Fotó: Volume Of Voids

Nem vagyok az a vér rajongó típus, de a The Devil's Trade-hez a kezdetektől valami egészen különleges, kettős kötődés fűz. Minden egyes alkalommal olyan váratlanul, olyan elemi erővel hat rám, hogy beleroskad a lelkem, nem emlékszem, hogy eddig bármi is ekkora intenzitással tudott volna a padlóra vágni, vagy épp onnan felrántani. Dávid, az ember, jóval hétköznapibb módon inspirál. Sorolhatnám, mi az, amit másként látunk, van, amiben valószínűleg sosem jutnánk konszenzusra, de nem is lenne szükségszerű, épp ezért beszélnünk sem kell róla, mert számomra nem ez a lényeg. Csakis az számít, ami miatt vele indultam, és vele tartok az útján, hacsak külsős szemlélőként is. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy kicsit most megmutatja neked is egy olyan oldalát, amit nem feltétlen ismerhetsz, és talán néhány miért is a helyére kerül. 

Régóta érlelődik már ez a virtuális találka, hisz legutoljára 2013-ban beszélgettünk, amikor a The Devil’s Trade még épp csak „testet öltött”.  Ki hitte volna, hogy 10 évvel később olyan dolgokat érinthetünk majd, mint a Roadburn, a Brutal Assault, a Roskilde, Európa-körök, Season of Mist… Úgy fest, ami „eredendően őszinte, intim és esendő”, valóban utat talál azokhoz, "akiknek szükségük van rá", de gondoltad volna, hogy ennyien lesznek?

Azért rendesen fejbevert ez most. Tíz év... Az én fejemben ez egy nagy massza, ami, ha muszáj belegondolnom, csak egy pár éve tart. Bennem hivatalosan 2016 az indulás éve, amikor Justin Greaves meghívott Crippled Black Phoenix-turnéra. Ott is körülbelül a harmadik állomás volt az, ahol elkezdtem érezni, hogy ezt van értelme komolyan csinálni. Felkeltem reggel a nightlinerben, és felmondtam a munkahelyemen. 2013 és ‘16 közt ez már csak egy jutalomkör volt számomra, semmit nem akartam már ettől, azon kívül, hogy az a pár dal, ami még létezett, legyen felvéve, és néha játszam el élőben őket.

Ehhez képest az, ahol most tartok tényleg távolságnak vagy magasságnak tűnhet, de innen nézve nehéz így látnom, és időről időre kényszerítenem kell magam, hogy legalább egy kis elégedettség töltsön el, ha visszanézek. Normális esetben sem visszanézni nem szoktam, sem ünnepelni, amit elértem. Ez talán hiba, de én csak így tudok valamennyire funkcionálni. Szóval szép út volt eddig, és tényleg úgy tűnik, hogy rajtam kívül is sok embernek ad ez valamit, és ami még fontosabb, hogy eközben nem szorultam semmilyen határok közé.

Annyira megmaradt bennem, amit a tavalyi, A38-as lemezbemutatón említettél. Valami olyasmi, hogy akármennyire is fos volt 2022, valahogyan mégis csodálatos is. Ez a kettősség azt hiszem, elég jól jellemzi a TDT útját is, még ha az elmúlt két évben igencsak felpörögtek is az események.

A felpörgés egyértelműen külföldre érthető. Itthon megállt az idő, sőt a ‘Blind Crow-s lemezbemutató óta érezhető egy kis visszafejlődés is. Szerintem nagyon jól mutatja az arányokat az alábbi párosítás: Teltsátras fellépés a Roskilde fesztiválon - tíz ember Pécsen.

Valóban. Viszont sikerült leszerződni a Doomstar Bookinggal és a Season of Mistel, a The Call of the Iron Peak, már az utóbbi gondozásában jött ki, de aztán a Covid elvitte a Forndommal és Darkherrel való közös turnét, köztük az első Roadburnös fellépéseddel. Miként viselted ezt, és a járvány hozta bizonytalanságot?

Az utolsó előtti pillanatig azt hittem jól viseltem. Valójában életem eddigi legmélyebb pontjára kerültem, és mire ez egyáltalán feltűnt, tehát elindultam valamennyire felfelé, valójában teljesen elromlottam, hivatalosan depressziós lettem, és ezzel eljött a pillanat, hogy a negyven éve cipelt terhet elkezdjem valahogyan feldolgozni. A járványig volt egy jól működő rendszerem, a küzdősport, az erőedzés és a zene, amivel élhető szinten tudtam tartani a folyamatosan bennem lévő feszültséget, de a lezárás megmutatta, mennyire ingatag rendszer ez. A legérdekesebb az volt, hogy az összes ok es okozat teljesen tiszta volt számomra, de kellett egy szakértő külső ember, egy terapeuta, aki segített ezt rendszerbe rakni, és megbocsájtani, elsősorban magamnak. Ennek fenntartása mindennapos munkát jelent.

Végül kétszer is „felléptem” a Roadburn-ön a Covid alatt. Először a meghiúsult fesztivál idején adhattam egy kis koncertet a nappalinkból a Roadburn Instagram oldalán – talán három ilyen koncert volt akkor összesen – majd a következő évben a Roadburn Redux online fesztiválon is játszhattam, ami óriási lökés volt a karrieremben. Tehát ha ennyire szigorúan számolom, akkor eddig összesen öt koncertem volt a Roadburn-ön, ami egy elég ritka dolog.

Tudom, a Roadburn fesztivál maga is sokat jelent számodra. Mi játszódott le benned, mikor végre tavaly ténylegesen kiállhattál arra a bizonyos színpadra?

Óriási megtiszteltetés volt, hogy nem csak egy, hanem három koncertet adhattam, három teljesen különböző szettel. Egy normális saját koncert, súlyos teltház előtt, egy speciális akusztikus koncert, ahol csak magyar népdalokat játszottam, és annak ellenére, hogy ezt csak aznap délben jelentették be, több ember már nem fért volna a színpad elé. A harmadik koncert pedig egy kollaboráció volt az LLNN két tagjával, szintén teltház előtt. Ahogy ez a kollaboráció megtörtént, önmagában egy csodálatos sztori.

Egészen a rendes, önálló koncert első pillanatáig nem gondoltam, hogy van bármi keresnivalóm azon a színpadon. Ahogy felléptem a deszkákra, és a néma csendet vastag taps váltotta fel, az örökre belém égett. Annyira meglepett, hogy kicsit meg is torpantam, és kinéztem a stage manager felé, biztos-e, hogy én jövök. Ő meg csak mosolygott. Számomra a Roadburn-nél, a fesztivál köré épült közösségnél nincs nagyobb dolog az undergroundban. A legszebb, hogy ha ott minden jól alakul, akkor újra és újra vissza lehet térni, a fesztivál légköre és elvárásai pedig folyamatos fejlődésre késztetik az előadót.

Többször meséltél már turnéfüggőségről, ennyi kihagyás után újra útnak indulni megterhelőbb volt, mint korábban, vagy épp ellenkezőleg, főleg, hogy ebből a szempontból is elég intenzív két évet tudhatsz magad mögött? Mennyire tudod ma kontrollálni ezt a fajta „szenvedélybetegséget”?

Amikor újra komolyra fordult a zenei karrierem, kifejlesztettem egyfajta mentálhigiénés technikát, hogy a lehető legegészségesebb legyen a viszonyom a zenével és saját magammal: amikor nem a zenével foglalkozom, nem vagyok zenész. Kizárom ezt az aspektust, így rendes ember lehetek. Ezt egy ideje a turnébetegségre is alkalmazni tudom, igy jelentősen lerövidül az elvonási szakasz, amikor hazaérek. Ettől még, ahogy az egyik kedvenc filmes analógiám mondja, a két lámpaoszlop közti sötétség nem lesz rövidebb vagy könnyebb, de a hétköznapokban sokkal jobban funkcionálok. Kivételes szerencsém volt amúgy a Covid második felében, mert turnézhattam. Ugyan a második turném a Der Weg Einer Freiheit-tal a szigorítások miatt félbeszakadt, de kárpótolt érte a teljesen váratlanul jött turné az Amenra-val, ami egy egészen mesébe illő történet volt.

Fotó: Jakab Zoltán

Ha már függés, mit gondolsz, vannak, akik személyiségükből fakadóan fogékonyabbak rá, mint mások? Az addikció valóban a génjeinkbe lenne kódolva?

Örökölhető az addikcióra való hajlam, de hogy valóban kialakul-e a függés, és mi lesz a tárgya, rengeteg részlettől függ. Az apám utazó zenész volt, az évek nagy részét külföldön töltötte, öröklött és saját traumából is kijutott bőven. Gondolom nem sok esélyem maradt. Elég sokáig igyekeztem nem zenésszé válni, nem sikerült.

Számomra a HAW volt minden idők legkedvesebb magyar zenekara. Elmondhatatlan élmény volt titeket újra együtt zenélni látni a 2021-es Fekete Zajon, és legutóbb az A38-on is. Milyen volt újra együtt próbálni, és kiállni a színpadra a srácokkal?

Egyértelmű volt számomra, hogy a TDT első zenekari változatát velük fogom megcsinálni. Pont tegnap volt négy éve, hogy megmutatták nekem az I Can Slow Down Time feldolgozását, amit Marci (Szabó Márton – gitár, Igor, HAW) készített titokban. Van erről a pillanatról egy videófelvétel, elég vicces. Rendesen megzavarodtam. Végtelenül boldoggá tesz, hogy az első zenekari koncerteket velük csinálhattam meg, és kicsit adhattam nekik abból a világból, amit az ő segítségük, támogatásuk nélkül nem érhettem volna el. Számomra ennyi közös koncert után még mindig lenyűgöző, hogy nem érdekes, mennyire súlyos, ami épp történik, vagy mennyire szomorú az adott dal, amit játszunk, ha egymásra nézünk nagyon nehéz nem röhögni azonnal. Ez érdekes kontraszt a koncertjeinken. És tökéletesen jellemzi a zenélésen kívüli kapcsolatunkat is.

Közben megjártátok a Brutal Assaultot is, ahol délelőtt 10:30-kor játszottatok. Mi az első, ami eszedbe jut arról a napról?

Hasonlóan hitetlenül álltam fel a színpadra mint a Roadburn koncerten. Ráadásul soha nem énekeltem még olyan korán, igazán metal zenekar sem vagyunk, szóval kicsit aggódtam. Nem magunk miatt, hanem, hogy van-e értelme ennek egyáltalán. Annak ellenére is, hogy előtte már teszteltük a dolgot a szlovén Metal Days-en. De mint kiderült, felesleges volt aggódnom. Azért nem ártott volna, ha kicsit többet alszunk, elég erősre sikerült az előző este. Életem első, és remélem utolsó hotel rongálására is sor került véletlen, amit aztán a fesztivál le is vont a gázsiból.

Ez a felállás azonban most pihenni fog egy kicsit. Az új lemez ugyan zenekari, de más megközelítésben íródott, így márciustól más formában folytatom. 

Visszakanyarodva a Doomstar Bookinghoz, Jakab Zoli (Bridge To Solace, Ghostchant, Solace Music) a TDT kezdeteitől melletted áll, nem csupán menedzserként, hanem barátként is, mit gondolsz, esetetekben működne egyáltalán a pusztán szakmai kapcsolat?

Mivel elsősorban a barátságunk volt az alapja annak, hogy szakmai kapcsolat is kialakult, így nehezen képzelem el. De elsősorban miattam nehéz. Kellett az eredendő bizalom ahhoz, hogy higgyek neki. Ha az elmúlt években voltak is nehezebb pillanatok, pont ez a feltétlen baráti szeretet volt az alapja a megoldásoknak. Ez még mindig az én oldalam, hiszen Zoli azokkal a zenekarokkal is csodálatos karriert fut be, akikkel kizárólag szakmai a kapcsolata. Nagyon sok esetben hiányzik belőlem a hidegfejűség, az objektivitás, és, hogy messzebbről lássam a teljes képet. Ebben is nagy segítségemre van Zoli a profizmusával.

Tény, hogy az elmúlt két évben csomó olyan dolog történt veled, ami itthon még szinte senkivel, vagy kevesekkel, a hazai szaksajtó valahogy mégsem igyekszik felfigyelni erre, (tisztelet a kivételnek persze). Mit gondolsz, köze lehet ennek ahhoz, hogy már jó pár éve elég markánsan megfogalmazod a véleményed közéleti, politikai kérdésekben, vagy hogy nem házalsz a különféle „mainstream” oldalaknál?

Egyfelől itthon a szaksajtó, ha létezik még ilyen egyáltalán, úgy működik, hogy ha te nem házalsz a hírekkel, akkor nem létezel. Én erre alkalmatlan vagyok, és egy nagyon rövid időszakot leszámítva, amikor ez jól működött, nincs itthon sajtósom sem. Azt nem tudom, hogy a megfogalmazott véleményem valójában mennyire ront ezen a helyzeten, de konkrétan tudok olyat, aki nem mer szóba állni velem, annak ellenére sem, hogy ugyanazon az oldalon állunk, és olyanból is van bőven, aki nem ért velem egyet. Más kérdés, hogy az egyet nem értés megfelelő indok-e, ha újságírásról beszélünk. Csakhogy a hazai zenei média esetében, egy-két kivételtől eltekintve nem újságírásról, hanem marketinges kontent gyártásról kell beszélnünk. Előadói oldalról pedig a látszat felépítéséről és fenntartásáról. Ehhez egyszerűen nem értek, és nem is akarok részt venni benne. Vannak erre marketing szakemberek, igazán profik is itthon, ha van rá költségvetés, hozzájuk lehet fordulni.

Ha már itt tartunk, mi a véleményed az eltörléskultúráról, mint jelenségről? Mennyire lehet/kell elválasztani az embert a művészetétől?

Szerintem egy zsákutca. Már csak azért is, mert attól függően, hogy erre mit reagálok a jelenlegi rendszerben azonnal meghatároznak politikailag, ahol pedig csak jobb és bal van. Zsákutca abban az értelemben is, hogy már nincs diskurzus, csak kinyilatkoztatás, a kinyilatkoztatás feldolgozása pedig rá van hagyva az azonnal ítélő tömegre, ami méretéből is fakadóan alkalmatlan az objektív analízisre, csak indulatok mentén tud értelmezni. Nem értek egyet a betiltás eszközével, többek között azért sem, mert egy ilyen rendszerben azok is áldozatául esnek, akiknek nem szabadna, és olyanok is megússzák, akiknek vállalniuk kellene tetteik következményeit - ami szerintem nem a betiltás kellene legyen. Ha pedig csak arra gondolunk, hogy a cancel culture ma már a történelemhamisítással is egyenlő, függetlenül attól, ki melyik oldalon határozza meg magát, elfogadhatatlannak kellene lennie.

Én nem tudom elválasztani az embert a művészetétől. Mármint, ha feltételezzük, hogy művészetről van szó, ami pedig a művész lényéből, szenvedéstörténetéből, kiútkereséséből, túlélési ösztönéből és technikáiból fakad. Ebben az esetben szerintem az adott önkifejezési eszköz teljes megértéséhez muszáj a művészről is képet alkotnunk, a lehetőségeinkhez képest. Persze a művész megismerése egy behatárolt dolog, és rengeteg extra munkával jár, de bennem gyerekkoromban kialakult ez az igény. Számomra a művészet befogadásának ez is szerves része. Szerintem a művészet az alkotó alakjával együtt értelmezhető a legmélyebben. Ha az adott művész alakja engem hidegen hagy, vagy taszít, a művészetével sem foglalkozom, de ez nem jelenti azt, hogy kizárom az életemből. Tudok róla, a teljes kép része, de nem keresem a katarzist az alkotásaiban, ahogy a hozzám közel álló művészek alkotásaiban.

Így, hogy már egyre jobban számon tartott zenésszé válsz, nemzetközi kiadóval a hátad mögött, mennyire kell foglalkoznod, ezzel, és hasonló, a TDT reputációját érintő kérdésekkel?

Amennyire a lelkiismeretem megköveteli. De magamról is, és az engem körülvevő világról is folyamatosan tanulnom kell, amiben egész életemben rossz, és lassú voltam. A legfontosabb feladatom a lehető legjobb változatommá válni, de még mindig rendszeresen követem el ugyanazokat a hibákat, bár egy ideje egyre ritkábban. Ilyen visszatérő hiba, hogy gyorsabban vonok le következtetéseket, mint kellene, és hamarabb is adok ennek hangot, vagy cselekszem az ebből fakadó indulat alapján. Még mindig rengeteg a harag bennem, ami nem jó katalizátor. A TDT reputációja az én személyes reputációm, és a saját analízisem, terápiám és egyensúlyom, a legfontosabb kérdés számomra, mert csak így lehetek a szűk környezetem számára hasznos.

Fotó: Mortus 

Hangzók és játék. Arra kérlek, hogy válassz egy-egy dalt az alább sorolt anyagokról, és meséld el, miért különlegesek számodra.

Those Miles We Walked Alone (LP, 2015)

Az egész lemeztől nagyon távol kerültem már, szinte semmilyen kapcsolódási pontom nincs vele. Nagyon nehéz választani róla, mert alig emlékszem a dalokra, de azt tudom, hogy minden egyes dal megírása borzalmasan súlyos élmény volt, abban az értelemben, hogy valami teljesen a nulláról, rettenetes feszültségekből született, és ezekkel a dalokkal voltam képes először úgy kommunikálni, hogy annak volt valamennyi zenei értéke. Legyen a Dew To The Land. Az nagyon sokáig tudott katartikus élmény maradni. A távolabbi jövőben lesz még dolgom ezzel a lemezzel, hiszen már sehol nem lehet kapni, és elég sokan keresik. Csak úgy egyszerűen újra kiadni viszont lehúzás lenne, így ennél valami speciálisabbra készülök.

Those Songs We Sang Together (EP, 2016)

Above The Past. Tizennyolc évesen írtam, végtelenül kiábrándult és szomorú időszakban. Akkor ért véget az első sportkarrierem, aminek sorozatos, nagyon komoly sérülések vetettek véget, és ami addig az életet jelentette. Nem csupán lelkileg, de fizikailag is borzalmasan fájt. Habár, volt akkor, aki azt mondta, hogy fogjam fel ezt irányításként, és induljak más irányba, én ezt akkor, annak ellenére sem értettem meg, hogy elkezdtem dalokat írni. Hat évvel később pedig bekerültem a Stereochrist-ba. Tizennyolc évesen egy tíz éven át tartó fizikai leépülés és önbántás kezdődött. Nehéz volt erre rádöbbenni, és kijönni belőle. Erre a lemezre kapott a dal egy új formát, ami azért érdekes, mert ettől a zenei világtól távolodtam a legmesszebb azóta.

What Happened To The Little Blind Crow (LP, 2018)

12 to Die 6 to Rise. A mai napig az egyik kedvenc dalom, a koncerteken is az egyik csúcspont számomra, még mindig rengeteg energiát szabadít fel bennem. Egy légzéstechnikára utal a címe, amit és aminek a különböző verzióit lassan nyolc éve gyakorlom minden nap. A dal pedig arról szól, hogy mennyire nem találom a helyem a tágabb környezetemben, és hogy az egyetlen igaz út befelé vezet.

The Call of the Iron Peak (LP, 2020)

Itt nehezebb a választás, még eléggé a részem ez a lemez. Legyen a Dreams From The Rot. Ezen a lemezen több olyan dal van, ami egynél több mondanivalóból épült fel. Van egy személyes, és van egy, a személyesen túlmutató politikai vonatkozása is. Ez egy igazán meditatív, melankolikus dal, számomra katartikus véggel. A verze annyira meditatív, hogy sokszor el is kallódom közben, és fel kell magam ébreszteni, hogy újra ott legyek a színpadon. Nagyon erősen érzem közben a kötődést azokkal az emberekkel, akikre a többes szám első személy vonatkozik. Egy maroknyi kívülálló, akiktől rengeteg inspirációt kapok. Öt perccel később biztosan a Dead Sistert mondanám, aztán a No Arrivalt. Mindkettő definiáló erejű dal az életemben. 

Az már nem titok, hogy az új album is elkészült, és várhatóan nyáron érkezik. Mi az, amit még elárulhatsz róla?

Itt egy kicsit stratégának kellene lennem, mert még nem láttam a lemezmegjelenés PR tervét, ami percre pontosan megmondja, milyen információ mikor kerül ki. Most csak annyit árulok el, hogy magyar címe lesz, két magyar népdalfeldolgozáson kívül életem első magyar nyelvű dala is helyet kapott rajta, zenekari lemez lesz, rengeteg atmoszférikus réteggel, és nagy basszusokkal. A dobokon kívül továbbra is mindent én írtam, és játszottam fel, tehát továbbra is egy énekes-dalszerző projektről van szó. Azokban a dalokban, ahol van dob, Binder Gáspár (Choke City, Corbata Records, Cudi Purci Booking, Dog Attack, Torn From Earth...) volt a szerzőtársam, és a következő időszak trió felállásának ő lesz az egyik biztos tagja. Hogy ki a harmadik, egyelőre maradjon titok. A mi próbatermünk is a Dürer pincében volt, így a Covid alatt fel kellett építenünk egy új helyet. Ebből egy rendes stúdió lett, itt készült ez a lemez is, Szűcs Szabolcs (Choke City, TrashHill Studios)  segítségével. A felvétel közben többször is hangot adott annak, mennyire sajnálja azokat, akik majd a lemezt hallgatják...

Fotó: Volume Of Voids

Mit gondolsz, mit tartogat 2023 a The Devil’s Trade számára?

Ha minden a tervek szerint alakul, akkor végre rendesen kiélvezhetem, milyen egy nagyobb kiadós lemezmegjelenés. Ezt az előző lemeznél a járvány meghiúsította, még rendesen bemutatni sem tudtam az anyagot. Videóklipeket fogunk forgatni az év elején, rengeteg interjút kell adnom a külföldi sajtónak, aztán márciustól elindulnak a turnék, nyári fesztiválos koncertek, és ősszel egy minden eddiginél nagyobb turnéval mutatom be a lemezt. Mindezek előtt még tavasszal megjelenik az LLNN-es srácok John Cxnnor névre keresztelt projektjével közös Roadburn-koncertünk, és közben elkezdtem dolgozni egy filmzenén is, ami egy egészen lélegzetelállító történet, az egyik utolsó álmom, ami eddig nem vált valóra.

A végszót is neked adom, részemről köszönöm, nagyon!

Köszönöm, hogy rákényszerítettél a múltidézésre! Most, hogy nem volt más dolgom, mint végiggondolni mennyi mindenen mentem keresztül, nyugodtan vonulnék vissza, de hát most már nincsen vissza. Örökre hálás vagyok azoknak, akik idáig velem tartottak!

Oldalak:

The Devil's Trade - Facebook

The Devil's Trade - Instagram

Csipke