Mivel nem igazán vagyok otthon az elektronikával és más zajos képletekkel szemezgető, a post-punkban és a noise-rockban gyökerező, sötétebb instrumentalitásban, nem tagadhatom, kellett némi külsős sugallat, hogy rátaláljak a budapesti NAQOY duóra. Mára elég szépen bevackolták magukat a fülembe, úgyhogy, gondoltam, jól ki is faggatom a társulat mindkét tagját eddigi pályafutásukról, na és pár olyan témáról, ami mostanában foglalkoztat. Külön öröm, hogy egyikük a korábban már ajánlgatott Komakino'zine szerzője, így természetesen a blog is terítékre kerül. A hasonló szellemiségben gondolkodók valahogy ebben a közösségi média generálta, "közel, de elidegenedve és távolabb, mint valaha" dimenzióban is egymásra lelnek valamiként... Sajnos végül virtuálisan sikerült csak elcsevegni, de szerencsére ez nem ártott meg a srácok közlés kedvének, így ezúttal is eposzi terjedelemmel számolj. Az első részben a NAQOY formáció körül forog a szó és a nosztalgia. Folytatás holnap, ugyanitt!

Halihó Srácok, szeretettel köszöntelek titeket a Mögött Blogon. Sajnálom, hogy a közismert helyzet miatt eszmecserénk csupán a virtuális térben valósulhat meg. Ti miként viselitek, hogy a napi kommunikáció jó része átkerült az éterbe?

Balázs: Én remekül! Amúgy sem barátkozom annyira könnyen, ha nincs meg a kölcsönös "szikra" rögtön. Károllyal sem volt meg elsőre vagy akár többedszerre sem, de mostanában egyre többet beszélgetünk. (nevet)

Károly: Van egy része, amit szeretek, de én jobban bírom a személyes találkozásokat. Nem vagyok egy nagyon könnyen ismerkedős fajta, pontosabban nehezen megyek oda bárkihez, viszont a netes csatornán elég könnyen fel tudom venni a kapcsolatot bárkivel. Például Veled sem találkoztam még soha személyesen, mégis elég jól elkommunikálgatunk. Szerintem, ha találkozunk majd ezután, jól el fogunk csevegni. Általában ez szokott történni. Elég nehezen nyitok én is az emberek felé sajnos, de ez a kapcsolatfelvételi mód egy jó kiindulási alap. Nem tudom, Balázs mire gondolt az utolsó mondatban, bár az igazság az, hogy Ő nem nyitott felém. Akkor ezt úgy értetted, hogy a közelmúltig munkakapcsolatban álltunk? (nevet)

Balázs: Munkának azért nem nevezném Csiszolódnunk kellett az biztos, de most már félszavakból is, ugye? (nevet)

Károly: Nem! (nevet)

Kezdjünk egy idei apropóval, szeptemberben ugyanis új EP-vel jelentkezett a NAQOY. Mivel kvázi friss a duó, fussuk le a kötelezőket. 2018-ban alakult a banda, de gondolom, az ismeretség régebbre nyúlik vissza. Meséljetek a kezdetekről!

Balázs: Károllyal majdnem 20 éve össze - összefutunk, aztán most már több mint két éve, hogy kicsit jobban összemosódtak az útvonalaink. Koncerteken, fesztiválokon, közös baráti körben váltottunk pár szót, de valahogy a NAQOY indulásáig sosem úgy rendeződött a mágneses mezőnk, hogy bármilyen hosszabb távú dolog kialakuljon.

Károly: Igen, néhányszor találkoztunk, bár én úgy emlékszem, hogy olyan 10 évvel ezelőtt még zenélgettünk is együtt, de nem volt túl produktív. Aztán amikor már elkezdtem a NAQOY-t csinálni, Balázs rám írt, hogy újra Budapesten van, nincs-e kedvem zenélni valamit. Megírtam neki, hogy csinálok egy elektronikus dolgot, arra megpróbálhatunk valamit összehozni. Azt tudtam, hogy zeneileg nagyon nyitott, meg hasonló zenéket is szeret, mint én. Megtudtuk egymásról, hogy technikailag én nem vagyok Les Claypool ő meg nem Page Hamilton, de próbáljuk meg. Egyébként elég nehezen jött össze az első szám, mert mi is kerestük még, hogy mit szeretnénk. Azért én párhuzamosan csináltam tovább az eredeti elképzeléseimet is, amit lassan átengedtem ennek a projektnek, a név meg maradt.

Balázs: Jaja, volt egy szösszenetnyi formációnk, ami megélt egy próbát Krisztiánnal, csak nekem is túl sok minden zajlott akkor...

Miként komponálódnak a dalok, miben kihívás „csupán” két zenésznek színpadra vinni a produkciót?

Balázs: Egy része talán egyszerűbb, főleg a dalírásnál, mert így kevesebb ötletből könnyebb kiszórni azt, ami egyikünknek sem tetszik. Viszont ami a zenekari szervezést, meg online jelenlétet illeti (ami bennünket nem köt le, se nem foglalkoztat), azt inkább szükséges nyűgnek éljük meg egyelőre. A dalírás kicsit inverz módon Károly kész dobalapjaiból indult ki és a mai napig így íródnak meg a számok vegyesen, gitár és basszustémákat ráépítve erre a „vázra”.

Károly: Nagyjából egyetértek Balázzsal, bár az alapoknál törekszem arra, hogy ne csak dobok legyenek. Én imádok hangokkal, zajokkal, mintákkal buherálni. Sokszor úgy túlkomplikálom, és olyan zajok vannak benne, hogy képtelenség valamit ráhúzni. Ilyenkor kezdem elölről. Remélhetőleg ezen az inverz módon valamikor fogunk tudni fordítani, de mivel nem vagyok egy kütyü zsonglőr, meg ez azért pénzkérdés is, egyelőre ez a munkamenet marad. Néha nem is dalokként gondolok azokra, amiket csinálunk, hanem valami egész más folyamatként, de végül még is lesz valami struktúrája a dolognak.

Balázs: Igen-igen, vannak benne zajok is, amiket én is bírok, csak sokszor a gitárok miatt élőben már nem is tudom hova rakta őket Károly.(nevet) Amúgy én szeretném hogy ezek a „plusz” dolgok a felvett anyagainkban elmélyedve (és talán élőben is) majd lejönnének az embereknek és fel tudnak fedezni maguknak érdekes rétegeket/hangokat. A színpadi jelenlétünk sajnos nem volt eddig túl sok a  NAQOY-al (pont a „COVID-hatás” miatt sem), de ami összejött,  azt rendkívül élveztük és nagyon sokat tanultunk belőle.

Károly: Szerintem mind a négy koncertünkből tanultunk valamit, mert mindig más körülmények voltak. Nagyon más sokszor próbateremben hallgatni, amit játszunk, mint színpadon. Szerintem sokkal durvábban szólalunk meg élőben. Az egyik koncerten megkérdezte a technikus, hogy van-e valami kérésem. Mondtam, hogy annyi, hogy legyen kurva hangos. Ez annyira jól sikerült, hogy még én is elgondolkodtam, hogy van-e nálam füldugó. A közönséget meg ahogy a visszajelzésekből tudom, full odavágta a padlóhoz. A technikus srácot nem ismertem, de szerintem Ő volt eddig az egyetlen, aki az első hang után magától értette, hogy mi is akar ez lenni. Köszi innen is még egyszer Gádor Gellért! Meg persze Baki Imrének, aki látott bennünk valamit és játszhattunk a Harmadik Emberen.

Egyébként mocskos nehéz pontosan játszani a dobgéphez, meg a váltásokhoz kidolgozott hangokat meghallani. Itt ha tévesztesz, nem üt be újra a dobos vagy nem nyom le még egy kört. Egyébként az egész koncertprogramot nagyjából szünet nélkül toljuk végig. Ketten vagyunk, ezért kevés ember, kevés probléma, mert mindig van valami, amire előre nem számítunk, de ketten megoldjuk. Sajnos a COVID miatt, három koncertünk is elmaradt, ami jó lett volna, ha összejön, az újabb tapasztalások miatt.

Úgy gondolom, önmagában is igen hálátlan ma itthon instrumentális zenét csinálni, hát még ilyen egyedülálló módon. Mit gondoltok, ez azért van, mert ének és szövegek nélkül jóval árnyaltabb a mondanivaló, vagy csak egyszerűen a szöveg- és ének centrikus dolgokhoz vagyunk szokva?

Balázs: Amennyire követem az itthoni dolgokat, egyáltalán nem egyedi ez az instrumentális vonal, amit mi csinálunk és egy időszakban és bizonyos rétegeknél még talán menőnek is számított, vagy talán még számít is, és elég jó zenekarok vannak itthon, bár egyiket sem hallgatom. Ha belefutok, inkább csak cikkekből ismerem őket is.

Károly: Szerintem sem egyedi, meg valahogy ahhoz, hogy legyen ének, rettenetesen jó szövegek kellenének. Ehhez a zenéhez nem is tudom pontosan elképzelni jelenleg, hogy milyen lenne az. „Semmit mondani” nem szeretnénk, szerintem a zenénkben vannak olyan komponensek, amik nem igénylik az éneket, de behívhatnak a hallgatónál képeket, érzéseket. Én ismerek és szeretek is elég sok instrumentális magyar bandát. A pozvakowski például régóta nagy kedvencem, vagy az Arkas. Nagyon tetszik a Band In The Pit is, akikkel az elmaradt koncerteken játszhattunk volna együtt. Őket is láttam többször, és ugyan sokkal tisztább zene, mint a miénk, viszont iszonyatosan megfog élőben.

Balázs: Az énekhangra biztosan többen felkapják a fülüket, pláne, ha azt a saját nyelvén hallja valaki. Valóban nagyon nehéz olyan instrumentális zenét csinálni, ami leköti az embereket és nem csak az élvezi, aki csinálja... Ez nekünk még szintén távolinak tűnik, de mi biztosan élvezzük.(nevet)

Károly: Igen, ezt nagyjából én is így gondolom. Mondjuk, azt vettem észre, hogy aki nyitott rá, az végig is nézte a koncertet és nem csak mi élveztük. Az egyik legnagyobb dicséret számomra az volt, amikor a LanternI basszerosa, Gábor azt mondta, hogy amikor látott bennünket, az jött le neki, hogy ez ki van találva. Felmennek ketten és tudják, hogy mit akarnak. Őt egyébként azon az estén ismertem meg, amikor látott bennünket élőben, és gyorsan kértem tőle egy adaptert kölcsön, mert nem találtam az enyémet, és szó nélkül ideadta. Azóta is haverságban vagyunk, most, hogy eszembe jutott, majd jól meg is kérdezem tőle, hogy a Panthalassa projektjükkel mi újság.

Balázs:  Én nagyon szeretném azt hinni, hogy hangzásban, esetleg látványban legalább van egy kis egyediségünk, de ez erős illúzió mindig. Például sosem vetném el, hogy egyszer csak kijövünk egy olyan számmal is, amiben lesz ének is, vagy valami még verbálisabb dimenzió, mint eddig volt.(nevet)

Károly: Majd szóljál, ha van valami „ének izé” bevillan neked, de nagyon meggyőzőnek kell legyél!(nevet) Azért próbálunk hangzásban elég nyersek és nem sterilek lenni, amiről a zenészek lehet az gondolják, hogy kutyaütők vagyunk. Bár én meg nem tartom magam zenésznek, csak zenélgetek. Ez pedig felment elég sok minden alól!(nevet) A látványnál olyan film-, és képanyagot használunk egyébként, ami bizonyos időszakban meghatározta az ízlésünket és rárímel a zenére. Lehet, furcsán fog hangzani, de könyvek, filmek inspirációja által próbálunk koncepciókat is kidolgozni a zenében és a zenéhez is.

A másik sajátossága az instrumentalitásnak, legalábbis számomra, hogy élőben mutatja meg az igazi erejét és képes akár pillanatok alatt beszippantani, bármilyen hangulatban. Ti hol érzitek magatokat a legjobban? A színpadon, a próbateremben, vagy a felvételekbe temetkezve?

Balázs: Én mindhármat rettenetesen tudom élvezni! A felvételek, az agyalás, a próbák, a kísérletezés, a színpad, az energia le/átadás állomásai, és jó, ha mindhárom létezik, pontosan ebben a körforgásban.

Károly: Én a felvételeket, az agyalást, meg a kísérletezést jobban élvezem. A próbálást valamiért nem annyira, de a koncerteken például mindig jól éreztem magam, függetlenül attól, hogy ötvenen, vagy öten voltak ott. Olyankor valami átkapcsolódik bennem. Kicsit azt érzem, hogy olyanoknak is játszom, akik nincsenek ott, pedig jó lenne, vagy nem lehetnek már egyébként sem fizikailag jelen velünk. Tudom, hogy ez is furán hangzik, de tényleg így van.

Ha már szóba kerültek a felvételek, titeket idézve, „határozottan nem professzionális stúdiókörülmények között, de nagy lelkesedéssel” kerültek rögzítésre a dalok. Miért a házi megvalósítás mellett döntöttetek?

Balázs: Mindkettőnknek voltak, és talán lesznek stúdiós tapasztalatai, amik részemről például nem annyira pozitívak... Egyelőre úgy látom, hogy egy ilyen anyagot, mint az Into the Fog, nem tudtunk volna sehol sem felvenni itthon. Tisztában vagyunk a tökéletlenségeivel, de nekünk ez így kerek. Van egy konkrét példám is amúgy, amit mindig szeretek előszedni, ha ez szóba kerül, de most csak annyi, hogy: JAMC 1985.06.08.

Károly: Ne lepődj meg az utolsó soron én is megkérdeztem Balázstól, hogy ez mire utal. (Segítségként, egy zenekar név rövidítése.) Szerintem felvenni fel tudtuk volna, de nem hiszem, hogy ilyen maradt volna, mert túl sokszor kellett volna belenyúlni. Volt hozzá eszközünk, ezért megpróbáltuk mi megoldani. Tisztában vagyok én is a hibákkal, de mivel ez nem egy mainstream zene, meg szerintem nem is lesz, inkább a saját elképzeléseink felé közelítettünk. Persze tudjuk, hogy a szokatlansága miatt, meg amiatt, hogy elég nehéz bármelyik stílus csomagba beletaposni, nem ér el annyi emberhez, de ez engem nem zavar. Voltak olyan gitár részek, amiket a túlvezérlés miatt, más simán kidobott volna. Ráadásul nem akartuk, hogy úgy szóljon, mint sok hasonló zenekar felvétele. Hogy sikerült-e, azt a hallgatók tudják megmondani szerintem.

Leginkább az arányokba nyúltam bele, meg előfordult, hogy Balázs játszott, és tekergettem tovább a pedáljait, vagy bekapcsoltam valamit. Eleinte szerintem volt, hogy az idegeire mentem vele, de a végeredménynél mind a ketten arra jutottunk, hogy vállalható.

Balázs: Én szeretem, ha a zenében valami megcsavarja az agyam egy pontját, ha hallgatom. Az, hogy ezt hogy érjük el, melyikünktől jön és mikor, már kevésbé foglalkoztat, de mindig támogatom, és próbálok nyitott lenni, ha érzem, hogy ez az irány.

Ha jól tudom, majdnem teljesen egyben lett feljátszva az Into the Fog, miért ezt a megoldást választottátok?

Balázs: Pont az előző kérdésnél felmerültek miatt. Nekem sokszor a tökéletlenség, a spontán zsigeriség miatt tetszik valami, és ezt akartuk kihozni magunkból, és meg is mutatni. Ezt egy magyar (akármilyen szintű) stúdióban, a mostani szintünkön, lehetetlenség lett volna végigvinni, vagy csak nagyon erős lelki sérülések árán, mindkét részről. Engem nagyon ritkán kötnek le a túlpolírozott zenék, vannak ott is soft spotjaim, de eléggé elvétve fog meg valami, ami célzottan tökéletes és kiszámított... Mondom ezt én, aki az abszolút pop vonal a zenekarban és dobgépre gitározik.(nevet)

Károly: Megpróbáltuk sávonként is, de volt, ami sokkal nehezebben ment. Szerencsénk volt, mert Broder Feri (Broci) barátunk, akiről szerintem még írni fogok, mert ugyan apró dolgokkal, de hozzátett ahhoz, (szerintem teljesen tudtán kívül), hogy működjön a dolog. Beszélgettünk, és mondta, amikor már elkezdtünk rendesebben próbálni, hogy van egy 1984-ben gyártott AKAI HD Recordere, amit nem használ. Régi darab, meg vannak jobbak, de szívesen odaadja, hogy próbáljuk ki. Szóval a felvételeket azzal csináltuk. Mivel tényleg nem mai darab, mindig volt vele valami gond, de addig „gépészkedtem” rajta, hogy ezzel vettük fel. A kezelés megtanulása, meg a felvételeken mókolás jóval több idő volt, mint a számok feljátszása. Egyébként ma sem tudom profin használni, és vannak az „Öregnek” már betegségei, de megszerettem.

Egyébként többen megkérdezték tőlem, hogy, „Te, ez így szólna élőben is?” Valahogy így, igen. Annyi az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dobgép, basszus vázakat az első COVID hullám idején otthon összeraktam, amikor volt egy kis időm. Átküldtem Balázsnak, ő is csinálta a maga ötleteit. Nem próbáltunk vagy három hónapig, aztán nyáron nekiugrottunk és elég gyorsan felvettük egyben, persze azért többszöri nekirugaszkodásra.

Egyelőre ezen a módszeren nem szeretnénk változtatni, mert nem vagyunk olyan nagyok, meg azért mi a „csináld magad” mozgalom jegyében működünk jelenleg. Talán jobb, mint rágni a kefét, hogy mennyi stúdióidőt tudunk venni, érteni fogják-e, hogy mit akarunk. Kivéve, ha mondjuk Steve Albini megkeresne bennünket, hogy lenne egy ötlete.(nevet) A kvázi videónkat is ketten csináltuk Balázzsal, teljesen egyszerű módon. Nekünk tetszik.

Elég sűrű az anyag, ilyenkor bennem mindig felmerül, vajon mennyire fedi le, amit hallgattok, azt, amit játszotok? Egyáltalán mennyire lehet külön kezelni a zenehallgatást a zenéléstől?

Balázs: Szerintem maximum két lépésből minden témánkat vissza lehet vezetni egy hallgatott és ismert zenekarra, és ezzel nincs is semmi baj, nem is akarnám azt mondani, hogy bármennyire is különlegesebb, vagy más, amit mi csinálunk, de ha valaki esetleg megtalál benne olyan formulát, amit eddig még nem hallott, annak csak örülök... De igen, körülbelül hasonló jellegű zenéket is hallgatunk, mint amit játszunk.

Károly: Balázs, szerintem nem gondoltad végig ezt a kérdést. Úgy gondolom, ez nem így van, mert természetesen hallgatunk hasonlókat, de inkább „a hasonló jellegűeket IS”-en van a hangsúly. Például nagyon szeretem Bartók zongoradarabjait, mert néha egész metal riff ötleteket hallok meg benne (nevet), de az AURORA nevű norvég énekesnő dalai ugyanúgy lenyűgöznek, vagy épp a Neurosis súlyossága, katarzisa is iszonyatosan átjön. Sőt, Balázs azt hiszem, még szélesebb körben mozog zenehallgatás terén, mint én. Néha olyan dolgokat küld nekem, hogy csak nézek, még életemben nem hallottam róla. Pedig elég nyitottnak, meg széles látókörűnek gondolom magam.

Balázs: Jól van na, csak nem akartam pár száz zenekart rögtön kitolni az éterbe. Rengeteg mindent felsorolhatnék itt, de most inkább nem fogok... Az biztos, hogy nagyon sokféle zene meg tud fogni, és sokszor nem tudom annyira megmagyarázni, hogy mi, miért. Itt is jövök egy számomra klasszikus példával az EMF Stigma albuma az egyik kedvenc lemezem, megvan kétféle verzióban is vinylen, de bárkinek mutogatom 20 éve, senkinek sem jön be, pedig szerintem tökre befogadható.(nevet) Apropó, valaki meg tudja nekem mondani, hogy az Amorphis a Magic and Mayhem-ben, hogy nyúlta le az EMF Long Summer Days dalának témáját?  Nyilatkoztak-e erről valaha Amorphisék valakinek? Komolyan érdekel! (nevet)

Mi az, ami megfog benneteket egy-egy dalban/albumban/EP-ben, legyen szó bármilyen stílusról is?

Balázs: Az hangulat és erősen körülményfüggő. Élőben lehet, hogy egy huszadik tribute (én is játszottam olyanban), esetleg egy „agyon-rádió-játszott” magyar pop/rock/alter/izé zenekar is iszonyatosa jól esik az adott pillanatban, amiket viszont zenehallgatás szintjén amúgy messziről tapogatok meg nagy ritkán. Megragadtam a klasszikus, albumformátumos zenehallgatásnál, szeretem, ha egyben van egy lemez/EP és nem csak trackekből áll, szeretek elindulni az elején és megállni a végén, hogy elgondolkodjak, akarom -e újra?(nevet)

De például egy jó borítóval engem eléggé be lehet húzni bármilyen stílusba akár, így el lehet mondani, hogy a külsőségek embere vagyok. A zenehallgatás meg nálam célzott dolog, rádióban maximum klasszikusokat, hangjátékokat és interjúkat hallgatok, most például újra régi olasz horrorfilm zenéket tolok unásig, meg Klaus Schulze-t sokat, sokat....

Károly: Nálam sok múlik a hangulatomon. Valahogy van egy olyan érzék bennem, hogy sokszor egy belehallgatásból érzem, hogy ez tetszeni fog. Néha egész apró dolgok fognak meg, mert van, hogy egy számban a gitártéma tetszik csak, de az eszméletlenül. Az említett AURORA-nál néha a zene nem is jön be, csak az énekhangja. Például van olyan régi Current 93 dal is, aminek az utolsó öt percét hallgatom tízszer egymás után, csak a csengők hangja miatt. Most, írás közben az orosz noise - HC - metal „izé” JARS harmadik lemezét pörgetem, de három nappal ezelőtt nem éreztem, hogy erre lenne szükségem. Most viszont nagyon rendben van!

Balázs: Nekem is voltak, vannak olyan albumok, amiket meghallgatok és nem fognak meg, viszont, ha bizonyos idő után visszatérek rájuk, iszonyat be tudnak húzni. A Paradise Lost Icon-jával volt ilyen köröm furamód, vagy a Life of Agony-val is régen. A flúgosabb zenékkel,  mint mondjuk a japán Midori, vagy éppen Scott Walker szólólemezeivel  nem volt ilyen „gondom”.

Visszatérve a hangzókra, több helyről is méltató kritikák érkeztek az anyagról, a facebook követők száma viszont sajnos nem igazán óhajt gyarapodni, valóban ennyire szűk rétegnek szólna a zenétek itthon?

Balázs: Nem költünk Facebook kedvelésekre.(nevet) Egyelőre nem érezzük szükségét, hogy ezen a fórumon  bármennyire is előre szeretnénk lépni és abszolút helyünkön vagyunk, a „kapcsolati rendszerünkben” és „ismertség” szintjén is. Amúgy sem vagyunk spontán kontent gyárosok és nem is akarunk ilyesmibe préselődni. Tisztában vagyunk vele, hogy hasznos és nem mondanám, hogy a jövőben nem használnánk ezt a platformot, de talán ez pont annyi emberhez jut majd el így is, amennyihez kell. Számunkra is meglepőek voltak amúgy az első visszajelzések, (koncert)megkeresések is és talán pont ezért sem zavar egyikünket sem. Az Instán viszont kicsit jobban mozgolódunk, valahogy ott könnyebb és egyszerűbb teret és kapcsolatokat találni.

Károly: Én erőltettem volna a dolgot, de aztán rájöttem, hogy igaza van Balázsnak. Mozgósíthatnám az ismerőseimet, hogy kedveljék be az oldalunkat, de én nem akarom senkire sem rákényszeríteni az ismertségünk elérése miatt, hogy like-olja. Meg ha nem is jön be neki, csak valamelyikünket ismeri, akkor meg minek. Az egész olyan hamis lenne. Egyébként, mivel sem annyira ismert arcok nem vagyunk, se nem zenéltünk ismertebb zenekarokban, ezért olyan nagy merítés sincs aki a „tenyerén hordozna bennünket”.

Őszintén megvallva, örültem volna, ha egy kicsit több érdeklődő lesz kedvelések szintjén is, de a kritikákkal kapcsolatban piszkosul elégedett vagyok. Mégpedig azért, mert egy kivétellel, senkinek sem küldtük el direktbe az anyagot. Megtalálták és úgy írtak róla, hogy nem is ismerjük egymást. Ez nekem pont elég visszajelzés. Az biztos, hogy igen szűk rétegnek szól ez a zene, de ezt tudjuk és a helyén is kezeljük.

A bandcamp borítófotót készítő fotós barátom, Sándor László, akivel elég régóta ismerjük egymást, egyébként azt sem tudta milyen zenéhez adja a képet. Válogattam, ráböktem, azt mondta rendben, és még a dizájnt is megcsinálta hozzá. Na, Ő volt a legnagyobb Mumus nekem. Az a fajta ember, akivel néha nagyon távoli a zenei ízlésünk, és néha kegyetlenül őszinte is. Azt szokta mondani, ha koncertre megyek, hogy: „te mindenre elmész, ahol két fedőt összecsapnak”. Mondjuk azért néha ő is eljön ezekre a „fedőcsapkodásokra” velem. Pusztán azért udvariasságból sem mondja, hogy valami jó, mert jóban van valakivel, hanem ha szar kimondja, hogy szar, vagy körülírja az illetőnek mit gondol, - nekem nem - , de akkor is a végeredmény nagyjából ezt takarja. Kiraktuk a négy számot és aláírta, hogy: „Tök jó!” Fellélegeztem, mert megnyugtatott, hogy akkor valamit a „gyerekbetegségek” ellenére csak jól csináltunk. Ezek számomra sokkal fontosabbak, mert ezek a valódi like-ok. Főleg, ha pontosan meg is tudja mondani valaki, miért gondolja így. Nem csak annyi az indok, hogy ő ezt nem szereti, nem tetszik vagy szokatlan.

Emlékezzünk meg a korábbi hangzókról is! 2018 januárjában jött a Draa EP, amit egy demo követett még ugyanebben az évben. Érdekesség, hogy mindkét hangzó tartalmaz egy-egy élő tételt, miért tartottátok fontosnak, hogy ezek is helyet kapjanak a kislemezeken?

Balázs: Igazából én egy kicsit később kerültem képbe, mondjuk azt, hogy a Perplexed-nél léptem be ebbe... Szerintem mindketten úgy érezzük, hogy az élő megszólalásunk vagyunk Mi, a NAQOY. Ez adja vissza, amit igazán akarunk csinálni és megmutatni.

Károly: Az a két felvétel teljesen egyedül az én „agymenésem”. A NAQOY nem zenekarnak indult. Kísérleteztem, meg valahogy a hangulataim akartam megtalálni, minél egyszerűbb módon, de hogy valahogy lejöjjön, éppen mi is foglalkoztat. A zeneszerkesztőkhöz nem értettem annyira, sőt most se, de mindenképpen a minimalista hangokat akartam használni, olyan hangmintákkal megtűzdelve, amiben az én kezeim munkája is benne van. Például a buddhista szertartások hangmintáit egy barátom vette fel Nepálban, azokat javítottam fel, vágtam meg. Persze lehetne sokkal élőbb megszólalású dobhangokat is használni, de én ezt nem szeretném, mert nem ebben gondolkodom. Ezt most nem fejtem ki miért, de erről szívesen elfilozofálgatok bárkivel.

A létrehozáshoz hozzátartozik az is, hogy a Larrnakh-al 2017 nyarán játszottunk a lipcsei Wave-Gotik-Treffen -en, ami óriási élmény volt, de valahogy éreztük, hogy itt most pihenő lesz. Szinte sohasem találtam olyan embereket, akik lelkesek lettek volna valami olyan irányzat iránt, ami nem a gyors ismertséghez vezet, hanem mondjuk csak arról szól, hogy csináljunk együttműködve valamit és meglátjuk, mi sül ki belőle… De szerettem volna valamit, amit én rakok össze. Valamit, ami rólam szól.

Plusz eléggé nem is voltam jó formában akkor, ami a következő évemre is igaz volt. Valahogy akkorra sűrűsödött be a sok rossz döntésem következménye, amit ma már elfogadni el tudok, mert nincs már más választásom, de elengedni teljesen nem igazán fogom tudni. Ez is benne van szerintem, meg azt gondoltam, ez is egy jó megoldás, hogy adjak magamnak valamit, akár pozitívat, akár negatívat. Nekem a zene nem csak a pozitív élmények előhívásáról, szórakozásról szól!

Az Into the Fog megjelenése kapcsán hivatkoztak az első két cuccra páran, amiket ezután vissza is hallgattam, meg ugye a most játszott számaink között is megtalálható olyan, amiben felhasználtam ezekből. Visszahallgatva eléggé átjön ez az „egyedüli világ”, meg hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy azt mondják rá, hogy ez bűn rossz. Most sem érdekel egyébként.

Az élő dolgokat kíváncsiságból raktam fel, hogy lesz-e róla visszajelzés. Annyit tudni kell róluk, hogy csak azokkal a pedáljaimmal, meg egy telefonnal csináltam, amim akkor volt. Ezek rövidített verziók, ráadásul a napok sem véletlenszerűek, amikor ezzel foglalkoztam. Elég durván bele tudtam szakadni egy - egy hangfolyamba. Egy része improvizáció zajokkal, persze van benne néhol tudatos építkezés is. Pont a napokban gondoltam rá, hogy a mostani technikai lehetőséginkkel megpróbálnám újra. Persze tudom, hogy valakinek ez idegőrlő zajmassza, nem zene, de én eléggé bele tudok ragadni. Élőben egyébként egy looper segítségével használunk ezekből a felvételekből hangmintákat a koncerteken.

Tavaly jelentkeztetek a már említett élő felvétellel, a Perplexed Endings egy ’18-as szegedi, Grand Café-s koncertetek lenyomata, miként emlékeztek vissza az eseményre?

Balázs: Hát… Nekem izzadt a tenyerem rendesen. (nevet) Az első koncertünk volt, valójában hazai terepen, baráti formációkkal... Nagyon jó volt a hangulata és igazából egy próbája is volt annak, hogyan szólal meg igazán ez élőben, meg hogy tudjuk megoldani technikailag is, amin persze folyamatosan kísérletezünk és fogunk is a jövőben.

Károly: Kicsit én is izgultam azért, milyen lesz a fogadtatása. Most már elárulom, hogy az első számot végig improvizáltam szinte, mert valahogy „kihullott a fejemből”, amit összeraktam rá. Szerencsére Balázst nem zavarta meg, hogy nem azt játszom, amit gyakoroltunk, mondta is, hogy meglepődött, de gondolta csak megoldom. Neki az a dolga most, amit kigyakorolt. Egyébként senkinek nem jött le a hallgatóságból, mert utólag azért megkérdeztem.(nevet)

Balázsnak, szegedi révén hazai terep volt, nekem annyiban, hogy majd 10 évet éltem ott, és elég sok barátom, ismerősöm van a városban, akikkel ritkán találkozom, sajnos. Igazán örültem, hogy ott játszhatunk, mert eljöttek a közelebbi ismerőseim közül többen. Meg hogy régi, nagy kedvencemmel a Hideg Ronccsal, meg a Live Animal Transport-tal léphetünk fel. Utóbbit én is ott láttam először, és nagyon tetszett. Abban, hogy még mindig csináljuk, fontos szerepe van ennek a koncertnek. Mivel a másik két zenekar tagjai igazi megoldó emberek, rengeteget segítettek, hogy megszólaljon az egész, mert ebben nem volt rutinunk.

Nagyon jól kijöttünk egymással, plusz a LAT-ban Broci mellett Juhász Pali ügyködik, akivel ott ismerkedtem meg. Iszonyat jókat dumáltunk zenéről, fanzine-ekről, koncertekről, és közben valahogy feljött a '90-es évek elején működő ODRADEK is, amiben, mint kiderült, Pali is játszott. Én meg nagyon bírtam régen. Szóval megvolt a közös pont.

Korábban már írtam Brociról, és ott belebegtettem, hogy neki tudtán kívül sok kapcsolódása van ahhoz, hogy még vagyunk. Amikor vége lett a koncertnek, odajött és a következőt mondta: „Öregem, ez marha jó, csináljátok!” Sohasem fogom elfelejteni az őszinte lelkesedését! Egy olyan arcról beszélünk, aki azért a '90-es években elég sok mindent megjárt az akkori undergroundon belül. Egyébként mindenben segít, amiben tud, szerintem Ő alapvetően egy ilyen személyiség. Hihetetlenül nagy forma. Úgyhogy maradandó élmény, és emiatt nem volt annyira kérdés, folytassuk-e...

A folytatásért ugrás ide!