Listák. Hihetetlen mennyire meg tudják keseríteni a napokat. Végtelenül bosszantóak, ezért is igyekszem megfeledkezni róluk néha, mert a legtöbb csak arra emlékeztet, mi hiányzik. A bakancslista más, az az álmaidat segít megélni. Jobb esetben. És amikor kipipálhatsz rajta valamit, az egy kisebb csoda, nem robban, de legalább csak a tiéd. Persze, ugyanezzel a lendülettel a padlóra is küldhet, amikor belekavar az élet, és akaratod ellenére radíroz ki belőle embereket..baromi fájdalmas...de előbb utóbb kénytelen leszel elviselni...Amikor anno 2009-ben elkezdtem írni, egy akkora pipát véshettem az egyre bővülő cetlire a fejemben, hogy átszakadt. Ugyan a honi színtér a szívemcsücske, állandó témám, amennyiben meghatározó külföldi bandát kellene említeni, tuti, hogy a Before The Dawn ugrana be elsőre, együtt nőttünk fel. Az pedig, hogy életem első publikációját Tuomas-nak köszönhetem tényleg leírhatatlan élmény a mai napig. Most, hogy a csapat újra aktív, pattanj be, és ugorjunk el együtt 2009-be, a néhai Diesel Clubba, és tekintsünk be örökös kedvenceim akkori mindennapjaiba, zenei aláfestésnek összeszedtem pár, nekem kedves klipet tőlük. Egészségünkre!

Ghost Toast b.-j.: Pusker János - billentyű, cselló, Rózsavölgyi Bence - gitár, Stefán János 'Waryou' - basszusgitár, Cserős Zoltán 'Zoma' - dob

Ugyan csupán virtuálisan, de annál nagyobb szeretettel üdvözöllek Titeket, a Mögött Blogon. Ha a Facebook ez ügyben megfelelő forrás, ugyanakkor van a szülinapunk, a Ghost Toast tavaly, szeptember 13-án töltötte a tizenkettőt, mit jelent ez az évforduló, „zenekari évekre” vetítve?

Bence: Gondolunk majd rád, de mi szeptember 12-ére datáljuk a születésnapot (egy évvel a megalakulás után volt az első koncertünk ezen a napon), csak pont 13-ára esett egy bulink két éve, és akkor volt a születésnapi megemlékezés. Nehéz válaszolni, hogy mit jelent, szerintem nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. Telnek az évek, ezt elfogadtuk, sok minden történt azóta velünk, de a zenekar egy viszonylag stabil pont volt mindig.

Ha elképzelitek magatokat, ahogy ott álltok a banda szülinapi tortája felett, mit kívánnátok, miközben elfújjátok a gyertyákat?

Bence: Én azt kívánom, hogy a dobosváltás után újra fel tudjuk építeni az élő produkciót, immár Zomával. Ehhez azért tudni kell, hogy közel a nulláról kell kezdenünk, súlyos időhiánnyal küzdve, szóval, amikor újra lesznek Ghost Toast koncertek, biztosan egy valóra vált kívánságként fogom megélni.

Zoma: Csak ugyanazt, mint bárki más, aki zenél: térjen vissza minél hamarabb a régi kerékvágásba a szakma - már amennyire ez lehetséges még -, mert ez a ’lockdown’ és a még épp érvényben lévő kijárási tilalom nem csak a koncerteket, hanem esetünkben a kreatív munkát, a számírást is iszonyatosan akadályozza - még akkor is, ha a zenénk nyilvánvalóan nem az a próbateremben egyszerre jammelős, ’rakendroll’ típus.

(Spreading b-j.: Rásó Attila - gitár, Pócs Botond - ének, Matz Gergő - gitár, Borzas Zoltán 'Dwarf' - basszusgitár

Fene se gondolta, hogy öt évvel a Botondnak szervezett jótékonysági koncert után újra faggathatom a srácot, immár zenésztársaival együtt, bandája, a Spreading frissen megjelent EP-je kapcsán. Az egyelőre négytagú fogat március végén jelentkezett első kislemezével. Korrekt bemutatkozás, korrekt arcoktól, akár csak alább. Jó, hogy vannak, akikért ma is érdemes nyitott szemmel járni ebben a túlzsúfolt információárban, kíváncsian várom, mi jön még.

Mivel iszonyatosan friss a banda, nem ússzuk meg a kötelező köröket. Meséljetek, miként állt össze a Spreading?

Botond: Én kezdtem el hirdetéseket felrakni különböző csoportokba, amire először csak Geri jelentkezett. Aztán volt pár arc, aki jött-ment, de érdemi zenélést nem tudtunk leszervezni velük. Pár hétre rá pedig Attival, és az előző basszerunkkal létrejött az akkor még Scream Of Orpheus-ra keresztelt felállás. Az elején még nem tudtuk, milyen irányba menjünk zeneileg, de személyemből kifolyólag a sokkolás és a súlyosabb szövegek már borítékolhatóak voltak, úgyhogy a death/black/grindcore vonal logikus választásnak tűnt, már csak a hörgéseim hangzása miatt is. Majd ősszel megszületett a Leaving és a S.A.W.A is. Az első bőgősünk akkor vált ki a csapatból. Utána egy hónapig kerestünk basszert, és végül hatalmas szerencsénkre becsatlakozott hozzánk Zoli, aki a kellő koordinációt és odafigyelést is meghozta a bandába, ami a későbbiekben nagyon fontos lett. Utána megszületett a Kill the Dancer, megírtam a lemez végső történetét, és decemberben elkezdődött a demózási fázis, amire meglepően pozitívak voltak a visszajelzések, és ebben az időszakban változtattuk meg a nevünket Spreadingre is.

Devoid b-j.: Nyemcsek Csaba (gitár), Macher Zoltán (gitár), Horváth Attila (dob), Waldmann Szilárd (ének)

Már tavalyelőtt, a Devoid Fake Gleam klipjének megjelenésekor  felvettem a győri bandát az interjúztatandók listámra, és nálam, ami késik, azért általában eljön, idővel, úgyhogy a második nagylemez első hírnökéhez készült szövegvideó megadta a kellő löketet egy hirtelen felindulásból elkövetett interjúhoz. Azt gondolhatnád, hogy az e-mailes kérdezz, feleleknél nincsen egyszerűbb, szerintem ez tévedés, mivel, ha nem a megszokott irányból igyekszel közelíteni, így nagyobb eséllyel nyúlhatsz mellé. Szerencsére Szilárd így is vette a lapot, az eredmény lényegretörően őszinte, mint a zene, amit játszanak, persze a tanulságokat majd levonhatod magadnak.

Öröm üdvözölni téged, Szilárd, mesélj, hogy telnek a napok nálatok, gondolom, most sem brazil követők adás-vételével foglalatoskodtok.

Most próbálom megtanulni éppen, a brazil lájkok után, a kényszeres tartalomgyártás módszertanát. Már csináltam egy TikTok videót, ahogy anyám kompressziós harisnyájával a fejemen tátogok egy Lil G számra, de lehet, hogy inkább nyomok egy idétlen táncduettet a szomszéd öregasszonnyal. Gondolom ez kib*szott vicces lesz, és hoz majd pár ezer követőt, hisz ilyesmiket javasolnak a Youtube-on az online marketing coachok tartalom gyanánt. Amúgy zajlanak az utolsó simítások a nagylemezen, és szervezzük a második videót az albumhoz.

Fotó: Bodnár Dávid

Mélyinterjúnk második, egyben záró részében a 2015-2021-es időszak kerül terítékre, szó esik a London Tattoo Conventionről, a The Devil's Trade-ről, a nemlétező internetes vitakultúráról, és kiderül az is, milyen ember Borbás Róbert. Annyit elárulhatok, hogy pont olyan, amilyennek én is látom: egy végtelenül nyitott, kedves és figyelmes srác, aki nem felejti el, honnan indult, és folyamatosan dolgozik azon, hogy jobb legyen. Egy olyan ember, aki a hirtelen jött sikere ellenére is önmaga tudott maradni, és mindenkit örömmel fogad, aki érdeklődik a művészete iránt, még ha egy szűk 200 követős, underground blogger is az illető. Őt szeretném hozzád is egy picit közelebb hozni, remélem, sikerül. 

(Az interjú első része itt olvasható!)

Fotó: POtoghraphic Pictures

Eszméletlen öröm számomra, hogy egy bakancslistás interjúval folytatódhat Másként "rovatom", ami a honi rock-metal undergroundban (is) ténykedő művészek/zenészek jelentős, nem feltétlen zenei kötődésű munkásságát hivatott bemutatni. Nem hiszem, hogy lenne bárki köreinkben, aki ne tudná, kicsoda Borbás Robi, és ne hallott volna a Grindesign-ról. Ő az első magyar tetoválóművész, akinek a Tattoo Life kiadó gondozásában jelent meg antológiája tavaly, a 10 Years Of Grindesign mára bestseller. Erről a bizonyos tíz évről mesélt nekem is, amit a könyv kronológiája mentén igyekeztünk áttekinteni. Számomra az a hihetetlen Robiban, hogy az első perctől úgy beszélgettek, mint két rég nem látott barát, akikkel az eszmecserét mindig csak abbahagyni lehet, befejezni soha.  Baromira örülnék, ha az utánunk jövő generációkat ilyen példaképek inspirálnák, mint ő, és remélem, hogy az alábbiakat olvasva neked sem csupán az ugrik majd be róla, hogy kivarrta Jason Momoát...  Az első részben fókuszban a 2010-2015-ös időszak, melyben megkerülhetetlen a The Sharon Tate és az, miként lett illusztrációból bőrdísz...

(A második rész itt olvasható!)

A frissen, egészen pontosan 2021. március 8-ával jegyzett Kvltvrhaus égisze alatt, a II. Rákóczi Ferenc Zenei Termelőszövetkezet által megjelentetett első, Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt című demó, dallistáját tekintve akár az általam igencsak csodált Fiktography éteri hasábjairól is testet ölthetett volna, simán beillene a "szónikus vinilek" fiktív soraiba, ha éppen nem törné rád idegesen, szűk tíz percben a bandcampet, húsvér valójában.

Amikor 2018-ban a Mihaszna Film kapcsán beszélgettünk Viktorral (ének, Téveszme) és Petivel (basszusgitár, All But One, Avar) megfogadtam magamnak, ha megérkezik végre az új Téveszme, nem fogom szó nélkül hagyni, még, ha ők már nem is szorulnak semmiféle méltatásra, hisz a "tetőkre több út vezet", és amit csinálnak, már évek óta magáért beszél, és nem kíván további magyarázatot: a kezdetektől harcban állnak a közönnyel,  generációk "céltalan célok" közt vergődő "kilátástalan kilátásokkal" teli frusztrációját viszik a vállukon,  és ordítják a nagyvilágba már több, mint egy évtizede, a kortárs szerzők által irigylendő, sallangmentes irodalmisággal, ami megengedheti magának, hogy ne tűrje mindig a nyomdafestéket. Most itt a várva várt kislemez, én meg csak hápogok hetek óta. Nem tudom a körülmények teszik-e, de nem gondoltam, hogy ennyire nehéz szavakba foglalni ezt a nyúlfarknyi húsz percet, pedig már lepörgött legalább ennyiszer, és szavalok már bőszen hozzá, magamban ordítva. Leírom, ezt-azt kitörlök, újraírom, majd kezdődik a játék elölről, de "most megosztom veled, mielőtt még feleslegesnek tartanám"...

Kedvenc Sasmadárkáim egyszer már leszálltak, és ventiláltunk egy embereset a blogon, most rajtam a sor, hogy kibeszéljem őket, de maradjon köztünk. Tényleg elfogultság nélkül állítom, hogy a leginspirálóbb bandák közé tartoznak, akikkel mostanában dolgom volt, emellett arany emberek, de mennyire számít ez egy bemutatkozó EP kapcsán? Hidd el, rettenetesen. Bitang jónak kell lenni ahhoz, hogy ebben a kicsi közegben a zenész személyiségétől el tudjak vonatkoztatni, és őszintén, van, akit azért nem hallgatok, mert egyszerűen nem alkot olyat, amivel képes lenne kompenzálni azt, ami tőlem idegen a személyiségében, ez az én defektem (a sokadik), de muszáj együtt élnem vele. Nos, az Eagle has Landed-nél nem merül fel ilyen dilemma, bár, meglehet, náluk sikerülne elvonatkoztatni...Sosem derül ki, szerencsére...

Trident b.-j.: Demeter Zoltán (gitár), Papp Norbert (ének), Papp "Gezbee" Zsolt (dob), Kahut "Jóni" János (basszusgitár)

Régóta nem listázom már az elmúlt évek kedvenceit, de ha megtenném, talán magamat is meglepném, mennyit finomodott a zenei ízlésem, hisz a halálhörgések mellett, most már simán elfér a listán a Trident vagy a Slowmesh új albuma, sőt, mindkettőt sokat pörgettem mostanság és kimondhatatlanul jól tudnak esni bármely napszakban. Mivel kérdezni sosem lehet eleget, felkerestem a Tridentet is egy virtuális kérdezz-felelek erejéig, Papp Norbert (PN) énekes és Papp "Gezbee" Zsolt (GZS) dobos volt kedves a rendelkezésemre állni, talán számodra is szolgálhatunk pár érdekességgel. 

Szeretettel köszöntelek titeket a Mögött Blog-on, hol is kezdjük? Kicsit meg vagyok illetődve, mert amikor a jelenlegi felállás elődje a '90-es években első fénykorát élte, és biztos sokan üvöltötték, hogy „Megöl a hideg”, engem leginkább a Barbie babák kötöttek le. Zsolti, mesélj, mi az, amire szívesen emlékszel vissza abból az időszakból, akár zenészként, akár koncertlátogatóként?

GZS: Ma már mondhatnánk, hogy „akkor még jobb idők jártak”. Pedig akkortájt nem igazán voltunk/lehettünk elégedettek. Például még normális hangszert sem nagyon tudtál beszerezni az országban, Bécsből és Nyugat-Berlinből „csempésztünk be” jó néhány cuccot. De a koncerthelyszínek, a klubok is szenvedtek, a fiatalok pénztelensége is közrejátszott, szóval nem volt könnyű elérni és meghódítani a közönséget. Elindult egy folyamat valamikor a rendszerváltás környékén, ugyanis a koncertek látogatottsága jelentősen csökkent az előző, mondjuk a ’70-es, ’80-as évekhez képest. Érdekes, pedig akkor még nem volt internet, ami „házhoz viszi a zenét”. Egyszerűen az élőzenére egyre kevesebb volt az igény, főleg a keményebb műfaj volt mellőzve. Viszont, ma már a kilencvenes éveket is „visszasírjuk”.

Ugyan még tavalyi keltezésű darab hazánk egyik legjobb underground formációjának friss kiadványa, de az Y, meg Z generáció most fog majd kikerekedett szemmel nézni. „Ez a boomer meg mi a faszról ír? Kazetta? Ki hallgat kazettát 2021-ben?” Bocs’, hogy élek… Amúgy lényegtelen, hiszen digitálisan bárkinek hozzáférhető, fizikálisan pedig elég korlátozottan, mindösszesen huszonöt példányban jelent meg, annak a néhány szenilis rajongónak a legnagyobb örömére, akik mindent a polcon akarnak tudni a háttértár helyett. Enyém amúgy az ötös számú példány, szóval talán akad még belőle, ha fel akarsz vágni egy letűnt kor mementójának is beillő antik matériával a 17 éves csajod előtt...(Pál Szabolcs írása)

Megrázó és végtelenül szomorú hír fogadott ma délelőtt, Siklósi Örs, az AWS zenekar énekese, tragikusan fiatalon, súlyos betegségével való hosszú küzdelme után, február 5-én elment. 

 - búcsúznak tőle zenésztársai a Facebookon olvasható közleményükben. Nehezen találom a szavakat én is, és egyáltalán nem célom a család és barátok gyászát bolygatni, de úgy érzem, nem zárhatom le ennyivel a cikket, még ha csupán futólag ismerhettem is ezt a "csoda fickót".

Magamat - akinek a fantáziáját általában nem birizgálja olyasmi, amiben nincs benne, hogy death, black vagy grind - is megleptem azzal, mennyire betalált nálam az AWS, pedig kapcsolatunk elég későn kezdődött, akkor, amikor már bőven a nagyobb termeket töltögették meg rajongóikkal. Hogy nekem mennyit adtak, talán szemlélteti az alábbi beszámoló részlet, ami még a 2018. október 13-ai Barga Negrá-s koncertjük után fogalmazódott meg bennem.  Őszinte részvétem Szeretteinek és mindenkinek, aki közel állt hozzá, rengeteg erőt kívánok, bár tudom, amikor a szív szakad, egyhamar nincs vigasz... 

Drága Örs, legyen neked könnyű a föld, sokunkból magaddal viszel egy darabot, hiányod felfoghatatlan. Az űr, amit magad után hagysz, nem pótolható. Soha. Mindent köszönök!

" Nem vagyok AWS ősrajongó, sőt, egészen 2017-ig elkerültük egymást. Az első élő élményem is szűk egy esztendős csupán, ami nem csak azért különösen kedves számomra, mert két "szerelem-bandámmal", az All But One-nal és a Sunset-tel osztoztak a színpadon, hanem mivel, ha emlékeim nem csalnak, az Akvárium KisHall-jában csendült fel élőben először a Viszlát nyár, amiről akkor még senki sem gondolta, hogy az Eurovízió nyertes honi dalaként ír történelmet...

[...] A végső átszerelés alatt ér el a felismerés, hogy 2018-ban több AWS koncerten jártam, mint Watch My Dying-on és, hogy az AWS kezd úgy működni nálam, mint a WMD. Hosszabb kihagyás után, szabályosan elvonási tüneteim lesznek. Minden alkalommal kapok valami pluszt, és ilyenkor bánom, hogy nem jutottunk el egymáshoz már jóval korábban. A körülöttem álló generációk bizonyítják, hogy a srácok képesek minden korosztályt megszólítani, akkor is, ha a mondanivaló nincs mindig beszédes képekbe csomagolva.

Az én fekete részem, akár csak az új lemez sötét oldala, direkt, zsigeri, nem kertel. A "lélekvesztőből" üvölt, Hol voltál?!, vagy "Az élet csak egy kibaszott csapda!"... A sötét énem "nullával osztható", "vak, hülye", "senki volt", "senki most", és "senki nem lesz belőle"... De talán "menedékre" lel, tán nem csupán hallucinálja a boldogságot, "vigyáznak rá..."!

Az AWS "burokban" a kerekesszéknek mindig a színpadon, az ajándék sörnek pedig a közönségnél a helye, feltűnik, ha elveszik egy cipő, vagy épp tanúja lehetsz fontos igeneknek. Beugrik Bodor Máté (Alestorm, All But One), Szivák Zsolt (Cloud9+), és Varga Gergő (ex-Wellhello) együtt "örömzenélni", dal dedikálódik minden édesanyának és vigasztal a Viszlát nyár, ha épp hatványozottan aktuális...

Nem kérem, hogy hallgass AWS-t, pláne nem, hogy szeresd, de amíg egy Barba Negrá-nyi tömeg távozik felszabadultan, vigyorogva a koncertről, a Viszlát nyár mellett pedig telt ház üvölti a Sorsforgató-t, a Budapest-et, a Temetetlen halott-at és a Hajnali járat-ot, minden rendben."

SLOWMESH b.-j.: Mészáros-Komáromy Dénes (basszusgitár), Szabó Dávid (ének), Süle Tamás (gitár, vokál), Apró Antal "Tonya" (dob), fotó: bobal photography 

Öröm titeket újra üdvözölni, még jobb, hogy veletek nyithatom az évemet! Az előző azt hiszem, mindenkinek elég felemásra sikerült és sokunkat megtépázott, ilyen hátszéllel ti miként vágtok bele 2021-be?

Tonya: A felemás szerintem tökéletes kifejezés. Egyfelől egy elképesztő fejlövés, hogy ez az iparág körülöttünk jelenleg min megy keresztül és ezt rettenetes látni. Személy szerint a legfájóbb pont, hogy nekem ebben az egészben a kedvenc részem a koncertezés. Egy csomó klassz dolog van még, de számomra minden egyéb ezt hivatott megtámogatni és elősegíteni, emiatt ez az időszak eléggé kínszenvedés. Ugyanakkor jutott idő sok mindenre és a lemezkészítésnek kifejezetten használt az elzárás, ha lehet ilyet mondani, kimondottan szerencsésen indult ez a „karanténosdi”, mert az első lezárás idején lettünk készen a dobfelvételekkel, szóval túl voltunk a stúdiózás azon fázisán, amit még nem lehet elvonultan, otthonról, digitális eszközökkel megcsinálni. De mivel ezt időben befejeztük, onnantól kezdve, kihasználva a technológia adta lehetőségeket, elég sokat tudtunk molyolni a lemezen.

(MNG 2021, b.-j Krachtsmer Garfield Ákos(ének, basszusgitár), Figula Gergő (dob), Szili Miki (gitár),Zvada Szabolcs (ének, gitár)

Helyszín: a Középfölde északi határvidékén pusztuló bányászváros, valamikor 1995 őszén… a néhai Kohász Művház egyik lepukkant termében Macskanadrág koncert, kommersz kevert olcsó sörrel, pogó, káosz, húgyban álló WC, egyszóval hamisítatlan punk miliő. Valamivel több, mint negyed századdal később eszmélek: hopp, új MNG korong érkezik tizenegy év után? Hiszen azt mondták nem lesz már lemez, meg talán abba is hagyták egy időre, de aztán mégis folytatódott a történet. Ami persze csak az avatatlanoknak meglepetés, hiszen egészen pontosan 2019. december 24-én került fel a youtube-ra a 19-re lapot klipje, ami előre vetítette az új anyag készültét. (Pál Szabolcs írása)

Drága Olvasó! Úgy gondolom, eszméletlen nagy képmutatás lenne azzal kezdeni az újévi jókívánságaim, hogy ez a mi évünk lesz, hisz sajnos nem söpri el azt, ami a tavalyi esztendőből rajtunk ragadt, és semmire sem biztosíték, ha lecseréljük a nullát egyre... Mégis kívánok neked, a körülményekhez képest, olyan 2021-et, amit elképzeltél magadnak! 

Ami a blogot illeti, máris árulkodhatok pár lekötött interjúról, illetve egy számomra igen megtisztelő fordulatot is napvilágra hozhatok, ugyanis vendégíróval gazdagszik a blog, méghozzá Pál Szabi, a járó-lélegző metal enciklopédia személyében. Mélyen tisztelt kollégám ősidők óta a passzio.hu állandó szerkesztője, leginkább lemezismertetőiről hírhedt, de több remek interjú és beszámoló is a nevéhez köthető, magam is számos új felfedezést köszönhetek a cikkeinek, emellett Salgótarján és környéke számos koncertért hálálkodhatna neki az elmúlt három évtizedből, amit persze senkitől sem várna, szóval csupa öröm üdvözölni a fedélzeten!

Mivel még mindketten bízunk a passzio.hu "újra eljövetelében", az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha a Mögött Blog adja a platformot az ő írásainak is, ebben a - remélhetőleg - átmeneti időszakban. Igen biztató ígéreteket kaptam. Szóval drukkolok 2021, hajrá Szabi, neked pedig pusz/pacsi/ölelés! Csipke

(Csipke és palszabolcs 2020 augusztus 7., Torn From Earth, Pozvakowski, on graves koncerten a Dürerben, amiről természetesen nem született beszámoló, na de majd...)

NAQOY  (b-j. K. Balázs (gitár, effektek, Sz. Károly (basszusgitár, effektek, gitár, programming)

Mivel a NAQOY eddigi útját roppant jól kiveséztük az első részben, interjú monstrumunk második felvonásából kiderül, "zenélgetés" terén mennyire érdemes előre tervezni, avagy mennyire nem. Ezenfelül kicsit felakasztjuk a hóhért is, Károly mesél több, mint két évtizedet felölelő "sajtós" benyomásairól, ami számomra különösen fontos, az pedig, hogy ezáltal bizonyítást nyert, hogy akadnak még azért olyan régivágású tehetségek, akikkel szinte totálisan egy kerékre jár az agyunk, ha "hobbírásról" van szó, mutatja, hogy talán nem is annyira rossz a választott irány... A záróakkordból pedig nem hiányozhat másik illetősége, a Larrnakh sem. Váljék épülésedre! 

Mivel nem igazán vagyok otthon az elektronikával és más zajos képletekkel szemezgető, a post-punkban és a noise-rockban gyökerező, sötétebb instrumentalitásban, nem tagadhatom, kellett némi külsős sugallat, hogy rátaláljak a budapesti NAQOY duóra. Mára elég szépen bevackolták magukat a fülembe, úgyhogy, gondoltam, jól ki is faggatom a társulat mindkét tagját eddigi pályafutásukról, na és pár olyan témáról, ami mostanában foglalkoztat. Külön öröm, hogy egyikük a korábban már ajánlgatott Komakino'zine szerzője, így természetesen a blog is terítékre kerül. A hasonló szellemiségben gondolkodók valahogy ebben a közösségi média generálta, "közel, de elidegenedve és távolabb, mint valaha" dimenzióban is egymásra lelnek valamiként... Sajnos végül virtuálisan sikerült csak elcsevegni, de szerencsére ez nem ártott meg a srácok közlés kedvének, így ezúttal is eposzi terjedelemmel számolj. Az első részben a NAQOY formáció körül forog a szó és a nosztalgia. Folytatás holnap, ugyanitt!

Halihó Srácok, szeretettel köszöntelek titeket a Mögött Blogon. Sajnálom, hogy a közismert helyzet miatt eszmecserénk csupán a virtuális térben valósulhat meg. Ti miként viselitek, hogy a napi kommunikáció jó része átkerült az éterbe?

Balázs: Én remekül! Amúgy sem barátkozom annyira könnyen, ha nincs meg a kölcsönös "szikra" rögtön. Károllyal sem volt meg elsőre vagy akár többedszerre sem, de mostanában egyre többet beszélgetünk. (nevet)

Károly: Van egy része, amit szeretek, de én jobban bírom a személyes találkozásokat. Nem vagyok egy nagyon könnyen ismerkedős fajta, pontosabban nehezen megyek oda bárkihez, viszont a netes csatornán elég könnyen fel tudom venni a kapcsolatot bárkivel. Például Veled sem találkoztam még soha személyesen, mégis elég jól elkommunikálgatunk. Szerintem, ha találkozunk majd ezután, jól el fogunk csevegni. Általában ez szokott történni. Elég nehezen nyitok én is az emberek felé sajnos, de ez a kapcsolatfelvételi mód egy jó kiindulási alap. Nem tudom, Balázs mire gondolt az utolsó mondatban, bár az igazság az, hogy Ő nem nyitott felém. Akkor ezt úgy értetted, hogy a közelmúltig munkakapcsolatban álltunk? (nevet)

Balázs: Munkának azért nem nevezném Csiszolódnunk kellett az biztos, de most már félszavakból is, ugye? (nevet)

Károly: Nem! (nevet)

Ha létezik olyasmi, amiért hálás lehetek a 2011- es ÉTER fesztiválon való zsűris szereplésnek - amit nem valószínű, hogy bevállalnék újra valaha is, persze, sose mondd, hogy soha - , hogy olyan végtelenül csupaszív zenészeket ismerhettem meg általa, mint Hocza Robi is, aki saját zenekara, a Mytra mellett, a Remorse-ból lehet ismerős. Az idén végre napvilágot látott második nagylemez, a Logos adta az apropót, hogy újra kitárgyaljuk a zenekar körüli történéseket, bár Robi tényleg olyan, mint a rég látott kedves ismerős, akivel tényleg, bármikor, bármiről érdemes beszélgetni és ott tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok, még ha évek rohantak is el közben. 

Mytra 2020, b. -j. Hocza Róbert (gitár, ének), Tóth Tamás (dob), Hocza Viktória (ének, 
billentyű), Bidlek István (gitár), Lovas Roland (basszusgitár)

         Zuzu 2012-ben az ÉTER Fesztiválon

Hol is kezdjem...Még, valamikor nyolc éve, utolsó személyes üzenetváltásaink idején is baromi távolinak tűnt, hogy egyszer csak 2020-at pötyögünk be dátum gyanánt az éterbe, persze ez nem azt jelenti, hogy öregszünk, inkább csak egyre tovább vagyunk fiatalok, mint azt tanult kollégánkkal, Szabolccsal jól megszakértettük még nyáron egy-két tubi társaságában egy csoda Düreres estén... Belemar a gyomromba a tudat, hogy te már hét éve nem fiatalodhatsz tovább...rohadtul nincsen rendben, de mit tehetek? Írok. Tovább. Neked. Nem akarlak és nem is tudlak elengedni.  Azoktól, akik ezen az oldalon maradtak is nehezen viselem, hogy folyton csak ki-bejárkálnak az életembe, főleg mivel valahogy nem sikerül kinőni, hogy pillanatok alatt ragaszkodjak ahhoz, akit érdemesnek tartok rá. De elfogadtam hogy ez az én kriptonitom, ez már nem változik soha. Tényleg igyekszem pozitív maradni mindig és előre tekinteni, ahogy tanítottad, ennek az évnek is rengeteg tervvel vágtam neki, bizakodva, aztán már januárban sikerült elbotlani, szó szerint, a térdem bánta megint, de legalább jelet kaptam, hogy ideje összeverekedni picit a démonaimmal ismét, egész elkanászodtak a kis szörnyetegek tavaly év végére. Ezúttal külsős segítségem is akadt, úgyhogy a körülmények ellenére is viszonylag nyugalom van. 

Elveszve kissé Düreres emlékeim mauzóleumában, újfent megállapítható, hogy grafomániából nem jeleskedem, ha beszámolóról van szó, pedig az elmúlt évtizedben tényleg rengeteget időztem itt, és minden egyes alkalommal hazavihettem a helyből valamit útravalónak, ami életben tart a következő alkalomig, hisz valahogy mindig minden szebbnek tűnik egy-egy ilyen este után, még ha nem is feltétlen maradt írásos nyoma. Ezúttal 2019-be és a Room 041-be viszlek magammal, útitársaink pedig az Aspects, az Orient Fall, az Omega Diatribe és a Kill With Hate. (Forrás:passzio.hu, megjelent 2019.05.01.)

A Botondnak szervezett jótékonysági est mindig  a kicsi szívem csücske marad, leginkább azért, mert remek példa arra, hogy ez a közösség, ha összefog, várakozáson felül teljesít. Egyébként is a koncert főszervezőjének köszönhetem az ötletet, hogy most, az Ajtósi- komplexum zárása apropóján újra elérhetővé tegyem a koncertes emlékeim, amik még jobban ide kötnek. Több hasonló eseménynek volt otthona a Dürer Kert, lenne még mit kiemelni, de  ezúttal irány 2016 egy rendhagyó beszámolón keresztül, ami az érintettek közreműködése nélkül nem is tudott volna létrejönni, de komolyan, mert vannak azok a pillanatok, amiket tényleg lehetségtelen szavakba foglalni...(Forrás: passzio.hu, megjelent: 2016.09.28.)

Nosztalgia kirándulásunk folytatásaként érkezzen értekezésem az első budapesti The Agonist koncertről, akik végül az OTEP nélkül, a Selfmachine és a Ferium társaságában érkeztek hozzánk, hazai oldalról pedig az Insane és a Nova Prospect erősített. Ma sem lennék szívesen sem a Cudi Purci, sem a zenekar helyében, de szerencsére egyik érintettet sem viselték meg az előre nem várt történtek annyira, hogy ne folytassák, amiben jók, de nincs spoiler. Ami The Agonistékat illeti, azóta már két remek koncertet is adtak, előbb ugyanitt, utóbb a Jinjer [igen, vannak ilyen elvetemült perverzióim] vendégeként a Barba Negrában, de lássuk miként is telt számomra az ominózus éjjel, ami bizony véget is ért hamar... (Forrás: passzio.hu, megjelent: 2015.03.31.)

Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy pont ez a nyamvadt év jelenti az eddig ismert Dürer Kert végét is... Bármennyire is tudtam, hogy záros határidőn belül eljön ez a végtelenül szomorú pillanat, erre nem lehet felkészülni... Ezért ezúttal a Dürerhez kötődő kedves koncertélményeim szedtem neked csokorba. Mivel a beszámolás sosem volt az erősségem, nem is készült el sok anyag a témában, rengeteg ragadt a fiókban, mert egyszerűen nem tudta visszaadni amit ki akartam vele fejezni, muszájból meg minek? Az írások, mint mindig, a passzio.hu-n jelentek meg eredetileg, mivel az oldal még gyógyul, főszerkesztőnk engedélyével elérhetővé teszem ezeket a blogon is, mert az emlékezéstől nem tilthat el senki és semmi. 

Elsőként jöjjön egy össznépi banzáj, gondolatok a III. Tattoo The Sun-ról. Meglehet, nekem [ekkor még] nincs tetoválásom, a Powerground Management fémjelezte Tattoo The Sun fesztiválsorozat tavaly és idén is „piros betűs ünnepként” szerepelt a naptáramban és nem csupán a fellépő zenekarok miatt. Most valóban a tetoválások kerültek reflektorfénybe, hála az igen változatos délutáni programoknak. Így azok is jól jártak, akik nem feltétlenül szimpatizálnak az extrém zenei irányzatokkal. A rendezvényen résztvevő tetováló stúdiók pedig saját kis standokon várták az érdeklődőket és persze varrták, mert bizony ajándék minták is készültek eme neves napon. (Forrás:passzio.hu, megjelent: 2013.07.24.)

Ha szerinted is a  #avilaglegjobbzenekaraanapalmdeath, ideje, hogy rárepülj az idén indult Napalm Death Hungary blogra, ha még nem tetted volna. Köztudott, hogy Csiga Úr mindene a Napalm Death, ő egyébként nyomokban fellelhető a Rockstation-ön, de a Prosectura mellett is önkénteskedik. Idén áprilisban indult a blog, a közzétett gyűjtemény pedig folyamatosan bővül: képek, hangok, emlékek, plakátok: ereklyék, amiket tizenévekkel később is öröm elővenni. De az oldal több lett, mint szimpla rajongás, közösséget épít a maga módján, amire most talán eszméletlen nagy szükség van. Elég friss a kezdeményezés, de biztos vagyok benne, hogy tartogat még olyan meglepetéseket, amiket érdemes kivárni. Én meg vagyok véve, még ha szerintem a #vilaglegjobbzenekaraazanaalnathrakh.

Megígértem, úgyhogy érkezik eposznyi interjúnk második része, folytatódik a sztorizgatás a divideDról és arról, amit rejt. Színt is vallok rögtön, számomra is a Modulus indusztriálisabbnak tetsző vonala fekszik jobban, több fém, kevesebb neon jeligével, mégis, azon kaptam magam, hogy csak kisimultak a kétkedő szemöldökráncolások okozta barázdák és beszélgetésünk óta egyre többször időzik nálam a Behind Your Neon Eyes is, meglehet, nekem ez a "szóváltás" rakta méltó helyére az új albumot, na meg az, hogy főhőseinken tényleg tapintható mennyire a mindenük ez a zenekar, bár vissza tudná ezt száz százalékban adni az írott szó is... Azt, hogy a folytatás  ezúttal jobban sikerült-e, mint az első rész, rád bízom!