Zuzu 2012-ben az ÉTER Fesztiválon

Hol is kezdjem...Még, valamikor nyolc éve, utolsó személyes üzenetváltásaink idején is baromi távolinak tűnt, hogy egyszer csak 2020-at pötyögünk be dátum gyanánt az éterbe, persze ez nem azt jelenti, hogy öregszünk, inkább csak egyre tovább vagyunk fiatalok, mint azt tanult kollégánkkal, Szabolccsal jól megszakértettük még nyáron egy-két tubi társaságában egy csoda Düreres estén... Belemar a gyomromba a tudat, hogy te már hét éve nem fiatalodhatsz tovább...rohadtul nincsen rendben, de mit tehetek? Írok. Tovább. Neked. Nem akarlak és nem is tudlak elengedni.  Azoktól, akik ezen az oldalon maradtak is nehezen viselem, hogy folyton csak ki-bejárkálnak az életembe, főleg mivel valahogy nem sikerül kinőni, hogy pillanatok alatt ragaszkodjak ahhoz, akit érdemesnek tartok rá. De elfogadtam hogy ez az én kriptonitom, ez már nem változik soha. Tényleg igyekszem pozitív maradni mindig és előre tekinteni, ahogy tanítottad, ennek az évnek is rengeteg tervvel vágtam neki, bizakodva, aztán már januárban sikerült elbotlani, szó szerint, a térdem bánta megint, de legalább jelet kaptam, hogy ideje összeverekedni picit a démonaimmal ismét, egész elkanászodtak a kis szörnyetegek tavaly év végére. Ezúttal külsős segítségem is akadt, úgyhogy a körülmények ellenére is viszonylag nyugalom van. 

A körülmények: 2020 vitathatatlanul meg van koronázva, és nem a jó értelemben, várjuk már a végét, iszonyúan. Március óta távmunkázok, de legalább nekem van mit, bár a szociális készségeim romokban. Azért volt egy hosszabb fellélegzés, amikor ki lehetett használni, hogy a napi kommunikáció ne csupán a helló, szia, hallasz-ban merüljön ki és valamelyest mindenki, akit tönkrevert ez a szar, rendezhette kicsit a sorait. Kihasználtam én is, ebben a korlátozásokkal teli évben is sikerült jó pár koncertre eljutni, ami számomra vakcina a túléléshez, mellékhatások nélkül, de hangsúlyozom, tényleg nincs okom panaszra.  Végre újra interjúzok, ráadásul igyekszem személyesen, ha minden is úgy akarja, így idén is eszméletlen inspiráló emberkékkel hozott össze a sors, új és ismerős arcokkal, valahol tényleg ezért érdemes csinálni az egészet. Számomra is hihetetlen, hogy már tizenegy éve része az életemnek a "hobbírás", bár koccinthatnánk rá... A kapott pozitív rezgések fontosak, múzsáim lettek a nagy izolációkban, ösztönöznek, hogy ne forduljak hátra, se be. Képzeld,  a blog szerepeltetésének ötlete facebookon sem volt feltétlen zsákutca, a követők száma is növöget lassan, öregesen, a kedves ismeretlenek már majdnem annyian vannak, mint az ismerősök, akik rászerettek a kedvemért, haha. Jó ez a tempó, hisz az önreklám továbbra sem az esetem, mit is várnék? Ugye, hogy ugye? 

A Passzió még lábadozik, hogy meddig, még nem tudni pontosan. Mostanában sokat agyalok azon, vajon másoknak mennyire hiányzunk a honi metal sajtó véráramából, miben, mennyiben tudtunk olyat adni, amiért ebben az információ fergetegben ránk is érdemes volt kattintani. Ha hiányzunk, mit tudok pótolni ebből a bloggal, amíg talpra állunk. Eddig nem tudtam kideríteni. Amióta el kellett hallgatnod, egyébként is kísért az a kellemetlen bizonytalanság, hogy vajon tényleg segítek-e bárkinek azzal, amit csinálok, olvasnak-e még az emberek mély interjúkat, vagy a vlogok és podcast-ok világában az erőfeszítéseim már lassan hiábavalók... Valószínűleg felesleges ezen gondolkozni, ha annyiban kimerül a történet, hogy a közreműködők jól érzik magukat a beszélgetés során, már megéri, nem? Na meg, azért kaptam biztató visszajelzéseket és az, hogy olyanok is szóba állnak velem még mindig, vagy épp hivatkoznak, akik már rég nincsenek rászorulva arra, hogy egy alig több, mint száz követővel rendelkező blogban írjanak róluk, még mindig biztató...

No, de filozofálgatás helyett inkább mesélek, címszavakban, hisz biztos rohansz, mindenhol találsz apropót grafománkodni. A koncert szezont természetesen a 17. Stagediving fesztiválon indítottam, balesetem másnapján (a szó minden értelmében), sántikálva, mit nekem egy esés, ugye, de mivel már nem vagyok 20-as pipi, az este ezúttal hamar véget is ért, de a Rotten Sound-ra szerencsére összeszedtem magam annyira, hogy már csak a lépcsőt kelljen díszlépésben bevenni. Kis családom, a Sollen is örülhet, csak sikerült tartaniuk az évi egy koncertes turnéjukat, és ezúttal, tudomásom szerint nem oszlott fel egy zenekar sem, akivel játszottak, egyelőre. Csak kopik az az átok, az S8-ba meg szinte hazajárnak. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert ott lehettem tavasszal a teljes bezárkózás előtti utolsó, majd a nyitást követő első bálokon is, utóbbit, egy dupla estével ünnepeltük a Robotban, nincsenek rá igazából szavaim, totális eufóriában telt mindkét este. Az Asphalt Horsemen vigyorgó optimizmusa nagyon kellett a nyitó estének, az Alone in the Moon pedig még azon a traumán is túllendített, hogy a mosdónál már így kérdezik: "sorba tetszem-e állni?" Eszméletlen volt kiüvölteni magunkból mindent a nemecsekkel és az Anchorless Bodies-al is, de nem ragozom. 

Ezúttal az on graves viszi az első helyet a koncertlátogatás gyakoriságának tekintetében, amit megfejeltünk egy interjúval is, bár ez sajnos már csak virtuálisan valósulhatott meg. Ami ezt a sort illeti, végre sikerült ilyen ürüggyel elkapnom a VolumeFeedert, a Haváriát, a Gyilkost,  az Eagle Has Landed-et és a Fattyút is, ki tudtam dumálni Karsay Mátéval a Tukker Booking és a Wasted Struggle ügyeit, Sefcsik Marci körbevezetett a kézműves sörök világában, újra leülhettem a Mad Robots-al és a Divided-dal is és reményeim szerint az idei lista ezzel még nem teljes, drukkolj. Őszintén? Az összes szerelem interjú lett, ha kedvencet kellene kiemelni, nem is tudnék választani, és ami a legjobb, hogy két kivétellel minden zenekart sikerült megnéznem élőben is, ez azért 2020-ban teljesítmény, és egy magamnak tett ígéretem is csak sikerült tartani, idén tényleg minden Cudi Purci Booking banzájra elmentem, amire csak el tudtam. Bár a szokásos Shapat Terror hangverseny rettenetesen hiányozni fog a decemberemből, ahogy sok minden más is, ez most ilyen...

Most, hogy elérkezett a Dürer Kert jelenlegi kapuinak bezárása, majdnem hagytam magam elveszni az emlékezésben és abban, mit is jelentett nekem a hely. Megint annak az embernek köszönhetem a kijózanítást, akinek az idei év egyik legmeghatározóbb lemez- és koncertélményét is, Dávidnak és a The Devil's Trade-nek, muszáj idéznem: 

"[...]Ami a Dürer Kerttel és a Keleti Blokkal történt, nem egyedülálló eset az olyan országokban, mint a miénk. A Kultiplex óta folyamatosan tanuljuk a leckét: aki a periférián él és alkot, ebben az országban még megtűrve sincs; egyszerűen nem létezik. Adaptálódunk, megtanulunk túlélni, hogy alkotni tudjunk. Itt már az is ellenállás, ha maradsz. Az underground az ellenállás maga, így ellehetetleníteni nem lehet, csak megnehezíteni a helyzetét. És az minél nehezebb, az underground annál erősebb. (Teljes cikk itt!)

Úgy döntöttem, maradok, folytatom, amit elkezdtem, ahogy tudom és ameddig bírom, mi baj lehet? Bár együtt könnyebb lenne...

Utadra engedlek, és ha már újra ez visszhangzik szinte minden, ünnepbe öltözött háztartásban, engedd, hogy ezúttal stílszerűen az alábbi slágerrel búcsúzzak, ölellek, Asszony!