Fotó: POtoghraphic Pictures

Eszméletlen öröm számomra, hogy egy bakancslistás interjúval folytatódhat Másként "rovatom", ami a honi rock-metal undergroundban (is) ténykedő művészek/zenészek jelentős, nem feltétlen zenei kötődésű munkásságát hivatott bemutatni. Nem hiszem, hogy lenne bárki köreinkben, aki ne tudná, kicsoda Borbás Robi, és ne hallott volna a Grindesign-ról. Ő az első magyar tetoválóművész, akinek a Tattoo Life kiadó gondozásában jelent meg antológiája tavaly, a 10 Years Of Grindesign mára bestseller. Erről a bizonyos tíz évről mesélt nekem is, amit a könyv kronológiája mentén igyekeztünk áttekinteni. Számomra az a hihetetlen Robiban, hogy az első perctől úgy beszélgettek, mint két rég nem látott barát, akikkel az eszmecserét mindig csak abbahagyni lehet, befejezni soha.  Baromira örülnék, ha az utánunk jövő generációkat ilyen példaképek inspirálnák, mint ő, és remélem, hogy az alábbiakat olvasva neked sem csupán az ugrik majd be róla, hogy kivarrta Jason Momoát...  Az első részben fókuszban a 2010-2015-ös időszak, melyben megkerülhetetlen a The Sharon Tate és az, miként lett illusztrációból bőrdísz...

(A második rész itt olvasható!)

Mielőtt rátérünk arra a bizonyos tíz évre, ugorjunk vissza jóval korábbra. Többször említed, hogy talán akkor dőlt el a sorsod, amikor apukád, kilenc éves korodban megmutatta az Iron Maiden, The Number of the Beast lemezét. Emlékszel még arra esetleg, hogy mi volt az a pont, amikor elért a felismerés, hogy hivatásszerűen szeretnél ezzel foglalkozni?

Szerintem az egyetem utolsó évében, azt hiszem, huszonegy éves voltam akkor. Igazából nem konkrétan eldöntöttem, inkább azt vettem észre, hogy napi szinten ezzel foglalkozok. Akkoriban még ezerrel pörgött a Myspace és iszonyat jó platformnak számított, emellett ott volt az emptees.com, akkoriban olyan kortárs arcok látogatták és publikáltak ott, mint Dan Mumford, Godmachine, Richey Beckett, Christopher Lovell, Sin Eater, akik rengeteget segítettek nekem és tök sokat tanultam tőlük. Emellett több menedzsment és zenekar is monitorozta az oldalt, például Olinak a Bring Me The Horizon-ból is volt fiókja, itt nézegette, mi az, ami jó lehet a BMTH-nak. Szóval, ha évet kellene kitűznöm, ezt a pontot 2012-re lőném be.

Egyébként könnyű lekövetni a történéseket, mivel tavaly voltunk együtt tizenkét éve a párommal, és ez mindig jó viszonyítási pont (nevet), egyébként Jucus már akkoriban is támogatott mindenben. Tisztán emlékszem, 2010 környékén még Bálesszal (Bakos Bálint - gitár dreadwolf) laktunk a Bajcsy-Zsilinszky utcában, együtt is zenéltünk. Abban az időben már rengeteget dolgoztam magyar bandáknak és a saját zenekaromnak is. A könyv által felölelt tíz évet, (tavaly volt, ugye a jubileum), is eszerint körvonalaztam, számításba vettem, hogy 2010-től már ezekben a körökben mozogtam, de igazán 2012-től volt „látszatja” ennek az egésznek.

A Myspace-en akkoriban még simán ment, hogy mondjuk, rád írt az I Killed The Prom Queen, valahogy egyszerűbb és célirányosabb volt a kommunikáció. Na, a lényeg, hogy az Abigail Williams, - akikkel ugyan kissé keserű szájízzel zárult az együttműködés, de lényegtelen - beajánlott az Aborted-nek, ahol együtt dolgozhattam Svennel (Sven de Caluwe - ének), iszonyat nehezen indult a közös munka, egy csomószor visszadobta a terveket, lassan haladtunk, de az a király, hogy később mégis újra megkeresett, szóval jó barátság alakult ki köztünk és körülbelül tíz mintát készítettem még nekik. Jó is, hogy emlegetjük, mivel idén újra lehetőségünk volt együtt dolgozni, volt varratni is, és tényleg egy szuper-szuper kedves embert kell elképzelni.

Rengeteg zenekarral megmaradt egyébként a jó kapcsolat, és sok olyan bandával dolgoztam, akik akkor még nem voltak nagy kiadósak, viszont az egykori tagok később bekerültek például a Fit For an Autopsy-ba, vagy a Thy Art is Murderbe, visszaforgatni sokszor nem is tudom, hogy miként kerültünk anno kapcsolatba. Ahogy együtt turnézott több csapat, gondolom, meglátták a merch pulton az adott mintát és utánakérdeztek, ki csinálta, én meg kaptam az e-maileket. Azt mindig hangsúlyozom, hogy szerencsés időben, helyzetben voltam akkor, mert itthonról, ha jól tudom, a Havancsák Gyuszin és a Sallai Petin kívül nem dolgozott senki külföldre, de ők ugye teljesen más művészeti ágat képviselnek. Annak idején a metalcore, deathcore virágzott, főként az úgynevezett MySpace zenekarok, ott van mondjuk a Misericordiam akik, biztos vagyok benne, hogy a MySpace miatt kerültek „kult” státuszba később. Na most, az említett korszak esztétikája iszonyat mozgalmas, színes, részletgazdag, tök vicces visszanézni, miket rajzoltam tíz éve. Egy kedves barátommal beszélgettünk a minap a Humanity’s Last Breath új lemeze kapcsán, hogy milyen kis csibészek voltak esztétikumban az első albumnál, de mennyire megkomolyodtak. Erre azt mondja, de hát ezt csináltad te is, és bakker, tényleg. Ha visszanézem, tizenkilenc-húsz évesen teljesen más trendeket kellett követni, főleg, ha zenéltél, nem vállalhattál be olyan pólót, amibe benne marad a pénzed, hiszen kis banda vagytok. Az összekuporgatott zsebpénzeket dobtuk össze mi is, szóval tartani kellett, ami éppen ment, úgyhogy érdekes volt visszanézni ezt a tíz évet és, hogy mennyi minden változott közben, milyen trendek követték egymást, és abból a szempontból is, ahogy rajzoltam/rajzolok.

Mondhatni művész család vagytok, hisz mindkét tesód Marci, és Bence is érdekelt a grafikus szakmában.

Így van, Marci most már, azt hiszem, második éve óraadó a MOMÉ-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ott végezte a mestert is, az alapdiplomáját pedig Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán szerezte meg. Ezenfelül a harom.studio-t viszi, ami lényegében egy grafikai stúdió. Leginkább arculattervezéssel, tipográfiával foglalkozik, már három-négy éve főállásban. Beni pedig, a polgári munkája mellett, épp egy játékon dolgozik, azt fejleszti, illetve képregényeket rajzol és illusztrál. Ezenfelül főleg hazai zenekaroknak készít mintákat, most például a dreadwolfnak készül több minden. Egyébként apum is rettenetesen ügyes kezű, viszont soha nem dolgozott a kreatív szférában. Azt veszem észre rajta, hogy ahogy idősödik, egyre inkább szeret barkácsolni, nekem is készített pár kelléket a szalonba, szóval valószínűleg innen is jön ez a beállítottság. Egyébként a szüleink tényleg mindig borzasztóan támogatóak voltak. Hallottam ilyen horror sztorit, hogy haverok dobták össze a felvételi díját egy ismerősnek a MOMÉ-ra, mert a szülei azt akarták, hogy orvos legyen, és nem engedték animáció szakra. Nálunk ilyesmi nem történt, azt mondták, ha úgy érzem, ebben lelném a boldogságom, akkor csináljam. Úgy gondolom, öcséim élete az én döntésem nélkül is ilyen irányt vesz, de biztos, hogy húztuk is egymást. Egyébként kisebb korunkban is folyton rajzoltunk, ez egy közös program volt, úgyhogy nem meglepő, hogy így alakult, szerintem.

Mennyire vagytok hatással egymásra, kritikus szemmel tekintetek a másik munkájára?

Abszolút. Hatással is vagyunk egymásra és kritikusak is. Igyekszünk megmutatni mindent a másiknak. Van egy közös Facebook csoportunk és oda küldözgetjük be a munkáinkat. Ami hatalmas segítség, ha például elakadunk, vagy mondjuk, amikor már megfárad a szemed és nem szúrod ki a hibákat, mi az, amitől jobb lehet az adott projekt. Akármennyire is közös az érdeklődésünk például zeneileg is, mindannyian annyira más vonalon mozgunk, más végét fogtuk meg a dolognak, hogy tök jó és hasznos, hogy a mai napig megbeszélünk mindent, mert előfordul, hogy frissebb szemmel látja más, mint te magad, ez a mai napig működőképes köztünk.

Ha jól tudom, Marcival közös kollaborációtok is volt.

Igazából sokszor előfordul, hogy besegítünk egymásnak apróságokban, de ami most hirtelen beugrik a közös munka kapcsán, az Invitro Brewing-gel közös projekt. Amikor Tomival (Szabó Tamás, Invitro Brewing) először együtt melóztam, elmondtam, hogy nem vagyok jó tördelésben meg tipográfiában egyáltalán, öcsém viszont igen, gyakorlatilag ezt is oktatja, úgyhogy mit szólna, ha Marcit is bevonnánk, és ezt a részt ő csinálná. Nos, ez annyira jól működött, hogy azóta is Marci csinálja ezeket, sőt, most önálló csomagoláson is dolgozik. De egyébként, amikor lehetőségünk van rá, szívesen dolgozunk együtt, mert ugyan teljesen különböző, amit csinálunk, néha mégis megvan a kis metszéspont és akkor szeretünk együtt ügyködni, gördülékenyen is megy és szeretünk közösen ötletelni. Amúgy is jó tesók vagyunk, de az ad egy pluszt, hogy a kreatív szférában is együtt tudunk működni néha. Pont a minap került szóba egy vendégemmel, hogy neki például huszonegynéhány évesen lett jobb a kapcsolata a tesójával, és ezt nekem annyira fura volt hallani, mert nyilván mi is marakodtunk, három fiú együtt, ugye, de sosem volt nagyobb probléma.

Illusztrátor karriered indulása, mondhatni összefüggött a zenekaroddal, hisz, ha jól tudom, a The Sharon Tate-nek és a Grinderise Clothing-nak készült mintákkal indult az egész. 2008 és 2012 közt voltatok aktívak és óriásit mentetek, a Cube borítója végül bekerült a könyvbe is.

Így van abszolút, és persze sokkal többet rajzoltam akkoriban a The Sharon Tate-nek, de végül azért csak a Cube borítója került bele a válogatásba, mert úgy gondolom, ha szabad ilyet mondani, hogy az volt a zenekar legprofesszionálisabb anyaga, és ezt a kiteljesedett formát szerettem volna berakni, emellett számtalan pólót is terveztem a bandának. Egyébként szerintem a zenekar miatt rengeteg meló jött, hogy egy konkrét példával éljek, a Drown My Day-nek, - lengyel cimborák, akikkel pár miniturnét lenyomtunk, ezt úgy értsd, hogy a környező országokban,  a legtávolabbi hely, ahová eljutottunk, Ravensburg volt talán,– csináltam póló mintát, illetve rajtuk keresztül kerestek meg más lengyel csapatok is, szóval tényleg rengeteget segített a banda, illetve egy idő után már vice versa működött az egész: el tudom képzelni, hogy sok olyan ember, aki a mai napig vásárol pólót, vagy printet a zenekar miatt ismerte meg a munkámat, illetve többen vannak, akik pedig a munkám miatt ismerték meg a The Sharon Tate-et. Iszonyatosan jól esik egyébként, hogy a mai napig rengetegen érdeklődnek, lesz-e esetleg valami, én szeretném, de nyilván az idő és a jelenlegi körülmények most nem igazán kedveznek ennek.

Akkor gondolom, rettenetet szívesen emlékszel vissza a zenekarosdira.

Szuper jó volt! Nyilván voltak negatív részei, például, hajnali hatkor, mínusz öt fokban bepakolni a kétszáz kilós erősítőt a Csepel Művekben található próbaterembe nem volt akkora buli, főleg, mikor mindenkinek hirtelen sietni kellett haza, és ketten maradtunk a feladatra, bár ezt is százötvenszer újraélném, nevelő célzattal is hasznos volt. Úgy gondolom, kicsit az is vetett véget a bandának, hogy belecsöppentünk a felnőtt életbe. Szerencsére mindenkinek volt melója és jószerivel mindenki azzal foglalkozott, amivel szeretett. Nekem akkor jött a tetkó, és konkrétan emiatt mondtam meg a srácoknak, hogy egyszerűen nem tudok ennyi helyre száz százalékosan koncentrálni. Azt sajnálom, hogy akkor maradt abba a banda, amikor egy tök jó irányba ment zeneileg, és kezdett kiforrni, bár ezek nagy szavak. Bármikor előveszem a Cube-ot, azt nem mosolygom meg annyira, mint az azt megelőző anyagokat (nevet), de megírni ezeket megint csak óriási élmény volt.

Imádtam stúdiózni is, ha tehetném és zenét írnék, úgy csinálnám, hogy már stúdióban, tudom, ez ilyen úri mulatság, de baromi jó volt. Azért is van itt egyébként az elektromos dobszerkó, amit Jucustól és a srácoktól kaptam közösen a harmincadik szülinapomra, mert ezt én nem engedtem ám el, csak nyilván egy akusztikus szettet a lakásunkban sem nagyon kultiválnának a szomszédok. De úgy gondolom, nem hagyta el az életemet a zene, már csak azért sem, mert végtelen mennyiséget meg tudok belőle hallgatni, illetve a lemezeket is gyűjtöm. Na, megint jól elkalandoztam, de visszatérve, a The Sharon Tate iszonyat sokat segített abban, hogy megerősítsen az illusztrációban. Szinte mindenkivel, akivel játszottunk, még ha nem is dolgoztam nekik, kialakult olyan kapcsolat, hogy közvetett vagy közvetlen módon valahogy az illusztráció mindig bejött a képbe, minél több zenekart hallgattam, és minél több bandával zenéltünk. Alap volt, hogy megnézted, milyen esztétikumot képviselnek ezek a csapatok, és ez ilyen több szem többet lát alapon roppant jól jött. A The Sharon Tate-ben is mindenki rettenetesen támogató volt, Zsolesznek (Szabó Zsolt énekes, jelenleg ügyvezető, tulajdonos - Grindrise Clothing, Rcksteady Ink, szervező - Grindrise Fest) eszméletlen jó szeme volt ehhez, a zenekari pólókon rendre ötleteltünk együtt, illetve akkoriban még sokat rajzoltam a Grindrise-nak is, amit azóta is rendszeresen összekevernek velem, szóval ez nem volt egy szerencsés névválasztás.(nevet) Mindegy is, már azt se tudom, hogy alakult ez ki, fel sem tűnt akkor a hasonlóság, de a mai napig kapok emaileket Grindrise pólók kapcsán.(nevet)

Tényleg szuper jó időszak volt! Mai napig járok, ha épp szabad, magyar underground bulikba, most is nagyon jók, de akkoriban, még ha mi nem is éltük meg mindig úgy, rengetegen voltak a koncerteken, volt rájuk igény, meglepően támogatóak voltak az emberek. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor a nyakunkon maradtak volna pólók, lemezek, az emberek várták, hogy kijöjjön a merch. Biztos ma is így van, de ez számomra akkoriban óriási inspirációt jelentett, és az volt, hogy oké, akkor még több pólót tervezünk és erre szépen lehetett a zenekart építeni.

A jó kapcsolat is megmaradt köztetek?

Meg-meg, sajnos nem mindenkivel ápolok napi szintű kapcsolatot, de keserű szájíz és harag nem volt jellemző egyáltalán. Pillinger Tomi (basszusgitár) például nagyon jó barátja Marci öcsémnek, Bálesz (Bakos Bálint – gitár, jelenleg dredwolf) pedig Beninek, együtt is laktak egy darabig. Gabikával (Tóth Gábor - gitáros, jelenleg HARMED) is tartom a kapcsolatot, de ő is mindig valamilyen projektben van, és nehéz is követni, hogy épp min dolgozik, de pont nemrég beszéltünk egyébként. Zsolesszal tetkós rendezvényeken találkozunk leginkább, de a kiállításomra is eljött, ahol baromi jót dumáltunk. Egyébként volt arról szó, hogy újrapakoljuk a bandát, de mivel egy próbáig sem jutottunk el, egyelőre jegeljük a dolgot. Persze, lehet, hogy lesz még ebből valami a jövőben, ha nem is feltétlenül The Sharon Tate formában.

Egyébként pont egy Grindrise Feszten, 2011 novemberében keresett meg Sárközi Zsolt (Dark Art Tattoo), hogy nem megyek-e el tetoválni. Az az este egyébként már önmagában is király volt azért, mert mi szervezhettük és a Darkest Hour előtt játszhattunk, akkor már Jakab Zoli is támogatott minket, ő igazából onnantól kezdve rengeteget segített a szervezésben, mikor kezdtek külföldi zenekarok bekerülni a programba. Aznap volt az első önálló kiállításom is és tényleg kiváló este volt, a Darkest Hour tagok megnézték az élőfestést, iszonyat sokat dumáltunk, drága Pándi Balázs cimborám nyitotta a kiállítást, nagyon jóban lettünk, az is ide s tova egy tízéves kapcsolat, nem véletlen kértem őt, hogy nyissa meg a tavalyi kiállítást is, így foglalva keretbe ezt az időszakot. Kevés olyan dolog van, ami élesen él az ember fejében, nekem ez a periódus az, a készülődéssel együtt. Vérző szívvel említem azt is, hogy a Dürer Kert adott helyet az eseménynek, a hátsó chill részben volt a kiállítás. Egyébként ez az az este, amire a Téveszme közönségszavazással jutott be, és ha jól emlékszem, Viktor itt került kapcsolatba a Darkest Hourral és készíthetett nekik klipet később.

Jesszus tényleg, mennyi kapcsolódási pont!

Nyilván vannak ennél legendásabb dolgok, de ez nekem, az én kis lelkemben szintén az. Az az este rengeteg mindenről döntött és emiatt is iszonyatosan hálás vagyok a Dürer Kertnek. Fura érzés töltött el, amikor megtudtuk, hogy ezúttal tényleg kampó. Emlékszem, ott voltam a megnyitó bulin is, a kertben, játszott a Blind Myself, a The Idoru, és még jó pár hazai banda. Ugye letúrták a Kultiplexet, aminek egyébként nem sok értelme volt, egy park áll a helyén… Szóval ilyen Kulti hiánypótlóként jött a Dürer és akkor még ilyen csimasz kopasznyakúként odakeveredtünk, és teljesen el voltunk ájulva, milyen rettenet jó a hely. Akkor még a franc se gondolta, hogy bármelyik színpadára valaha is felteszem a lábam, ehhez képest meg sem tudom számolni, hányszor játszottunk a helyen: több tehetségkutatón, a The Black Dahlia Murder előtt, és sorolhatnám, iszonyat jó időszak volt.

Minden színpadon megfordultatok, gondolom.

Aha, ugye a Dahlia, az August Burns Red, a Darkest Hour a nagyteremben volt, de amúgy a legkirályabb bulik helyszíne mindig a kisterem volt. Ja, és ha jól emlékszem, mi játszottunk először a Room 41-ben (akkor még VIP terem- a szerk.), a The Southern Oracle, a Téveszme és a ShowYourTeeth társaságában, tényleg őrülten imádtam azt az időszakot, ami tulajdonképpen azzal zárult, hogy szertefoszlott a zenekar.

Jucus egyébként mindig mellettem állt a zenélést tekintve is, annyit kért, hogy legyek reális: lássuk be, nem vagyok olyan jó dobos, mint jó rajzos, úgyhogy érdemes lenne figyelni, hova csoportosítom az energiáim javát. Tényleg borzasztóan sokat foglalkoztam a bandával, már ha csak azt nézzük, mennyi időt fektettünk abba, hogy jól nézzen ki minden, a logó, a póló, a Myspace, a Facebook oldal, minden. Ezenfelül volt heti két-három próba, és azért a Csepel Művekbe nem volt két perc kijutni. Megvolt ennek a szépsége, a Borárosos melegszendózásoktól, a próbák utáni sörözésekig. Bálesszel ugye sokáig együtt laktunk, mindig együtt mentünk haza, otthon írtuk a zenét, mindenkinek ilyen húszas éveket kívánok, mert iszonyat fasza volt. Főleg vidéki parasztgyerekként olyanokat megtapasztalni, hogy a The Idoru és a Blind Myself elhív turnézni. Hú, az első CD-m, amit a zsebpénzemből megvettem, az egy The Idoru lemez volt, szóval érted. Azóta is nagyon jóban vagyunk Bödecs Andrissal, tiszteljük, szeretjük egymás munkásságát. Szóval tényleg rengeteg eszméletlen jó dolog történt ezalatt a két-három év alatt, sőt, most, hogy így felemlegetjük, azt mondhatom, hogy az volt mindennek az alapja, amit én ebben az időszakban kaptam. Ez meg olyan, hogy az ember vagy megbecsüli, vagy eltékozolja, én igyekszem az első opciót tartani.

Szerintem jól teszed. A Dürernek fontos közösségformáló szerep is jutott, elmeséled, hogy az említetteken túl mik voltak a kedvenc estéid ott?

Jártam a kisteremben egy Cattle Decapitation koncerten, nyáron, lazán volt benn vagy ötven fok, ennek ellenére is elképesztő koncert volt. Rengeteg pici zenekart láttam ott, megkockáztatom, hogy az előzenekarokkal együtt voltunk vagy öten ezeken a bulikon, mégis életem legjobb estéiként maradtak meg. Ott van például a NAG nevezetű norvég banda, hát, be se tudnám lőni, mit játszanak. Újhelyi Endre még a Till We Dropban zenélt és akkoriban épp a Social Suicide-dal turnéztak, ő említette, hogy a gitárosuknak van ez a formációja, amiben dobol, szerinte nekem tetszene. Belehallgattam és azt mondtam, jó, ezt meg kell nézni és tényleg az egyik legszuperebb bulit nyomták le. Rengeteg olyan remek estét köszönhetek a Dürernek, ami nem feltétlenül valami nagyobb volumenű zenekarhoz kötődik, mondom, a kisteremhez számtalan kedves élményem fűződik, legyen az a Secret, az Origin vagy a Leng Tche, kihagyhatatlan a Converge is.

Nyilván vannak olyan kultikus koncertek, mint a gödőllői Mastodon, amikben, koromból kifolyólag nem volt részem, és ezekhez nem hasonlítanám az emlékeim, de úgy gondolom, hogy a legdurvább bulik kilencvennyolc százalékát itt éltem át. Olyan koncertek is voltak, amikre már meg nem mondom, hogy miért jutottam el, például a Bring Me The Horizon, Architects buli, ahol még kordont is húztak a színpad elé.(nevet) A már említett Dahlia koncert azért is volt emlékezetes, mert mi nyitottunk előttük, fél hét körül játszottunk, azt hiszem, és a folyosóig tele volt a terem, szintén nyár volt, locsoltuk az embereket, minden ajtó nyitva volt, annyira meleg volt. Nem tudom, játszottunk-e valaha annyira jól, pedig akkor voltunk a legjobban beparázva. Képzeld el, hogy felmész, kinézel és mindenhol tömeg. Pedig úgy indultunk neki, hogy jó, ha negyed ház lesz, mert ugyan ki a fene jön ide a hatórás kapunyitásra, vagy a fél hetes kezdésre. Csináltunk nyereményjátékot és Trevor, a Dahlia énekese húzta ki a neveket. Nem igazán boldogult a felolvasással, iszonyat vicces volt, a mai napig megvan róla a videó, eszméletlen este volt.

Na, de nem akarok tovább kalandozni, mert vagy százötven estét fel lehetne sorolni, még annyit azért megemlítenék, hogy itt, a kis Rooklet INK-es közösségünkben is nagy az átfedés zenei ízlésben, a noise-tól a groove-on, a hiphop-on át a black metalig mindenki mindent hallgat. Sokszor mentünk csapatostul, egy ilyen baromi emlékezetes, közös koncertünk a Primitive Man, Magrudergrind buli volt, velünk tartott egy lengyel cimboránk is. Egyébként mindenki a csodájára járt a Dürer Kertnek, a fellépők is, Abortedék sokszor emlegették, mennyire szerettek ott játszani. A SepticFlesh is többször megfordult ott, egész sokszor láttam őket én is. Krimh a dobos elég jó cimborám lett, ő jelenleg Bécsben él, és már nem is tudom, hogy lettünk jóba, de egyszer írt, és mondom, dobos fickó, megnézem már, hol játszik, és csak esett le az állam, hogy gyakorlatilag tizenhét éves korában kezdte, és egyre durvább és durvább zenekarokba került be. Úgyhogy lehetne itt nosztalgiázgatni a végtelenségig, nem gondoltam, hogy ennyi sztori eszembe fog jutni és még nem is beszéltünk a nyomdafestéket nem tűrő történetekről…(nevet)

Akkor ez jó végszó a 2010-2012-es időszak lezárására. Tudtad, hogy az első tetoválásodról készült kisfilm a mai napig elérhető a youtube-on?

Igen-igen. Fura egyébként, mert ugye korábban volt X évem, hogy bekerüljek egy kis közösségbe a zenélés révén,  -  azt nem mondom, mert nem igaz, hogy innen kikerültem, sőt… -  de meg kellett tanulnom alkalmazkodni egy új közeghez, ami a tetoválók világa. Érdekes, hogy mennyire zöldfülű érzés volt az első öt év tetoválóként. Konkrétan még a szalon megnyitásánál is éreztem ezt, de a tiszteletet persze megadta mindenki. Most, hogy így a tíz év felé közelít a tapasztalatom tetoválóként, egész pontosan kilenc éve lesz nyáron, hogy varrok, már nem kapom a rosszmájú megjegyzéseket, mint „kölyök farkas” vagy „zöldfülű”, vagy épp, aminek hívtak, de ez tök természetes, így működik és ennek örülök. Mindig megadtam a tiszteletet, de akkor tapasztalja meg az ember, hogy igenis el kell ebben tölteni bizonyos időt, amikor ez ténylegesen megtörtént, akkor érted meg ezt igazán.

És azt nehezményezték vajon, hogy túl gyorsan történtek veled a dolgok, hamar jött az elismerés?

Azt. Volt, aki megmondta a szemembe, amiért baromira tisztelem is. Más úgy fogalmazott, hogy pozitív volt a töltete annak, ahogy ezt előadta, de valahol benne rejlett, hogy „b*szódj meg”. Volt, aki nagyon nehezen viselte ezt. Másnak az volt a problémája, hogy nem maradok a seggemen, ülök este hatig a szalonban, és rajzolok még, miután varrtam, mert azt nem látták, hogy én már ezt csinálom ezer éve, ha pihenek, akkor is rajzolok, ez a hobbim, ezt szeretem. Félre ne érts, nem azt mondom, hogy nincs szükségem gyakorlásra, sőt, teljesen más agyat igényel a kettő, az enyémet is teljesen át kellett kalibrálni a tetoválásra, mert rohadtul nem működik minden bőrön, ami papíron. A mai napig ezen dolgozom, hogy próbálom megérteni, mi, hogy működik, ez a jó pap holtig tanul effektus.

Mindenesetre baromi izgi volt, iszonyatosan sokáig hezitáltam azon, elkezdjem-e a varrást, végül meg annyira beszippantott, hogy volt egy időszak, amikor az illusztráció ki is szorult az életemből. Ha a könyvet megnézed, ’13-’15-ig még egészen sok illusztrációt tartalmaz, ha emlékszel, ehhez viszonyítva az első fejezetben még több van, látszik, hogy akkor más dolgom úgymond nem is nagyon volt. Most kezd egyébként megint átbillenni a mérleg, idén azt csinálom, hogy kettő vagy három nap illusztráció és két vagy három nap tetkó. Úgy érzem, időszerű volt, hogy több időt töltsek a rajzasztal fölött, eszméletlen jól esik, nem tudom megmondani miért. Talán ezt a fura helyzetet, ami így globálisan fennáll, jobban el tudom így viselni mentálisan, ha egy kis buborékban vagyok, és többet rajzolok.

Visszakanyarodva a Dark Artos kezdetekhez, akkor azt mondtam, hogy jó, mindent feladok, és csak a tetkóra koncentrálok. Szerintem csak és kizárólag így lehet ezt csinálni. Sokan kerestek meg azzal, hogy el szeretnének kezdeni tetoválni, mit javaslok.  Azt szoktam mondani, hogy első körben felejts el minden mást, mert ez nem olyan, mint például az, ha azt mondod, szeretnél megtanulni vívni, eljársz edzésre, és csinálod hobbi szinten. Hobbi szinten tetoválni lehet, de nem érdemes, és nem vezet sehova. Nekem ezt elég korán jó helyre kellett pakolni az agyamban, az első években szerintem ezért illusztráltam drasztikusan kevesebbet, sokan rá is kérdeztek, abbahagytam-e. Ha illusztráltam is, nem biztos, hogy mindent publikáltam, mert először furcsán reagáltak a követőim, és nem értették, hogy akkor most mi van, mi ez a tetkó, most melyiket csinálom, szóval volt egy ilyen átmeneti időszak.(nevet)

Már abban a periódusban is megvolt az óriási követőbázisod?

Nagy szerencsém volt ebből a szempontból, hogy akkorra már egész tetemes számú ember összegyűlt Instán és Facebookon-is, ha nem is százezer, de közel annyi. Furán alakult egyébként, mert ezt én nem is vettem észre. Annyit érzékeltem, hogy egyre gyűltek a követők, mára már egy nagyobb magyar városnyi a létszám. Bakker,  Instagramon már majdnem félmillióan vannak. Ami rengeteg, nyilván töredékük látja, amit kirakok az algoritmusok miatt, de valamiért elkezdtek követni, szóval, a tudat, hogy összességében talán millióan ismerik a munkámat, vagy mondjuk sokan látták, még, ha nem is tudják, ki az alkotó, baromi durva és segített a külföldi vendégkör kiépülésében, ami egész hamar megtörtént, ha jól emlékszem, már első évben, amikor tetováltam, jöttek a környező országokból. Emiatt az utazás is könnyebb volt, sok helyre hívtak.

Nem mintha ezt enélkül nem lehetne csinálni, szóval félre ne érts, csak visszacsatolva kicsit arra, hogy miért nem tetszett ez sok embernek, lehet, ez s benne volt, hogy de hát neked nem kellett kiépítened a vendégkörödet, mert adott volt. Ez nem igaz, tetoválóként igenis meg kellett dolgoznom érte, csak volt egy alap, ami persze segítség volt, de ki ne használná ezt ki? És legyünk őszinték, a tetkó a mi szubkultúránkban azért eléggé elterjedt, rajtad is található bőven, és azért, aki elmegy egy ilyen koncertre, nem igazán hökken meg azon, ha a közönségből többen rommá vannak tetoválva. Tomi (Király Tamás – tetováló, Rooklet INK) például rengeteg hardcore zenekar tagját varrja, vagy a színtér koncertlátogatóit, szervezőit, ebben a közegben is nőtt fel. Zsombi (Nagy Zsombor – tetováló, Rooklet INK) például sok graffitis, underground hiphop arccal dolgozik, szóval tényleg mindenhol van kapcsolódás.

Éppen ezért annyira nem lepődtek meg az emberek, mikor elkezdtem tetoválni, inkább arra voltak kíváncsiak, vajon mi fog kisülni ebből. Sokakban az merült fel inkább, miért csak most vágtam bele. Korábban is vettem én tetkó magazinokat, de annyira szerettem és szeretek illusztrálni, hogy valahogy nem éreztem, anyagi szempontból sem, hogy szükség lenne az effajta portfólió bővítésre. Akkoriban is kiegyensúlyozott életünk volt, jól ment minden, szépen építkeztünk, épp ezért volt, aki óva intett, tuti, jó ötlet-e otthagyni a biztosat a bizonytalanért. Én meg mondtam, most miért? A legrosszabb, ami történhet, hogy rájövök, hogy ez nem az én műfajom. Ez azért egész gyorsan leesik az embernek ebben a közegben. Még gépet se kellett vennem az elején, Zsolt adott kölcsön, beállítottuk, azt mondta vigyázzak rá, tegyek egy próbát és ha nem tetszik, semmi gond. Szóval még pénzt se veszítettem, nem kérték, hogy százezrekért beruházzak új eszközökre. De az első varrás után hamar eldőlt azért, hogy maradok.

Azon egyébként elgondolkoztál, miért volt ekkora a bizalom Zsolt részéről? Alapvetően ilyen beállítottságú?

Szerintem alapvetően jellemző rá, hogy rettenetesen szereti pártolni a tehetséget, emiatt alapvetően naiv ilyen szinten – ha olvassa, tudja, mire értem – iszonyatosan tud bízni tehetséges emberekben, szereti patronálni őket, lehetőséget adni nekik. Szerintem élt azzal többször is, és azért is fordultak meg nála kiemelkedően profi tetoválók, hogy a pozíciójából kifolyólag, nagyobb löketed tud adni az illetőnek, mintha egy eldugottabb, kevésbé presztízsértékű szalonban kezd. Azért, ha a Dark Artból indultál, nem kellett ahhoz illusztrátornak lenned és nemzetközi zenekarokkal dolgoznod, hogy elérj valamit. Úgy gondolom, ha van tehetséged, már a szalon helyzete miatt is adott a lehetőség, hogy elég gyorsan kiépüljön a vendégköröd.

Zsolt nyilván teljes értékű csapattagot szeretett volna, azt hiszem, ezzel sosem volt probléma, amíg ott dolgoztam, sem emberileg, sem művészetileg, és jóban maradtunk. Nem azért jöttem el, mint többen gondolják, mert bármi probléma felmerült volna, hanem mert Jucussal úgy éreztük, hogy itt az ideje szerencsét próbálni, és megnyitni a saját szalont. Óriási kaland volt egyébként, imádtam a roncstelepre járkálni dekorációért és hogy hetekig fűrészporban úsztam. Rengeteg elemet Jucus talált ki, de a művészeti vezető az előző helyen az unokatesójának a férje volt, aki egyébként belsőépítész és reklámokba, filmekbe tervez díszleteket. Ott tényleg az utolsó kilincsig ki volt találva minden, szerettük nagyon, de kinőttük. Mondhatni családi projekt volt a szalon berendezése, egyébként az itteni pultot is ők építették. A Rooklet INK logót pedig egy nagyon kedves grafikus ismerősöm, Roki Marci készítette, aki grafikai berkeken belül legendás arc, ő volt egyébként a könyvbemutató kapcsán szervezett tavalyi kiállítás művészeti vezetője is, ő vezényelte le az egészet, talált ki minden extrát, amit együtt installáltunk. Amire ki akarok lyukadni, hogy az is egy borzasztóan jó, de teljesen más időszak volt, és ugye ugrottunk is három évet. (nevet)

Visszatérve a szalonra, mennyire volt kockázatos 2015 nyarán saját üzletet nyitni?

Őszinte leszek veled, ha az akkori fejemmel gondolkodnék most ezerötszázszor újra meglépném ezt, mert tényleg virágzott a dolog, nem kellett azon gondolkoznom, hogy hú, ha most elmegyek, vajon lesz vendégem? Tisztában voltam azzal, hogy lesz, mert, mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy átbillent a helyzet oda, hogy nem a Dark Art miatt jöttek hozzám az emberek, ezt Zsolt is tudta és támogatott a döntésemben, bár nyilván kérte, hogy azért gondoljam át. Sejtettem, hogy ezerszer több munkával fog járni egy saját biznisz, de ezt Jucussal találtuk ki, ő a mai napig ott is van a háttérben, és amire nincs energiám, időm, türelmem, azt ő viszi. Az ilyesmi mindig kockázatos, de abban mi a buli, ha olyan dolgot lépsz meg, amiben nincs kockázati faktor? Mi a lényege az életnek akkor, ha nem teszünk fel valamit egy lapra, ez nyilván nem összetévesztendő az ostobasággal. Ha túl sok a veszítenivaló, akkor én is óvatos vagyok, egyébként is mindig mindent sokszor átrágok, de ennél a döntésnél pozitívak voltak az előjelek, például Márk (Pintér Márk – tetováló, Rooklet INK) is elfogadta a meghívásunkat. Ő egyébként a vendégem volt, és említette többször, hogy szeretne varrni, de aztán ez így abbamaradt. Jucus osztálytársa volt a Gábor Áron művészeti suliban Miskolcon, így ő vetette fel, hogy miért nem szólunk neki, ismerjük, jó gyerek, nagyon ügyes, bejött. Tomit az akkori munkahelyéről, a Black Moon-ból csábítottam el, de az meg azért nem volt gáz, mert Hajniék tudták, hogy nem marad ott örökre. Aztán csatlakozott Ati (Saska Attila – tetováló, Rooklet INK) és átköltöztünk, a kedvéért, hogy legyen hely.(- mondja mosolyogva, hisz az Emlegetett épp bőszen dolgozik mellettünk – a szerk.) Végül Zsombi érkezett, aki korábban Nyeste Lehellel dolgozott, amikor Lehel elköltözött, csatlakozott hozzánk és így lett teljes a csapat. Baromira örülök, hogy ennyire kreatív környezet alakult ki.

És hogy érzed, megérkeztetek? Most rendben vagytok és jó helyen?

Abszolút, szerencsére a főbérlőnk is egy tündér, mindig mondja, hogy ő örül a legjobban, hogy mi kerültünk ide, a csapat szerintem páratlan és nem csak szám szerint, szóval én totál nyugodt vagyok. Mindenkire lehet számítani ezekben a fura időkben is, szóval igen, azt mondom, hogy megérkeztünk. Innentől már „csupán” tartani kell a szintet és arra törekedni, hogy mindig friss legyen a hely. Több embert már nem szeretnék a szalonba, az már majdnem klikkesedés lenne, így, öt fővel még szuper összetartó marad a csapat. Dolgoztam olyan helyen, ahol már nyolc-kilencen voltunk, ami nem baj, de ott már elkerülhetetlenek a súrlódások, minél több ember, annál több ego, nehezebb összeegyeztetni mindent. Nekem ez most így jó, nem is vágyok többre. Ja, és amire a legbüszkébb vagyok, hogy így maradt, amióta megnyitottunk, nem volt népvándorlás és ez egy fontos visszacsatolás.

A második rész itt olvasható!

Oldalak: 

Grindesign Facebook

Grindesign Instagram

Grindesign honlap

Rooklet INK 

The Sharon Tate Facebook