SLOWMESH b.-j.: Mészáros-Komáromy Dénes (basszusgitár), Szabó Dávid (ének), Süle Tamás (gitár, vokál), Apró Antal "Tonya" (dob), fotó: bobal photography 

Öröm titeket újra üdvözölni, még jobb, hogy veletek nyithatom az évemet! Az előző azt hiszem, mindenkinek elég felemásra sikerült és sokunkat megtépázott, ilyen hátszéllel ti miként vágtok bele 2021-be?

Tonya: A felemás szerintem tökéletes kifejezés. Egyfelől egy elképesztő fejlövés, hogy ez az iparág körülöttünk jelenleg min megy keresztül és ezt rettenetes látni. Személy szerint a legfájóbb pont, hogy nekem ebben az egészben a kedvenc részem a koncertezés. Egy csomó klassz dolog van még, de számomra minden egyéb ezt hivatott megtámogatni és elősegíteni, emiatt ez az időszak eléggé kínszenvedés. Ugyanakkor jutott idő sok mindenre és a lemezkészítésnek kifejezetten használt az elzárás, ha lehet ilyet mondani, kimondottan szerencsésen indult ez a „karanténosdi”, mert az első lezárás idején lettünk készen a dobfelvételekkel, szóval túl voltunk a stúdiózás azon fázisán, amit még nem lehet elvonultan, otthonról, digitális eszközökkel megcsinálni. De mivel ezt időben befejeztük, onnantól kezdve, kihasználva a technológia adta lehetőségeket, elég sokat tudtunk molyolni a lemezen.

Dávid: Ez a „lezárásos” történet szült egy olyan érdekes szituációt, hogy amikor már megvoltak a stúdiómunkálatok és kezdtünk a videóklipekre koncentrálni, Süle Tomival (gitár) ketten el is kezdtünk felvenni egy videót, épp aznap kábé, amikor bejelentették, hogy nem szabad az utcán tartózkodni. Mivel mi már megterveztük a forgatást aznapra, kimentünk. Persze volt bennünk azért egy kis drukk, és aggódtunk, hogy mi lesz, ha jönnek a yardok. Mindenesetre elkezdtük a munkát annak rendje és módja szerint, aztán egyszer csak tényleg megjelentek a „szervek”. Úgyhogy pakolni kezdtünk gyorsan. Igazából maga a helyzet volt szokatlan, az ember korábban nem tapasztalt ilyet, hogy a zenekarát szeretné népszerűsíteni egy videóval és forgatás közben félnie kell, hogy közben nehogy lecsukják, vagy megbírságolják. A rendőrök egyébként jó fejek voltak, mondták, hogy nem kell ennyire sietősre venni a dolgunk, mert ha ez nekünk munkának tekinthető és kvázi dolgozunk, akkor ebbe nem piszkál bele senki, úgyhogy meg is nyugodtunk.

Tonya: Ennek kapcsán jutott még eszembe, hogy a zenekar aktivitásának a közösségi médián iszonyatosan jót tett ez az elzártság, volt időnk ezzel foglalkozni, beletanulni a dolgokba. Eddig inkább ösztönösen csináltuk, most pedig egész komolyan bele tudtuk vetni magunkat, ez például egy jó oldala az egésznek, mert nagyon fontos. 

Szerintem ez az új helyzet teljes hozzáállásbéli váltás volt, amihez mindenkinek kellett alkalmazkodnia. Mennyire reagált erre jól a zenésztársadalom, ti mennyire tudtok, ha lehet egyáltalán, profitálni ebből az egészből?

Dávid: Nagyon nehéz kérdés, hogy jól reagált-e, ez inkább olyan volt, hogy nem volt más. Egyszerűen nem tehettek mást a zenészek, tavaly nyáron, kora ősszel, amikor még volt lehetőség, aki tudott, koncertezett, abba lehetett kapaszkodni. De ugye a teljes fesztiválszezon elmaradt, illetve rengeteg olyan buli, ahol azok játszottak volna, akiknek ez a megélhetési forrásuk. Rengeteg ismerősünk posztját olvastuk arról, hogy tulajdonképpen az egész életük felfordult és el kellett gondolkozniuk azon, hogy miből tartják el a családjukat, volt, aki ételfutárnak ment, más a régi szakmájában helyezkedett el, iszonyatosan nehéz helyzetbe kerültek sokan.

Tonya: Igazából szerintem leginkább nem reagált, és azért, mert ennyi idő alatt egy ekkora ipar nem is tud lereagálni egy ekkora, drasztikus mértékű változást. Kettéválasztanám az egyént és a szervezeti szintet, nyilván, ahogy Dávid említette, szörnyű látni, hogy egzisztenciális válságba kerültek emberek, viszont maga az iparág, azontúl, hogy lekövette az előírásokat és elmaradtak az események, egyebet nem igen tudott tenni, és ebben még mindig keresi önmagát. Látszik, hogy a live stream jó poén, de nem megoldás. Az viszont egy tök pozitív hozadéka az egésznek, hogy eddig nem jellemző, érdekes virtuális események születtek. Nem tudom, láttad-e az Alice In Chains beiktatását a seattle-i Museum of Pop Culture-be, érdemes megnézni. Az az esemény eredetileg egy gálaest lett volna, amiből jobb esetben részleteket láthattunk volna, de a helyzet miatt egy egészen sajátos és zseniális műsor kerekedett belőle, ami egyébként sosem történt volna meg.  A másik fele meg, hogy nem hiszem, hogy most meg tudjuk ítélni, hogy a zeneipar jól reagált-e, ez egy hosszabb távú folyamat, az biztos, hogy hatalmas a gáz jelenleg…

Dávid: Két általunk nagyon kedvelt zenekar, a Black Stone Cherry és a Monster Truck egy többrészes, kis dalíró szeánszot csinált. Közösen írtak egy dalt, az online nyilvánosság előtt. Marha érdekes volt így látni az egész alkotói folyamatot. Picit átevezve a film világába, zenekarilag nagy kedvencünk a Vissza a jövőbe-trilógia, ehhez kapcsolódóan tartottak egy Zoom konferenciát, ahol az összes szereplő, rendező, forgatókönyvíró megjelent. Baromi jó belelátni kicsit az ő magánéletükbe, és hogy ők maguk milyenek a hétköznapokban. Ugyanígy, amikor a zenekarok jelentkeznek be otthonról, tök jó látni, hogy milyen mondjuk James Hetfield gyakorlószobája az otthonában. Tehát voltak jópofa hozadékai is a pandémiának, de ez elenyésző rész, hisz a mérleg másik serpenyőjében jóval több szarság van sajnos…

Tonya: Igen, a kiesett bevételek sajnos nem pótolhatók ezáltal. Ez a Black Stone Cherry-s történet borzasztó jó volt, tényleg. Gyakorlatilag Zoomon összejött a két zenekar összerakni egy dalt, és végig lehetett követni, miként lesz az első riffelésből egy teljes szám, amit végül ki is adtak. A kedvenc pillanatom az volt, még a legelején, amikor elindult, hogy Dávid rám írt, hogy te figyelj már, ezek pont ugyanúgy bénáznak, mint mi a dalírás elején, és ezt annyira jó látni. Na, ilyenekből azért többnyire kimaradsz, ha nincs a járványhelyzet. Ebben az a jó, hogy ha végre helyreáll a világ, az ilyen jellegű vállalásokat meg lehet majd tartani. Hogy ne az legyen, amikor – reméljük minél hamarabb – minden visszazökken a régi kerékvágásba, hogy ezt az egészet, mint egy rossz rémálmot elfelejtjük. Inkább tartsuk meg a tanulságait és az ilyen jellegű vívmányait. Ez nagyban is igaz, és a zenekar szintjén is, hogy minden olyan dolgot, amit most volt idő helyre rakni és minden olyan technológiát, amit sikerült végre kipróbálni meg kell tartani és hasznosítani. 

Így van. Számomra érdekes egyébként az is, hogy ugyan minden az elszigetelődésről szólt, az ilyen gesztusok által valahogy mégis csak személyesebbé vált a rajongók és az előadók kapcsolata. Betekinthetünk a színfalak mögé, amire eddig nem igazán volt példa.

Tonya: Persze, mondjuk a komolyabb előadóknál megjelenik az a faktor is, amit múltkor a Szénégető Ricsivel feszegettünk, ő említette, tök jogosan, hogy nem szeretné Tommy Leet egy bögre kakaóval, pizsamában látni, mert számára ő egy rocksztár, a rocksztár pedig kicsit olyan, mint egy szuperhős, körül kell lengje némi misztikum. Na, ebbe rendesen beletojt az, hogy Dávid látta Hetfield nappaliját. De persze az is lehet, hogy az egész csupán szépen ki volt találva, hogy a világ Tonyái és Dávidjai azt gondolják, hogy így néz ki James Hetfield  nappalija.(nevet)

Dávid: Ez egyébként egy elég jó kapcsolódási pont a Just a Guy című dalunkhoz. Amiben pont arról éneklünk, hogy mindenki csak egy srác. Szénégető Ricsi teljes szívből rajong, imádja a zenét, azzal kel, azzal fekszik, ezért rettenetesen fontos neki, hogy „bálványozni” tudjon egy-egy előadót, ami teljesen rendben van. Én egyszerűen más típus vagyok, úgy vagyok vele, hogy ők is csak emberek, természetesen rohadt sokat dolgoztak és óriási dolgokat tettek le az asztalra, amiért jár nekik a hatalmas tisztelet, mégsem tudok valami megközelíthetetlenként rajongani értük. Számomra érdekes látni őket az otthonukban és nem fog összedőlni a róluk alkotott világom, ha fürdőköpenyben, egy bögre kávéval jelennek meg.

Ha már szóba került Szénégető Ricsi, én is teljesen másképp rajongok, mint ő, jobb szeretem emberként látni rajongásom tárgyát, viszont Ricsinek ez az erőssége, szerintem emiatt ír eszméletlen jól és csinál végtelenül szórakoztató interjúkat. Belemászik az alanyai dolgaiba. Veletek is készült egy Ric$Cast epizód, iszonyat vártam, hogy éreztétek magatokat?

Tonya: Óriási élmény volt, szeretem az ilyet, hisz a magunkfajta undergroundabb zenészeknek baromi jó érzés, ha le tudnak ülni és beszélni arról, amit csinálnak, valakivel, aki kíváncsi rá. Elég régóta hallgatom egyébként Ricsi podcastjét, annyit tanultam belőle, csomó mindent megismertem általa és megváltoztatta a világomat több tekintetben is. A pandémia időszakát az ilyen tartalmak szerintem könnyebbé teszik.

Jöjjön egy kis nosztalgia, mert az szeretem. 2017-ben a Something New megjelenése kapcsán interjúztunk utoljára, mielőtt rátérnénk az új albumra és a tavalyi évre, meséljetek, milyen élmények ugranak be először a 2017-2019 közötti, elég intenzívnek mondható időszakból?

Dávid: A két lemez közt megjelent még egy kis EP is, a Liquid Love, ami, ha jól emlékszem, Valentin napon jött ki, 2019-ben. Hatalmas dolog volt nekünk, hogy Beau Hill-el dolgozhattunk, még ha csak online is ment az adat- és eszmecsere, és személyesen nem találkozhattunk. Ő ugye megkerülhetetlen és jegyzett név a szakmában, óriási élmény volt, hogy nem nekünk kellett kilincselni nála, hanem ő keresett meg minket. Valahogy az első lemezünk okán bekerültünk a látókörébe. Azt mondta, hogy már annyit kapott a zenétől ebben az életben, hogy megpróbálna valamit visszaadni és szívesen dolgozna olyan zenekarokkal, akik még nem annyira mainstreamek, ránk gondolt, úgyhogy megkevert nekünk három dalt, amiből tudtunk csinálni egy kis EP-t. Igazából a kislemez címadó daláról szóló poszt volt, ami emlékeztette Érsek Gábort, hogy ja, igen, kapott tőlünk CD-t és szívesen mennénk turnézni az Ignite-tal, vagy a Zoli Band-del, szóval lehet, ha nincs ez az EP és ez a szám, Gábor meg is feledkezik rólunk. Még aznap írt nekem egyébként, hogy úgy néz ki, lehet menni a Zoli Band elé turnézni, szóval ez mindenképp egy mérföldkő volt nekünk.

Tonya: Mielőtt a turnéról mesélek, visszatérnék arra a kérdésre, hogy mik voltak az említett időszak főbb eseményei. A Zoli Band-del közös turné nyilván köztük van, de említeném még a Halestorm, illetve a Black Stone Cherry előtti koncerteket. Ez a három csúcspont, amit mindenképp ki kell emelnünk, olyannyira, hogy mikor elhangzott a kérdés, és eszembe jutottak, beleborsódzott a hátam, annyira szívesen emlékszem vissza, és annyira sokat adtak, és nyilván, a zenekar előmenetele szempontjából is fontosak. A Halestorm, Three Days Grace-es, Budapest Parkos előzenekaroskodás azért mégiscsak körülbelül 1500 ember előtt történt. Black Stone Cherry-ék meg ugye hőseink, azon a bulin is jelentős nézőszámunk volt és velük is sikerült megismerkedni, voltak sztorik. Na, az egy olyan nap volt, hogy Ricsiként mentem, de úgy jöttem el, mint Dávid, hogy igen, ők is csak srácok, borzasztó jó fejek és kedvesek.

 A Zoli Band turné meg egészen különlegesre sikerült. Egyrészt azért, mert rettenetesen szerettem a lemezt, amit csináltak, Zoli hangja egészen különleges és baromi jó volt látni, hogy működik ő ebben az egészben nap mint nap, mint zenész és szervező. Végre volt olyan tizenegy napunk, ami egy az egyben arról szólt, hogy kizárólag a zenéléssel és az a körüli dolgokkal foglalkozhattunk. Mindezt olyan körülmények közt, amiket korábban még nem tapasztalhattunk meg, értsd ezalatt a szuper nightliner buszt, az ellátást, a klubokat, szóval nagyon nagy élmény volt, csúnya szóval élve, igazi zenészkedés zajlott. Az biztos, hogy óriási löket volt, sok szempontból, illetve rengeteget tanultunk is. Azért eggyel profibb világba kóstolhattunk bele. Sok mindent csináltunk, meg tapasztaltunk előtte is, de ezek mind-mind emeltek egyet a szinten. Tizenegy nap folytonos koncertezés eleve egész más dinamikát ad a zenekarnak, sokkal jobban játszottunk, nyilván rengeteget próbáltunk a turné előtt, de az más. Miután pedig „meghódítottuk Európát” hazatértünk és egy A38-as koncerttel zártuk a turnét, ami pedig egy szuper finálé volt, eljött egy csomó ember, ott volt minden haver, játszott közösen a két zenekar, a mai napig beleborsódzik a hátam, ha visszahallgatom, ahogy Dávid az Ignite nótát énekli Zoliékkal. Sztori meg nyilván ezer meg millió, mert iszonyat sok minden történik ilyenkor.

Ráadásul a Zoli Band akkori tagságának nagy részét már ezer éve ismerjük, jó cimboráink vannak közöttük, szóval emberileg is elég jól összepasszolt, meg érett a két brigád, úgyhogy tényleg olyan volt az egész, mint egy osztálykirándulás.

Mik a tapasztalataitok, még mindig akkora a szakadék a külföldi és magyar klubok között, mint néhány éve, vagy közelít a színvonal?

Dávid: Azt gondolom, hogy technikailag és a személyzet tekintetében jók vagyunk, viszont, ami még ma is egy hiányosság, az a vendéglátás maga, a catering, kaja, pia. Ez nem tudom, valaha meg fog-e változni Magyarországon, tartok tőle, hogy nem. Azt gondolom, hogy a technikusaink profik, a hangcucc is jó. Számomra ennél a turnénál az volt a legkellemesebb meglepetés, hogy tényleg minden állomáson kajával vártak, azonfelül kaptunk vacsorát is, volt rendes backstage, zuhanyzóval, bekészített törölközővel, tehát tényleg úgy érezhettük magunkat, mintha utazó sztárok lennénk. Ezt Magyarországon, a mi szintünkön igazából sehol nem lehet tapasztalni.

Tonya: Én azért kettészedném a szitut idehaza, mert ugye van egy krémje a kluboknak, amik világszínvonalúak, minden szempontból, viszont utána óriási a szakadék. A kis-, közepes klubok szintjén, ahol a hétköznapokban mi játszunk, baromi nagy különbség van a hazai és a nyugat-európai állapotok között. Ott a kisebbekben is jóval komolyabban vesznek mindent. A zenekarok mindig ezzel jönnek, hogy mert a kaja meg a pia, banálisnak tűnhet, pedig fontos. Nem azért, mert tök jó, hogy tele van az ember hasa, hanem mert ez még egy plusz tényező, amire nem kell koncentrálni, és így nem veszi el az időt attól, hogy a zenével foglalkozz. Akkor olyan dolgok történhetnek napközben, hogy a zenekar összejön a buszban, akusztikban próbálgatja az esti szettet, vagy épp kielemzi az előző nap koncertjét, szóval csupa olyan dologgal tudunk foglalkozni, amitől a következő produkció jobb lehet. Ezért annyira fontos, hogy ez a sok „apróság” ne kavarjon be. Turnéztunk már egyébként személyautóval, lerobbant kisbusszal, játszottunk foglalt házakban és imádtam azt is, imádom most is, de azért így teljesen más.

Ahogy említettem, technikai értelemben is sokat tanultunk, hisz komplett, két zenekarnyi cuccot naponta felépíteni, lebontani olyan logisztikai tevékenység, amit itt egészen másként kell szervezni, mint amikor az ember elmegy egy estére egy klubba, majd hazamegy, jobb esetben ott alszik valahol, sokkal profibb az egész, úgyhogy ebből a szempontból hasznos is volt. Nem szeretném elnagyolni a kérdést, tényleg baromi jól éreztük magunkat, nagyjából hasonló érdeklődésű emberekkel voltunk körülvéve: éjszakába menő zene mutogatások egymásnak, meg hasonlók. Egyszer-egyszer beszaladt egy nagyobb buli, de többnyire éjszaka utaztunk, én egyébként ezt a részét is imádtam, nyilván egy buszban nem úgy alszol, ahogy egyébként, de pont ettől volt jópofa, hozzáteszem, hogy Zolinak köszönhetően ez egy nagyon profi busz volt, állati kényelmes volt az egész és tényleg, reggelig lehetne sorolni a sztorikat…

Ha már a kluboknál tartunk, van kedvenc színpadotok itthon?

Dávid: Azt hiszem, szerénytelenség nélkül említhetem az A38-at, hisz már a VL45-tel is játszottunk ott, a SLOWMESH-sel többször is, és nem csak a színpad zseniális, hanem az egész klub, ahogy van, már maga a tény is, hogy egy hajóról beszélünk. Szeretem azokat a klubokat, ahol van igazi backstage, ami tényleg a színpad mögött van, és közvetlen onnan lehet felmenni a színpadra. A kisebb klubok közül egyébként én nagyon szerettem a Kék-Vörös Yuk kombót is, épp múltkor mentem el mellette és eszembe jutott, mekkora bulik voltak ott. Az újabb keletű klubok a belvárosban, bulinegyedben nekem még annyira nem jöttek át, valahogy jobban kötődök a régebbiekhez, ezek közül már több megszűnt, a Kultiplexet, Süss fel napot nagyon szerettük és persze a Dürert is.

Tonya: A Dürer minden színpadát megjártuk, mindig nagyon szerettem ott játszani, ha választani kellene, nyilvánvaló okokból a nagyszínpadot említeném, mint kiegészítés, de amennyiben egyet kellene kiemelni, számomra is az A38 a favorit, szerintem nem nagyon kell részletezni, miért. A Budapest Park a mi életünkben szintén különleges alkalom volt, tényleg rengeteget adott, profi zenekarokkal és komoly stábbal dolgoztunk együtt. Játszottunk már korábban is nagy helyen, nagy zenekar előtt és volt, hogy nem úgy sült el, ahogy azt az ember gondolná. Nem feltétlen kíváncsi a közönség az előzenekarra, tud az mostoha lenni akkor is, ha jó a hely. Bevallom, kicsit ott is erre számítottam, és úgy is nézett ki, beállás alatt nem igazán volt senki, visszavonultam melegíteni, de negyed órával kezdés előtt Dénes, a basszusgitárosunk berobogott a telefonjával, egy fényképpel, hogy „úristen, ez van kinn”, addigra már szépen összegyűltek. Mikor pedig felmentem, már rendes tömeg fogadott. Ott inkább az volt zseniális, hogy ugye van ez a tégla alakú felépítménye a színpadnak, aminek olyan akusztikai hatása van, hogy rettenetesen felerősíti a lentről jövő kiabálást, ha sokan csinálják, ami olyan mértékű visszajelzés, hogy hihetetlen. Ezt már nálunk is lehetett tapasztalni és ez óriási löketet adott, hisz egy olyan kölcsönhatást tett lehetővé a közönséggel, amit addig nem igazán tapasztaltunk, ez is mai napig libabőr. Bár, annyira meleg volt, hogy a mellettem felállított kis kamera kipurcant koncert közben, túlhevült, szóval voltak ájulásközeli állapotok, de maximálisan megérte.

Fotó: Mark A. Rosta Photography

Dávid: Nekem még az jutott eszembe a kedvenc klubok sorolása kapcsán, hogy azért vidéken is vannak jó helyek, ahová lehet, nem a SLOWMESH-sel, hanem korábbi zenekarainkkal jutottunk el, de mindenképp említeni kell. Ilyen például a balmazújvárosi Baki, ahol Tar Peti barátunk személye volt a garancia, hogy minden alkalommal jól érezzük magunkat. Szerintem a kiskunfélegyházi Rocktárt is ide lehetne sorolni, aminek gyakorlatilag a kezdetektől visszatérő vendégei voltunk, még az előző helyszínén is jártunk, ami talán egy iskolának az emeleti helységében volt berendezve, emlékszem, az ablakok matracokkal voltak befedve, az is szimpatikus volt. De leginkább az újabb helyszínre gondolok, ami a vasútállomás környékén található. Az egész régió meghatározó klubja egyébként, Kecskemétről is odajárnak az emberek bulizni, az első vonattal mennek haza, Ónodi Árpi a tulaj, és iszonyat jól csinálja. Ezenfelül a miskolci Corner Stage-et is kiemelném, egy saroképület, aminek az emeletén található egy tetőtéri klub, Horváth Gábor, az üzemeltető, eléggé ráment a jó whiskykre, úgyhogy mi elég otthonosan érezzük magunkat náluk. Kisméretű klub, emiatt baromi családias, de ha megyünk mindig jönnek az ottani haverok, és szerintem tényleg fontos, hogy ne csak Budapesten belül legyenek kedvenc helyek, hanem szerte az országban is, és ezeket tényleg nagyon szeretjük.

Tonya: Jó, hogy Dávid megemlítette ezeket a klubokat is, mert fontos megjegyezni, hogy valójában ebben a közegben érzem igazán otthon magam. Jó, ha az embernek van lehetősége belekóstolni az említett, nagyobb volumenű eseményekbe, a zenekarnak is nyilván jót tesz. Viszont, a Bakiról jutott eszembe, hogy más jellegű helyen nem igazán tud megtörténni, hogy hajnal kettőkor a tulaj a kezedbe nyomja a klub kulcsát, hogy ő már elfáradt, a zenegépet itt lehet kikapcsolni, a pultban meg van egy üveg whisky, viszont ő megy aludni tehát gyakorlatilag átvedlettünk bulizóból gondnokká. (nevet)

Egyébként „érzésre” miben más a nagyobb színpad? Másféle energiák szabadulnak fel?

Tonya: Abszolút, dobosként különösen. Amikor nagyon messze, vagy magasan vagy, az egészen más perspektíva. Mindkettő szuper egyébként, de teljesen más hatása van, mint mikor az arcodban vannak az emberek és közel a többiek. Ebből a szempontból a kisebb kluboknak nyilván hátránya, hogy nehezebb bennük mozogni, és előfordult, hogy öten már nagyon neccesen fértünk el a színpadon. A tágas színpad abból a szempontból előnyös, hogy van elég tér, azt hiszem ez az alapvető különbség, amiben minden zenekar megegyezik. Igazából az, hogy milyen a hangulat, nem ezen múlik, elsősorban rajtunk és az embereken. Önzőn fogalmazva, leginkább tőlünk függ és hogy milyen befelé, mert, divatos szóval élve, a zenészek közti flow, ami számít, hisz ez sugárzik le, vagy oldalra, attól függően, milyen a színpad, a közönségre.

Dávid: Tonya jól összefoglalta, én is a teret emelném ki, mivel sokat számít, ha minden irányba tud az ember mozogni, ilyenkor kevésbé görcsös, mivel nem kell tartania attól, hogy ha egyet hátralép a tarkójába ér a cintányér. Viszont való igaz, hogy a kisebb kluboknak jóval emberközelibb, meghittebb a hangulata.

Visszatérve erre a fránya 2020-as évre, elnézegetve a koncertnaptáratokat, elég mozgalmasnak ígérkezett. Ha jól láttam, finn tesóbandátokkal, a Nicumoval terveztetek egy kisebb honi karikát, illetve tervben volt egy japán és egy orosz fesztivál is. Miként éltétek meg, hogy a járvány keresztülhúzta ezeket a terveket?

Dávid: Legnehezebben a Nicumo-val közös turnét engedtük el, időrendben ez lett volna leghamarabb, áprilisban. A finn gyerekeknek már le volt foglalva a repülőjegy és a szállás és nagyon reménykedtünk benne, hogy ez még megtartható. Az orosz fesztivált viszonylag hamar lereagálta a szervező és átrakta ugyanarra a hétvégére, egy évvel későbbre. Profin megoldották, mikor belátták, hogy ’20-ban erre nem kerülhet sor, átmenekítették az egész programot ’21-re. A japán lehetőség pedig abból a szempontból volt érdekes, hogy amikor mi bekapcsolódtunk, már sejteni lehetett, hogy az esemény végül online lesz megtartva, így megpróbáltuk kihozni belőle a maximumot. Az online streamet és a promóciót igyekeztünk a lehető legprofesszionálisabb módon megoldani, hogy jó kapcsolat alakulhasson ki köztünk és a fesztivál között, hogyha esetleg 2021-ben összejön az esemény, tényleg személyesen is játszhassunk ott.

Tonya: Egyébként az orosz dolog tényleg rettenetesen frappánsan ment végbe, nem csupán annyiról volt szó, hogy a szervezők fogták, lemondták és átmenekítették a teljes programot a következő évre, hanem olyannyira előre gondolkoztak, hogy rögtön le is szerződtek mindenkivel, akivel csak tudtak. A munka még zajlik a háttérben, de mi már körülbelül a lemondás pillanatában tudtuk, hogy lesz helyünk a pótláson, ami, jelenleg úgy néz ki, meg lesz tartva idén. De majd meglátjuk, most már inkább elvárások nélkül állunk hozzá, és legfeljebb majd pozitívan csalódunk. Hogyan éltük meg? Nagyon sok időnk nem volt keseregni, mert egy csomó munka volt azzal, hogy másfelé kormányozzuk a hajót és azon agyaljunk, mi legyen. De mindemellett, a korábban említett okok miatt, amikor volt idő, azért szörnyű volt belegondolni, hogy akkor most a koncertezés kimarad, ugyanakkor nyilván ez volt a felelős magatartás. Amikor billegett, hogy meg lehet-e tartani az eseményeket vagy nem, sokan úgy éreztük, hogy ha szabályozás nem is tiltja majd, nem feltétlen ez a jó út ebben a helyzetben. De valójában ugye nem volt információnk, így mindenki a saját vérmérséklete szerint ítélte meg a helyzetet.

Tök jó, hogy az utolsó koncertünk a Mad Robots-cal a TRIP hajón még megvalósulhatott, de előtte már arról beszélgettünk a srácokkal, hogy lehet, hogy igazából nem kellene, de nem tudtuk eldönteni, eléggé össze voltunk zavarva.

Miként jöttek egyébként a külföldi lehetőségek?

Dávid: Kicsit kézműves módon ment, van egy orosz haverunk, akivel még a FEZEN-en ismerkedtem meg, nagy SLOWMESH rajongó, de egyébként semmi köze a fesztiválszervezéshez. Jó haverok lettünk és tartjuk a kapcsolatot, ő említette, hogy van Oroszországban egy új fesztivál, eddig egyszer, ha jól számolom, 2019-ben volt megtartva és egy olyan pasi csinálja, aki óriási metal rajongó és egész egyszerűen csinált magának egy fesztivált. Iszonyat szimpatikus lett, hogy az egész egy ilyen önszerveződő valami, és nagyon friss, ezért azt ajánlotta a barátunk, hogy érdemes megkeresni őket, hiszen annyira gyerekcipőben jár még a dolog, hogy előfordulhat, hogy simán fogadnak jelentkezéseket is. Úgyhogy ráírtam a szervezőre és meglepve tapasztaltuk, hogy ráharapott, tetszik neki a zenénk, úgyhogy átbeszéltük és örömmel elfogadtuk a megállapodást.

A Zoli Band-es turnén menedzseri szerepben tündöklő Pintér Norbi egyből rárepült a dologra, és jelezte, hogy nagyon szeretne velünk jönni, mert egyrészt imád utazni, másrészt neki is ez az élete, és majd turnémenedzserkedik, meg fényezik nekünk. Rettenetesen szeretnénk menni, szerepelünk az összes promó anyagon, úgyhogy, ha megtartják, ott leszünk.

Tonya: Annak a híre jött először, hogy ez egy ilyen csináld magad fesztivál, azt gondoltam, hogy tök jó, meg cuki lesz majd, de ahogy érkeztek a bejelentések a további fellépőkről, kiderült, hogy egészen komoly előadói gárdát sikerült összehozni és full profi az egész, csak most kezdték el. Nálam az tette be teljesen a kaput, amikor megláttam a szórólapon a nevünket az egyik sarokban a másik sarokban pedig a Skid Row szerepelt, akiknek épp viseltem a pólóját. Na, ezután derült ki, hogy elmarad, de a Skid Row-ra nagyon készültem, ugyan nem egy napon lettünk volna, de valahogy belobbiztam volna magunkat. Inkább heavy metal irányú fesztivál, főleg abban erős zenekarok szerepelnek a kínálatban, de roppant jó és tömény a felhozatal, úgyhogy tényleg reméljük, meg lesz tartva.

Dávid: A japán lehetőséget a gigmit oldalon keresztül találtuk. Ez egy, ha jól tudom, német kezdeményezés, az oldalukon keresztül lehet jelentkezni fesztiválokra, klubokba fellépőként, de akár teljes turnékat is szerveznek neked bizonyos összegekért cserébe. Japán nekünk már elég régóta beakadt, főleg Dénesnek, a basszusgitárosunknak. Szerinte nekünk oda nagyon el kellene mennünk, mert a japán közönség imádja, nem csak az Amerikából, hanem az Európából érkező metal zenét is. A már említett finn Nicumo egyébként már járt náluk, egy négy állomásos turnén. Ők is megerősítették, hogy tényleg rettenetesen szeretik a világ másik feléről érkező bandákat és iszonyatosan lelkesek. Eszméletlen különleges a zenei kultúrájuk és valahogy teljesen mások a zenefogyasztási szokásaik is, úgyhogy nagyon jó lenne arrafelé ellátogatni. Szóval beadtuk a jelentkezést, pozitívan reagáltak és az ottani szervezőkkel is kialakult egy jó kommunikációs kapcsolat, reméljük, ha a világ visszatalál a normális medrébe, akármi lehet ebből. 

Tonya: Amit Dávid említett a történet szebbik oldala, de az igazság az, hogy Dénes túl sok japán pornót nézett és szeretne a végére járni, tényleg úgy mennek-e a dolgok élőben is... (nevet)

Bármi legyen is, én drukkolok Japánhoz! Már szóba került az egyetlen 2020-as koncertetek, Mad Robots-ékkal játszottatok a TRIP hajón. Említettétek, hogy az akkori bizonytalanságban felmerült, jó ötlet-e egyáltalán megtartani a bulit. Ilyen körülmények mellett mi zajlott bennetek, amikor kiálltatok a színpadra?

Tonya: Rengeteget beszélgettünk erről, akkoriban pláne nagyon komolyan vettem a pandémia körüli intézkedéseket és a védekezést, mégis bevallom, ez mégsem befolyásolt, amikor kiálltam a színpadra. Egyrészt, mert már irgalmatlanul hiányzott és jó volt újra játszani, másrészt, mert egyfajta fellélegzés is volt részemről, akkor még azt hittük, ezután lehet jobb lesz. De a gitárosunk, Süle Tomi például azt mondta, hogy azért frusztrálta, hogy nem tudta, mi kering a teremben, szóval mindenki különbözőképp élte meg, de azt hiszem az mindannyiunkban bennünk volt, hogy valahogy nem oké a helyzet.

Dávid: Nekem kicsit személyesebb problémám volt vele, édesapám egy héttel korábban hunyt el. Emiatt feszített belülről a kérdés, hogy szabad-e ezt egyáltalán, vagy pont, hogy jót tesz majd a lelkemnek. Abszolút nem buliként fogtam fel, hanem inkább terápiaként, gőz kiadásként, hogy társaságban legyek és eltereljem a gondolataim. Nekem baromi nehéz volt, főleg azt tekintve, hogy ez volt az egyetlen koncertünk, úgyhogy én leginkább emiatt a családi ok miatt voltam bizonytalan. Végül nem bántam meg, hisz legalább egy koncertünk volt 2020-ban, de nem voltam jó hangulatban az a tény…

Számomra sokat jelentett, hogy élőben is láthattalak titeket, de azért ne hagyjuk említés nélkül, hogy online koncertetek is volt emellett.

Tonya: Élőben vettük fel, mindenféle vágás és utómunka nélkül, de felvételről adták le, így lehetett megoldani technikailag. Nekem egyébként rettenetesen jó élmény volt, pedig fáztam az egésztől. Gondolj bele, úgy teszel, mintha koncerteznél. A próbateremben. Mostoha dolog a stream abból a szempontból, hogy felerősít, kihoz minden hibát, az ember bizonytalanságait. Nem is éreztem feltétlenül, hogy olyan marha jó formában lennénk, de pont az ellenkezője történt, és baromi jól sült el. Próbáltunk rá sokat, de végül nem tettünk úgy, mintha koncerteznénk. A Down koncertje volt az első fizetős stream, amit láttam előtte és ott borzasztóan tetszett az, hogy ők sem próbáltak úgy tenni, mintha ez egy közönségnek játszott, giga koncert lenne, hanem gyakorlatilag, egy színpadon ugyan, de egymásnak, sötét háttérrel, bensőségesebb módon zenéltek. Ez nekem borzasztóan tetszett, mert úgy gondoltam, ezt kell követni, nem színészkedni kell, hanem láttatni, milyen, amikor próbál a zenekar, úgyhogy így meg tudtuk mutatni a banda igazi erősségét, ami az élő játék, ez a zene úgy az igazi. Teljesen csináld magad mód, három kamerával, vágás nélkül rögzítettük az egészet és tényleg pozitívan sült el, a mai napig előveszem ilyen merengősebb pillanataimban.

Dávid: Ahogy Tonya említette, a próbatermünkből volt a közvetítés és igyekeztünk lazán, szabadon kezelni, szóval jó hangulatban telt az egész. Bevallom, először azt gondoltam, hogy majd megállunk közben, és minden számot külön felveszünk, de aztán a többiek felvilágosítottak: nem-nem, elejétől a végéig, szünetekkel együtt egyben lesz eljátszva, szóval ebből a szempontból tényleg olyan volt, mintha koncerten lennénk és baromi hangulatos lett. Az elején persze feszengtünk, hogy ez most egy új műfaj, ilyet még nem csináltunk, de aztán rájöttünk, hogy igazából azt csináljuk, amiben jók vagyunk, úgyhogy nem kell aggódnunk.

Ideje rátérnünk fő apropónkra, december 15-én, a Hammerworld mellékleteként érkezett meg a második album, az Isolate. Miért tartottátok fontosnak, hogy az anyag fizikai formátumban is elérhető legyen?

Tonya: Mert ebben szocializálódtunk, és, bár lehet hogy ezt túlgondolom, de a rockzene szellemiségéhez valahogy sokkal közelebb áll, hogy legyen kézzel fogható formája, egyfajta „valóságosság.” Mondom ezt úgy, hogy én is hatalmas stream fogyasztó vagyok és nagyon jót tesz a magunkfajta zenekaroknak ez a technológia. De számomra, számunkra akkor lemez egy lemez, ha megjelenik fizikai formátumban is. Persze egy csomó bizonytalanság volt bennünk ennek kapcsán, hogy szükség van-e még erre, egyáltalán kell-e lemez, nem azt kívánja-e a kor, hogy dalokat jelentessünk meg egymás után, satöbbi, satöbbi.

Végül is, szerintem egész természetesen azért vetettük el, mert nem a mi világunk. Azonfelül még működik, és szó sincs arról, hogy ne lehetne teljes albumokat megjelentetni, nem is beszélve a bakelit őrületről. Azt gondolom, hogy ehhez a fajta zenéhez ez passzol, a Hammerworld pedig egy olyan partner ebben, akik mellett nem túl sok alternatíva van jelenleg itthon, ha profi módon, jól szervezetten, sok emberhez eljuttatva szeretnéd kihozni a zenédet CD-n is. Emellett régi, jól bevált kapcsolat. Az előző lemeznél is tapasztaltuk, hogy az újság megjelenésével, sok ezer példánnyal eljut a lemez az emberekhez, biztos, hogy ez valamilyen százalékban hasznosul, szóval ez egy nagyon jó konstrukció, szerintem, és a kiadó és a zenekar is teljesen jól jön ki belőle a végén, úgyhogy tök jól bevált ez nekünk.

Egyébként elég old school módon gondolkodunk a zenéről, mi itt mindannyian, például Dávid is borzasztóan vonzódik a gyűjtéshez, és a megfogható dolgokhoz. Így szerintem nálunk nem is volt ténylegesen opció, hogy ne jöjjön ki fizikai formátumban az album. Lehet, hogy eljön majd a változtatás ideje is, fene tudja. Nyilván most is az a helyzet, hogy van egy csomó CD-nk, ez mind szép és sokan értékelik, de sokszor hallom, hogy oké, de mibe tegyem bele? Jogos, bár ma már nem csak erről szól egy kiadvány, hanem licenc. Egyébként a lemez megjelenésekor vettem elő, és kötöttem be rendesen a hifibe a CD lejátszót, mert eddig inkább bakeliteket hallgattam, a CD-ket hanyagoltam az utóbbi időben, és meg kell állapítanom a lemez kapcsán, hogy még mindig a CD szól messze a legjobban, igaz ez a Spotify-jal való összehasonlításra is, szóval a legjobb élményt akkor kapod, ha beteszed a CD-t a lejátszódba.

Dávid: Az említett időszak, amikor azon agyaltunk, hogy legyen-e egyáltalán lemez, vagy dalozzunk vagy EP-zzünk, szintén egy fontos mérföldkő volt, és szerintem jól döntöttünk. Vannak más megoldásra is működő példák, például a Tulpa zenekar csinálta azt, hogy kihoztak egy ötszámos EP-t, úgymond első részként. A későbbiekben megjelentetnek egy másik ötszámos EP-t, ami a második rész lesz. Az is egy érdekes kérdés, hogy amikor valaki két fél lemezt csinál, miként kapcsolódik majd egymáshoz a kettő, ha majd egyben meghallgatod. Lesz-e különbség? Szóval nem rosszak ezek a megoldások, de mi valahogy mégis a régi sulis módszerhez ragaszkodtunk, hogy akkor inkább legyen teljes album, mert valahogy az hangzik a legjobban, hogy a két lemezes vagy három lemezes SLOWMESH, és ha már így pedzegetjük, a mostani lemez írásakor annyi, meg annyi téma összegyűlt, hogy már csőben van a harmadik lemez, iszonyat ráéreztünk a dalírásra, stúdiózásra, mintha egy elveszett fonalat így újra megtaláltunk volna, és megjött a kedvünk. Nem, hogy elbizonytalanodtunk volna, hanem inkább megerősítettük magunkat abban, hogy igenis ezt kell csinálni, mert ez egy tök jó folyamat.

Azért szerintem még vagyunk jó páran, akik szeretnek végighallgatni albumokat, és nem dalok között váltogatunk, talán még nem halt ki ez a generáció.

Tonya: Teljesen egyetértek, igazából, ha az ember zenél, az inspirálja legjobban, amit hallgat. A mi kedvenceink mind lemezeket csináltak és csinálnak a mai napig, és még fognak is sokáig. Így aztán nem igazán van késztetésünk más irányba menni, de meglátjuk, mit hoz a jövő. Van egyfajta varázsa a teljes albumoknak nyilván, nem annyiról szól, hogy adott egy jó dal, ami egy lejátszási listán feljön. A lemezeknek van egy felépített struktúrája, még ha nem is koncept albumról van szó. Imádunk azon filózni, mi legyen a sorrendje a daloknak, miként következik az egyikből a másik, zeneileg, tartalmilag, jó játék, de csak teljes lemezzel tudod játszani.  

Az album címadó daláról már többször szó esett, illetve arról is, hogy több dallal együtt, mennyire átértékelődött az aktualitása, a Something New számainak esetében is beszélhetünk ilyesmiről? Átértelmeződött bennetek valamelyik dal a megjelenése óta, eredeti mondanivalójához képest?

Dávid: Nem jellemző szerintem. Most a világ változott meg és fordult ki magából, a Something New megjelenésének idején nem volt példa erre, legalábbis hirtelen nem jut eszembe.

Tonya: Ha mondjuk nem a nagyvilág, hanem a kis, belső világ szempontjából nézzük, olyan előfordul, hogy te változol és te nézel másként egy-egy dalra, ez inkább ilyen személyes dolog, és nem olyan mértékű, mint mondjuk az Isolate kapcsán, meg ugye élményeket is felszed az ember az idők folytán, ami szintén változtat a hozzáállásán az adott témához.

Dávid: Eszembe jutott a Something New Win or Lose dala, ami a mesebeli legkisebb fiúról szól, aki elmegy szerencsét próbálni, világot látni. Ebbe kicsit beleszőttem, hogy a magyar fociválogatott milyen csodával határos módon jutott ki az Európa Bajnokságra, ez hatalmas eredmény volt, hisz azt megelőzően azt hiszem, 30 éve jutottunk ki utoljára Európa Bajnokságra, most ez aktualitását vesztette, hisz megint kijutottunk, úgyhogy kezdünk hozzászokni. (nevet) De ez persze csak egy ilyen apró hülyeség.

Tonya: Nekem még az On and On jutott eszembe, ami egy ilyen igazi, „még itt vagyunk és nem tudsz minket eltaposni” típusú, himnuszszerű történet számomra, és Dávid úgy is írta meg a szöveget, hogy tényleg a zenekarról szól. Amikor átalakultunk, nyilván volt egy csomó kétely, újraértékelődött bennünk a banda helyzete, szó volt arról, hogy ki mennyire szeretné, hogy folytassuk, mennyire működőképes a történet. A dal tulajdonképpen egy válaszreakció arra, amikor ez az egész beindult és borzasztó jól kezdett működni. Most, hogy ezt már évekkel meghaladtuk, és elég jól működünk azóta is, számomra már más értelmezése van a dalnak. Most már nem az újrakezdést, hanem a zene iránti elkötelezettséget jelenti számomra, mert ugye mi magunk is változtunk. Visszatérve az Isolate-re, valóban nem a járványhelyzetre írtuk a koncepciót, hanem az a furcsa szituáció állt elő, hogy ez írta bele magát a dalba, sőt az egész lemezbe.

A téma kapcsán, sok helyről hallani, hogy a virtuális térbe való helyezkedés a jövő. Valószínűleg, ha a helyzet normalizálódik is, többet fogunk például távmunkában melózni. Bennem leginkább az merül fel ezzel kapcsolatban, hogy pótolhatóak-e száz százalékban a személyes találkozások?

Tonya: Szerintem a személyes találkozások mélyebb rétegeit egyáltalán nem tudja pótolni az online tér. Viszont, a második oldalon ott van, hogy jóval több kontaktra ad lehetőséget, jelenleg például mi sem tudnánk beszélgetni, ha nem lenne ez a technológia. Az, hogy rendes, szervezett heti meetingjeink vannak a zenekarral, akkor sem volt jellemző, amikor még lehetett találkozni, de időközben beletanultunk és a mindennapjaink részévé váltak ezek a virtuális találkozók. Én például egy csomó olyan emberrel beszélgettem mostanában, akivel ritkán, vagy egyáltalán nem is találkoznék normál körülmények között, de mivel időközben rutinná vált ezeknek az eszközöknek a használata, élünk velük. De az tény, hogy bizonyos kapcsolati típusoknál nem működik, illetve zenekari szinten sem lenne elegendő, ha csak ekként kommunikálnánk egymással.

Más. Ami az album szövegeinek tematikáját illeti, most is előkerül amerikai történet. Megfordult a fejemben, ha a SLOWMESH amcsi banda lenne, talán jóval nagyobb tömegeket tudna megszólítani, ti szoktatok ilyesmin agyalni, vagy szimplán úsztok az árral?

Dávid: Azt gondolom, hogy az egész világunk olyan beidegződésű, hogy minden tekintet az Amerikai Egyesült Államok felé fordul. Ez már régóta így van, elég csak a mozifilmekre, vagy a zenére gondolni. Van egy olyan olvasata ennek az egésznek, hogy, ha amerikai vagy, bármit csinálsz, rengetegen fognak érdeklődni. Ennek persze az ellenkezője is igaz: meglehet hogy vérprofi produkciók elvéreznek, nem kapnak kellő figyelmet, mivel nem az USÁ-ból érkeznek.

Tonya: Ezzel kapcsolatban fontos, hogy ugyan sok amerikai kötődésű dolog van a zenében és a körítésben, de egyrészt ez mind természetes, mert abból fakad, amit hallgatunk és szeretünk. Ugyanakkor bennünk van bőven a kelet-európai irónia, ami igazán a szövegekben érhető tetten,  ameddig nem sokan jutnak el, de én például nagyon szeretem és enélkül egyáltalán nem lenne ugyanaz. Zenei szempontból is többrétűnek érzem, de tényleg sok minden van, amit beemelünk, mert zenekari szinten érdekel bennünket az adott téma, Dávid pedig megírja. Az effajta zenének a világ szemében az USA a bölcsője, és ez tök jó, mert olyan szempontból pozitív visszajelzés, hogy minőséginek gondolják a produkciót, na nem azért, mert ami amerikai, az egyből minőségi, hisz az nyilván hülyeség, hanem, mert olyan zenekarokhoz hasonlítanak, amikhez jó hasonlítva lenni, bár vannak kivételek… De most már megtanultuk megszeretni a Nickelback-et, ami ráadásul kanadai banda. (nevet) De egyébként én az ominózus összehasonlítás miatt hallgattam bele a zenekarba, és túl az őket körülvevő furcsa, cinikus hozzáálláson, az egy bődületesen jó csapat, eszméletlen jó dalokkal, úgyhogy, ha nem is egy az egyben, de azért fel lehet vállalni ezt is.

Dávid: De a legjobbat egyébként apósom mondta egyszer, amikor meghallgatta az első lemezt, „Ez marha jó, tudod, milyen a hangod, mindjárt mondom neked, kire hasonlítasz, na, az izére, a Freddy Kruegerre!”

Tonya: Nem tudom, meg akartad-e kérdezni, de ezért is van angolul minden, mert ez olyan zene, amit így érzünk, amihez az angol passzol, meg ugye Dávid így írja a szövegeket.

Bevallom, már nem igazán tartom ezt a kérdést relevánsnak 2021-ben, főleg mivel vannak olyan műfajok, amihez egyszerűen idegennek hat a magyar, de ha már itt tartunk, az érdekelne, magyar szövegekkel próbálkoztatok-e?

Dávid: Egyszer. Minket is érdekelt, vajon hogy szólalna meg anyanyelven, ezért az Alice in Queue dalhoz készült magyar szöveg, ami nagyon tetszett is nekünk, de az lett az eredménye, hogy egy teljesen más zenét csinált a számból, mert olyan kölcsönhatás van az ének és a zene közt, hogy utóbbi képes megváltoztatni magát a zenét is. Rohadt érdekes, de kicsit alternatív felütést adott az egésznek, és olyan lett az íze, mint egy keményebb 30Y vagy Vad Fruttik számnak.

Tonya: Nekem az volt a furcsa, amikor először meghallottam, hogy Dávid énekéből az első verzióban ösztönösen eltűnt a karc, kijött belőle a „szőr”, mert egy egészen más dallamvilágú nyelven énekelt, és valószínűleg ezt értette ő is azalatt, hogy elég más lett. Hallgattuk, hallgattuk, de nem sikerült megszeretni, nem is hagytunk neki sok időt, nyilván lehetett volna még rajta molyolni. De ez egy teszt volt, megnéztük, mi hogy viszonyulunk hozzá, csak azért mert vannak, akik azt mondják, hogy a magyarral jobban tudnák érvényesülni itthon, nekünk nem kell magyarul énekelni, mert nem függünk semmitől igazán. Ez az underground létnek egy iszonyatosan nagy előnye egyébként, hogy olyan jellegű eredménykényszer nincs rajtad, hogy emiatt változtass a – jujj, ezt mindig ki akartam mondani egy interjúban, figyelj - művészi koncepción.

Érthető. Egyetlen Mad Robots-unk szavaival élve, magyar underground metal zenekar vagytok, azt csináltok, amit akartok!

Tonya: Ők egy kicsit direktebben fogalmazták ezt meg, de teljesen igaz, na meg amellett sem szeretnék elmenni, hogy nálunk a külföldi vonal fontos. Egy időben azon is gondolkodtunk, amikor filóztunk ezen a nyelvi kérdésen, hogy megcsináljuk így is, úgy is, de az meg fura lett volna. Akkor meg felmerül, hogy most melyik az eredeti, meg ugye direkt fordítást nem lehet csinálni. Akkor meg már változik a jelentés, szóval elvetettük és szerintem nem véletlen, hogy nem választják sokan ezt a megoldást. Van a bevált egy mondatunk a kérdésre: ezt így halljuk a fejünkben.

Számomra annyira összenőtt a zenétek az angollal, hogy fel sem merült soha bennem, hogy miért nem próbálkoztok a magyarral, de itt már képbe kerül az ízlés, amiről meg nem vitatkozunk, ugye. De nyilván annak, aki nem beszél angolul, többet adna magyarul.

Tonya: Persze, ez egyértelmű és ezt meg is értem, sőt, aki beszél angolul, annak sem mondja ugyanazt, ha nem az anyanyelve, ez tök jogos. Mindezt beleszámítva is nekünk ez a járható út. Emellett persze rengeteg magyar nyelven éneklő zenekart is szeretünk és zseniálisnak tartjuk a magyar nyelvet magát is, de nekünk ez angolul tetszik.

Ha a zenekar jelenlegi pozícióját nézzük a visszajelzések tükrében itthon, mit gondoltok, jó helyen vagytok, ott, ahol jelenleg vagytok, 2020-tól függetlenül persze?

Dávid: Én igazából úgy vagyok vele, mint a saját életemmel, mindig elégedett vagyok, mert alapvetően ilyen a természetem, de nyilván folyamatosan dolgozunk azon, hogy egyre előrébb tudjuk haladni.

Tonya: Ami egyébként szerintem tök jól megfér egymás mellett. Olyan értelemben nem tervezünk előre, hogy mondjuk a hároméves terv vége, hogy megtöltjük a Wembley-t, megnézzük, mi kell ehhez és megcsináljuk, de mindig egy picivel többet akarunk, miközben a pillanatnyi helyzettel is meg vagyunk elégedve, mert imádjuk. Mindig azt próbáljuk látni, mi kell ahhoz, hogy egy lépést tegyünk előre. Nem feltétlen ez az út vezet az érvényesüléshez, de hozzánk ez passzol, mert így éljük a hétköznapjainkat is. Hozzá kell tenni, hogy nyilván mindenkinek megvan a privát élete, családja, munkája, satöbbi, amivel pedig szintén össze kell egyeztetni időnként a zenekarhoz kötődő vágyakat, ami ugyancsak fontos tényező. Ebben iszonyat nagy szerencsénk van, mert úgy jött össze ez a csapat, hogy nagyjából mindenki ugyanabban az élethelyzetben van jelenleg egy csomó szempontból, nincs olyan jellegű probléma, hogy nagyon mást akarnánk ettől, mást tudnánk ebbe beletenni, ami rengeteg, hasonló típusú zenekar végét jelentené, vagy óriási nehézségeket okozna. Szerencsére nálunk minden természetesen alakul, mivel elég hasonlóak vagyunk.

Az új lemez Together Alone tételére is forgattatok, méghozzá nem is akárhol, Tésen, miként találtatok rá a Dunántúl utolsó épen maradt szélmalmaira? Nekem óriási felfedezést jelentett.

Dávid: Először is örülök, ha megismertettünk egy gyönyörű helyszínnel, mert tényleg érdemes akár magánemberként is ellátogatni oda. Igaz, hogy már elhangzott a Divatikonos interjúban, de most is hangsúlyoznom kell, hogy tényleg egy áldás volt, hogy megvárhattuk ott a naplementét, mert az tette fel a tejszínhab tetejére a cseresznyét. A két malom egyébként egy falusi ház hátsó kertjében található, megközelíthető egy kis földútról is, de onnan azért, csak úgy, hívatlanul nem téved be az ember. Mi persze nem csak úgy simán bekopogtattunk az ajtón, hanem már egy hónappal előre leegyeztettük a látogatást, írásos engedélyt is kértünk, számítottak ránk, vártak minket, emiatt maradhattunk tovább és így a napnyugtát is megörökíthettük, ami zseniálisan nézett ki. Határozott elképzeléseink voltak arról, miként zajlik majd az alkonyat, merre kell fordulnunk, amikor ez ténylegesen úgy valósult meg, ahogy mi azt odavizionáltuk, tényleg katartikus élmény volt.

Hogy akadtunk rá a helyszínre? Azt hiszem, 2010-ben jártunk ott először. A feleségemmel valamiért nagyon szeretjük a szélmalmokat, szakmámat tekintve építész vagyok, ő pedig kedveli az ilyen hengeres épületeket, szóval ez így kialakult valahogy. A világítótornyokhoz is van egy érdekes vonzódásunk, talán azért, mert ezek ilyen romantikus épületek. Ez a két szélmalom, pedig szerkezetét tekintve egyedülálló, máshol nem találni ilyet. Az alföldi szélmalmoknak általában négy vitorlája van, ezeknek pedig hat, ettől különlegesek is, de már a fekvésük és a hangulat önmagában, amit árasztanak magukból lenyűgöző. A környék is gyönyörű, ahogy az ember elhagyja Várpalotát és megy fel a lankás-dombos területekre, eszméletlen hangulatos, tényleg. Ez egy fennsík egyébként a Balaton felvidéken, a Bakonyban, ezért is épültek ide a malmok. 

Tonya: Tegyük hozzá, bár lehet, hülyén hangzik, de nekünk nyáron ez a forgatás volt a koncert. Ez volt az az alkalom, amikor nyitott térben, egymás után eljátszottuk egy csomószor az adott dalt, ami már önmagában nagy dolognak számított, de ezúttal nem a közönségnek, hanem egy istállónyi tehénnek, akik már nyilván nem annyira élvezték ezt, de mindegy. Plusz egy jó barátunk, Fontos Gyuri hozta az ő csodás kütyüit, drónokat, nagyrészt ezekkel lett rögzítve a klip, ami olyan fajta kamera mozgásokra adott lehetőséget, amit egy „mezei” eszközzel nem lehetett volna kivitelezni, úgyhogy minden szempontból különleges volt ez a nap.

Terveztek még további klipeket az albumhoz?

Tonya: A végcél az, hogy minden dalhoz készüljön valami, ebben követjük a trendeket: videók, videók, videók. Előkészítés alatt, gyakorlatilag hetvenöt százalékban készen áll már kettő, a közeljövőben és március közepére is tervezünk egy-egy megjelenést, az egyik a Little Rock Nine-ra, a másik pedig a lemez bulizós dalára, a Ladyguest-re forog, amit, életünkben először ilyen sztorisan fogunk megfilmesíteni.

Utóbbit különösen várom, hisz az a kedvencem az Isolate-ről! Több zenekartól hallom, hogy manapság nem lehet meglenni vizuális jelenlét nélkül, ti miként látjátok?

Tonya: Egyértelműen így van, ugyanakkor én inkább a pozitív oldalát emelném ki, ez egy lehetőség is egyben. Az, hogy vizuálisan ilyen egyszerűen meg tudod mutatni magad, csatornák szempontjából, kiemelten fontos és hasznos. De ha belegondolsz, mik azok a social media felületek, amiket leginkább fogyasztunk itthon, a Facebook, a Youtube és az Instagram ugrik be először. Sőt, ha végigpörgeted a Facebook hírfolyamot, látszik, hogy leginkább a vizuális dolgokról szól, képeket, videókat lehet látni leggyakrabban, szóval abszolút fontos és hasznos is. Én például szeretem nézni, amit a többi zenekar, a kedvenceim csinálnak. Összességében ez a tendencia persze hatalmas zajt eredményez, amiből nehéz kitűnni, közhely, de igaz. De mindenkinek ugyanaz a pálya jut.

Dávid: Valamilyen vizuális köntöst minden dal fog kapni. Azt hiszem, már elárulhatjuk, hogy az összes számhoz készül majd kisfilm, amiben a keletkezési körülményeikről beszélünk, arról, mit jelentenek számunkra, és egyebek. Rendezünk egy tartozást is, a 2019-es turnénk élmény videóit is feltöltjük végre, ebből már négy epizód elérhető, illetve lesz egy, még titkos projektünk is, de a lényeg, hogy dúsítani fogjuk, és elárasztjuk különféle tartalmakkal a Youtube csatornánkat.

Tonya: Úgy vagyunk a kis projektünkkel, hogy nagyjából fél évre látunk előre, de közben gördülő tervezés zajlik.

Mennyire lehet egyáltalán előre tervezni? Vannak biztos pontok, amikbe kapaszkodhattok a 2021-es évet illetően?

Tonya: Igazából az összes olyan tervet, ami nem koncertezéshez kapcsolódik, meg lehet valósítani, a koncertszervezéssel kapcsolatban, mint a legtöbben, kivárunk. Nem azt a taktikát alkalmazzuk, hogy folyamatosan újratervezzük az eseményeket, kicsivel csúsztatva, bár bizonyos helyzetekben ez a módszer teljesen érthető. Mi abszolút azon az állásponton vagyunk, hogy meglátjuk, mi lesz ebből az egészből, és próbálunk minél gyorsabban reagálni, ha valami már biztos. Viszont a közösségi médiát meg lehet pörgetni, szerencsére rengeteg videó anyagunk van és van egy professzionális vágó a zenekarban, Süle Tomi, aki nem mellesleg a fő dalszerzőnk is, így sok mindent meg tudunk oldani házon belül, jó minőségben.

A vége felé jöhet a vesszőparipám. Miként vélekedtek a honi online rock-metal sajtóról. Néha az az érzésem, hogy a honi bandák még mindig nem kapnak kellő figyelmet.

Tonya: Úgy gondolom, hogy az említett nagy zajban, a hazai webzine-ek is kezdenek el-elveszni. A vezető oldalakon túl a kisebbeknek azért nem annyira nagy az olvasottsága, és ezek leginkább még mindig szerelemből vannak csinálva, ezért azt hiszem, baromi nehéz nekik és kevésbé érdemes beletenni a sok energiát. A nagyoknál előfordul, hogy a bulvár felé tolódnak az arányok, a figyelemfelkeltés miatt. Ezt a sajtó minden rétegében látni és érezni, és ezért mi, fogyasztók is felelősek vagyunk, szóval egyáltalán nem panaszkodni akarok. Szerintem nem az érdeklődés kisebb, hanem valahogy átstrukturálódott ez az egész. Viszont, az meg pozitív, hogy azok, akikkel beszélünk, igazi érdeklődéssel, viszonylag mélyen elemezve, a dolgok mögé nézve viszonyulnak hozzánk, úgyhogy minőségben rengeteget léptünk előre. Az idők folyamán több olyan kérdezz-felelek volt, amik kimerültek olyan generikus kérdésekben, amik engem például olvasóként sem érdekelnek, szóval itt is jelen van egyfajta kettősség.

Dávid: A mi helyzetünk megjelenés szempontjából egyébként sem feltétlenül szerencsés, mivel tavaly, december közepén, amikor kijött a lemez, több orgánum már simán lezártnak tekinthette az évet, és mondjuk megcsinálta már addigra az éves toplistáját. Meglehet, okosabb lett volna egy hónappal korábban kihozni, de mi arra hajtottunk, hogy ünnepek előtt mindenképp meglegyen, és odakerüljön a karácsonyfa alá, ebben is régimódiak vagyunk.

Számomra iszonyat szimpatikus, hogy ti is összeszedtétek a kedvenc tavalyi magyar lemezeitek, mennyire követitek nyomon egyébként az itthoni zenei történéseket?

Tonya: Abszolút. Az ötlet Dávidtól származik, és leginkább arról szól, hogy mi elsősorban zenerajongók vagyunk és csak másodsorban zenészek. Roppant fontos, amiből táplálkozunk, plusz, olyan jó az itthoni színtér, hogy egyrészt megérdemli, hogy mi is próbáljunk meg belerakni mindent, ami a saját eszközeinkkel sikerül. Másrészt pedig tényleg baromi jó lemezek születtek 2020-ban. Amikor Dávid bedobta az ötletet, nekem azonnal ugrott egyet a vérnyomásom, jó értelemben, és azon nyomban elkezdtem körmölni, miket szerettem 2020-ból.

Dávid: Ez a lista egyébként nekünk is jót tesz, bevallom a Tulpa EP-jét még nem hallgattam végig, de amit hallottam, rettenetesen biztató. Szóval ez valahol egyfajta emlékeztető is magunknak, hogyha még nem is hallgattuk ezeket az anyagokat rongyosra, még ez év elején szeretnénk végighallgatni az összeset. Például a Tonya javasolta Stabbed EP-jét sem volt alkalmam még meghallgatni, de vagyunk annyira fogékonyak egymás véleményére, hogy biztos, hogy teszek vele egy próbát, mert igenis kíváncsi vagyok, maximum nekem nem fog annyira tetszeni. Adunk egymás véleményére és nagyon szeretünk új dolgokat megismerni. A Grungery listája is azért volt fontos számomra, mert tök jókat lehet belőle meríteni. A decemberi Hammerworld lemezajánlói közt is ott van például a Trident, hallgattam napokig, tetszik, de érzem, még meg kell fülelnem párszor. Bruce Springsteen lemezénél rögtön éreztem, hogy nem fogja átlépni azt a bizonyos küszöböt nálam, kellemes, hallgatható anyag, háttérzenének tökéletes, de nem érzem korszakalkotónak. Mindenestre úgy gondolom, iszonyat fontos, hogy az ember nyitott és fogékony legyen, megadja az esélyt az új hangzóknak és belehallgasson, ez tök jó dolog.

Tonya: Egyébként a Spotify profilunkon is csinálunk egy válogatást, Dénes kezeli. Ide a mindenkori kedvenceinket szoktuk időről időre felpakolni, én sokszor előveszem és szívesen ajánlom. Úgy indult az egész, hogy Dénes kitalálta, hogy mindenki mondjon pár kedvencet, amit ő feltesz oda, de úgy, hogy kiderüljön, miből gyúródott össze a SLOWMESH, mint zenei stílus és ezt is tök jól megmutatja. Sokat foglalkozunk ezzel és zenét is rengeteget küldözgetünk egymással, Dáviddal pont az interjú előtt volt egy értekezésünk az említett Bruce Springsteen lemez kapcsán, szóval ez mind természetes.