Elég intenzív időszakon vagyok túl koncert ügyileg, lassan már úgy érzem magam, mintha turnén  lennék, csak nem a helyszín változik legsűrűbben, hanem a fellépők. Rengeteg élményem van az elmúlt hetekből, de egyszerűen nem sikerül mindent beleírni az éterbe, pedig igyekszem, de valahogy a bepötyögöni próbált sorok nem méltók az átélt, felejthetetlen impulzusokhoz...Pedig lenne miről megemlékezni: miként vált az új Dürer újra, végérvényesen a kedvenc menedékemmé, látva, ahogy számomra olyan kedves zenekarok lakják be színpadát, mint a dreadwolf, az Agregator vagy a Reason. Leírhatatlan egy teltházas lemezbemutatón megülni a Beneath The Void sötét mágiáját, múlt és jelen között ugrálni a Cadaveres-szel, kritizálni a rendszert a Beerzebubbal, olyan felszabadultnak látni a Watch My Dying-ot a deszkán, mint talán még soha, elveszni velük régi dalokban és megjáratni pár újdonságot. A mai napig nem sikerült feldolgozni a törődést, amit a Hell Vill-támogató bulin kaptunk, minden oldalról. Életem programja a BIPØLARIS - Heartlapse - Wasted Struggle - As Karma Brings négyes, mindegyik bandának bérelt helye van a pici szívemben. És persze ott a rengeteg ismerős, kedves arc a pultban, a keverő mögött és a kis székeken a koncertterem és a színpad mellett. Azt mondják, hogy az otthon nem egy hely, de a Dürer Crewnak hála számomra sikerült az egységet is azzá tenni. 

No, de jelen írás apropója egy teljesen más szín, olyan, ahová csakis nyomós indokkal lehet elrángatni, a Mad Robots például ilyen, főleg, ha maratoni hosszúságú szettel készül. Nehogy félreérts, a SzimplaROCKS egy remek kezdeményezés, de kit ámítsak, úgy fest, sikerült kiöregednem a bulinegyedből, pedig pár éve még hajnalig roptam a Robot rockot DJ Ozsi Bácsival... Sebaj, értük bármikor hajlandó vagyok a komfortzónám határainak feszegetésére, eddig még nem bántam meg, tegnap sem volt ez másképp, na de ne lőjem le máris a poént, ugye? Érkezés: részemről némi logisztikai baki csúszott a rendszerbe, ugyanis nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a Szimpla Kert bizony már ilyen korainak számító időben is csurig töltődik, ott már beköszöntött a csillagászati tavasz. Amikor végre bejutottam, hatalmába kerített a "te jó ég, hová kerültem érzés", sajnos a kellemetlenebbik. Amikor utoljára jártam a Szimplában, szinte üres volt, ezúttal viszont az óriási nyüzsi már javában tart, csak én nem találom a helyem. Rögtönzött kétségbeesésemből kis társaim jövetele zökkent csak ki pár, hosszú perccel később. Rögvest a koncertterem felé orientálódtunk, így is sikerül picit lemaradni, hisz velem ellentétben a kezdés pontos volt.

Azt egyből örömmel konstatáltam, hogy tele a terem, okoz némi trükközést az előrejutás, de nem bánom. A Wildfire-ről sikerült lemaradni, sajnálom nagyon hisz, az egyik kedvencem a Pareidoliáról, mégis, amint elfoglalom a pozícióm, megszűnik minden nyűgöm. Még sosem hipnotizáltak, intézményes keretek közt nem is fognak, de valahogy így képzelem el az azután a bizonyos csettintés utáni állapotot, amikor magadra maradsz magaddal, és hagyod hogy (jelen esetben) a zene vezessen.  Ezekből a mélységekből, csak a könnyed átkötések rángatnak ki pár pillanatra, hogy utána újra alámerülj egyből, dinamikus kontraszt ez, amiben PT tökéletesen navigál. Bármennyire is be tud rántani a Mad Robots pszichedelikus progresszivitása, mindig érdemes a fél szemet a pályán tartani, az a felszabadult összhang, ami most áradt ebből a négy úriemberből, külön ráerősít az este speciális mivoltára. Egyébként is mindegyikük megérne egy litániát, a hangszeres szekció minden tagjának annyi íz van a játékában, hogy külön-külön is el lehetne nézni őket egész nap, PT pedig olyan zsigeri természetességgel lavíroz tudatállapotok közt, hogy egy másodpercre sem tudsz másfelé kalandozni, hirtelen  mintha a Peculiar Ways klipjébe csöppennél, egyetlen Erdős Júliánk helyébe, az álom absztrakt szürrealitásába, bár ebből nem igazán szeretnél felébredni. A profi hangosítás meg csak ráerősít minderre. A Szimpla koncerttermének egyik erőssége, hogy meglepően bikán be lehet dörrenteni, amiről a Hangmérnök úr talpig Zajban gondoskodik is, ahogy kell. Picit ki is ráz a hideg a gondolattól, hogy a Kert kiszámíthatóbb ütemeire bulizó vendégsereglete mit sem sejt, mindebből...

Az extra hosszúságú utazás állomásai főként a legutóbbi két lemezre építenek, de le lett porolva pár régebbi (örök)darab is, mint a Twisted State of Mind vagy a Hands Off, és persze a kihagyhatatlan Toxic Spiral Time, a dal, amivel egy életre (vagy többre) elköteleződtem, és menthetetlenül Robot rajongóvá váltam. Andressel is imádtam már, de azt hiszem, PT csatlakozásával vált teljessé a képlet, ami számomra már az I Stray-nél is egyértelműen látszott, máig igencsak kedves nekem az az anyag is, instant libabőr volt így élőben hallani a The Comply-t is például. És persze ott vannak a dalok, amikben még itthon is elveszek, élőben meg...á, inkább ne is beszéljünk róla (Tentacles, Illicit Ataraxis, Aokigahara, Iris). De ahogy láttam, voltak jó páran, akik értik, miről beszélek. Hazafelé mégis azon gondolkodom, hogy, ha meg kellene nevezni kis hazánk legalulértékeltebb underground metal zenekarát,  a Mad Robots  ugrana be elsőre. A mai napig nem értem, miért nem csinálnak még teltházas, A38-as koncerteket. Meglehet még mindig naiv vagyok, de hiszek abban, ha valami jó, az előbb-utóbb organikus módon, szociál médiás tunning nélkül is eljut ahhoz, akihez kell, és meg tudja szólítani azt, akinek értő füle van hozzá. 

Aztán persze rögtön eszembe jut, hogy a minőség mindig többet jelent a mennyiségnél, főleg ebben a tetszikekben mért álvilágban, ahol semmi sem az, aminek tűnik, és ami értéket képvisel, az jó eséllyel a mélyből jön, és ott is marad. A Mad Robotsnak jelenleg nem rajongótábora, hanem családja van, és ez a meghitt bennfentesség olyan különleges kapocs, amit mással nem lehet pótolni. Miközben újrahallgatom a setlistet, ma sem tudok mást, csak mosolyogni, pedig ideje elsántikálni a Rudasba kikezelni a kezdődő reumám...(A tegnapi setlist hátteréül használt grafika Deák Bernadett munkája)

Erdős Júlia pillanatképei itt!

Heartlapse b.-j.: Balován Barnabás (basszusgitár), Kovács Tamás (gitár), Egyed Péter (dob), Luca Broglia (ének)

Követem már egy ideje a Heartlapse munkásságát, Remains nagylemezük pedig a tavalyi év egyik fénypontja volt számomra, nem félnek feszegetni a műfaji határokat, az eredmény rendezett disszonancia, melyben egyből otthon érzik magukat az erre fogékonyak, pláne élőben. Emellett eszméletlen megfogott a vizualitás, amibe a dalaikat öltöztetik. Az album koncepciójáról, fogadtatásáról, múltról és jelenről beszélgettünk frontemberükkel, Lucával, és dobosukkal, Petivel. 

A szó hatalom, különösen a leírt, annak mindig nyoma marad, még ha a fénysebességre kapcsolt információáradatban erről hajlamosak is vagyunk megfeledkezni. Szerintem egy olyan világban, amiben épp tótágast állnak az értékrendek, eszméletlen fontos, hogy jöjjenek olyanok, akik életben tartják az értéket, legyen szó az underground szubkultúrának a szubkultúrájáról. Nem mondhatnám, hogy régóta ismerem Bencét, de amikor először belelapoztam a Reaction tizenkettedik számába, egyből tudtam, hogy ő bizony olyan. Felteszi azokat a kérdéseket, amikről beszélni kell, méghozzá a megfelelő embereknek. Bali Dávid tavaly megírta kis közösségünk egyik legfontosabb kordokumentumát, nos, én a Reaction fanzine tizenharmadik számát is nyugodt szívvel így fogom emlegetni...

Terveztük már Bencével egy ideje a beszélgetést, örülök, hogy épp egy olyan fontos kulturális esemény előtt érkezik meg, mint a veszprémi Holtszezon 2022/Kortárs Irodalmi fesztivál, melynek keretein belül vele is találkozhatsz e hét vasárnap a veszprémi Teremben, ahol a fanzine-készítés lesz a téma. Előtanulmánynak pedig itt ez a mélyinterjú, amiben szó esik a kezdetekről, a jövőről, és a hamarosan megjelenő különszámról is. Hardcore és fanzine függőknek egyaránt kötelező!

CHOKE CITY b.-j.: Szűcs Szabolcs - basszusgitár, Géczi Richárd - ének, Kiss Barnabás - gitár, Binder Gáspár - dob

Ezer éve nem csináltam már év végi számvetést, pedig tavaly megesett a lehetségtelen, és még ropogós állapotukban sikerült rámenni jó pár friss hazai anyagra. Ha mégis listába szedem egyszer 2021-es kedvenceim, a Choke City-nek bérelt helyet szánok, hisz már a bemutatkozó kislemezükkel megvettek, dekára. Magamat is megleptem azzal, mennyire berántottak már elsőre. Úgyhogy le is leveleztük szépen a csapat énekesével, Ricsivel az eddigi történéseket, és hogy mit hozhat 2022. 

Eszméletlen öröm, hogy a Mögött blogon üdvözölhetlek! Ugyan a Choke City története még elég rövid, mindannyian régóta mozogtok már a metal/hc színtéren, mind zenekari, mind szakmai tekintetben, és régre nyúló barátság is összeköt titeket. Mióta beszélgettetek már arról, hogy jó lenne valamit közösen kihozni?

Hosszú ideig rendre felbukkant a közös zenélés gondolata, leginkább persze az agyas, hajnali megfejtések során. Valahogy 2020 augusztusa körül kicsit komolyabban is elkezdtük mérlegelni a dolgot, de az utolsó lökést a novemberi bezárások adták meg valójában. Mivel mindannyian a zeneiparhoz és az éjszakai vendéglátáshoz kötődünk, így hirtelen rettenetesen sok szabadidőnk lett, amit valamilyen kreatív folyamattal szerettünk volna átvészelni. Három hét alatt kiszakadt belőlünk négy dal, és a negyedikként írt Danger-t követően éreztük, hogy menthetetlenül lett egy zenekarunk.

Artwork: Tóth Erika és Sebő Krisztián 'Shapefromhell'

Magyarország egyik legundergroundabb - a szó lehető legszerethetőbb értelmében - , önszerveződő fesztiválja a Hell Vill gondolt egy nagyot, és úgy döntött, idén szabadlábra helyezi magát, keletebbre vonul, és szintet lép, hogy kibővült szervezőgárdájával egy kétnapos, szabadtéri fesztivállal örvendeztesse meg a hardcore/punk/metal színtér elkötelezettjeit.

Az immár tizenhét éve létező rendezvény az elmúlt években több, mint háromszáz zenekarnak adott otthont, Bősárkány után Veszprémbe, majd Székesfehérvárra vándorolt, 2022. június 17-18-án pedig a Bükk nyugati kapuját, Felsőtárkányt zörrenti meg, a pontos helyszín a Blues Hill Park! 

Azt hittem, 2020-nál lejjebb már nem lesz egy darabig, aztán 2021 csak ráhúzott még tucatnyi péklapáttal. Mégis, mikor nyakig gázolsz a fájdalmadban, valamid csak marad. Nem, nem a méltóságod, Reményke. Keserűen gyötrelmes közhely, de a kis szaros tényleg létezik, viszont akkor, csakis akkor bújik elő rejtekéből, amikor a lelked már tényleg az utolsókat rúgja, hogy a füledbe duruzsolja, legalább még lélegzel, és egészséges is vagy, te kis köcsög. Valóban. Mert akármilyen tempóban is zúdul rád az élet, azért valld be, még maradnál, mert, ha szerencséd van, Reményke, a közhely, még időben felbukkan, hogy elhitesse, egyszer jobb lesz. Aztán kezdődhet minden elölről.

Aarrgh! Imádom az ilyen borítókat! Kíméletlenül tolakodó és groteszk: íme, ember, a lét és nem lét vékonyka határán egyensúlyozva nem tudhatod, mikor támad kedve a nagy nevettetőnek kirúgnia alólad a sámlit és hopp, máris a másik oldalon rothadsz hat láb mélyen (amúgy a latin nyelvű cím is erre utal: „könnyű a pokolra jutni”). Sokan nem szeretnek szembesülni az elmúlás tényével, pedig jobban belegondolva ez az egyetlen biztos dolog ebben az életben, minden más esetleges. De félre a filozofálgatással, a honi duó lemeze érdekes utazásra invitál mintegy fél órában. - Pál Szabolcs írása

(Heedless Elegance b.-j.: Erős Mátyás - basszusgitár, Csobán Albert - dob, Forgó Zsolt - gitár, Konter Samu - ének, Varga Dániel - gitár, fotó: Hegyi Júlia Lily)

Azóta érlelődik már bennem egy Heedless Elegance-interjú, amióta először meghallgattam a Librát. Őszintén? Eszméletlen megleptek a srácok, nem igazán jellemző, hogy ebben a minőségben szólal meg valaki ilyen „fiatalon”. A budapesti ötös 2018-tól datálja hivatalos létezését, idén januárban pedig – egy EP, és a bemutatkozó album után – már a második nagylemezüket szabadították a nagyvilágra, ami az egyik legjobb idei er(j)esztés. Bele is ette magát a fülesembe rendesen, hetente legalább egyszer lecsúszik, kísérő nélkül. A csapat végre jól meg is túráztatja az albumot, épp a metal.hu szervezésében járják az országot, a Beneath The Void, a Nest Of Plagues, és a Watch My Dying társaságában. December 28-án a budapesti állomás lesz a hunyó, az Instantban lép színpadra az illusztris társaság, úgyhogy végre élőben is udvariasan letéphetik az arcom. Eme jeles apropóból váltottunk levelet Forgó Zsolt gitárossal, hogy bepillantsunk a színfalak mögé. 

Az Ørdøg zenekart valószínűleg nem kell bemutatni senkinek, az viszont mintha kevésbé ismert tény lenne, hogy a Diabolus In Musica az akusztikus kistestvére. Utóbbi csapat teljes megdöbbenésemre a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház színpadán bukkant fel október végén Az Élet alássan című formabontó előadás keretében, ami zseniális volt a maga nemében. Ennek kapcsán ültem le beszélgetni Vörös András énekessel. - Pál Szabolcs interjúja

Utánanéztem, próbáltam keresni a rock és a színház házasításának nyomát, de igazából nem találtam ilyet, csupán hasonlót. A Sear Bliss vett részt egy produkcióban, valamikor az ezredforduló környékén, amikor a beregszászi színház egyik előadásához adták a zenéjüket.

Igen. Meg a Gire-ból a gitáros, Zoli mesélte az idei Fekete Zaj fesztiválon, hogy ők is belecsöppentek egyszer valahol Békéscsabán vagy Szegeden valamilyen színházi előadásba, de az is csak egy-két alkalom volt. Olyan persze sokszor előfordult, hogy rockzenészek játszottak vagy énekeltek színházban, musicalekben vagy zenés darabokban, de hogy egy metal zenekar saját, áthangszerelt dalaira épüljön előadás, ami se nem koncert, se nem kísérőzene, hanem valami a kettő között, arról nem tudok. Nem véletlenül kapta a formabontás alcímet, mert mi se igen tudtuk belőni a műfaját.

Fotó: Kelemen Gábor

Szecsődi Tamás idén augusztusban látta elérkezettnek az időt arra, hogy a nyilvánosság elé tárja évekig érlelgetett dalait, melyeket Summiteer név alatt hozott ki, és milyen jól tette. Számomra ez az anyag olyan, mintha a Vissza a jövőbe punk/grunge átdolgozása lenne, a löket jó adag nosztalgia, mégis benne van a holnap frissessége. Azt pedig, hogy mindennek mi köze lehet a bölcsességfogakhoz, Tamás maga meséli el. 

Szeretettel üdvözöllek a Mögött blogon! Csapjunk is bele! Fő apropónk a Summiteer-szólóprojekted, ami, ha jól tudom, a 2010-es évek második felében kezdett kibontakozni. Zenéltél korábban/közben zenekarban is?

Szia! Üdvözlök minden olvasót! Már nagyon vártam ezt az interjút. Akkoriban volt egy metalcore zenekarunk Marcaliban My Promise néven rövid ideig, ott gitároztam. Egy demó EP-t éltünk meg. Illetve létezik egy abból leágazó lappangó project, a River’s Cowgirl, amiben ketten vagyunk Kelemen Gáborral. 2014-ben készült egy EP-nk, The Worst Part címmel. Azóta nem igazán foglalkoztam zenéléssel, csak itthon boldogítottam néha a szomszédokat. A Summiteer dalok kezdeményei még akkoriban íródhattak, de még teljesen céltalanul. Egyetem után, a 2010-es évek második felében kezdett körvonalazódni egy lemez ötlete.

Arkas 2021 b.-j.: Grizner Tamás 'Kex' - gitár, Hilóczki Zsuzsi- szaxofon, fuvola, Kocsis Csaba 'Csé' - dob; fotó: Gergely Balázs

Ugyan az undergroundtól nem idegen a különféle stílusok fúziója és a kísérletezés, az elhibázott arányokon, vagy a túladagolt kakofónián még a legmerészebbek is könnyen elvéreznek. A budapesti Arkas már duó felállásban is sikeresen megteremtette saját harmóniáját a disszonanciában, amitől a legelborultabb taktusok is szerethetővé válnak egy pillanat alatt, képzelheted, mi történik, ha ebbe még belebolondít a szaxofon és a fuvola. Én már így, trió felállásban láthattam őket, és eszméletlen volt végre újra első hallásra elköteleződni, már majdnem elfelejtettem milyen is az. Személy szerint iszonyatosan vártam, hogy hallgatható lenyomata is legyen annak, amit művelnek, és ím, imáim meghallgattattak, maga Artemis szállt alá. Eme jeles apropót nem hagyhattuk szó nélkül, a hármas elmeséli, miként is jutottak idáig, közben, kávé helyett le is pöröghet az interjú mellé az új dal. Függöny fel, köszönjük, ha velünk utazol!

BORU (2021) b-j. - Nagy Miklós 'Mike'- gitár, vokál, Horváth Marci - ének, Kispál László -basszusgitár, Takács Gergő - dob, fotó: Kispál László

Mostanában rengeteget agyalok azon, hogyha egyszer eseményt szerveznék, melyek lennének azok a magyar bandák, akiket mindenképpen ott szeretnék tudni, akikkel nem csupán zenei, de szellemi síkon is egy nyelvet beszélünk. Azt hiszem, a szegedi illetőségű BORU mindenképp kapna meghívót, még, ha a zenéjükből áradó zsigeri őszinteség sokszor inkább húsba mar, mintsem simogat, a kiszámíthatatlan kilátástalanság inkább még lejjebb ránt, mégis, a minket körülvevő latex univerzumban, ez az igazi érték, és fura, de eszméletlen jól tud esni, nem? Ezenfelül, ezek bizony olyan srácok, akik két lábbal a földön járva, saját korlátaikat felismerve, mégis a falig tolva élik meg, amit a gép dobott, szóval érett már ez a virtuális kérdezz, felelek is jó ideje, de most végre testet ölt...

Óriási öröm számomra, hogy végre titeket is a blog hasábjain üdvözölhetlek! Már a kezdetektől követem a BORU pályáját, szóval épp ideje volt már. Még elég friss az októberi koncertélmény. A banda szülővárosában, az Entrópia Architektúra társaságában láthatott titeket a nagyérdemű, ad valami pluszt, ha hazai terepen játszhat a zenekar?

Mike: Annak ellenére, hogy az előző zenekarainkkal sokszor játszottunk már Szegeden én még mindig élvezhetőnek tartom az itteni fellépéseket – főleg ennyi kihagyás után -, nyilván ezek a bulik mindig sokkal családiasabbak szoktak lenni, mindenki ismer mindenkit. Előnyösnek tartom, hogy ilyenkor nem kell hazarohannunk vagy, hogy nem hajnali egykor kell még a tilosban parkoló kocsiba sietve bepakolni, egymást telefonon hívogatva agyrészegen.

Mi a francért tolja folyton az arcomba ezt a flyert a legnépszerűbb közösségi platform algoritmusa? Elkattintom egyszer, kétszer, sokszor… aztán valamiért mégis megnézem jobban… Baszki, ez a Vörös András, meg a WackorMiki, meg a Bokodi Bálint! Diabolus In Musica? Ja, vágom, Ørdøg akusztik. Plusz a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház egy valószínűtlennek tűnő közös koprodukcióban: „játék, különleges elemek játékos parafrázisa”. Így történt, hogy az eszmélés nyomán máris vettem a jegyeket, amely eredményeként október 28-án este a Zenthe Kamaratermében valami újnak és formabontónak voltunk szem- és fültanúi. - Pál Szabolcs írása

A sokadik átalvatlan éjszakán pattant ki a fejemből az ötlet, hogyha már úgyis mindig én loholok a frissen megjelent, honi albumok után, krónikus időhiányom kompenzálandó, csavarok egy kicsit a karmámon. A Versus egy kísérleti jelleggel induló cikksorozat, célja, hogy az aránylag friss (értsd: tárgyévben kiadott), számomra megkerülhetetlen nagylemezekből szemezgetvén egyszerre kettőt helyez fókuszba, és megpróbálja közös nevezőre hozni. A felállított párhuzamok talán hozzád is közelebb hozzák a két "főhőst" annyira, hogy kedvet kapj az ismerkedésre, ideális esetben az újrahallgatásra. A bemelegítő írás "kísérleti nyulai" a Devoid Dusk, és a BIPØLARIS Saggitarius A* albumai. 

A mai napig nem tudom elengedni, hogy – néhány, igen fontos kivételtől eltekintve - , arányaiban nézve, még mindig nem kapnak elég figyelmet az illetékes "médiákok" (a kifejezésért köszönet Nihilaknak) online, vagy nyomtatott felületein a honi rock/metal színtér képviselői, erre Bali Dávid jól rám cáfol egy unikum kötettel, ami rendhagyó mód, limitált példányszámban papíralapon publikálódik. Micsoda önsorsrontás, gondolhatnád, hisz ki az az őrült, aki a digitalizáció korában könyvvásárlásra, nemhogy könyvírásra vetemedik… Szerencsére többen, mint gondoltam, így fordulhatott elő, hogy az eredetileg 100 példányra tervezett könyv végül két nem várt újranyomással, alig 23 óra leforgása alatt fogyott el. Dávid megerősíti, hogy „bár további újrakiadás ebből, az első kiadásból nem lesz, a könyvbemutató-sorozatnak mégis helyszíni beszélgetések, igény szerint dedikálás ad majd tartalmat azon túl, hogy az egyes helyszínek, szervezők és városok hogyan szabják saját képükre a kisteremnek, mint a tehetséggondozás és a közösséghez tartozás elsődleges helyszínének fogalmát.”

Fotó: Wanda Martin 

Ha olyan emberekkel sodor újra össze az élet, mint Tari Szabi, akkor mindig belátom, hogy azért van, amiért hálás lehetek a tehetségkutatósdinak. Jó pár év eltelt, mióta utoljára beszéltünk, de elkötelezettsége, a zene iránti fanatizmusa, és művészi érzékenysége töretlen. A Miseriummal ismertem meg, és ma is tartom, hogy a 2013-as Return to Grace albumuk az elmúlt évtized egyik legalulértékeltebb bemutatkozó nagylemeze itthon. Amikor tudomást szereztem arról, hogy a Miserium nem folytatja, lélegzetvisszafojtva vártam a friss életjeleket, hisz tudtam, ennek a fiatalembernek egyszerűen zenélnie kell. Nos, az áhított dobbanások feltűntek a horizonton, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Szabi From The Sky szólóprojektjével a 21. századi metalzene romantikus szépirodalmát írja, modern kori históriás énekekben, nélkülözvén minden modoros felhangot, és a közhelyesség árnyékát. Azt hiszem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és olyan kötetlenül sikerült átnyálaznunk nyolc év történéseit, mintha csak előző hónapban beszéltünk volna utoljára, pedig az idő repül, könyörtelenül.

Utoljára 2013-ban volt alkalmunk beszélgetni, közben a Miserium megélte még az Ascension albumot és egy akusztikus EP-t, megjártad Dubait, most pedig az augusztusi Hammerworld hasábjairól nézel vissza rám, milyen így viszontlátni magad?

Velük is a Return to Grace kapcsán interjúztunk utoljára, úgyhogy nyolc év után baromi jó érzés volt. Ráadásul nemcsak maga az interjú volt nagyszerű, hanem magával Lénárd Lacival is azt hiszem egy Wacken tehetségkutatón volt alkalmunk utoljára beszélgetni, borzasztó régen. De a nagy szám az, hogy annyira tetszett az egész szerkesztőségnek a From The Sky Rex album, hogy a hónap lemezének is választották, valamint melléklet is voltunk, megjelent az interjú, úgyhogy azt hiszem, ennél többet a magyar rocksajtó nem tehet értünk, szóval értelemszerűen iszonyatosan boldog voltam. Igazából gyermekkori álmom volt, körülbelül ’99 óta vagyok Hammer olvasó, arra is jól emlékszem, melyik volt az első szám, amit magamnak vettem, a 2001. márciusi. Nem tudom, neked rémlik-e, a címlapján Shagrath (ének, Dimmu Borgir) látható, egy viszonylag világosabb háttér előtt, úgyhogy gyönyörűen kivehetők a tetkói. Elég durván festett, szóval anyukám büszke volt rám, mit ne mondjak.(nevet) Abban rögtön az az első interjú az Amorphis Am Universum albumával kapcsolatos, a következő a Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misanthropia lemezével, ezenfelül szó van benne az Opeth Blackwater Park és a Katatonia Last Fair Deal Gone Down albumairól is. Úgyhogy mondtam is Lacinak, hogyha nem tetszik az anyag, magukra vessenek, mert hasonló szellemiségben született a Rex is. (nevet)

Nest Of Plagues b.-j. Breier Máté - gitár, Kövecses Evelin - gitár, Fűr Balázs 'Cili'- dob, Ivanics Dániel - ének, basszusgitár, fotó: Csermák Photos

A Nest Of  Plagues még 2018 környékén keveredett a radaromra, méghozzá a XV. Stagediving fesztiválon, amikor épp bemutatkozó, End Of The Comedy albumukat prezentálták, ami számomra az év felfedezése volt.  Ugyan készülő, második lemezük már több 'core-os elváltozást mutat, nem lehet megunni őket, szóval épp itt volt az ideje levelet váltanunk. Kiveséztük a második anyag koncepcióját, az eddig megjelent klipes ízelítőket, és az is kiderült, miként érdemes metalkodni a TikTokon...

Örömmel köszöntelek titeket a Mögött Blogon! Aperitifként jöjjön egy kis nosztalgia: 2016-ban érkezett bemutatkozó, a banda nevét viselő kislemezetek. Eltelt öt év, mai fejjel változtatnátok rajta valamit?

Máté: Zeneileg nem változtatnék rajta, mert akkori fejjel az a fajta zene inspirált minket. Marketing vagy stúdiómunkálatok terén viszont változtatnék utólag. A felvételeket lehetett volna profibban csinálni a részünkről, illetve a lemez promóját is. De objektíven nézve érthető, hogy az első anyag kidolgozására nem fektettünk kellő figyelmet, tapasztalat hiányában.

Cili: Én az Auto Da Fé dalba raknék még pár lábdobot, hogy még költőibb legyen a szám, csak sajnos akkor még béna voltam…

Dani: Én a mai napig imádom a Succubust, és szeretem játszani. Hangzásilag már nem jön be annyira, de kedvelem az EP összes számát. A True Craze-t és az említett Succubust meg kifejezetten jó riffekből épülő daloknak tartom.

Tulajdonképp örülnöm kellene, hogy visszatért a megszokott felállás, és az ember lányának és fiának, kettő-, sőt, az ominózus szombatot tekintve, háromfelé lenne jó klónozódni. Annak ellenére, hogy az este két, már hagyománynak számító minifesztivállal is kecsegtet, és mindkettőre már majd egy éve várunk, ezúttal a Desszert Fesztre esik a voksom. Egyébként emlékeim szerint eddig Cudi Purci tartja a rekordod abban, hogy a számomra legkedvesebb programot állítja össze, csupa szerelem zenekarral. Némi átlogisztikázás útján azért sikerül az Undeaddel nyitni és búcsúzni, de ez már egy másik, jóval személyesebb történet, viszont emiatt alakult úgy, hogy jó szokásomat megkerülve, számomra ezúttal a Gyilkos produkciójával kezdődik a többfogásos desszert, ahová épp, hogy csak beesek, örömmel konstatálva, hogy azért igényel némi manőverezést, hogy előre jussak a jócskán megtelt Robotban, de ennyi "áldozatra", ha róluk van szó, bármikor szívesen hajlandó vagyok. Közben, kedvenc volt csoporttársam, Tibi, akire mindig lehet számítani, ha koncertről van szó, és nálam is elkötelezettebb koncertlátogató, és simán bevállalja velem azt is, hogy egyszerre két helyen legyen, elmeséli, miről maradtam le:

(Torn From Earth b.-j.: Hatalyák Viktor - gitár, ének, Binder Gáspár - dob, Sultz Ödön - basszusgitár, ének)

Már nagyon vártam, hogy kis hazánk egyik legundergroundabb zenekara újra hallasson magáról, a júliusban megjelent Self-el pedig azt hiszem, megint sikerült szintet lépni. Az ilyen bemutatkozó lemezekre akár tizenhat évet is megéri várni, bár ez így azért elég sarkos, hisz három nem akármilyen EP-vel is kedveskedtek már nekünk korábban, szóval akadt témánk bőven. Ugyan a mai trendek nem ezt sugallják, azért titkon remélem, hogy az első album kilépő lesz a homályból, megérdemelnék már rég!

Jó újra dumálni, Uraim! Visszakerestem, és utoljára 2011-ben volt erre alkalmunk, akkoriban, amikor Gazsi és Ödi csatlakozott. Azóta ugyan hármassá fogyatkoztatok, de itt vagytok még, már egészen tizenhat éve, sosem merült fel, hogy nem folytatjátok tovább?

Ödön: Nekem a Torn From Earth-el kapcsolatban ez sosem mertül fel. Maximum a zenéléssel úgy általában, de már ez is elmúlt! (nevet)

Viktor: Előbb-utóbb biztos vége lesz, de hogy mikor, azt még nem tudjuk. Egyelőre élvezzük, és ez a lényeg. Ez egyfajta kikapcsolódás nekünk, legalábbis nekem. Mások eljárnak mondjuk horgászni, mi pedig eljárunk zenélni.

Részemről kerülném a felesleges köröket és hozsannázást, mivel eléggé magáért beszélő tény, hogy 2011 óta járunk a Fekete Zajra, egy kivétellel részt vettünk a Fekete Zaj Osztálykirándulásokon, mindezt úgy, hogy csupán a legeslegelső alkalommal néztük meg a fellépők névsorát, következő évtől látatlanban vettünk bérletet. Miért? Elsődlegesen a FEELING miatt, másodsorban a cimborák miatt, akik jelentős részével csak évente egyszer találkozunk (itt). A zenekarok mondhatnám, hogy mellékesek…de nem igaz. Minden évben volt mire rácsodálkozni, a színpad előtt, első sorban állva rajongóvá lenni egy számomra addig ismeretlen fellépő produkciója láttán, idén sem volt másképp. - Pál Szabolcs írása

Csipke szépen összefoglalta az első két nap történéseit, csupán néhány dologgal egészíteném ki. Szerdán a Fanyűvő színpad utolsó fellépőjeként üdvözölhettük a Deathsomnia néven futó észt/angol koprodukciót. Vártam már őket, lévén egyetlen klippel meggyőztek, hogy ezt nem hagyhatom ki. Noha az első este mindig veszélyes az ismeretségek újbóli ápolása miatt, és útban egy másik dimenzió felé már csak villódzó emlékek vannak, az határozattan megmaradt, hogy bár a hagyományos értelemben vett metaltól odébb esik ez a zene, de nekem bizony élőben is nagyon tetszik, az észt származású Kadri nevű énekesnő pedig egy tünemény. Póló és 7” természetesen begyűjtve.

2010-ben jártam utoljára Mátra-Sástón, úgyhogy épp itt volt az ideje a pótlásnak, még ha ezúttal csak az első két nap, augusztus 18. és 19. is fért bele az ismét egyre zsúfoltabbá váló naptáramba. Azóta sok minden változott, többszöröződtek, és nevet kaptak a színpadok, egy megnőtt és arrébb vándorolt. Bővült az üdülői infrastruktúra, a fesztivál gasztronómiai-, és off program kínálata, megépült a Kacsatónia mesevilága. Számomra csupa újdonság, valahogy mégsem idegen, a legfontosabb, a családias, barátságos légkör örök. Pedig változtam én is, legutóbb még meg se kottyant a sátrazás, idén már nem ment, de van annak is valami titkos bája, amikor anyukádék jönnek érted hajnalban, legalább így, a fél hetven küszöbén újra gyerek lehetsz kicsit. Bár, a csípős, kicsit ködös hajnal hideg csendjét, ami megcsap, mikor másnaposan kitántorogsz pisilni, nem könnyen feledi az ember. Na de megérkezek most már. Villámsebes karszalagváltás, pénzfeltöltés, tatyó mustra a mosolygó biztonságiak körében, majd jöhet is az első hideg sör, na meg egy kis terepszemle, hisz még fél óra ötig. Pont elég idő az asszimilálódásra, arra mindig szükségem van.

Amióta csak koncertre járok, a honi bandák körül legyeskedek leginkább, tulajdonképp írni is azért kezdtem el anno, hogy azzal segítsem őket, amivel tudom, mert mondjuk úgy, családi okokból már elég régóta van némi rálátásom arra, miként is működnek a dolgok a föld alatt. Mindeközben a Voice-Beat Próbaterem és stúdió csapata, Kollányi Szilvi, Csala Berci (ének - Split Your Mind, Harvester, Terraformer Deluxe) és Lázár Gábor (gitár -  JACK, Split Your Mind) egy olyan egyedülálló szellemi műhely szervezésén dolgozik, ami a szakma oldaláról hivatott megfelelő támogatást nyújtani annak, aki komolyabb szinten akar foglalkozni  a zenéléssel. A remek kezdeményezéshez a Majdnem Híres Rocksuli stábját is sikerült megnyerni, én pedig elkaptam őket egy éteri csevej erejéig, hogy meséljenek kicsit bővebben arról, mi folyik ott Óbudán? Találkozzunk szeptember másodikán, én ott leszek!

(Fotó: Neves Ildikó  - FotoN)

Egy influenszerekkel és celebekkel teli világban, amiben jórészt a TikTokon pazarolja az időt az ifjúság, azt hiszem, kiemelten fontos, hogy olyan mintát is kapjon, akiből igazán inspirálódhat. Aki nem tartalmat, minőséget gyárt, a Másként rovat róluk szól. Azokról az elhivatott csoda nőkről és fickókról, akikre szerintem érdemes lenne figyelni, mert ők testesítik meg az igazi példaképeket, útravalót adnak: értéket. Szénégető Ricsivel totál ellentétes irányból közelítünk, ami a zsenge kori szocializálódást illeti, én a mai napig egy lepke vagyok a lelkem mélyén, de találkoztunk félúton, és ami a "rockújságírás" elvi kérdéseit illeti, ugyanazt az ösvényt tapossuk. Maximálisan tudok kapcsolódni hozzá, és rengeteget tanultam tőle, legalábbis szeretném azt hinni. Mivel számomra megkerülhetetlen a szakmában, tudtam, hogy egyszer le kell ülnünk szemtől szemben is, az idei Metal Factory hozta a kihagyhatatlan lehetőséget, amiért ezúton is hálám üldözi az egész fesztivált, és persze Ricsit, hisz ő, dolgozni jött oda. Vigyázat, újfent eposzi a hosszúság, de megéri átrágni.

A győri bagázst még tavalyelőtt sikerült felfedezni magamnak, még a hullámok előtt, amikor 2019 szeptemberében Budapesten, az Aurórában játszottak. Már akkor biztos voltam benne, hogy még találkozunk, hát idén nem lerakták az év egyik legjobb bemutatkozó albumát?  Azt hiszem, ezek a srácok ma az egyik legkeményebben melózó banda, akik tökéletesen tudatában vannak, hová és meddig lehet itthon nyújtózkodni, mégis benne van a szívük-lelkük az egészben. Épp ideje volt kifaggatni őket. Ha a munkahelyi videókonferenciák is így működnének, kiegyensúlyozottabb lenne a világ. Na ilyen, amikor a bölcsész és két gépészmérnök beszélget. 

Szeretettel üdvözöllek titeket a blogon, sikerült jól időzítenünk az interjút, épp túl vagytok egy dobos váltáson. Mennyire viseli meg az embert egy ilyen mérföldkő, még ha pozitív is az elválás?

Soma: A zenekartagság olyan, mintha egy párkapcsolata lenne az embernek, legalábbis én úgy élem meg. Az ember együtt alkot, együtt szervezi a programokat, minőségi időt tölt a másikkal, ez a helyzet annyiban komplikáltabb, hogy több ember hülyeségeihez kell alkalmazkodni. Természetesen így, hogy együtt kezdtük el ezt az egészet, és eltelt három, három és fél év, nyilván megterhelő, semmiképp sem mondanám, hogy könnyű, akár egy szakítás.

Satelles b.-j.: Tarján Zoltán (gitár), Hornyák Kristóf (dob), Bali Dávid (basszusgitár), Bokis Balázs (ének) Kubik Tamás (gitár); fotó: Bodnár Márton

Szerencsés vagyok, mert mióta újranyitottak a kedvenc helyeim, rengeteg koncerten ott lehetek, mind óriási feltöltődés és inspiráció mindig, még, ha nem is születik belőlük beszámoló, a legjobb estékre úgyis kevés a szó.  A Heartlapse, on graves, Satelles, Wasted Struggle eseményt különösen vártam. Minden országnak vannak megkerülhetetlen zenekarai, még, ha a szubkultúra szubkultárájának a szubkultúrája mélyén "kincskeresünk" is. Számomra a az említett este azért volt különleges, mert négy olyan banda adogatta egymásnak a színpadot a Robotban, akik a maguk nemében mind ilyenek, legalábbis megérdemelnék, hogy így tekintsünk rájuk, hisz értéket közvetítenek, mindenki a maga módján, és eszünkbe juttatják, hogy legtöbbször a pincékben történnek igazán fontos dolgok. Az on graves és a Wasted Struggle után a Satelles-es srácok sem menekülhettek el az éterben a kérdéseim elől, persze nem is próbáltak, sőt....

Óriási öröm vendégül látni Benneteket! Szűk egy hónap és érkezik a harmadik lemez, illetve túl vagytok egy mozgalmas héten, hisz múlt csütörtökön a Campus Fesztiválon, pénteken pedig a Robotban koncerteztetek. Hogy érzitek magatokat, milyen volt újra színpadon?

Miénk a megtiszteltetés, de tényleg. Valóban mozgalmas hétvége áll mögöttünk, de minden szempontból élmény volt, hiszen 285 nap után végre ismét színpadon állhattunk, pláne két egymást követő napon. Amikor egyeztettük a nyári terveinket, tavasszal még nekünk is viszonylag reménytelennek tűnt bármivel is számolni, de aztán ahogy beérkeztek a Campus és a Fekete Zaj felkérései, biztosak voltunk abban, hogy szeretnénk a Robotba is visszatérni, hiszen a kelet-európai turnénkat is innen indíthattuk még 2019-ben.

Méltatlan volna egymáshoz hasonlítani a két estét, de még sokkal inkább a Robot hatása alatt vagyunk mind, mert nagyon sok szeretetet kaptunk, amiből könnyű új erőt meríteni a lemezmegjelenés előtt. Szerencsére a koncertekre is tudtunk készülni: mi a COVID ellenére is megmaradtunk a heti kétszer fixen próbáló zenekarok között, nem veszítettünk fókuszt, mert az a zenénk halála lenne, ha élő próbának élné meg bárki is, amit a színpadon művelünk. Viszont abban mind biztosak vagyunk, hogy más bandaként jöttünk ki az elmúlt egy év csendjéből, mint ahogy bementünk, és erről nem is feltétlenül az album tehet, hiszen annak a dalai tavaly ilyenkor már jobbára készen is voltak.