Ghost Toast b.-j.: Pusker János - billentyű, cselló, Rózsavölgyi Bence - gitár, Stefán János 'Waryou' - basszusgitár, Cserős Zoltán 'Zoma' - dob

Ugyan csupán virtuálisan, de annál nagyobb szeretettel üdvözöllek Titeket, a Mögött Blogon. Ha a Facebook ez ügyben megfelelő forrás, ugyanakkor van a szülinapunk, a Ghost Toast tavaly, szeptember 13-án töltötte a tizenkettőt, mit jelent ez az évforduló, „zenekari évekre” vetítve?

Bence: Gondolunk majd rád, de mi szeptember 12-ére datáljuk a születésnapot (egy évvel a megalakulás után volt az első koncertünk ezen a napon), csak pont 13-ára esett egy bulink két éve, és akkor volt a születésnapi megemlékezés. Nehéz válaszolni, hogy mit jelent, szerintem nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. Telnek az évek, ezt elfogadtuk, sok minden történt azóta velünk, de a zenekar egy viszonylag stabil pont volt mindig.

Ha elképzelitek magatokat, ahogy ott álltok a banda szülinapi tortája felett, mit kívánnátok, miközben elfújjátok a gyertyákat?

Bence: Én azt kívánom, hogy a dobosváltás után újra fel tudjuk építeni az élő produkciót, immár Zomával. Ehhez azért tudni kell, hogy közel a nulláról kell kezdenünk, súlyos időhiánnyal küzdve, szóval, amikor újra lesznek Ghost Toast koncertek, biztosan egy valóra vált kívánságként fogom megélni.

Zoma: Csak ugyanazt, mint bárki más, aki zenél: térjen vissza minél hamarabb a régi kerékvágásba a szakma - már amennyire ez lehetséges még -, mert ez a ’lockdown’ és a még épp érvényben lévő kijárási tilalom nem csak a koncerteket, hanem esetünkben a kreatív munkát, a számírást is iszonyatosan akadályozza - még akkor is, ha a zenénk nyilvánvalóan nem az a próbateremben egyszerre jammelős, ’rakendroll’ típus.

Ami a felállást illeti, Papp Laci tavalyi távozását leszámítva változatlan, mi az, ami ennyi ideig összetartott titeket?

Bence: Az, hogy keveset találkozunk.(nevet) Viccet félretéve: elég keveset vitatkozunk, illetve veszekszünk, és ezeket is tudjuk egész gyorsan rendezni. Sokat segít az is, hogy a Ghost Toast zenéjébe rengeteg minden belefér, mindenki kiélheti magát, ha akarja, nem sokszor fordul elő, hogy „ezt ne már”, de még az olyan helyzetekben is meggyőzhetők idővel a kétkedő tagok. Ha például Waryou egy amatőr, izlandi nyelvű énekhangmintára hoz egy reggae-be hajló alapot, olyan résszel, ahol Panterás ’easter egg’ rejlik a dobtémában, a vége pedig pörgős drum n’ bass, akkor a mi reakciónk általában annyi csak, hogy „oké, csináljuk”. (Ez konkrétan a Hunt of Life című dal, a legutóbbi, Shape Without Form című lemezről.) Egyébként szerintem mindenki nehezen viseli a kritikát a bandán belül, ami baj, de eddig még túléltük.

Zoma személyében egy régi ismerőst és volt zenésztársat köszönthettetek a soraitokban, és már a következő lemezen dolgoztok. Az a fura helyzet állt elő, hogy, ha jól tudom, próbálni nem is igazán tudtok most. Az új album munkálatait tekintve mi az, amit a jelenlegi helyzet okán másként kell csinálnotok?

Zoma: Próba sajnos valóban nincs, helyette inkább számírás van (bár ez a 'helyette' kifejezés se állja meg annyira a helyét, mert az, hogy most számot írunk az nem B terv, hanem eleve ezt tettük volna akkor is, ha nincs a lockdown), aminek a metódusát nekem így, egy év után is még mindig szokni kell, így - nekem - szinte mindent másképp kell csinálnom, mint eddig. Nagyon más jellegűek voltak a korábbi zenekaraim. A Húsdaráló Projectben volt szám, amit improvizálva, koncert közben 'írtunk' meg. A Ghost Toast teljesen más sztori, sokkal rétegzettebb, aprólékosabb, itt egyszerűen nem lehet ezeket a klasszik ’rakendroll’ technikákat megjátszani.

Miben változott az alkotás dinamikája?

 Waryou: Végre úgy kell csinálni, ahogy eddig is kellett volna.

Bence: Most két ember is foglalkozik a dobtémákkal, mert Zoma jobban igényli a sok újdonság miatt, és így gyorsabban haladunk kicsit, mint régebben. Ezenkívül Zoma több mindenben alkot véleményt, nem fél sem klaviatúrát, sem midibillentyűzetet ragadni, ha valamihez úgy érzi, hogy hozzá tudna tenni.

Tizenhárom év baromi hosszú idő, eddig négy hangzót „termett”, és még nem hozott ki mindent, ami bennetek van. Mit gondoltok, melyik az az oldalatok, amit még nem sikerült megmutatni, mi az, amit még szívesen beleírnátok a dalaitokba?

Zoma: A közös kedvenceken és kapcsolódási pontokon kívül mindenkinek megvan a maga heppje, ízlése, amit a másik valószínűleg elég nehezen viselne el. Nekem speciel vannak olyan zenei hatásaim, amit biztosra veszek, hogy a többieknek nincs, majd meglátjuk, hogy ezek idővel mennyire kerülnek bele a zenébe.(nevet)

Waryou: Nagyon szeretnénk a progresszív rock megmondóembereit belekergetni abba, hogy lövésük ne legyen, mi a jóistent hallgatnak és kezdjenek el inkább a lovakról beszélni.(nevet)

Bence: Na igen, érdekes, hogy a prog rockot/metalt is mekkora skatulyázás lengi körül, mivel nem mozogtunk korábban ezekben a körökben, időnként meglep egy-egy újságíró azzal, hogy élteti a matekos, húzósabb tételeket, ugyanakkor meg nem érti, hogy mit keres a lemezeinken a Kaia, az Ishvara, az Alia, vagy a Hunt of Life. Pedig mi – jobb híján – azért választottuk ezt a stílusmegjelölést, mert talán ez foglalja magába a legtöbb szerteágazó stíluselemmel operáló bandát. Zoma érkezésével, a következő utáni anyagnál biztos lesznek újabb dolgok, illetve Waryou is igyekszik mindig új, váratlan elemeket csempészni a dalokba. Én is arra törekszem, hogy olyasmikkel álljak elő mindig, amiket nem, vagy kevésbé építettünk be eddig, de azért arra is figyelünk, hogy a zenénk markánsnak tekinthető elemei is megmaradjanak.

A legutóbbi lemez a ma emberét talán legjobban fenyegető kiüresedés körül forog, mit gondoltok, miért fontos ezekről a témákról beszélni?

Bence: Szerintem fontos, de mi igazából nem beszélünk róla, szerintem csupán illusztrálunk. Inkább csak gondolatokat, érzéseket akarunk generálni. Nem akarok abban a szerepben tetszelegni, hogy mi itt jól odamondunk az egyébként kilencven százalékig csak a zene nyelvén előadott művekben. Van erre nálunk alkalmasabb zenekar. Ugyanakkor persze minden zene szól valamiről, ez is rengeteg mindenről szól és szólhat akárkinek, mi csak egy-egy kapaszkodót szoktunk adni, inkább az alapján, hogy mi ihlette, vagy mi miatt kerültek bele a szövegbetétek.

Zoma: „Beszélni” egy instrumentális zenekarnál…(nevet) Na, de komolyra fordítva a szót, egyre fontosabb erről beszélni. Az sajnos a baj, hogy úgy húsz évvel ezelőtt kinyílt a világ az egyszeri, hétköznapi ember számára ezzel az internet nevű dologgal, és ez tök ígéretesen indult, de ma nagyjából már eljutottunk arra a szintre, hogy a közösségi médiázás kellős közepette, vagy annak végett, olyan fokon szarunk a másik ember véleményére, mint ahogy azt körülbelül nyolcvan-kilencven éve tettük legutóbb.

Csak nyissuk ki rendesen a szemünket és nézzünk körbe: harminc éve, ami mondjuk maximum csak a Színes UFO magazinba került be, például, hogy 150 cm magas, dúskeblű, sectoid nőkkel való, holdon túli szeretkezés során lehallgató, és elmetrükkre képes análszondákat ültetnek be a szekszárdi postahivatal helyettes küldeményfeldolgozójába, aki az eset óta kizárólag Vangelist hallgat és kiszámíthatatlanul viselkedik. Ma már kis híján ilyesmi a választási propaganda szerves része. Az évek során bele lett ringatva a társadalom abba a hitbe, hogy a választás és a tájékozódás mindenkié, holott eközben, akiknek ez a lehetőség megnyílt, azok egy része valójában nem képes érdemben élni vele, nem tudja feldolgozni a rázúduló információhalmazt és érvrendszereket, így idővel persze, hogy szelektál, és csak azt fogadja el (és ami a legrosszabb: tudomást is egyáltalán csak arról vesz), amit a töppedt intelligenciahányadosa alapjáraton be képes fogadni. És közben azt hiszi, hogy baromi okos, mert 'az internetről tájékozódik'.

Ott mélyül a probléma, amikor (szemben a lektorált tankönyvekkel, és észérvekkel) több hitelességet adunk egy olyan internetes forrásnak, ahol a posztokra ráadásul karakterlimit is van beállítva - és akkor felhördülve csodálkozunk, hogy generációról generációra gyengül az általános szövegértés, miközben erre a lesújtó eredményre trenírozzuk őket a fogyasztói kultúrával folyamatosan, nap mint nap már ’tízplusz’ éve. Az emberek nem veszik észre, hogy az online életet rákbetegségként mérgező buborékban élés, és a bennük dolgozó szabályrendszerek egyenes kihatással vannak az offline attitűdre is. Ahogy a családunkkal vagy a legközelebbi barátainkkal is bánunk, ahogy velük szemben is önzők, türelmetlenek, egoisták vagyunk, és maximum csak tettetjük, hogy meghallgatjuk a másikat, azt se vesszük észre, ha valaki szeret minket. Nem figyelünk oda a másikra, mert csak az 'én' létezik. És legyél a semmilyen extra tulajdonságaimra irigy, mutasd ki talpnyalással, like-okkal, mert ha nem teszed, akkor ’öngyi’ leszek, meg a ’ká’ anyádat, hogy nem értesz velem egyet.

És odáig rendben, hogy az önérzet, a saját gondolatok megléte nyilván szükséges az egészséges élet folytatásához, de ha nem hagyjuk, hogy ezt más formálhassa, akkor egy idő után ennek minden sarkát ki lehet ismerni, és ha már nincs mit megismerned saját magadból, de gazdagítani sem akarod, akkor egyenes úton jársz a kiüresedés felé.

Mit boncolgat majd az új lemez, már, ha nem titok még?

Bence: Mivel dupla lemeznek szánt anyagról van szó, ugyanezt, de úgy érzem, hogy ráteszünk egy lapáttal erre a borús szemléletre, viszont van egy csomó felszabadító hangulatú zenei rész, ami hozhat egyfajta megkönnyebbülést, reményt. Csak visszafelé kell majd hallgatni. (nevet)

Saját bőrötökön tapasztalhattátok, miként alakította át a hallgatói igényeket a közösségi oldalak térhódítása, és az, hogy kvázi egy kattintással elérhetitek a követőiteket. Mit gondoltok, egy ma induló bandának könnyebb dolga van, mint nektek volt anno, 2008-ban?

Waryou: Senkinek nincs soha könnyű dolga, csinálja valaki, vagy nem. Annyi változott, hogy felismerésre került az, hogy a világháló interneten lévő visszajelzés az körülbelül annyit ér…mint az igazi. Ha elhisszük…

Bence: Ma már sokkal több összehasonlítási alap van, könnyebb megítélni a saját produkciód színvonalát. Szerintem a legtöbb zenekarnak nem kellene feltenni semmit az internetre addig, amíg nem tudja magáról, hogy jó és érdekes, amit csinál, az pedig a legtöbb esetben évek munkája. Csábító a próbatermi mobiltelefonok, meg az egy-két kattintásos világ, de csak az önbizalmát fogják összetörni egy induló bandának, ha rögtön publikálja az első próbák eredményét. Mi például elég sokat vártunk a GT-vel, hogy megmutassuk magunkat, és felvegyük az első hangzóanyagot, de ott meg elkövettük azt a hibát, hogy szerintem pénz- és kellő önbizalom hiányában házilag dolgoztunk, mindent magunk akartunk, és csak demó minőségben sikerült rögzíteni, az egyébként arra érdemesebb első két lemezt. Persze a promóció is egy vicc volt, szóval volt min javítani.

Zoma: Egy ma induló zenekarnak abban mindenképp egyszerűbb a dolga, hogy ami zenei ötlete van, és azt sikerül hanghullámokba foglalnia, azt 'fizikailag' szinte semmi perc alatt tudja most már a világ másik végébe, a rajongó fülébe eljuttatni - a kazettamásolós időszak közepén megőrültünk volna egy ilyen lehetőségért. Ugyanakkor viszont, ahogy ez a dolog mindenki számára nyitott, így a kínálatból kitűnni is milliószor nehezebb, még akkor is, ha történetesen tehetséges vagy, mert – egyszerűen a nagy számok törvénye miatt – legalább háromszáz másik tényleg tehetséges sorstársaddal kell az ismertségért 'megverekedned'.

Ennek egyenes következménye az, hogy nem igazán vannak ma már arénákat is megtölteni képes, új produkciók. Minél öregebb valaki, annál végesebb a befogadóképessége, mert jöhet akármi szenzációs, baromi nagy zenei újdonság, nagy valószínűséggel huszad akkora érzelmi kötődést sem fog kiváltani, mint a gyerek/kamaszkori kedvenc muzsikája (ami mai füllel már ráadásul full sablonos). Így az AC/DC a huszonhetedik klónlemeze utáni egyetlen koncertjével hazaviszi a többéves fizuját annak a teljes közönségnek, aki mondjuk aznap netán az aJnát vagy az Arkast választja.

Bence: De az AC/DC huszonhetedik klónzenekara is. (nevet)

Zoma: Úgyhogy a kérdésre a válasz: akinek világhódító tervei vannak, hát annak semennyire sincs könnyebb dolga, mint 2008-ban, sőt.

Elképzelhető, hogy valaha újra visszatérjetek ahhoz, hogy házon belül oldjátok meg a felvételeket és a kiadást?

Waryou: A felvételeket, effekteket, hangszerelést eddig is így csináltuk, ezután is így fogjuk valószínűleg. Ahhoz, hogy professzionálisan szólaljon meg, ami a közönség elé kerül, már pénz és profi szakértelem kérdése is. Így keverés és a mastering az utolsó két lemeznél stúdióban készült, és ezután is ott fog minden valószínűség szerint.

Zoma: A felvétel még csak-csak (sőt, ez tulajdonképp a mai napig így is van), de a kiadás már semmiképp. Az egy dolog, hogy a zenekarok gyakorolnak kreatív felügyeletet, hasít a DIY, de egyszerűen vannak dolgok, amikhez nem feltétlenül van/lehet elegendő köze, tapasztalata, kapcsolata a konkrétan a zenét előállító személyeknek, még ha erőn felül is ölnek energiát ebbe. Jobb ezt a feladatot kiadóra bízni. Szerintem nálunk egy ismételt szerzői kiadásnak a korábban elvárt terjesztés, PR tevékenység valószínűleg mérhető kárát látná, szükségtelen visszalépés lenne.

Csináljunk egy rendhagyó leltárat, milyen előszóval kerülnének fel a Ghost Toast diszkográfiájának eddig megjelent darabjai a gyűjteményetekbe?

Bence: A Toast in The Shell az klasszikus garázszenekari alkotás. Azok voltak a gondtalan idők, ráértünk, sokat próbáltunk, jammeltünk, együtt fejlődtünk. Közösen, a használatuk közben ismerkedtünk meg a tört ritmusokkal, nem szokványos dalszerkezetekkel behatóbban. Remek időszak volt. Szerintem mindez hallatszik is a dalokon, kevésbé átgondoltak, vagy jól felépítettek, spontánabbak. A Fake Western Analouge-ról van egyébként egy jó minőségű Szimpla Kertes koncertfelvételünk, abból a dalból is érezhető ez.

A There is no en… az átmenet a jammelős, próbatermi időszak, és az azóta kialakult átgondoltabb komponálás és fájlküldözgetés módszere között, mert hogy ennek a fele a próbateremben, a másik fele az utóbbi módszerrel készült. Ekkor kezdtük jobban használni a csellót, illetve a virtuális hangszereket, énekhangmintákat, mely utóbbiak Waryou dalszerzési módszerének szárnyakat adtak, azóta van mindig két lemeznyi ötlete, melyhez nehéz felzárkózni. 

Az Out of This World volt az első profin, stúdióban kevert és masterelt lemez, az első, amit kiadón keresztül jelentettünk meg és az első, aminek a mi szintünkön komoly sajtóvisszhangja volt. Itthon is és számos külföldi lapban is remek kritikákat kapott, feltett minket az underground térképre (addig annyira underground voltunk, hogy az underground se ismert minket). A zenét illetően mindent beleraktunk, ami addig jellemzett minket, viszont itt sokkal jobban tetten érhető mindaz, amit a filmzenékből tanultunk, mind a dalok felépítésében, mind pedig hangszerelésben.

A Shape Without Form lett a legkomorabb és legsúlyosabb, legriffelősebb alkotásunk, nagyon illik hozzá a kiüresedés témaköre és annyi, de annyi ötlet gyűlt össze, hogy eleve egy dupla lemez első feleként hoztuk ki, a folytatást meg majd meglátjátok, meghalljátok. Zeneileg itt is vannak új, kísérletezős elemek, de valahogy egységesebbnek, kevésbé szerteágazónak érzem ezt az anyagot, magunkhoz képest legalábbis. Ez a lemez még az Out of This World-nél is jobb kritikákat kapott, többen is hallgatják, szóval szépen lassan növekszik a Ghost Toast-ot ismerők tábora, aminek örülünk persze, de a dalok készítésénél úgy gondolom, hogy legfeljebb minimális szinten befolyásol. Már csak azért is, mert mire kijövünk egy albummal, nagyrészt meg van írva már a következő. Ez egyébként azért van, mert elég gyorsan írunk, de ahhoz képest rettenetesen nyögvenyelősen öntjük végső formába a dalokat. Most egy kicsit változik a helyzet, mert nekem még csak ötletmagjaim vannak, Waryou meg Sandbender néven, év végén kidobott egy szólólemezt, hogy ne minden irományának kelljen éveket várnia, hogy a közönség elé kerüljön. Ez nem annyira előszó jellegű lett, de remélem, hogy azért megfelel.(nevet)

Tökéletes! 2017-ben szerződtetek le az Inverse Recordshoz, az Out Of This World és a tavalyi Shape Without Form az ő gondozásukban jött ki. Milyen terheket vesz le egy banda válláról egy jó kiadó?

Bence: Rengeteget. A teljes külföldi promóció, streaming szolgáltatóknál való megjelenés, az egyes klipek promotálása az ő feladatuk. Itt sok médiumot érintő levelezésről van szó. Nekünk eleve esélyünk sincs annyi kontaktot összegyűjteni a szabadidőnkben, mint a kiadónak, akinek ez is a munkája, illetve a levelezés lefolytatása is olyan, mint az érzéstelenítés nélküli foghúzás. Ráadásul egy totál ismeretlen zenekar levelét, a tapasztalat szerint, annyira sem veszik komolyan, hogy megnyissák, kapnak ilyenekből naponta ezret. Mióta kiadónk van, komolyabban vesznek minket azt érzem, ugyanakkor vicces, de itthon még mindig jelen van a ’90-es évek valamilyen szinten, és elég érdekesnek számít, hogy külföldi kiadónk van, pedig lehetne akár hazai is, ez semmit nem jelent.

 A fizikai példányok, illetve pólók terjesztését egyébként mi csináljuk, de az elenyésző munka, azokat tényleg csak a legnagyobb rajongóink veszik, és érdekes módon a legkelendőbb termékeink a lemezek digitális verziói. A Bandcamp-en például elég sokan szeretik begyűjteni, ami nekünk iszonyat nagy támogatás, hiszen ezek esetében nincs plusz előállítási költség, mint a fizikai példányoknál, vagy pólóknál. A social media tevékenység is kínlódás számunkra, sokan ajánlják a zenekaroknak, hogy legyen új tartalom minden nap, mindenhol, legyen Instagram is, TikTok is, vlogoljunk a Youtube-ra satöbbi, de ezek kilencvenöt százaléka esélytelen... A Facebook még csak-csak megy, de például érdemes megnézni a Twitter fiókunkat…(Nem). Ehhez már öregnek érezzük magunkat, kényszerből nem lehet csinálni, a zenekari tevékenységhez kapcsolható fölös energiákat inkább a zeneírásra fordítjuk. Mondjuk ezt a kiadó se csinálja meg helyettünk, szóval nem is nagyon tartozik ide.(nevet)

Ahogy látom, a külföldi sajtótok is elég jó. Mely országokban fogékonyak a zenétekre?

Bence: Elég vegyes. Jellemzően Nyugat-Európa (azon belül is Németország és az Egyesült Királyság), valamint az USA vannak az élen, de az Antarktiszt leszámítva minden kontinensre postáztunk már CD-t és tényleg sok-sok országban írtak a lemezeinkről.

Korábban azt nyilatkoztátok, hogy a Ghost Toast „egy halálosan komolyan gondolt hobbi zenekar”, ha választanotok kellene, a „zenekarosdi” melyik részét kedvelitek a legjobban: stúdiózás/próba/dalírás/koncertezés?

Bence: Alapvetően a dalírást élvezem a legjobban, meg azt, amikor a stúdióban életre kel a szám. Viszont, ha jó a koncert, jól szólunk, megy a vetítés, reaktív a közönség, érzem a vibrálást és jól is játszunk, annál jobb nincs. Viszont nem árulok el nagy titkot, hogy a külföldi turnék munka és család miatt nagyon nehezen megoldhatók, ezért nincsenek, a hazai közönségünk pedig maroknyi, szóval ritka az olyan buli, ahol be tudnék ugrani a gitárral bodysurf-özni. Viszont én koncert nélkül nem érzem „igazinak” a zenekarozást, anélkül csak projekt, szóval szeretném, ha csinálhatnánk már.

Zoma: Egy haknizenekarnak a koncert a létezése sava-borsa, egyrészt abból fizeti otthon a villanyszámlát, másrészt nem is ír saját dalokat. Úgyhogy, ha ők nem akarnak fél év alatt kiégni, akkor muszáj kedvelniük a koncertezést, mint olyat. Mi például csak saját dalokkal foglalkozunk, amik ráadásul eléggé bonyolultak és soksávosak. Pusi (Pusker János -billentyű, cselló) sajnos szinte alig tud velünk lenni, így a koncertek leginkább nélküle folynak le, és a játéka a backing trackből megy. Akár már csak ez is egy indikátor, ami mutatja, hogy mi a zenekar fő megjelenési felülete: a stúdiódalok. Ez nem az a zene, ahol koncerten lehetőség van, hogy 'játsszuk már egy kicsit gyorsabban, mert fú, de fel van pörögve a közönség az előző daltól', vagy hátraordít Bence számközben, hogy hú, duplázzuk már meg az utolsó refrént, mert most nagyon adná a hangulatnak. Ez tervezettebb, kötöttebb annál, már csak a vetítés miatt is. Nem tudom, hogy a többiek hogy élik meg ezt a dolgot, de szerintem egy ilyen típusú zenénél a koncertezés inkább társadalmi elvárás, kötelesség. Én szeretek koncerten dobolni, valószínűleg a Ghost Toast élő koncerteknél is meg fogom találni azokat a momentumokat, amiket élvezni fogok, de szerintem itt a dalírás az igazi lényeg, a stúdiózás esetünkben csak arról szól, hogy végleges formát kapjon a dalvázlat.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy elég nehéz skatulyába szorítani a zenéteket, egyáltalán mennyire van szükség ilyen jellegű stíluscímkékre 2021-ben?

Zoma: Nem feltétlenül kellenek ma már a stíluscímkék, nem megy már annyira vérre ez a skatulyázgatás, mint amikor ütötte egymást a rocker és a Depech Mode-os, és ők ketten együtt a szipuzó punkokat. Ugyanakkor, ha kutatsz zenék után, pontosan akarsz tájékozódni, vagy ha például visszaásol régebbi zenéknél, mert meg akarod érteni, hogy a gyűjtőfogalmuk miért az, ami - ott azért még eléggé jól tud jönni.

Általában az instrumentalitás, amivel leginkább illetik a Ghost Toastot, de ugye ez sem teljesen helytálló. Mindenesetre úgy gondolom, jóval nehezebb dolga van az instrumentális zenében utazóknak, mint az „énekes” felállásoknak, ti miként látjátok?

Zoma: Mindenképp nehezebb dolga van az instru zenekaroknak - az ember zenei értelemben leginkább az énekhanghoz (meg a szívritmushoz) tud a legerősebben kötődni. Meg lehet nézni az utóbbi évek tévés tehetségkutatóit is: inkább egy énekes fog győzni, mint egy zenekar (még akkor is, ha jó énekes van benne). Mert egyszerűen azonnal szintet ugrik egy zene a hallgató számára, ha van benne (normális) ének is. Ezzel a ténnyel sajnos nem nagyon lehet vitatkozni. Ugyanakkor nem lehetetlen feladat az instrumentális zenét is végig érdekessé és fogóssá tenni, nyilván milliószor nehezebb is, viszont, ha jól vannak az arányok eltalálva, akkor az egészen földöntúli dolgokat eredményezhet, amikben ugyanúgy elfér az énekhang is, de esélyük sincs rá, hogy főszerepet kapjanak.

Ha a személyes hallgatnivalóitokat nézzük, instrumentális, vagy „énekes” lemezek pörögnek nálatok többet, és ennek mekkora hányada hazai zenekar?

Bence: Lehet, hogy csalódást okozok, de az énekes lemezek. Nem tudok hányadot, de egyre több hazai zenekart hallgatok, nálam rendszeres visszatérő az Aebsence, a Mad Robots,  a Divided, szeretem a Subscribe-ot, az Ørdøg-öt, a korai Blind Myself lemezeket, és elég nagy Isten Háta Mögött fan vagyok. Legalább ezek közül az első három még aktív. (nevet) De van ezeken kívül is sok, például az aJna, és az Arkas (ők pont instrumentálisak mondjuk), ott a Stabbed. Rengeteg jó hazai banda van, de a legtöbbjüket sajnos fájóan kevesen ismerik.

Zoma: Ha könnyűzenéről van szó, akkor nálam egyértelműen az énekes lemezek viszik a prímet (akkor is, ha az 'ének' leginkább egy bugyborékoló tevehörgésnek hangzik), de borzasztó sok szimfonikus filmzenét is hallgatok, és azok a legjobb példák arra, hogy egy szólóhangszer is pontosan ugyanúgy tud történetet mondani, mint egy dalszöveges énekhang. Hazai zenekarok amúgy, pár kevés kivételtől eltekintve elkerülnek, a körülbelül húsz évvel ezelőtti itthoni hc/metal mezőnyt nagyon csíptem, azok még nyersek, természetesek voltak, és még úgyis okkal meg lehetett őrülni értük, ha netán egyértelmű volt, hogy mit is akartak koppintani. Na, itt jön be az, amit az előbb is említettem, fiatalkori kedvencek…úgysem lehet velük versenyezni.(nevet) Személy szerint most sokkal jobban élvezem azt, ahogy szinte minden létező stílusban veszek valami alaplemezt vinylen - hát itt sem a magyarok dominálnak.

Élő. Mivel jelenleg nincs lehetőség friss élményeket szerezni, marad a nosztalgia. Visszatérő vendégei vagytok a Prog Campnek, meséljetek, milyen élményeitek köthetők a fesztiválhoz?

Waryou: Végre igazán jól szóltunk ezen a két koncerten, működött a vizuál, volt értő közönség, végre olyan volt, ahogy akartuk. Köszönjük ezúton is.

Bence: Remek kis osztálykirándulás hangulata van ennek a fesztiválnak, csak itt mindenki zenész, vagy zenerajongó. Tényleg egy tábor, remek volt mindkét alkalom, amikor játszottunk, élveztük, jó kontaktokat szereztünk, remek visszajelzéseket kaptunk, jó lenne még visszatérni.

Ha egy darab eseményt kellene kiemelnetek az elmúlt 13 év koncertjeiből, mi lenne az?

Bence: A legnagyobb „mérföldkövek” a lemezmegjelenések. Az albumokban van a legtöbb munka és a szívünk, lelkünk. Ha koncertet kell, a legemlékezetesebb talán az volt, amikor a Campus fesztiválon kétszer is felléptünk, egyszer saját jogon, délután, másnap este pedig beugróként. Utóbbin szép számú közönség is volt, na meg egy óriási LED-fal a színpad mögött, ahol a vetítés úgy sikerült, amilyennek megálmodtuk. De remek volt a 2019-es Szimpla Kertes koncert is, ahol szintén nagyon lelkes közönségünk volt és nagyon jó feltételek.

Mi az, amit 2021-ben mindenképp szeretnétek megvalósítani, pandémia ide vagy oda?

Zoma: Befejezni a készülő lemezt. Azt mindenképp. Ha sikerül majd eközben egyet próbálni is, azt se bánnám már...

A végszót is nektek adom, részemről köszönöm, nagyon.

Bence: Legyen akkor az a végszó is, hogy jöjjön a Shade Without Color 2021-ben, meg legalább egy próba. Köszönjük szépen az interjút!

Oldalak:

Ghost Toast web

Ghost Toast Facebook

Ghost Toast Youtube

Ghost Toast bandcamp