Fotó: Bodnár Dávid

Mélyinterjúnk második, egyben záró részében a 2015-2021-es időszak kerül terítékre, szó esik a London Tattoo Conventionről, a The Devil's Trade-ről, a nemlétező internetes vitakultúráról, és kiderül az is, milyen ember Borbás Róbert. Annyit elárulhatok, hogy pont olyan, amilyennek én is látom: egy végtelenül nyitott, kedves és figyelmes srác, aki nem felejti el, honnan indult, és folyamatosan dolgozik azon, hogy jobb legyen. Egy olyan ember, aki a hirtelen jött sikere ellenére is önmaga tudott maradni, és mindenkit örömmel fogad, aki érdeklődik a művészete iránt, még ha egy szűk 200 követős, underground blogger is az illető. Őt szeretném hozzád is egy picit közelebb hozni, remélem, sikerül. 

(Az interjú első része itt olvasható!)

Amiről szerintem érdemes lenne külön is szót ejteni, az a London Tattoo Convention, hiszen több szempontból is meghatározó volt számodra, egyrészt, elég hamar kijutottál.

Így van, a 2015-ösön jártam kinn először, akkor két éve tetováltam. Úgy nézett ki, hogy Zsolt (Sárközi Zsolt, Dark Art Tattoo) ajánlott Miki Vialettonak, az esemény főszervezőjének. Egyébként pont nemrég jelentették be, hogy sajnos nem tartják meg többet, bár ez benne volt a levegőben, úgyhogy sajnos nem annyira meglepő. Miki végtelenül maximalista és addig szerette volna ezt a rendezvényt szervezni, amíg ugyanazt a színvonalat tudja hozni minden évben. A globális események, szervezőtársának tragikus elvesztése és sok egyéb tényező ahhoz vezetett, hogy lezárja ezt a korszakot, a Tattoo Life kiadó és a magazin megmarad. Legyünk őszinték, a jelenlegi helyzetben arra alapozni, hogy egy negyven-hatvanezer fős rendezvényt tervezgetsz, nem igazán lehetséges, szóval abbamaradt, de beszéltünk, és egy ennél is nívósabb új eseményt szeretne összehozni, ha rendeződnek a dolgok.  Visszatérve, Zsolt beajánlott, akkoriban már tervezgette, hogy Convention szinten lerakja a lantot, a londoni és a párizsi rendezvények rendszeres résztvevője volt, de szépen lassan elhagyta ezeket az eseményeket. A londoninak egyébként óriási várólistája van, és esélytelennek tartottam, hogy kijussak, de kaptam Mikitől egy e-mailt, hogy várnak szeretettel, emlékszem, épp a metrón ültem, mikor olvastam a jó hírt, és szerintem hülyének néztek, nem értették, miért vigyorgok ennyire.

Így kerültem oda először. Ha tetoválsz, elég szürreális élmény, hisz jó eséllyel olyan ember mellé ültetnek, tök mindegy, hova raknak, aki etalon a szakmában, őket látni munka közben hihetetlen. Például az egyik évben, amikor már Tomi (Király Tamás, tetováló, Rooklet INK) is velem tartott, egy helységben voltunk Gakkin-nel, aki egyébként a jobb karomon lévő tetkót is készítette. Három napig nézni, ahogy ők dolgoznak, eszméletlen inspiráló, arról nem is beszélve, milyen jó barátságok tudnak szövődni ilyenkor. Egyszer csak azt veszed észre, hogy olyan emberekkel, akikre felnéztél ezek után napi szinten tartod a kapcsolatot, elképesztő.

Emlékszem, amikor egyszer Victor Portugal elment mellettünk egy krakkói rendezvényen az akkori munkatársaim ott sikongattak, hogy úristen, ez Ő! 2018-ban pedig közös kollaborációnk volt Londonban. Szóval valóban, a London Convention számomra egy újabb, Grinderise Fest szintű mérföldkő. Hogy mondjam, kapsz egy pozitív billogot, ha itt részt veszel, kvázi felkerülsz a térképre. Mikinek harminc plusz éve ez az élete, elég sajátos látásmódja van, nem fog véletlenül berakni oda valakit. Ennél szebb és nagyobb elismerés szakmailag igen kevés létezik, szerintem. Ami egyedül überelte ezt, hogy az említett kollaboráció díjat is nyert, hisz akik bírálták, két lábon járó legendák. Többen kérdezték, szoktam-e indítani tetkót a versenyen, előfordult, hogy igen, de igazából már tényleg azzal nyertél, ha oda kikerültél, Párizsra ugyanez vonatkozik.

Akkor tényleg perspektívaváltó szerep juthat ezeknek a rendezvényeknek.

Totálisan, mindig előszeretettel hangoztatom, hogy azt érdemes megfigyelni leginkább ezeken a rendezvényeken, hogy mikor mész körbe, mindenki mosollyal és nyitottsággal fogad. Egy másodpercig nem érzed azt az attitűdöt, hogy „figyu, én vagyok itt a sztár, A TETOVÁLÓ, húzz a francba, ne kérdezz tőlem hülyeségeket, fizess a közös fotóért, satöbbi.”  Biztos erre is találni precedenst, de érdekes látni, hogy aki ezt hiszi, és így áll hozzá, jobb esetben középszerű tetováló, akik pedig ott tartanak, ahol, és kijutnak egy ilyen kaliberű eseményre, azok a szorgalmuknak és az alázatnak köszönhetik mindezt, azt hiszem, ennél nagyobb tanulság vagy lecke nem származhat ezekből a tapasztalatokból. Harminc éve tetováló emberek ugyanolyan nyitottsággal beszélgetnek veled a témáról, mint amikor mondjuk öt éve tetováltak.

Úgy gondolom, hogy kijelenthetem, hogy gyászolt a szakma, amikor Miki bejelentette, hogy nem lesz több London Tattoo Convention, hisz tényleg történelmi jelentőséggel bír ebben a közegben. Új Zélandtól kezdve, Tajvanon át, Magyarországig, a világ minden tájáról megfordultak ott művészek, az, hogyha jól számolom, négyszer-ötször magam is részese lehettem, nagy büszkeséggel tölt el. Kevés olyan sztori lesz, amit széles vigyorral mesélek majd az unokáknak, ha lesznek, de ezeket tuti emlegetjük majd. Aminek még borzalmasan örülök, hogy az első kivételével mindig együtt mentünk Tomival, aki rengeteget segített. Akkora a látogatottság, hogy vagy tetoválsz, vagy a printek, pólók eladásával foglalkozol, tényleg elképesztő. Párizs, is, ott Attila (Saska Attila, tetováló, Rooklet INK) is járt már párszor, tudja, miről beszélek, kegyetlen, ami ott megy.

Egyrészt félelmetes, hogy ennyi csodálója, tisztelője van a tetoválásnak, a látogatók is a világ minden tájáról érkeznek. Akkora kultúrsokk, a szó legnemesebb értelmében, és pozitív feltöltődés, hogy hazajössz és legszívesebben rajzolnál egész nap. Nem egyszer kérdezte Jucus, mikor megérkeztem Párizsból vagy Londonból, hogy mi történt, mit szedtem, olyan volt, mintha teljesen kicseréltek volna, úgyhogy nyilván ennek kapcsán is lenne kismillió mesélnivaló még.

Jó kis közösség akkor ez is, vannak egyébként átfedések, amik mondjuk a tetováló közegben is úgy működnek, mint az undergroundban, közösségi szinten?

Ugyanúgy vannak pozitívumok, amikbe lehet kapaszkodni, ugyanakkor a háttérben megy a széthúzás is. Meg kell próbálni eltekinteni ettől. Van átfedés, már, ha csak azt nézem hány általam kedvelt tetováló zenél, vagy mennyi tetkóssal találkozok koncerteken. A tetoválás, illusztráció, rock, metal, hiphop, underground szerintem egy óriási halmaz, és azon belül vannak kisebbek, szóval mindenképp lenne közös keresztmetszet.

Ha már szóba került a közösség, ott a HunMetalConspiracy (HMC) csoport, ami, azt hiszem, szintén 2010 környékén indult, számodra mit jelent?

Angeli Gabival, a csoport alapítójával elég régóta jóban vagyunk, Beni öcsémnek is jó cimborája, varrtam is őt, rengeteg zenét osztogattunk meg régen egymással, és a mai napig, ha eszébe jutok valamilyen lemezről, tuti kapok tőle egy üzenetet, azzal, hogy ez tetszene neked. Iszonyatosan sajnáltam, ami történt, hogy egy algoritmus miatt megsemmisítettek egy tíz éve létező platformot, viszont, hogy őszinte legyek, ez egy olyan fasza reset volt, hogy most sokkal nyugisabb, szerintem pozitív, hogy megmaradt a közeg és jó, hogy kiszóródtak azok az elemek, akik csak a feszültséget szították, nem is foglalkoztak vele, lesz-e folytatás.

Teljesen pozitív csoportnak gondoltam, egészen addig, amíg el nem ért egy akkora létszámot, ami miatt már érdektelenségbe csapott át és azt vettem észre, hogy tök mindegy volt, ki, mit pakol ki, abban meg kellett fogni valami negatívumot, legyen az egy elírás, vagy, hogy szarul szól a dob, lelopták a riffet, satöbbi, a lényeg, hogy majdnem mindennek negatív kicsengése lett. Emiatt az ember eljut egy olyan pontra, hogy nincs kedve semmiféle kommentet otthagyni, mert tudja, úgyis csak a savat kapja, szerintem csomóan, akiknek a hangjukat kellett volna hallatni, szintén beleuntak ebbe. Az új csoportban viszont azt látom, hogy aktívabbak az emberek, beszélgetések alakulnak ki, én is szívesebben osztok meg zenéket. Például nemrég valaki feltette a kérdést, kinek, mi a tapasztalata bakelit rendelés kapcsán és tök jó, hogy kismillió válasz érkezett, kifejtve, elmondva, a kérdésre reagálva.

Mindig a halálom volt, ha valaki kérdezett valamit, és elkezdtek más, totál negatív dologról értekezni ugyanitt. Sosem értettem, miért nem lehet egyszerűen továbbgörgetni, ha nem érdekel az adott téma. Mintha én felmennék Youtube-ra és esztergályosok és lakatosok videói alatt okoskodnék, pedig gőzöm sincs az említett szakmákról, vagy mondjuk belekontárkodnék a hegesztésbe, úgy, hogy azt se tudom, hogy kell megfogni a hegesztőgépet. Ha nem tudsz érdemben hozzászólni, lapozz tovább, ha elviselhetetlenül idegesít, beszéld meg egy haveroddal, nem értem, miért kell mindenáron belefúrni mindenbe.

Amikor még megvolt a The Sharon Tate a nuskull fórum pörgött a leginkább, na, ott is voltak különös dolgok.(nevet) Pap Marcival (ének, Anchorless Bodies) és Alakszai Lacival (ének, Wasted Struggle, gitár, Touch, Contra) kezdtem anno együtt zenélni, és ők például rettenetesen aktívak voltak a fórumon, ott is előkerült pár gyökér, mindenhol van, de a sokat hangoztatott „unity”, amitől néha kifordul a belem, mert pont olyanok használják, akiknek nagyon nem kéne,  abban a közegben tényleg működött, segítettek egymásnak az emberek. A HMC-ben ez már nem volt meg, szóval tényleg használt ez a vérfrissítés.

Beszélgettem erről érintőlegesen Gabival is egyébként, ő szerintem belefáradt, mert azt látta, hogy ami miatt létrejött a csoport, az kiveszett belőle egy idő után. Nem is értettem, hogy gyűlt ennyi ember össze, biztos vagyok benne, hogy sokan csak azért csatlakoztak, hogy beleugathassanak mindenbe. Számomra az egyik fő probléma az volt, hogy nem volt átmenet, vagy letorkoltak a francba, vagy az a fajta lesajnáló zenei sznobizmus ment, hogy „Jajj, te nem ismered a demót?” De maradjunk annyiban, hogy most szívesebben böngészem, mint régebben.

Mondjuk szerintem a közösségi média felület maga szörnyű irányba megy, pont az ilyen pici, specifikus, zárt közösségeknek kellene képviselniük az értékeit, amikben a saját kis szenvedélyeidet, őrültségeidet, mint a zene kitárgyalhatod. De minden csoportban azt látom, hogy az emberek, akik ugyanazt szeretik, összekapnak a semmin. Konfrontálódni szépen is lehet, de azt veszem észre, hogy jön egy olyan generáció, aminek egyáltalán nincs vitakultúrája. Nem akarok boomer lenni, de ez roppant szomorú, és elég végzetes jövőképet fest. Tudom, sokaknak ez viccesen hangzik és csak legyintenek, hogy ugyan, ez csak az online tér, le kell tojni. Az a baj, hogy ezek az emberek valószínűleg a mindennapjaikban is így kezelnek konfliktusokat, vagy így próbálnak megoldani élethelyzeteket, de kivetíthetjük akár a párkapcsolatukra, arra, hogy előre engednek-e valakit a boltban, vagy inkább elküldik a fenébe. Néha ijesztő látni, hogy milyen hangnemet engednek meg maguknak emberek, arccal és névvel.

Pár éve egyszer én is rendesen kifakadtam és pár sör után írtam egy baromi hosszú bejegyzést, ami elveszett az előző csoporttal, arról, hogy borzalmas ez a tiszteletlenség, és hogy ki, milyen hangnemet enged meg magának bárkivel szemben, kortól függetlenül. Akkoriban hatalmas volt a feszkó, Jakab Zoliba is rendesen beleálltak, persze tudjuk, azért őt sem kell félteni, és már-már az anyázásig fajult a történet. A lényeg, hogy megírtam ezt a bejegyzést, és erre rögtön azzal jöttek, hogy ez most biztos azért kellett, hogy jó színben tüntessem fel magam, meg, most akkor én vagyok a nagy próféta, nem is értettem. Úgy érzem, sokszor az emberek nem veszik a fáradtságot, hogy értelmezzék, ami le van írva. Nyilván azt sem vártam, hogy bólogassanak, hogy ez az Robi, megmondtad és röpködjenek a szívecskék, nem. Csak tudod, ez is olyan, hogy leírod, átbeszéljük, és pont azt a réteget nem fogja elérni, akinek szól, mert az megingathatatlan. Ha valaki ennyire köti az ebet a karóhoz, a másik fél miért ne köthetné ugyanannyira, és vannak azok az élethelyzetek, amikor egyszerűen nem tudod meggyőzni a másikat, észérvekkel sem, de a végletekig agresszív nem elfogadás, rettenetesen félelmetes. Nyilván számomra is vannak olyan témák, amikről senki nem tudná megváltoztatni a véleményemet, de tiszteletben tartom, ha valaki másként vélekedik, bár vannak zéró toleranciás elvi kérdések is, de nem is ilyenekről van szó a csoportban, hanem piszlicsáré, kis semmiségeken ugrottak egymásnak emberek, úgyhogy tényleg semmi kedvem nem volt már ebbe belefolyni ezek után.

A saját oldalaidon is jellemző ez az attitűd?

Képzeld, semennyire sem. Ez nagyon érdekes egyébként, egyetlen egy durvább eset volt, még abban az időben, amikor felhasználóként közvetlenül, nyilvánosan írni lehetett a Facebook oldalakra. Egy mélyen vallásos fickó közzétette az oldalamon, hogy még nem késő megtérni. Na, ő az a fajta, akit úgysem tudnék soha meggyőzni a nézeteimről, és fordítva sem működne, tipikusan a vak vezet világtalant esete. A probléma ott kezdődött, hogy ezt a bejegyzést kommentálta valaki, amit látott a haverja, szóval elindult a lavina, azt vettem észre, hogy tíz perc alatt ötven hozzászólás érkezett, hirtelen azt sem tudtam, mire jönnek a reakciók, aztán rájöttem és sóhajtottam egyet, hogy, na, így lehet házhoz menni a pofonért...

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a munkáim nem feltétlenül a római katolikus keresztényeket szólítják meg. Sokszor nyilatkoztam már arról, mi a véleményem a római katolikus vallásról, hét év egyházi iskola után, ebbe most nem is szeretnék belemenni, a lényeg, hogy szegény csávó olyan kommenteket kapott, amik miatt már én éreztem magam szarul, főleg, mivel végig kimérten, szépen kommunikált, az obszcenitástól kezdve a személyeskedésen át zúdult rá minden és nem érdemelte meg. Ez volt az egyetlen balhé, előfordul, hogy Instagramon valakinek nem tetszik, amit megosztok, de ezzel nincs mit tenni. Viszont kilencvenkilenc százalékban pozitív a visszajelzés. Amúgy örülök, ha valaki konstruktívan negatív kritikát fogalmaz meg, az hasznos és szükség is van rá, mert nem az viszi előre az embert, ha azt mondják, ő a legjobb. Épít a pozitív megerősítés, de a majomszeretet-szerű megnyilvánulások pont annyira kártékonyak, mint a haragosan, dacból fogalmazott kritikák. Eléggé érzékeny vagyok ezekre egyébként, szarul viselném a személyeskedő kommenteket, és okkal szűkítem le a munkáimra a megosztásokat, veszélyes dolog azért az internet, szerintem. Mivel célközönség van, jobb esetben senki nem fog azért bekövetni, hogy minden poszt alá odaszúrjon valamit. Tehát összességében tényleg tök pozitív dolgokat olvasok, és fasza beszélgetések szoktak néha kialakulni. Igyekszem úgy intézni a megosztást, hogy kérdéssel zárom és az vagy elindít egy beszélgetést, vagy nem.

Ami a művészi világodat illeti, laikusként azt hihetnénk, hogy az általad használt szimbólumkészlet igen limitált, hisz minden mitológiának megvannak a maga keretei, motívumai, én viszont nem láttam még tőled két ugyanolyan démon macskát, vagy krampuszt, valahogy mindig sikerül megújulni, mit gondolsz miért?

Szerintem az említett rendezvények eszméletlen inspirálóak abból a szempontból is, hogy a tetoválóművészetnek már kialakult egy meghatározott szimbólumrendszere az évek során, de ezeket a motívumokat valahogy mindig el lehet kapni valamilyen új perspektívából. Amit én próbálok szem előtt tartani, hogy a tetoválókon kívül olyan kortárs alkotókat, szobrászokat, grafikusokat, fotósokat is követek, akikből lehet táplálkozni, hatással vannak rám. Nyilván nem másolni szeretném őket, hanem inspirálódni általuk, bár előfordult már, hogy megrajzoltam valamit, ami egyértelműen hajazott valakinek a munkájára, ez egyáltalán nem tudatos, de valahol az agyad mélyén megragadnak a látottak, akaratlanul is, mert valamiért megfogott az adott alkotás.

Ami a megújulást illeti, szerintem a titka, hogy nyitott legyél, mindenféle szempontból, ihletet találhatsz egy jó könyvben, egy kiadós sétában, bármiben. Én mostanában a természetben előforduló textúrákat nézegetem sokat, a fakérget, leveleket, terméseket, és különös, mennyi párhuzam felfedezhető mondjuk a tetkóval. Annak, ahogy a mintát elhelyezed a testen van egy folyamata, ehhez például elég megnézned egy kopasz fát, rendkívül inspiráló. Mondjuk az utóbbi időben rengeteg építészeti alkotást is szemrevételeztem, gótikus épületeket például.

Mindig próbálok valami újat behozni, de olyat is szoktam, hogy a körülbelül öt-hat éve rajzolt témákat próbálom mai fejjel átértelmezni, ezerszer ábrázoltam például Odint, de szerintem még mindig lehetséges olyan képi megfogalmazása, ami izgalmas lehet. Nem állítom, hogy újat már senki nem tudna mutatni, ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem, viszont szerintem jó eséllyel azzal tudsz kitűnni, ha ízlésesen szokatlant csinálsz. Másik példa, hogy egy időben rengeteg hollót rajzoltam, volt, hogy egy héten négyet, úgyhogy meg kellett húznom a határt, és megmondtam, hogy ilyesmit egy ideig nem szeretnék csinálni. Aztán jött egy csomó krampusz, vagy ördög, de utána ismét kellett a váltás.  Egyébként nagy félelmem, és nem szeretném, ha beszorulnék egy olyan skatulyába, hogy „ja, a csávó, aki ördögöket rajzol”. Ugyanakkor meg vannak olyan karakterek, amiket biztos, hogy soha nem fogok megunni. De őszintén, nem tudom igazából miként lehet mindig megújulni, épp erről beszélgettünk egy csomó ismerősömmel nemrég, nincs bevált recept.

Lehet, hogy rosszul hangzik és emiatt nem leszek népszerű, de nekem a karantén is jól jött, egyszerűen azért, mert kénytelen voltam erre fókuszálni. Részt vettem egy kihíváson, aminek az volt a lényege, hogy kétnaponta bedobtak egy-egy új témát, szabad kezet kaptál, de azért megvolt a keret és ez baromi hasznos volt, mert több olyan dolog is előkerült, amin még sosem dolgoztam, úgyhogy adott egy új löketet, ennek keretein belül készült például a démon cica, amin egy pici ördög ül, ez volt az első olyan illusztrációm, amiben apró figurák is szerepeltek, és ezt az ábrázolásmódot tovább vittem bőrre is, faszán működik. Igazából tetoválóktól is rengeteget ihletet lehet meríteni, amennyiben átrakod illusztrációba, szerencsére nálam ez kéz a kézben jár, ami azért fontos, mert ha az egyik kicsit befullad a másik ráfrissít, legalábbis én ezt érzem az utóbbi időben, valahogy mindig kihúzzák egymást az ilyen kreatív krízisekből.

És mik azok a karakterek, amiket mindig szívesen előveszel?

Nagy kedvencek a klasszikus európai erdei állatok, a pogány motívumok, az ördög ábrázolások, középkori kínzó eszközök. Sok mindent talál az ember. Utóbbi kapcsán olvastam egy könyvet, amiben igencsak megfogott a vasszűz, úgyhogy elkezdtem kicsit kutatni a neten, és hihetetlen, milyen helyeken kötöttem ki. Másik példa, hogy adott egy ötletes lovagi sisak, azon egy ornamentika, ami alapján találtam egy metszetet, ami elvezetett az alkotóhoz, akiről eddig nem tudtam. Hálás téma az alkímia is, egy vendégem pedig több száz oldalnyi háttéranyagot szolgáltatott a lengyel folklórról, ott a Witcher (Vaják), a játék, elképesztő milyen mitológia áll mögötte. Gyerekkoromban forgattam sokat a Világ keletkezése című könyvet, amiben összegyűjtötték az ehhez kapcsolódó különféle mitológiákat, miként képzelték ezt el az aztékok, a görögök, a skandinávok, érdekes, hogy mindegyiknek van egy archetípusa, amiket bitang jól lehet kombinálni például.

Újoncként még előszeretettel pakoltam mindenhová fordított kereszteket, pentagramokat például, ez akkoriban eléggé offenzívnak és menőnek számított, főleg, ha nagy totálban volt a zenekari pólóra nyomva. Ugyan ma már az embereknek olyan magasan van az ingerküszöbe, hogy nemigen veri ez már ki a biztosítékot senkinél, nem ezért nem használom, ma már arra figyelek, hogy igyekszem ezt és a hasonló szimbólumokat a helyén kezelni és nem alkalmazni idegen környezetben. Szerintem ahogy nő be az ember feje lágya, finomodnak ezek az ábrázolások is. Mindig szerettem, ha sötét az illusztráció, de inkább elegáns, nem akarom, hogy a hideg rázza tőle az embert, mert gusztustalan. Emiatt voltak témák, amiket visszautasítottam, mert inkább volt közönséges, és sajnos az illető nem is értette meg, miért nem vállalom, hogy Jézust, keresztre feszítve, kifordított belekkel rajzoljam meg, ez már olyasmi, ami egyszerűen nálam is túlmutat a jó ízlés határain és erőltetett.  

Mi jellemzőbb egyébként, hogy teljesen szabad kezet kapsz, vagy konkrét elképzelése van a vendégnek?

Rengetegen kérik, hogy csináljam, amit szeretnék. Ilyenkor azt mindenképpen tisztázzuk, van-e olyasmi, amit egyáltalán nem szeretnének, például Gyémánt Krisztiánnak (ének, Kill With Hate) tetováltam a karját, megadott pár támpontot, de egyébként rám bízta magát. Általában az történik, hogy átküldik azokat a mintákat, amiket szeretnek tőlem és megírják, mi az, amit semmiképp sem akarnak, és az már egy jó kiindulópont tud lenni. Van, aki videójátékokkal kapcsolatban keres, mások specifikus pdf-et küldenek, de általában mindig van bennük fantázia. Azt mondanám, hogy fifti-fifti az arány, szeretem, amikor szabad kezet kapok, mert ilyenkor ki lehet próbálni olyasmit is, ami alapból nem jutna a vendég eszébe, és ebből sülhet ki az, hogy kisebb korszakok jönnek létre ezekből a munkákból.

Nemet pedig gondolom a már említett esetekben mondasz.

Így van, illetve olyan mintát sem vállalnék, ami ideológiailag nem fér össze a munkáimmal, bár utóbbi nem is igazán jellemző a megkeresések szempontjából. Azt hiszem, hogy az, aki követi a munkámat, képbe kerül arról, hogy milyen spektrumból válogathat. Az elmúlt öt évben egyáltalán nem futott be meglepően stílusidegen felkérés, régebben gyakrabban előfordult. Azt kifejezetten csípem, amikor valaki olyan ötletet hoz, ami megvalósítható ezzel az esztétikával, de mondjuk olyan téma, amihez eddig nem nyúltam. Egy csomó ilyen van egyébként, hogy csak egy példát említsek, ott van például Drakula, pedig annyira adná magát, emellett rengeteg király dolog fér még bele, és még mindig rengeteg mindent tudok majd rajzolni, ilyenkor általában megtetszik egy olyan elem, amit viszek tovább. Ezt ilyen tudatalatti folyamatnak élem meg, sosem fordult elő, hogy úgy ültem le rajzolni, hogy hú, akkor most ki kell valami ütőset találni, nem is működne így szerintem, túl erőltetett lenne a végeredmény.

Ami biztos, hogy egy végtelenül sötét világban alkotsz, viszont egy totál pozitív embernek ismertelek meg, gondolom, sokan kérdezték már, de hogy fér meg benned ez a kontraszt?

Jól. (nevet) Ha nem is az első alkalommal, de több vendégem jelezte már, hogy mielőtt találkoztunk volna, egy introvertált, mizantróp, mogorva fickóra számított. Azt mondom, hogy egyrészt mindenki más, aki hasonló stílusban dolgozik, ott van például Godmachine, aki egy eszméletlenül vicces figura, ő sem fekete zsákruhában, kecskevérrel lelocsolva mászkál. Úgy gondolom, jobb, ha inkább a papíron vagy a bőrön kötnek ki ezek a belső démonok, és nem fejben kell megharcolni velük. Számomra ez terápia is, szerintem mindenkinek szüksége van valamire, egy köztes útra, ami révén ezektől megszabadul, vagy az ilyen jellegű dolgokat rendben rakja magában.

Engem egész egyszerűen, kicsi korom óta vonz ez az ábrázolásmód, végtelenül sokszínű szimbólumrendszere van, legyen az egy kódex, egy lemezborító, bármi. Sokan röhögnek, ha szóba kerül, de imádom az Ószövetséget, elképesztő, milyen írásokat tartalmaz. Ha belegondolsz, ott van, a horror vagy a thriller műfaja, az emberek imádják, és sosem teszed fel a kérdést, hogy mi baj van veled, ha egy pszichothriller alatt tövig rágod a körmöd, vagy magával ragad. Egy csomó fasza gore filmet is hozhatnánk példának, nem hiszem, hogy annak, aki rajong az említett műfajokért, vagy követi ezeket, bármiféle mentális problémája lenne. Szerintem az ember alapvetően vonzódik ezekhez a témákhoz. Mindenkiben kialakult például a halálhoz, mint ismeretlenhez való viszony, és az ehhez kapcsolódó kutatási vágy, van, aki elfogadja, van, aki retteg tőle. Én úgy gondolom, hogy az elmúlásnak megvan a gyönyörűsége, az élet része, és ha tisztelettel ábrázolod, miért ne lehetne esztétikus?

Ezért is szoktam hangsúlyozni mindig, hogy nem polgárpukkasztóan szeretném ezt és a hasonló motívumokat ábrázolni, hanem megmutatva a rengeteg szépséget, ami bennük rejlik, keserédes felfogásban, nyilván nem a gótika és a romantika jár a fejemben, amikor erről beszélek, de szerintem ez egy kimeríthetetlen tárgy.

Előfordul, hogy önmagában a zene inspirál?

Persze. Azt hiszem, ahogy telnek az évek, egyre több minden megfog, rengeteg zenekar van, amit tíz éve biztos, hogy nem hallgattam volna, ma meg egyszerűen zseniálisnak tartok. Próbálom azt követni, hogy akinek dolgozok, annak a zenéjét meghallgatom, nyilván nem az szól non-stop, mert az sem egészséges, de ugyanúgy, mint ahogy egy tetoválásnak, öltöztetnie kell a viselőjét,  - nagyon-nagyon le tud esni egy tetkó valakiről, ha nem illik hozzá, szerintem - , egy illusztrációnak is fontos illeszkedni az adott banda zenei világához. Az Abortednál például teljesen más úton indulok el az ötletelésben, mint mondjuk a Neurosisnál. Ez egyrészt egy remek kihívás, másrészt pedig borzalmasan érdekes is tud lenni.

Amikor „csak” zenét hallgatsz, akkor is megjelenik egy képi világ a fejedben?

Attól függ, ha mondjuk powerviolence vagy grindcore lemezeket hallgatok, ez pont a napokban volt jellemző, az iszonyat jó nálam egy resetnek, főleg ha közben utazok, sétálok. De amikor például legutóbb édesanyámékat látogattam meg, az új God Is An Astronaut albumot pörgettem a buszon, esett az eső is, ami tök jó atmoszférát teremtett, szóval amikor ténylegesen van idő ezeket áthallgatni, van, ami inspirál. Egyébként a legérdekesebb ötletek mindig az elalvás előtti öt percben találnak meg, abban az állapotban, amikor nem tudod eldönteni, hogy már aludtál, vagy még ébren vagy, de mire elkezdenél jegyzetelni, elfelejted. Visszatérve, sok minden tudja alakítani a képzeletet. Egy jó film is, a The Ritual című norvég film például szintén óriási hatással volt rám, nem szeretném lelőni a poént, de ebben van például egy ötletesen összerakott, komplex mitikus lény, ami tényleg gyönyörűen van megtervezve és kivitelezve is, zseniális, szerintem az elmúlt tíz-tizenöt évben nem láttam még ilyet, ráadásul ahogy a történetét felépítik a filmben és megjelenítik, irgalmatlanul ijesztő. Jó példa még az Annihilation, ami egy teljesen szürreális világban játszódik, zavaróan színes, világos, elképesztő a feszültség végig és roppant kellemetlenül érzed magad.

Filmekben és könyvekben is inkább az említett műfajokat preferálod?

Mindenevőnek tartom magam, egészen a bugyuta Adam Sandler vígjátékoktól kezdve a Tarr Béla filmekig. Több filmes csoportban is benne vagyok és azt veszem észre, hogy az emberek valahogy nem merik kimondani, hogy egyáltalán nem para, ha mondjuk egy szombat este szívesen megnéznek egy romantikus vígjátékot, hogy kikapcsolják az agyukat. Nem kell állandóan francia drámákat bámulni. Persze ezeket is kedvelem, de abszolút hangulatfüggő ez is. Jucussal például rengeteg horrort nézünk. Emellett rengeteg animációs film is helyet kap a sorban, nemrég néztem újra a Mijazaki filmeket, például a Chihiro Szellemországban-t, zseniális, úgyhogy tényleg elég sok mindent szeretek.

Visszakanyarodva, már a 2019-2020-as időszakban járunk, több magyar zenekarral is dolgozol, például a The Devil’s Trade-del több albumon átível a kapcsolat. Mi is Makó Dávid révén ismerkedtünk meg, úgyhogy érdekelne, mi az, ami téged inspirál kettőtök közös munkája során.

Lehet hülyén hangzik, de az nagyon, hogy a saját vívódásait és fájdalmait úgy vetíti ki a zenéjébe, hogy abból kreatív energiát formál. Eszméletlen keserű, amit ő csinál, a lehető legjobb értelemben. Ha találkoztál, beszélgettél vele, hallottad a vicceit, ismered, akkor egyáltalán nem lep meg, hogy ez szakad ki belőle. És ő emellett határozottan ki is tart, életvitelben, ideológiában, mindenben. Úgyhogy én mindig egy komplett „csomagként” gondolok rá, nem tudok úgy beszélni róla, mint The Devil’s Trade, mint coach, vagy mint barát. Egy végtelenül komplex ember ő, szerintem, és rettenetesen tetszik az, mennyire hangulatember tud lenni. Pont az elmúlt hetekben beszélgettünk arról, hogy óriási baj van azzal szerintünk, ha valaki mindig vigyorog, ott valami nagy gebasz bújhat meg a háttérben, mert ez egyszerűen természetellenes.  Nehéz ezt megfogalmazni, de valahogy így gondolok Dávidra, és emlékeim szerint vele dolgoztam az itthoniak közül a legtöbbet, a közös munka mindig egy hosszú, kreatív folyamat, átbeszélünk mindent, javaslatokat kapok, de nem igazán szól bele, mit csinálok, nem volt még látványos széthúzás az elképzeléseinkben, szóval abszolút gördülékeny az egész

Egyébként nem mondhatom, hogy bármely együttműködés-beli problémám lett volna más bandákkal sem, maximum, a grafikus körökben már poénnak számító forgatókönyv állt fenn, miszerint, a két verzióból, amit átküldesz, biztos, hogy nem azt fogják választani, ami neked jobban tetszik, esélytelen, ha pedig három verziót küldesz, az már katasztrófa. (nevet)

Mi abban a szakaszában találkoztunk a karrierednek, amikor már nemzetközi szinten is ismertek voltak a munkáid, mégis ugyanannak a figyelmes, végtelenül kedves embernek látlak, akiként a legkorábbi interjúztatóid is aposztrofálnak. Mivel láttam már jó pár pálfordulást, eszméletlen kíváncsi vagyok, téged mi tart mindig két lábbal a földön?

Hű, látod, ez jó kérdés. Jucival szoktunk ilyesmikről beszélgetni. Az egyik része talán klisésen hangzik, de ahonnan én jövök, nem ezt a tendenciát láttam a környezetemben, ezért iszonyatosan hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, minden egyes nap. Amikor mondjuk bal lábbal kelek fel, azzal szoktam helyre pofozni magam mentálisan, hogyha az a legnagyobb problémád, hogy hideg a kávé, akkor menj a fenébe. Szóval tényleg próbálom iszonyatosan megbecsülni, amit kaptam, mert több példát láttam arra a közelemben, hogy mindez egy csettintésre elmúlhat, tudom, ez nem feltétlenül egészséges, de emiatt folyamatosan ott motoszkál bennem a mini félsz, hogy bizonyos dolgok még nem érkeztek meg, még mindig lehetnék kreatívabb, több. Természetesen eszméletlen örülök annak, ha valamit elértem, vagy valami létrejön, mint például a könyv, ilyenkor azért hagyok időt magamnak ezt élvezni egy kicsit, de egy-egy ilyen teljesítés mindig kinyit egy másik ajtót, ami már egy új kreatív folyamat, eddig sosem csináltam például sörcsomagolásokat, jó volt ebbe is belekóstolni, élveztem azt is, amikor gördeszkákon dolgoztam.

Annyifelé el lehet indulni, ezt nem szeretném azzal elcseszni, hogy elalélok magamtól, az szerintem visszarepítene egy baromi amatőr világba, amit nagyon nem szeretnék. Tetkósoknál szoktam azt látni, hogy eltelik mondjuk egy év, egyre jobbak a visszajelzések, és tényleg ügyes az illető, viszont ezután nem azzal foglalkozik, hogy ezt fenntartsa, vagy tovább fejlessze magát, erre fókuszáljon, hanem csak hátradől a székében, és vár, na ilyen esetben baromi gyorsan megtapasztalhatja, hogy egy villanás alatt elfelejtik, mert mint említettem, magas az ingerküszöb, emellett rengetegen vagyunk, sok tehetséggel van tele a szakma, miért kellene készpénznek venni, hogy a te munkád kimagasló. Kitűnhetsz, ha látják rajtad a törekvést, hogy nem egy helyben akarsz toporogni. Lehet, ez most úgy hangzik, mintha másoknak kellene megfelelni, én nem így látom. Amerikai ismerősökkel beszélgettük, hogy rettenetesen jellemző a közép-kelet-európai művészekre egyfajta sajátos keserűség, akár kimondják, akár nem. Minket, magyarokat is ilyen láthatatlan kis energiák mozgatnak szerintem, hisz valahogy mindig a saját ellenségeink voltunk, úgyhogy mindig igyekeznünk kellett kitörni, szerintem ez genetikailag belénk van kódolva. Velem már előfordult, hogy meglepte a beszélgetőpartnereim, amikor egy-egy rendezvényen szóba került, hogy Magyarországról származom és kijutottam oda, nyilván nem azért, mert azt hitték, nálunk még lovaskocsival közlekednek az emberek, de gondolom, érted mire gondolok.

Naná, sőt, azt hiszem sokunknak vannak hasonló tapasztalataink külföldi ismerősökkel.

Szóval, szerintem tényleg az tart igazán a földön, hogy simán előfordulhat, hogy jövő héten már a kutyát sem érdekli, amit csinálok. De ez valahol tök motiváló is lehet egyben, mert harminckét évesen még korai lenne megpihenni, ez még gyerekidő. Anyuméknak sosem volt semmi magától értetődő, ők maguk raktak össze mindent, és neveltek fel három gyereket, aminél nagyobb teljesítményt életemben nem fogok látni, szóval igyekszem erre is fókuszálni, és szem előtt tartani, hogy szerencsés vagyok, hogy előttem ennyi lehetőség nyitott. 

Egy 2017-es interjúdban ByeAlex tette fel neked a kérdést, „Milyen ember Borbás Róbert?” akkor ez hangzott el, idézem:

„Az első és legfontosabb: borzalmasan naiv vagyok. Sokszor túlagyalok dolgokat, de érdekes módon a tetkókat nem gondolom túl. Értem ezalatt, hogy általában az első ötlet, benyomás, skicc mellett döntök, azt fejlesztem tovább. Szeretem, ha elismerik az emberek, amit csinálok, éppen ezért kifejezetten munkamániás vagyok, mert sajnos vagy sem, sokat jelent nekem az emberek reakciója, azzal kapcsolatosan, amin éppen dolgozom. Szeretek új embereket megismerni, éppen ezért a tetoválás számomra álomszakma. Hamar megszavazom a bizalmat, és ez tudom jól, gyakran rossz döntés, de sajnos túlságosan is szociális típusú embernek tartom magam. Éppen a fent említett történetekből kifolyólag, sajnos sokszor pont azokra nem szakítok elég időt, akikre leginkább kellene és szerintem ez az egyik legrosszabb tulajdonságom. Aki ismer talán tudja, hogy összeségében egy szerethető, néha még talán vicces ember is vagyok.”

Ma mit mondanál?

Váó, egyetértek az elhangzottakkal, bár pár változást azért hoztak az eltelt évek. Még mindig naiv vagyok, bár már jóval óvatosabb, pont az említettek okán. Érdekes, hogy ennyire kategorikusan kijelentettem, hogy számít az emberek véleménye. Azt nem mondom, hogy ma már egyáltalán nem fontosak a visszajelzések, fura is lenne, hisz vizuális dolgokat készítek, inkább úgy fogalmaznék, hogy ma már nem befolyásol annyira mások véleménye. Emlékeim szerint az ominózus interjú abban az időszakban készült, amikor a tetkókkal keltem-feküdtem, úgyhogy örülök, hogy ennek körülbelül a kilencven százaléka ma is áll. Például a naivitás azóta javult sokat, amióta ebben a zárt, kis közösségben dolgozunk, bár azt hiszem, ötünk közül még mindig én vagyok a legnaivabb.(nevet)

Érdekes egyébként a munkamánia kérdésköre is, ha megkérdeznéd erről az ismerőseim, valószínűleg tízből tízen most is vadul bólogatnának, de ma már előtérbe kerül az is, mihez van épp kedvem, nyilván ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az időpontra érkezett vendégemet hazaküldöm, hogy figyu, ma mégsem tetoválunk, de ezért volt szükségem az említett osztott hétre például. Szarul hangzik, de a járványhelyzet és a karantén is alakított rengeteg mindent és visszarántott, hogy helló, lassíts kicsit, óvatosabban, figyelj oda, azért a hátam megsínyli a tetkó készítést és most már ügyelnem kell arra, hogy ne öt napot egyhuzamban görnyedjek a tetoválások felett. Meglehet, impozáns, hogy két évre előre le vannak kötve az időpontok és hogy ott a várólista, de most már értem, miért intettek óva ettől olyan tetkósok, akik ugyanezt megtehetnék, és tanácsolták, hogy negyedévnél, félévnél ne tervezzek jobban előre, sokkal könnyebb lesz az életem, mert bármi felülírhatja az egészet, egy betegség, ne adj isten egy tragédia, egy váratlan utazás. Az idei évet például csak áprilisig írtam be, még tavaly év elején, jól is tettem, mert így legalább kevés embert kell mozgatni, a tavalyi év átszervezésével viszont még mindig küzdök, hisz bizonytalan, mikor nyitják meg a határokat, az itthoniaknak és a külföldieknek sem tudok mit mondani emiatt. Viszont jól haladtak a projektek és sorra kerültek jó páran a várólistáról is, szóval van egy kis időm rendbe rakni minden polcot...

Az interjú első része itt olvasható!

Oldalak: 

Grindesign Facebook

Grindesign Instagram

Grindesign honlap

Rooklet INK 

The Sharon Tate Facebook