisz ő ment vissza tenni a dolgát, a nagyteremben pedig már kezdett a Nova Prospect. Nem is értem, miért kerülte el a figyelmemet eddig az épp az új nagylemezén munkálkodó kecskeméti formáció, főleg, mivel már 2007 óta aktívkodnak. Tudom, jóval kritikusabban szemlélem a női előadókat, ennek ellenére úgy gondolom, Gabiban minden megvan, ami az ún. „frontember alkat” sajátja, ha kell őrült, ha kell dög, mindemellett nőies és természetes, de ha a szükség úgy kívánja, tökösebb, mint jó pár hímnemű kollégája. Azért elég kevesen vállalják be, hogy a küzdőtéren, testközelből kommunikálnak a közönséggel…A zene pedig, „szabad és egészséges pop-rock-metal”. Az a fajta, ami okosan nyit a populárisabb műfajok felé, úgy, hogy közben nem köt kompromisszumot. Őszintén remélem, hogy az új anyag igazi áttörés lesz és a Nova Prospect ténylegesen kiléphet az árnyékból.

Az est soron következő fellépője az Insane. Biztos, hogy bennem van a hiba, amiért a több, mint 15 éves csapat egyetlen hangzója sem tartozott a mindennapi hallgatnivalóim közé, amit azonban élőben művelnek, az más, az embertelen, jó értelemben. Imádom azt a felállás független lendületet, ami még a legszigorúbbakat is képes önfeledt bólogatásra sarkallni, imádom a galamb maszkot, kell! Végül pedig tisztelem a végtelen kitartást. Úgy gondolom, mindig a hazai pályás előzenekarokon a legnagyobb a nyomás, nem kell feltétlenül a rutinra fogni, hogy az Insane mindig jól teljesít ezekben a helyzetekben.

Insane el, Selfmachine fel. A második albumán dolgozó holland csapat is először járt nálunk, sőt, ez volt az első Európa körük, de ez cseppet sem hozta őket zavarba. Elmondásuk szerint a zenéjük olyan, mintha „a szakállas Michael Jackson egy monster truckkal szántaná fel a teletabik földjét” és valóban…viszont ez a gyakorlatban igenis jól hangzik. Steven, az igen fejlett arcmimikával rendelkező frontember sem volt rest közelebbről szemügyre venni a közönséget, na és persze a zenekar többi tagja is igyekezett gondoskodni arról, hogy minél alaposabb bemelegítésben legyen részünk, a „hangolást”  a koncertjük után, a tömegben is folytatták, ehhez rettenetesen értenek.

Az izraeli Ferium sem engedélyezett sok időt a pihenésre, egész csinos kis tömeg fogadta őket. Ugyan Magyarországon először mutathatták meg magukat élőben, turnék szempontjából már gyakorlottnak számítanak, hisz már másodszor keltek útra a The Agonisttel, korábban pedig a Sonic Syndicate kísérőiként vették nyakukba Európát. Már a tavaly megjelent Reflections lemezzel bizonyították, hogy helyük van a nemzetközi death metal színtéren. Ennek megfelelően az este legagresszívabb műsorát hozták, azonban náluk pozitívabb kisugárzású embereket ritkán látni, elhallgattam volna még őket, de a shownak folytatódnia kell…

Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor tavaly Alissa távozott a The Agonistból, bár a Rockmaratonon élőben is megbizonyosodhattam arról, hogy jó helye van az Arch Enemyben. Kissé szkeptikus voltam, bár eszméletlenül drukkoltam a srácoknak, hogy megtalálják méltó utódját, hisz a mérce igen magas. Aztán publikálták az első friss dalt Vicky-vel, én pedig megnyugodhattam, hogy nem fognak eltűnni a süllyesztőben. Leírhatatlan érzés volt, amikor megtudtam, hogy idén alkalmam nyílik élőben is látni őket, hisz már a kezdetek óta nyomon követem a munkásságukat. A turné azonban nem indult épp szerencsésen, mint tudjuk az OTEP kevesebb, mint egy héttel az indulás előtt visszalépett, ezen felül a turnémenedzserük lebetegedett, és a repülőútjuk sem volt éppen felhőtlen… Ezen a napon azonban olyan dologgal kellett szembenézni, amire senki sem számíthatott, Vicky-t legyűrte a betegség, hiába próbálta az orvos koncertképes állapotba hozni, nem tudta vállalni a fellépést. Nem tudom, mi járhatott a srácok fejében, amikor ezt bejelentették, nem lettem volna a helyükben az biztos… Bár azt kicsit nehezemre esett elképzelni, hogy fog instrumentálisan megszólalni, egy eredetileg ének centrikus felállás. Nos, jól. Ez már akkor bebizonyosodott, amikor felzendült a Business Suits And Combat Boots, bár némileg még érződött a bizonytalanság, de ezen nem is lehet csodálkozni. Szerencsére az ott lévők java vette a lapot, bár némi „külsős” noszogatásra azért szükség volt, de Selfmachine és Ferium tagokkal a közönség soraiban bármi lehetséges, így a harmadik számra már totálisan felszabadult a társaság. Számomra a legnagyobb élmény a Dead Ocean szövegnélküli verziója volt, ami a mai napig a kedvenc tételem a Prisoners albumról. Rettenetesen jól példázza, hogy ezt a bandát bizony Chris Kells és Danny Marino alapította… Kaptunk egy remek dobszólót Simontól és némi ízelítőt az Eye Of Providence anyagról is, méghozzá eléggé rendhagyó módon. Tyran, a Ferium énekese ugrott be, a dallamos részeknél pedig Paco segédkezett két új dal erejéig, lehet, hogy nem volt épp tökéletes, de belerakták mindenüket, és ez a fontos.

Bár csupán háromnegyed órát játszottak, nekem minden percéért megérte, ha előre tudom, hogy erre számíthatok, akkor is tutira megjelentem volna. Örülök, hogy tanúja lehettem annak, ahogyan nem éppen kispályás zenészek egy lehetetlen szituációból valami igazán emlékezeteset hoznak össze. Ezek azok a pillanatok, amiért érdemes koncertre járni, szerintem.