Breastbone 2024 (b.-j.: Bodri Szabolcs - dob, Sarudfalvi Dániel - basszusgitár, Rozsnyik Borka - ének, Várhidi Adrián - gitár, Pataki Lőrinc - gitár; fotó: Kitti Scarlet Katulic 

Mindig libabőrös leszek ha elér a meghallani, és hirtelen felindulásból megszeretni - érzés, valahogy így voltam a Breastbone-nal tavaly nyáron, mikor először láttam őket. Még, ha a hörgés-pörgés is a szívemcsücske, Borka éteri hangjával egyből együtt tudtam rezegni, a könnyednek tűnő dallamok pedig néha olyan mélyre mentek, hogy vissza kellett tartanom a levegőt. Frissen megjelent Bleeding Reel kislemezük remek apropót adott, hogy végre jól ki is faggassam őket az idáig vezető útról. Egy biztos, ezek után, ha eszembe jut ez az interjú, másként fogok tekinteni az életem eddigi legnagyobb botlásának hegén csücsülő szitakötőre a térdemen. Szeretettel. 

Már azóta érik ez az interjú, hogy először láttalak titeket tavaly augusztusban a Teremben, Óbudán. Múlt vasárnap, a Lángolón debütált bemutatkozó EP-tek, mondhatni, frissen érkeztek a stúdióból, meséljetek, miként éltétek meg a stúdiózást, milyen volt először belépni az ajtón, és eljönni az utolsó alkalom után?

Adrián: Gergőt leginkább azért választottuk, mert mind szakmailag, mind emberileg rengeteg jót hallottunk róla. Én személy szerint nagyon szeretek pár lemezt, aminek ő volt a producere (remek példa Barkóczi Noémitől a Dolgom volt), és úgy ítéltem meg, hogy ez a, szerintem védjegyének tekinthető kicsit nyers, kicsit filmes, álomszerű  hangzás jól állna nekünk. A Tom-Tom stúdió gyönyörű környezete, és kellemes atmoszférája pedig nagyon sokat ad hozzá, hogy az ember el tudjon mélyülni a zenélésben.

Borka: Nekem gyakorlatilag ez volt életem első stúdiózása, de olyan természetesnek érződött az egész folyamat, mintha már ezerszer csináltam volna. Először a dobot és a basszust vettük fel egyben, de úgy, hogy az egész zenekar játszott, tehát megvolt az az energia és dinamika, ami a próbateremben vagy a koncerten is megvan. Utána vettük fel külön a gitárokat, és külön napon az éneket. Amikor az első nap végére összeállt a zene instrumentális része, nagyon türelmetlen voltam, alig bírtam kivárni, hogy énekelhessek! Gergővel tényleg nagyon jó együtt dolgozni, kreatív szempontból is remekül érzett minket, és emberileg is. Nekem a kedvenc részem mindig az volt, mikor a vokálokat dolgoztuk ki!

Sokszor eszembe jut mostanában, hogy bármennyire is pici az itthoni keményzenei szubkultúra, mégis eszméletlen szerencsés, hiszen minden mikro-színterében találni olyan elhivatott fanatikusokat, akik önzetlenül, rengeteg munkával építgetik, formálják ezt a maréknyi közösséget, a maguk módján. A Másként-rovat őket hivatott picit közelebb hozni. A Reaction fanzine után ezúttal terítéken a Miner x Core Fanzine!

Anonim forrásaink szerint kérlelhetetlen rivalizálás indult a Watch My Dying és Nest Of Plagues zenekarok között, a képzelt feszültségek eszkalálójának apropója, véleményünk szerint az új albumok megjelenésének szoros egymásutánja. A Mögött blog természetesen nem kíván állást foglalni az ügyben és elhatárolódik a további találgatásoktól, viszont, egymás cicabajszának efféle kedélyes húzogatása egy már-már elfeledett rovat előhívását idézte elő a fiókmélyről. Így felébred a Versus. „ Nézzük meg, mi történik, ha ezúttal azzal kezdem, hogy véget vetek az egésznek”, és közös nevezőre kerül az Egyenes kerülő és a Hellsolation, ha már csupán egy nap különbséggel szabadultak világra.

Nyugi, nem a Mögött blog lesz a hazai metal sajtó pletykalapja, ami ezután jön, az véresen komoly…

Fotók: Vitéz Marcell

„Ami biztos, a Hell Vill családias jellege örök, és ami a legfontosabb, hogy ez a rendezvény számomra már egy újabb menedék, ahová ezentúl hazamehetek, mert „Körbevesz magamba szívom, körbe vesz magába szív”, bárhol is legyen.” – így zártam soraim a 2022-es Hell Vill kapcsán, amit tényleg végtelenül pozitívan éltem meg, még ha a látóhatáron túl már akkoriban is gyülekezett pár viharfelhő…De azt azért nem gondoltam, hogy ezt a kijelentést a gyakorlatban is tesztelhetem, mind a ’23-as, mind a ’24-es eseményt illetően, spoiler: a tétel bizonyítást nyert.

Bloody Holly' b.-j.: Montagnon Marielle (basszusgitár, vokál), Árendás Anita (dob, vokál), Brányi Vivien (gitár, vokál), Kirsch András (ének)

Fotó: Biro Edina

A punkot, mint műfajt, talán senkinek nem kell bemutatni. Na de mi fán terem a horror punk, és miként lehet ezt véresen komolytalanul venni? Ezt a kérdéskört feszegettük Kirsch Andrással, a Bloody Holly and the RicketZ énekesével és dalszerzőjével, aki főállásban ontja magából a borzalmas(an jó) szóvicceket. - Jalcs Viktória interjúja

Mikor ültél rá a ‘billy’re?(nevet) Hogyan ismerkedtél meg egyáltalán a punkkal?

Hűha, hol is kezdjük? Minden a ‘90-es években kezdődött, amikor a megboldogult Szív TV-n ment a Különjárat című műsor. Épp az Akela játszott egy ketrecben, a fater benyitott, és csak ennyit mondott:“Oda is valók ezek az állatok, a rács mögé!” Akkor már éreztem, hogy lőttek a püspöki karrieremnek. Amúgy pedig csak a szokásos klisé sztorit tudom felhozni az MTV-vel, és az akkor futó klipekkel: November Rain, Ugly Kid Joe, Aerosmith - Living On The Edge. Aztán az alsó tízezer helyi kirendeltsége megismertetett az undergrounddal, kaptam egy másolt kazettát: az A oldalon Biohazard-, a B oldalon egy régi RHCP-album volt. Aztán, akkor lett végem, amikor meghallottam a Bad Religion Stranger Than Fiction lemezét, majd önszorgalomból megvettem az első Ramones-albumomat. Az Exploited is nagy hatással volt rám, kiváltképp, amikor Győrben voltam kollégista, és a legendás koncert előtt a punkok átrendezték a belvárost. Utána elmentem kicsit a metal felé, de a kétezres években visszatértem a punkhoz és a többi alműfajához, mint a psychobilly vagy a horror punk, aztán benne ragadtam ebben a stílusban és attitűdben.

 (HangmanJack 2024 b.-j.: Jaksics Gábor 'Ubi' (dob), Képesi Patrik 'Patya' (gitár), Molnár Martin (ének), Benczik Gergely 'Bruce' (gitár), Frank Máté 'Freki' (basszusgitár), fotó: SignalitFilm

Rutinos koncertjárók elég sűrűn futhatnak bele mostanság a Zircről indult HangmanJack nevébe, jobb esetben testközelből is megtapasztalták a nyers, izomdurrantó energiát, amit a srácok élőben közvetítenek. Idén pünkösdkor egy friss EP-vel is megörvendeztették a nagyérdeműt, szóval, volt miről beszélnünk bőven. Mire a végére érsz, remélem, nem marad már kétséged afelől, hogy érdemes a radarodon tartani a fiúkákat, és elmélyíteni az ismeretséget, mondjuk például azzal, hogy szombaton megnézed őket jól a Hell Vill #19 záróakkordjaként. 

Mielőtt az aktualitásokra térünk, a hárommillió dolláros kérdés – honnan a név helyett - honnan a „666-os sorozatszámú babafej”? Ha jól informálódtam, ez már elég rég szerves díszlete a HangmanJack – koncerteknek.

Bruce: Így van, Samantha már az első koncerten is velünk volt. Ő egy fodrászoknak gyakorlásra szánt babafej, ami otthon kallódott Kubinál, az első énekesünknél. Tőle jött az ötlet, hogy elhozza koncertre, a közönség meg nézett, hogy kik ezek az állatok, akik egy babafejjel ordibálnak meg rohangálnak, úgyhogy megtartottuk, és azóta is visszük magunkkal, már, ha nem felejtjük a próbateremben.

Martin: Koncerten néha labdaként is funkcionál.

Freki: Továbbá tökéletes dísze a gitár fejének, már, ha nem esik le azonnal.

Fotó: Palotás Péter (DARKMESS 2024 b.-j.: Kőrös Zoltán Dávid (gitár), József Mátyás (ének), Nemes Nimród (basszusgitár), Salgó Norbert - dob)

Úgy gondolom, a nemrég friss klippel jelentkező DARKMESS igazán üde és izgalmas keményfém foltja a honi extrém zenei szférának, akik nem csak súlyos breakdownokban és tört ritmusokban veretlenek, hanem vizualitásban is ráerősítenek az általuk teremtett, jólesően sötét és kaotikus atmoszférára, és az is példaértékű, ahogy a zenekar történetét írják. A szeptemberben érkező nagylemez, és a korábbi országos körút a LAZARVS vendégeként, pedig remek apropót adott, hogy végre átbeszéljük a banda viselt dolgait. Kérdéseimre Nemes Nimród dalszerző, basszusgitáros válaszolt. 

Örömmel üdvözöllek titeket a Mögött blogon, végre! Felütésként, épp, hogy csak túl vagytok a Mini Alpárfeszten. Hogy sikerült? 

Köszönjük szépen, részünkről a megtiszteltetés! Fergeteges hangulatú mulatság volt, mindenki nagyon jól érezte magát. A helyszín kicsit túl lett lőve az esemény volumenéhez képest, de olyan bulit csaptunk, hogy „a Holdról is látszott”! (nevet) Innen is üdvözöljük az első sort, kurva jók vagytok!

Fotó: Vitéz Marcell 

A Hell Vill nagykorúvá válásának örömünnepét semmiképp sem szerettem volna szó nélkül hagyni, de az élet ismét belepiszkált a terveimbe, bár ezúttal hálás vagyok ezért, hisz így alkalmat keríthettünk arra hogy a két főkolompossal, Grétával és Somával karöltve beszéljük ki a Hell Vill #18-at, felelevenítsük a legkedvesebb pillanatokat, és kedvenc fesztiválszervezőink nem restek beengedni minket a kulisszák mögé is, ahonnan a kilátás nem mindig felhőtlen, de a kalózhajó úszik tovább a sodorral, megtépve bár, de törve nem...

Csipke: Felütésként a tavalyi Nuskull-beszámolóból Radó gondolatait lopnám, miszerint azért kell vigyázni a Hell Villre, és nem szabad elengedni a kezét, még így sem, hogy nagykorúvá vált, mert „a Hell Vill a hazai underground zászlóshajója, amin mi vagyunk a kiskalózok.” Engem ez baromira megfogott. Ugye, tavaly volt 18 éves a fesztivál, ami szerintem fesztiválléptékben is óriási mérföldkő, főként underground körökben. Hogy élitek meg, hogy idáig futott a történet, főleg így, hogy ennyi viharon keresztül kellett ezt a kis hajót átvezetni?

Needless (2024, b-j.: Bárány Tamás (gitár), Bánfalvi László (basszusgitár), Márton Dániel (gitár), Forczek Ádám (ének), Kasper Botond (dob); fotó: Kun Attila

 A deathcore és további kórságok divatba kerülése itthon (sajnos) még jobban elvette a fókuszt az egyébként is igencsak mostoha sorsnak örvendő technikás/progresszív death metalról, mégis, kis hazánk olyan nemzetközi szintű zenekarokat ad a világnak a műfajban, hogy öröm nézni. Közülük a Needless számomra a honi death metal színtér szívósságának, végtelen kitartásának egyik fontos szimbóluma, iskolapéldája annak, mi az amit ebben a közegben el lehet érni, ha a tehetség kemény munkával, és egy olyan gondolkodásmóddal párosul, ami nem az illúziókat kergeti, hanem reális keretek közt nyújtózik a plafonig, és úgy értelmezi újra és modernizálja a műfaj adta kereteket, hogy nem az aktuális trendeket kívánja meglovagolni.  A 20 éves jubileum kapcsán épp itt volt az ideje, hogy megsorozzam őket egy jó adag kérdéssel, hogy kitárgyaljuk, ami volt, és ami még hátra van. A "mikrofonnál": Bárány Tamás alapító gitáros, Bánfalvi László basszusgitáros és Kasper Botond dobos. 

Ez nem egy áprilisi tréfa. Ugyan a lemezlovasság nem tud meghatni , amit ezek a srácok csinálnak after party gyanánt, az már-már epikus, nemhiába terjednek, mint a vírus, és válnak egyre gyakoribb, vagy akár kötelező vendégeivé az underground fesztiváloknak, eseményeknek. Ha valamit őszintén csinálsz, az végülis organikusan tud működni, nem? Az apokalipszis-trióval még a Nuskull- szülinapon ültünk össze, hogy elmeséljék végre, mi a RockCsé-életérzés afrodiziákuma, és mi hajthat még ki ebből. Spoiler: csupa jó....

Mai témánk nem éppen szokványos, bár elég régóta képezitek szerves részét az undergroundnak. Első körben arról meséljetek, miként is indult ez az egész RockCsé-történet? Fogadjunk, hogy a Vittulához van köze.

Bobby: Nyilván. Egyébként igazából borzasztóan egyszerű és nagyszerű az egész történet. Ki kellett találnom egy programot a Vittulába, ahol pultoztam, és azóta is dolgozom, akkor jött ki a Slipknot új lemeze, csütörtök volt, úgyhogy beugrott, hogy akkor legyen egy release party a Slipknot-album kapcsán. Ez volt 2019-ben.  De az egész kiindulópontja, amitől kedvet kaptam, hogy volt egy metal Halloween-buli még korábban, ugyanitt, ami szintén épp csütörtökre esett. Abbath-sminkben toltam egész éjszaka, bömbölt a metal, és láttam, hogy kajálják.

Kedden már megszokottan jazz van a Vittulában, ezek után úgy voltam vele, akkor legyen a csütörtök a rocké, nézzük meg, hogy működik. Az egész lényege az volt, hogy minden alkalom tematikus lesz, nem csak benyomok egy random Spotify-listát, hanem az adott témába illeszkedő kedvenceimet válogatom össze. A hét elején ugye kikerül a Vittula heti menü, nagyjából látták, milyen keretek közt fog ez menni, aztán, egyszercsak elszabadult a dolog, és közszájon elkezdett terjedni, hogy „tudjátok, van az a rock csütörtök”, aztán RockCsé lett belőle. Ez nem egy kitalált név, hanem kapott.  Az egész szellemiségét is nagyjából az adja, ahogy a neve is született, úgy terjedt, szájról, szájra, mint a herpesz.(nevet)

„Szar zenék, még szarabb mémek.” -felütéssel indult útjára az Ópiumbarlang még 2020-ban, de azért ez a kijelentés már jóval meg lett haladva az azóta eltelt négy évben, olyannyira, hogy április 6-án az első, a bloghoz köthető jótékonysági és szülinapi eseményre is sor kerül az Auroraban. Ennek apropóján kaptam el egy kérdezz-felelek körre a szerkesztőséget, mert akár beismerik, akár nem, az Ópiumbarlang meghatározó szócsöve lett az underground legdohosabb pincéinek, és ez ma már nem csupán annak evidencia, aki a kezdetektől követi az oldalt. Olyan organikusan működnek a srácok, mint maguk a zenekarok, akikkel foglalkoznak, és ez a fajta mentalitás az egyedüli, ami ma mű még létjogosultságot biztosíthat ebben a sokak által haldoklásra ítélt szakmában. Aki nem hiszi, járjon utána. 

Mielőtt kitérnénk a Barlang Fesztivál #24-re, meséljetek inkább arról, számotokra mit jelent az Ópiumbarlang?

Balázs: Két hülyével zenékről pofázunk, aztán néha le is írjuk.

Gábor: A jelenlegi szerkesztőség legutóbb beszállt tagja én vagyok, a ’barlanghoz való viszonyulásomat jól tükrözi, hogy ha nem ismerem meg ezt a csapatot, lehet nem is fogok neki az írásnak. Miután annak idején meginterjúvoltak, rákérdeztem, hogy hogy lehet ide csatlakozni. Írtam egy cikket, tetszett nekik…a többi történelem. Nekem rendkívül szimpatikus volt a tagok hozzáállása, és a velük folytatott kommunikáció. A mai napig nagyon sokat köszönhetek nekik, sokkal szélesebb lett a zenei látóköröm, és egyébként is jó viszonyt ápolunk, ami eléggé őszinte is. Ez a blog úgy van tálalva, mint az általunk közvetített zenék maguk.

Béton Brut 2024 (b.-j.: Kocsis Csaba (dob),  Grizner Tamás 'Kex' (basszusgitár, ének), Vékony Zsolt (gitár, ének); fotó: Vass Nóra)

Eléggé csípem, amit e remek trió két tagja művel az egyéb zenekaraiban (Arkas, Her Highness), így nem volt kérdés, hogy ott leszek a Béton Brut bemutatkozó buliján a Riffben. Egyből megállapítottam, hogy az underground szupergrupp-titulus mindenképpen helytálló, leginkább abban az értelemben, hogy ez a fajta kísérletezős, zsigeri, örömzenélős- attitűd kellene, hogy hajtsa az ilyen jellegű ősvegyüléseket, legalábbis szerintem. Na de, lényeg a lényeg, a Fémforgács után én is klavi-végre kaptam a társaságot, hogy beszélgessünk arról, kik is állnak a nyersbeton mögött.

Csapjunk is bele! Nem titok, hogy a zenéteket olyan építészeti irányzatok is ihlették, mint a brutalizmus. Miként tudja inspirálni az építészet a zenét és fordítva?

Zsolt: Kezdjük talán onnan, hogy ez az egész építészet-zene kombináció az én agyszüleményem, mert Budapestre költözésem óta, (lassan 9 éve) hobbiszinten eléggé beleástam magam az építészettörténetbe. Főleg a 20. századi irányzatokat kedvelem, vagyis a két világháború közötti modernizmust (a Bauhaus is ide tartozik), illetve a későmodernnek nevezett időszakot, amelynek egy fura válfaja volt a szocialista országokban megvalósuló építészet – ez nem tért el nagyban a nyugati megoldásoktól, de azért itt egészen más lehetőségek nyíltak az építészek előtt mind volumen, mind anyaghasználat, mind a megrendelői kör terén.

Ez is eljött, és akár hagyomány is lehet belőle... A Merch Madness idén is beköltözik a 20 éves Vittula hírhedt kiállítótermébe, március 23-án, szombaton, 14 órától!

Amit tavaly írtam az első Vittula March Merch Madness kapcsán, ma is áll: „Ha most megkérdeznéd, mi az, ami miatt egyszerűen nem tudom abbahagyni a rajongást a hardcore/punk/metal szubkultúráért, azt mondanám, az önszerveződés, ami az egészet élteti, és ami természetéből fakadóan hozza magával a túlélés dinamikáját. Itt, a föld alatt valahogy semmi nem vész el, maximum átalakul, és kétségtelen, hogy ennek fenntartásában óriási szerep jut a független kiadóknak, disztróknak és fanzine-eknek, és azoknak a csodálatos fanatikusoknak, akik ezeket működtetik, mert ezt bizony csakis szenvedélyből lehet csinálni.”

Hogy a vérbe lehetne mindenről írni, amiről csak szeretnénk? Sok minden csak óhaj marad, hiszen számtalan hazai anyag jelent meg tavaly, amiről szót kellett volna ejteni (a tervezett interjúkról már nem is beszélve). Mivel egy részük komolyabb hírveréssel ment, így maradtunk annál a koncepciónál, hogy azok kerülnek még adásba nálunk rövidített formában, amelyeket máshol nem, vagy csak kevés helyen láttunk.

 (Pál Szabolcs írása)

Fotó: Bands Through The Lens

Szabi: Megannyi előkúszó emlék, érzés… nem kicsit déjá vu, amikor 360 nap után újra Sástó felé vesszük az irányt. Sokan talán valamiféle furcsa perverziót vélnek felfedezni a Fekete Zaj iránti rajongásomban, vagy egyszerűen csak egyfajta sznobizmus lett az elmúlt években (ahogy azt egy barátom jegyezte meg, talán nem is annyira alaptalanul), de mivel párommal 2010 óta ez az első számú nyári időtöltésünk, ideértve a Fekete Zaj Osztálykirándulás éveit is, így nem állok neki megmagyarázni a miértet, szerintem a fesztivállal való 13 évnyi közös múlt bőven önmagáért beszél. Felesleges köröket sem futnék az ömlengéssel, elég csak megnézni, milyen bejegyzések születtek már vasárnap, úgy „elsőbálozó” hazai és külföldi arcoktól, mint hozzánk hasonlóan sok évet maguk mögött tudó veteránoktól.

Elkövettem azt a hibát, hogy ezúttal túlzottan beleástam magam előre a fellépők munkásságába, memorizálva, kit, mikor és hol kell megnézni, így némiképp sérült az a tipikusan zajos élmény, amikor a színpad előtt állva jár át a vibe, és leszel rajongó az első sorban. Függetlenül attól, hogy komplex extrém metal, pszichedelikus lebegés, elektronikus villódzás, vagy éppen egy katartikus akusztikus előadást próbálunk valamilyen skatulyába passzírozni.

Oaken 2023, fotó: Hench Péter

A minden szempontból beskatulyázhatatlan Oaken 12 éves földalatti ténykedése alatt igencsak stabil és egyedi éke lett a hazai extrém metal undergroundnak, amit, már nem számolom, hányszor igyekeztem alátámasztani magam is. Azon, hogy ez a folyamat mennyire észrevétlen, vagy épp visszhangos, persze vitatkozhatnánk, de azt hiszem, épp ideje volt megkérdezni erről az érintetteket is, az eredmény azt hiszem, kellően "Oakenes", de majd az idő eldönti.

Ilyen se volt még, hogy épp a koncertjük után ülök le zenekarral. Mi kavarog bennetek, miután lejöttök a színpadról, ez azt hiszem, sosem egyszerű menet. Mármint egy Oaken-koncert.

Máté: Amikor lejövünk a színpadról? Akkor már semmi. (nevet)

Gábor: Utána inkább egyfajta megkönnyebbülés van. Számomra az az érdekesebb, ami a koncert közben zajlik bennem. Egy képzeletbeli küzdelem, egy olyan, nem létező valami ellen, amivel szemben nem győzhetünk. Olyan érzés, hogy mindent feladunk és mindent beleadunk, miközben tudjuk, hogy nincs értelme. Utána mégis jöhet a felszabadult öröm.

Döme: Bennem leginkább a flow élmény él, amikor lejövök, kábé öt percig azt sem tudom, mi van, és tényleg kiürülök, nem marad bennem semmi.

Máté: Ugye a másik két zenekaromban sokkal kevesebben vagyunk, szóval az, hogy öttagú a banda, azt is jelenti, hogy erősebb sodrásban is vagyok, könnyebb basszusgitározni ennyi ember mellett, mint egy trióban, vagy egy kéttagú zenekarban, jobb is, kényelmesebb is. Kivéve, ha nem férek el a színpadon. Ez igazából az egyetlen koncert közben, ami negatív, és nem a flowba tartozik, mert figyelnem kell, hogy pofán ne b*sszak valakit a gitárral, vagy bele ne üssek a cinbe.(nevet)

A fővárosi illetőségű Fuck Bad Things bő öt éve alakult hc punk zenekar, aki pedig bármilyen formában érintkezett már a tagokkal, tudja, hogy nem hétköznapi figurákról van szó, és a koncertjeiken is megtörténhet bármi.

Ezen felbuzdulva, Jórival, a banda énekesével, (aki nem mellesleg az NPU Booking egyik oszlopa, valamint, az idei Mad Vill és Hell Vill szervezéseben is fontos szerepet vállalt) arra jutottunk, hogy a velük készülő interjú is lehetne rendhagyó. Ha már a nemrég futott kisebb körből innen és a határon túl készül vizuális útinapló (értsd videó), alkalmat kerítenek kérdéseim megválaszolására is. Méghozzá élőszóban.

Úgyhogy dobpergés, íme a Mögött blog első és egyelőre utolsó szöveg-videó hibrid interjúja. Nem lövöm le a poént, nézd csak meg szépen a kisfilmet, de itt van pár hívószó: Punk's not dead és ha igen, miért nem? Azariah, vicces turné sztorik és némi komolyság, mikor szóba kerül az önazonosság, vagy a mentális problémák kérdése. A többit nézd csak meg magad szépen. Ideális audiovizuális aláfestés másnapos lábadozáshoz, vagy éppen mosogatáshoz.

Vigyázat, nyomokban AZE N̈-t és tHE sNOBS-t tartalmaz, illetve költői mélyrepülésem szem- és fültanúja is lehetsz, ha a végéig kitartasz,  úgyhogy öv bekapcs...három, kettő, egy...függöny fel! 

Videó/master/mix: Jóri Feri

Kérdések: Csipke

Főszerepben a Fuck Bad Things

Közreműködnek: AZE N̈, tHE sNOBS

Kapcsolat:

Fuck Bad Things a Facebookon

Fuck Bad Things a bandcampen

Fuck Bad Things a Youtube-on

Fotó: Gyarmati Balázs 

Íme a kísérő a tegnapi A Beton-interjú mellé. Már régóta tervben van, hogy amolyan turné jelleggel végigjárom kis hazánk kultikus underground helyszíneit, és beszámolok az élményeimről valamilyen formában, de mivel A Betonba sajnos még nem volt alkalmam eljutni, ezért kicsiny undergroundunk néhány, számomra megkerülhetetlen és fontos arcát kértem meg, hogy ezúttal meséljenek helyettem legkedvesebb betonos élményeikről, és arról, mit is jelent számukra „az underground inkubátora”.

Bélley Csabi (Fekete Macska Suicide): Elsősorban barátokat. Olyan igazi, jóérzésű, önzetlen emberek csinálják, amilyen én sosem leszek. Példamutató, gondoskodó, gondolkodó, és ilyen módon közösségformáló hozzáállás, ami ott van. Másodsorban pedig reményt. Annak a reményét, hogy még lehet Budapesten kívül is, helyi szinten underground színtérről beszélni, és a legkülönbözőbb arcokat oda bevonzani. Nem utolsó sorban pedig nyugalmat, ami a vasbeton falakból árad. Mikor odabent üvölt a punk, és így frankón elvagy, azt se veszed észre, ha odakint bombáznak.

A Kult-kör sorozat mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló helyszínek, koncertsorozatok, fesztiválok és további értékteremtő megmozdulások hátterét mutatja be, a megálmodók szemszögéből.  Ezúttal a fókuszban a győri A BETON, ami - azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom - egy olyan fáklyája a hazai undergroundnak, ami mindig bizonyítja, hogy van élet a fővároson túl is, csak sokszor keményebb és néha kilátástalan. De legalább a miénk. 

A BETON tulajdonosával, Nagy Gyulával (Furunculus) elemezgetjük, miért érdemes kitartani az elképzeléseid mellett, még akkor is, ha a pálya jócskán nehezített, és tele van néhol egészen abszurd akadályokkal...

Azt hiszem, ez az interjú a Másként-rovat darabjai közt is rendhagyónak számít, mégis több köze van a színtérhez, mint gondolnád, és nem csupán a Watch My Dying-kötődés miatt, elég, ha az elveket és az értékrendet vesszük górcső alá. A Jótékonysági merch licit 2023 apropóján a "kedvezményezett" Ott-Hont Vadmentő és Közösségi Segítő Alapítvány alapítóját, Veres Amandát faggattam az éterben, gyere, tanulj velem tőle egy kis empátiát és odafigyelést!

Óriási öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Mögött blogon köszönthetlek, ha csupán így, virtuálisan is. Mielőtt rátérünk az alapítványra, nosztalgiázzunk kicsit, mert azt szeretem. Elég régóta foglalkozol vadmentéssel, de jól sejtem, hogy az Ott-Hont létrejöttében szerepe van egy bizonyos Izékének is? 

Izékének konkrétan az alapítványhoz kevéske köze van, ám ő volt az a pelekölyök, aki miatt komoly kapcsolatrendszerre és médiafigyelemre tehettünk szert, hiszen mindössze kettő centiméteres volt, mikor hozzánk került, de sikeres neveléssel felnőtt. Egy fél ország drukkolt érte, és követte az életét. Persze a szívemet is elvitte egy életre. 

Fotó: Horpáczi Dávid

Ugyan tavaly némileg belekóstolhattam a fesztiválszervezés gyönyöreibe, azt azért laikusként a mai napig nehéz elképzelni, mekkora kockázat lehet abban, amikor a még igencsak lábadozó zeneipari körülmények mellett valaki gondol egy nagyot, és olyat csinál, ami még azelőtt nem volt. Ilyen volt az idei fesztiválszezon nyitányának tekinthető Mad Scientist x Hell Vill kollaboráció, ami április utolsó hétvégéjén rengette meg a hazai underground legjavával együtt Kőbányát.

Ezúttal sem árulok zsákbamacskát, mind a Mad Scientist, mind a Hell Vill a szívem kicsi csücskeivé váltak az elmúlt években, akár mentalitásukat, akár az elképzeléseikbe fektetett energiát tekintve, ami engem eszméletlen inspirál, így számomra nem volt kérdés, hogy ott a helyem a háromnapos „madmenésen” a Főzdeparkban.

Halál-filozófiák deathcore-köntösben, a breakdown-ok gyógyító erejével. Szubjektív retrospekció a köbön. 

Emlékszel a mémre, miszerint, ha a csajod sorozatgyilkos doksikat néz, akkor rajta kell tartanod a szemed, mert egyszercsak el fog pattanni és lemészárol a f@szba just for fun? Remélem, ez nem igaz. Régebben (nyilván az eszközhiány és a huszonegyedik századi pszichés trendek hiánya miatt) nem került a szemem elé annyi sorozatgyilkosokkal, "true crime" sztorikkal kapcsolatos kontent, mondjuk 2015-ig bezárólag. Érdekelni érdekelt a téma, de leszámítva a tinédzserkori érdeklődésem a hóhérmesterség művészete iránt, és egy kósza impulzív vásárlási malőrt, aminek az eredménye egy sorozatgyilkosokról szóló lexikon szerű könyv volt, nem volt betegesen nagy vonzódásom. Szóval volt bennem egy bizonyos szintű érdeklődés az élet szándékos elvétele iránt. Nem csodálkozom ezen, hiszen minden este lement az aktuális globálkatasztrófa-híradás, elém tárva az élet-halál kettősségét, az elmúlás nyilvánvalóságát és az életünk hihetetlen mértékű törékenységét. Halálhír halálhír után...(Farkas Péter írása)

Fotó: Kieron 

Ha azt állítanám, hogy az Overcast a mindennapi hallgatnivalóim része, az nem lenne igaz. Nem feltétlen mozgok otthonosan ezekben a műfajokban már, DE élőben mindig meglepnek, és megtalálnak "akaratlan", rengeteget tud adni egy-egy koncertjük. A 2022-ben kezdődött "revitalizáció" apropóján a 'Cast "legfrissebb" tagjával, Lucával és az énekes, alapító Árposszal szemezgettünk az elmúlt 24 év történéseiből, de szóba került az is, mi képes életben tartani egy zenekart, több, mint 20 éven át...

Hihetetlen, de ’99-ben alakult a banda, és kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan jelen van a hazai undergroundban. Ami ezzel kapcsolatban szerintem felütésként érdekes lehet, mi a fő motiváció arra, hogy rendületlenül menjetek tovább?

Árposz: Ez egy nagyon jó kérdés. Több, mint két évtizede létezünk aktív vagy “hibernált” állapotban és gyakran szögezik nekünk, hogy “...eddig, még hogyhogy nem hallottam rólatok?” Erre nyilván nem tudok válaszolni. A lényeg az, hogy aki egy koncert után felteszi nekünk ezt a kérdést, az ott és akkor már hallott rólunk, és valamilyen formában hatottunk rá, reakciót váltottunk ki. Ezek az élmények, érzelmek, benyomások nem feltétlenül pozitívak, de az Overcast célja nem is az, hogy kiszolgálja az igényeket. Mi magunkat adjuk, a zenénkkel és a színpadi jelenlétünkkel reagálunk olyan kérdésekre, amik minket foglalkoztatnak. Az előadásmódunk lehet valaki számára lenyűgöző, másnak megbotránkoztató, és biztos akad olyan is, akit totál hidegen hagy.

Borító: Benkő Bálint

Azt hiszem, minden hobbi firkásznak megvan a maga mumusa. Számomra az ismertetőírás az. A tárgyilagosságot már rég elengedtem, mégis, eszméletlen nehéz virtuális papírra vetnem azt az érzelmi kavalkádot, ami bennem rezonál, ha a velőmbe vág egy-egy album. Állítólag jóval könnyebb arról írni, amit feltétel nélkül szeretsz, hát, ezzel vitatkoznék…. De meglehet, hogy ebben (is) fordítva működöm, mint az átlag…

Makó Dávid sem átlagos ember. Akár megérint, akár hidegen hagy a The Devil’s Trade projektje, nem hiszem, hogy az őszinteségét valaha is meg lehetett volna kérdőjelezni, sem olyan váddal illetni, hogy hagyta volna magát elsodorni, még ha az árral szemben is kellett talpon maradnia. Utoljára épp The Call of the Iron Peak- lemeze kapcsán vetemedtem arra, hogy megpróbáljam leírni, mit is jelent számomra a The Devil’s Trade, lássuk, sikerült-e újfenn megugrani az akkor igen magasra tett lécet. Spoiler: naná!

Na de, szem becsuk, lejátszó indít, irány a feltérképezetlen misztikum…

„Kimenék én ajtóm elejébe…” A táj ismerős, a The Call of the Iron Peak már egyszer elhozott ide, a koromsötétbe, ahol a csendnek is jelentősége van, mégis ez most valahogy más, egy eddig fel nem fedezett, keserédes dimenzió magadban, mégsem idegen. A magasságok és mélységek kiszámíthatatlannak tűnő, feszült dinamikája nem múlik, sőt, a kontraszt csak felerősödik, olyan intenzitással és erővel képes a föld alá vinni, oda, ahonnan már nincs lejjebb, hogy beleremeg test és lélek. De ez legalább egy otthonos pokol, hisz jártál már itt, ugyanúgy megszenveded, de legalább a túlélési stratégiád már adott, így a „jól létezés” már nem csupán, mint elérhetetlen illúzió lebeg a szemed előtt. Persze, csakis akkor, ha el tudod végre fogadni, hogy ami egyszer eltört, azt maximum megragasztani lehet, ugyanolyan már nem lesz soha, mint azelőtt, de épp ettől billen helyre a mérleg, még ha a vihart ott belül csupán csak elcsendesíteni tudod is…

Ez a nyolc tétel már jóval megfontoltabban, érettebben feszegeti határait, kevésbé zsigeribb módon lépi át a komfortzónákat. Az önelemzés folytonos, de már vannak tanulságok, és kitekintés, pont ott, és akkor, ahol szükséges. Finoman, mégis épp annyira direkt formában, hogy megértsd. A Vidékek vannak idebenn tartogat némi reményt a feloldozásra is, mégsem könnyebb olvasni, mint elődjét, ám, ha beengeded, és megtanultok együtt lélegezni, önálló életre talál benned. Három. Tizenkettő. Hat.

Számomra végtelenül inspiráló, ahogy lemezről lemezre markánsabb Dávid hangja, és önismétlés nélkül tud önazonos maradni, úgy, hogy semmi nem veszik el abból az organikus intimitásból, amit a TDT zenéje a kezdetek óta adni tud, és amiért mindig is hálás leszek. 

Csipke

Fotó: Fekete Alexa

Folytatódjék hát a Közelítő, egy számomra szintén különlegesen kedves vendéggel. Száraz Bencét még a megboldogult ScerrA zenekarból ismerem, és bár igencsak fenntartásokkal fogadtam, és jó későn is fedeztem fel magamnak jelenlegi Úrfi-projektjét, azonnal elnyelt. Elképesztő, mennyire együtt tudok rezegni a szövegeivel, szóval épp időszerű volt a februári ötödik születésnap ünneplés után összeülni, és kibeszélni úrfink honnan érkezett és merre tart. Az interjú után hazafelé jövet azon gondolkodtam, mennyivel szebb hely lenne az univerzum, ha a Bencéhez hasonlókból állna a többség, hogy együtt dünnyöghessük a világba, hogy "Százszor Don Quijote, ha egyszer sem kell, De százszor fontosabb, hogy Szörnyek között ezerszer ember..."

Februárban tartottátok az öt éves szülinapi koncertet, ami baromi jól sikerült. Számodra mi a különleges jelentősége annak, hogy ez már az ötödik évforduló az Úrfi életében?

Például, hogy ilyen sokáig kitart, az abszolút különleges. Viszonylag régóta próbálkozom zenekarban létezni, és egyik korábbi projekt sem tartott ilyen sokáig, sőt, most ezzel az öt évvel ez a leghosszabb párkapcsolataimat is utolérte, ez mindenképp egy érdekes dolog. Fél évtized az ember életében egy jelentős mennyiség. Másrészt, próbáltam magam hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy minden szerénység, cinizmus és kishitűség mellett is, most már tagadhatatlanul a semmiből lett valami. Pont az ötödik születésnapi koncerten az az X darab ember azért gyűlt egybe, mert mi elkezdtünk csinálni valamit, és ez egészen fura, különleges és szép élmény.