Számtalan olyan háttérberke van az undergroundnak, amiről sokszor megfeledkezünk, hisz már szinte evidenciának számít, hogy képviselői köztünk járnak. Olyanok ők, akár a legrégebbi kocsmabútorok a kedvenc késdobálónkban, a hely nem lenne ugyanaz nélkülük. Számomra a koncertek "szeretem emberei" a fotósok. Érkezéskor az első, hogy leradarozom ki van jelen, és ha meglátom mondjuk Somogyi Lajost (Bands Through the Lens), Pandur-Balogh Norbit (Northern Lights Photo HU), vagy Bodnár Dávidot (David Bodnar Photography), tudom, minden rendben lesz. Az esemény után úgy várom a fotókat, mint kislányként a Family Frost autót, csak nem a kerítésen, hanem a facebookon csüngök... Már régóta érik, hogy megszólaltassam a fotós szakmát, és első alanyként jobb embert el sem tudtam volna képzelni, mint azt a valakit, akit nem csupán a művészete által, hanem személyesen is ismerhetek, a két lábon járó, lélegző halál metalt, Bócsi Tomit (Negative Live Photography), aki mára már szintén megkerülhetetlen a szakmában és akkora szíve van, mint egy kamion. Ha nem hiszed, járj utána.

Emlékszel még, miként csöppentél bele az extrém zenei undergroundba?

Elég hamar elkezdtem koncertekre járni, 1993-ban voltam életem első Akela-buliján, persze akkor is az első sorban kellett állnom, mondhatnám, erre vártam egész életemben. Igazából a bibliámmal, a Metal Hammerrel és a Cannibal Corpse Eaten Back to Life albumával kezdődött minden. Már 10 éves korom óta hallgatom a brutál death metalt, tök durva! Összehaverkodtam az akkori Intense Agonising-csapattal és Neckropolisékkal. Már nem mai kölykök ők sem. Baromi nagy hatással voltak rám az elején, és jól össze is barátkoztunk. Kámforral voltak legendás kalandjaink is, de az már történelem...

Szóval nekem annyit adott az underground extrémebb oldala, hogy úgy gondoltam, hogy valamit vissza szeretnék szolgáltatni ebből. Szinte együtt nőttünk fel Gyémánt Krisztiánnal (ének, Beneath The Void) Patkánnyal (Rock Inferno), kazettákat cserélgettünk, és ez egy óriási gyújtópont volt mindannyiunk életében, annyira, hogy elindított minket egy olyan úton, ami táplálja ezt az érát, akár zenei, akár kiadói, akár fotós vagy sajtós oldalról. Szerintem minden szerénység nélkül mondhatom, hogy ez mind kellett ahhoz, hogy ez a szcéna ma ott tartson, ahol. Mindenki totál deficitben kezdte az egészet, de csinálta, mert volt egy álma, amit meg akart valósítani.

Egyébként én is tanultam dobolni, volt is egy tiszavirágéletű szobaformációnk, de koncert- és zenekari fotósként úgy érzem, teljesen jól tudom az egész műfajt promózni, úgy, hogy közben én is kapok reklámot. Organikusan, vica versa működik az egész. Nekem tényleg annyit adtak a ’90-es évek, hogy már csak emiatt is megéri csinálni, anyagi juttatások nélkül. Rengeteg merch cuccot kapok egyébként, ha turnén kísérek egy zenekart, nem kell beszállnom az útiköltségbe, mindenhol garantálják a sajtóbelépőt, ennél több nem kell.

Miként emlékszel vissza a kezdeti szárnypróbálgatásokra?

2004-ben vettem meg az első kompakt fényképezőgépem, és Budapest egyik leglepukkantabb részét kezdtem el fotózni, az fogott meg, abban nőttem fel. Ez egy ipari, gyári kerület, és ennek pusztulását szerettem volna vizuálisan dokumentálni, ami azt hiszem, sikerült is, bár mostani szemmel már borzasztónak látom a képek minőségét. Viszont, örülök, hogy a mai napig megvan még ezekből a fotókból jó néhány, készítettem is azóta egy „akkor és most” - sorozatot, 2020-'21-ben, amikor a COVID miatt felszabadult az időm, jó volt összehasonlítani a két állapotot.

Visszatérve, körülbelül a digitalizációval egy időben kezdtem komolyabban foglalkozni ezzel, az indított el az úton, amin most járok, de már gyerekkorom óta érdekelt a fotózás, különféle pillanatok, a régi korok befagyasztása, és ez nem csak a koncertfotózásra korlátozódik. Eredetileg nem gondoltam, hogy utóbbi kiszorítja majd a művészibb oldalam, a halál tematikáját feldolgozó munkáim és a street artot, ez mégis elég hamar bekövetkezett.

Alapvetően épület villanyszerelést tanultam, majd bármixernek, boncmesternek, a fotós képzés valahogy a végére maradt. Autodidakta módon kezdtem el, és így magamtól jöttem rá egy csomó mindenre. Az volt a szemem előtt, hogy gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj! Konkrétan a gépemmel aludtam, ott volt az ágyam mellett, hogyha felébredek, és látszik a hold, egyből le tudjam fotózni. A képesítés, amit később szereztem, viszont keretbe foglalja az egész tanulási folyamatot, plusz adott még egy csomó megvalósítási módot, technikát, ami segít nekem a mai napig. Azt akarom láttatni, amit a zenekar láttat, és ami az én fantáziámban megjelenik a banda kapcsán.

Ha jól tudom, tizenhárom éve foglalkozol koncertfotózással, felidéznéd ennek kezdeteit?

Minden úgy indult, hogy 2009-ben egy fesztiválon megnéztem a Christian Epidemicet és készítettem pár fotót, amit elküldtem a zenekarnak, akik nagyon örültek a képeknek. Én meg elhittem egyből, hogy nahát, akkor tudok koncertet fotózni! Pedig baromira nem így volt, bár az akkori körülmények között, természetes fényben elfogadhatónak számított az eredmény. Ami biztos, hogy óriási löketet adott, hogy a banda személyesen köszöni meg nekem, mint rajongónak a fotókat, így 2009 és ’12 között pörögtek a dolgok. Később több nafta kellett, volt egy évnyi szünetem is, ’13 májusáig, amikor is újrakezdtem, továbbfejlesztettem magát a gépparkot is. A mai napig önerőből korszerűsítek mindent, mivel a technikával muszáj lépést tartani, amennyire lehet, ez azért szabadúszó fotósként kihívás, hisz addig nyújtózhatok, ameddig a saját kis fizetésem engedi, de igyekszem kihozni a maximumot a felszerelésemből, ezért is a fő cél önmagam fejlesztése. Ha mondjuk kimegyek a Lowlandre, ahol korban én vagyok a rangidős a fotósok közt, nem engedhetem meg magamnak, hogy valami elromoljon, hogy ne tudjak bármilyen eszközt pótolni. Erre rá kell készülni.

Nem is emlékszem már, hogy alakult ki a rendszer. Kezdetben én kerestem fel a zenekarokat, hogy fotózhatom-e őket bizonyos bulikban, mivel általában tetszettek a fotóim, legközelebb már ők hívtak, ajánlottak más bandáknak, szóval önjáró gépezetként működött az egész, akár maga az underground. Ma már ott tartunk, hogy sokszor választanom kell, mert egyszerre két helyen nyilván nem tudok lenni. Nemrégiben elkezdtem dolgozni a Rockstationnel is, de a „saját” zenekaraim élvezik minden esetben az elsőbbséget. Mindenképpen szabadúszó szeretnék maradni, mivel úgy vagyok ezzel, mint te az írással, ahogy te sem tudsz olyasmiről írni, ami nem fog meg, én sem fotózok olyat, amit nem szeretek.

Mennyire fejlődik gyorsan egyébként a technika maga?

A videós szegmens igazából, ami rettenetesen felgyorsult, ezzel fotósként nem tudok, és nem is akarok lépést tartani. A telefonok is egyre jobbak, némelyik már olyan fotót csinál, hogy besz*rsz, mégis, ha belenagyítasz, egyszerűen nem tudja azt a minőséget produkálni, mint ami egy normál objektívval elérhető.

Szerintem valamilyen szinten a technológia és a kreativitás két külön kezelendő szegmens. Csak egy példát mondok, a Necroratory nemrég megjelent új albumához, az Ars Nephaira-hoz készült vizuálban szerepel pár promó fotóm, ami 981 különböző képből lett kiválasztva, és amin körülbelül két hetet dolgoztam.

A technika mellett ott az emberi tényező is, amit sokan alábecsülnek, pedig kulcsfontosságú. Én mindig is egy hidat próbáltam képezni zenekarok és közönség között. Az Agregatort például én kezdtem el cseszegetni azért, hogy készüljön a közönséggel közös fotójuk. Szerintem lényeges, hogy a rajongó és a banda egy képen tudjon szerepelni, talán azért, mert magam is a rajongói oldalról, nem pedig az újságíróiról jövök. Emiatt alakult ki talán az is, hogy csak olyan zenekarral tudok együtt dolgozni, akikkel emberileg is megtalálom a közös hangot, a jó kommunikáció szerintem szintén nélkülözhetetlen, ha fotózásra adja a fejét az ember.

Mi volt az eddigi legkeményebb munkád?

Értelemszerűen a fesztiválok a húzósabbak. Tavaly, a Lowland fesztiválon megdöntöttem az egyéni rekordomat, a 44 zenekarból 22-őt sikerült lefotózni, hát nem aludtam túl sokat, volt, hogy napfelkeltekor indultam lefeküdni. A Fekete Zajra és a Rockmaratonra járok még, mivel ott tematikus a program, a death/grind napokon fotózok általában, ami átlag 8-10 zenekart jelent, de előfordult olyan is, hogy egyszerre két különböző országban, három városban és négy helyszínen kellett volna lennem ugyanazon az éjszakán.

Volt már olyan helyzet egyébként, hogy olyasmit kellett fotóznod, ami komfortzónán kívül esik?

Volt persze, és ne csak zenekarra gondolj, hanem élethelyzetre is, fotóztam például keresztelőt is, templomban! (nevet) Esküvőfotózást nem vállalok, maximum barátoknak, pokoli meló már önmagában is, nálam meg egyébként is alap, hogy „bebrutalizálom”, bedramatizálom a fotóim, hogy még hatásosabbak legyenek. Az esküvői fotónál épp az ellenkezője fontos, hogy minél lágyabb, finomabb legyen, ez az elvárás. Számomra ez iszonyatos kihívás lenne.

Ezenfelül a stúdiós modell fotózás sem az én terepem. Alapvetően nem szeretek vakut használni, koncert fotózáson sosem teszem, ez egyébként is egy ilyen íratlan szabály. Gondolj bele, milyen érzés lenne a zenésznek, ha belevillantanám a szemébe a vakut, az amúgy sem kicsi kamera mellett, hogy "na, most játssz b*szd meg!"  Pőcz Balázzsal (dob, Paediatrician) beszélgettünk arról, hogy mennyire kevesen tudnak jó képet csinálni a dobosokról koncerten, én igyekszem, mivel, mint említettem, anno dobolni tanultam. De nekem ők egyébként is a szívügyeim, szeretem őket fotózni, és számomra külön kihívás, hogy hiába vannak eldugva, jó fotók szülessenek róluk. Én például anno azért is választottam a dobot, mert tetszett, hogy háttérben van, valahogy sosem akartam a reflektorfényben lenni.

Az, hogy nem szeretsz előtérben lenni, fotósként előny, vagy hátrány?

Is-is. Belezavarni az emberek szórakozásába alapvetően nem szabad, de muszáj néha elöl lenni, és onnan elkapni a megfelelő pillanatot. Sokszor egyébként a zenekar maga is jelez, hogy „na, most fotózz”. Fontos a folyamatos kontakt a fotós és a zenekar, és a fotós és közönség között. Tavaly Lowlanden például volt egy balesetem, nem figyeltem mi történik körülöttem, és véletlenül olyan ütést kaptam, hogy beestem a színpad alá a picsába, szerencsére nem lett komolyabb bajom, de ezért mondom, hogy megvannak ennek a melónak az előnyei és hátrányai is.(nevet) A lényeg, hogy oda kell figyelni mindenre, a kábelektől kezdve a zenekar cuccain át a közönségig. Illetve hasznos, ha valamennyire megtanulod instruálni az embereket. Ma már megy összeterelni a Lowland vagy a Rockmaraton közönségét, régen iszonyatos para volt. Le kellett küzdenem a saját baromságaimat ehhez. (nevet)

Persze ettől függetlenül még mindig vannak olyan helyek, ahol nem vállalok fotózást, bárki is játszik, ilyen például a Budapest Park, az már egy totál külön világ. Számomra nagyon fontos a szabadság, hogy meg tudom választani, mikor, és hová megyek, ezt nem adnám fel soha.

Azon gondolkoztam még, hogy a fotósokról az átlagembernek az a véleménye, hogy kattintgatnak, aztán kész. Sokan egyáltalán nem gondolnak bele, mennyi munka előzi meg azt, hogy te azt a bizonyos kattintást meg tudd csinálni, hány eszköz kell ahhoz, hogy te az adott képet úgy tudd elkészíteni, ahogy azt a zenekar, vagy fesztivál elvárja, meddig tart az utómunka. Pont most jutott eszembe, hogy a tavalyi Lowlanden egy zenekarról nagyjából 300 és 600 kép született, 22 bandáról beszélünk. Csupán az, hogy a fotókat leszelektáljam, két napomba került. Ezután következett a további feldolgozás kötegelve, majd egyesével, és a végső verzió. Szóval, ha a felkészülést, odajutást is beleszámítjuk, nekem 10-12 napomba került mindez. Ehhez még hozzájön, hogy elküldözgettem a zenekaroknak, lekövettem, megkapták-e, és még igény szerint variálgattam is a képeken. Így összességében 3-4 hét munkám volt egy négy napos fesztiválban.

Meg tudnád mondani, hány fotód van összesen?

Körülbelül 120 000 fotóról beszélünk, amit jó minőségben ki lehetne nyomtatni, ebből legalább 40 000 a művészi jellegű fotó, a maradék pedig a koncert-, és zenekari kép, ez az eddigi életművem 2004 és 2022 között.

Küldetéstudatról beszélhetünk nálad a fotózást tekintve?

Alapvetően én ezt addig szeretném csinálni, amíg tudok mozogni, mivel, bármennyire közhelyesen is hangzik, ez plusz energiát ad nekem ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a hétköznapokat. Jó érzés, hogy van egy olyan közeg, ahol otthon lehetek, ahol a civil munkámtól függetlenül elismernek, azért, amit szeretek csinálni. Konkrét célom nincs a fotózással, de dolgozom azon, hogy a képeim által egyre szélesebb kör megismerhesse ezeket a rétegműfajokat. Kellenek a beavatottak, akik igazán értik, mi az extrém zenei underground, de meg lehet szólítani az underground mainstreamebb szegmenseit is, és így bevonzani azokat, akik később beavatottakká válhatnak.

Egyvalami van, amire rohadtul büszke vagyok, az, hogy úgy váltam részesévé ennek az egésznek, ahogy maga az underground is építkezett a ’90-es évek elejétől kezdve Magyarországon. Hogy sikerült hozzátennem valamit úgy, ahogy az egész szellemiség megkívánta ebben az érában, és így adhatok vissza a színtérnek abból, amit én kaptam tőle.

Vannak-e olyan kortárs koncertfotósok, akiknek szereted a munkáit?

Hú, vannak egy páran, de a névmemóriám nulla, akit mindenképp megemlítenék, az Ágoston a metal.hu-tól, akivel tervben is van egy koncertfotós workshop szervezése, mert ezekből hiány van itthon, pedig szükség lenne rájuk. Amikor én jártam fotós képzésre, sportfotózást, modellfotózást lehetett tanulni, koncertfotózást ellenben nem.

Ha már itt tartunk, mi az, amit koncertfotózásnál mindig szem előtt kell tartani?

Ez egy fontos kérdés, bár az egész inkább ilyen mit illik, mit nem alapon működik. Rohadtul oda kell figyelni a közönségre, ehhez ismerni kell a pogo kultúrát, azt, hogy hallgatói részről mire kell számítani a küzdőtéren, bármikor repülhet feléd egy korsó sör, vagy egy ember.(nevet) Ami még fontos, hogy tisztában legyünk az adott hely szabályzatával: miként történik a beléptetés, mit, hogy, honnan fotózhatsz. Emellett kiemelten fontos odafigyelni a zenészekre, és a színpadon található összes technikai elemre. Mindenképp szem előtt kell tartani, hogy mi háttérmunkások vagyunk, így a közönség szórakozását nem zavarhatjuk meg, bár részeg metalosokat könnyebb instruálni, mint a gyerekeket egy szülinapi bulin.(nevet) Visszatérve, ha az említett dolgokra figyelsz, akkor baj nem lehet, de azért jó, ha tisztában vagy vele, hogy ott nem te vagy a sztár.

Pedig underground körökben te már fotós celebnek számítasz.

Ne is mondd… Ezt a mai napig nehéz feldolgoznom egyébként, hogy mindenki jön oda hozzám is dumálni, meg a zenekarok is mindig lepacsiznak velem, és ez nem ilyen álszerénység. Nem értem, hogy jutottunk el idáig, csupán azért, mert már tizenéve ebben mozgok, ezt csinálom?

Miként látod, van utánpótlás a fotós szakmában?

Igen. Több, mint amit gondoltam, és sajnos nem is feltétlenül ismerem fel őket. Egy kvázi homogén társaságban mozgok, olyan zenekarok közt, akik idősebbek, mint a rajongótáboruk.(nevet) De például, ha mondjuk a Lowlandet nézzük, a többi fotós legalább egy tízessel fiatalabb, mint én, ami tök jó. Ez azt jelzi, hogy mégsem álltunk meg, lehet hogy volt egy megbicsaklás, de haladunk tovább.

Végszó?

Master Satan Rise! (Deicide – Legion (1992))

Fotók: Bócsi Tamás (természetesen)

Oldalak: 

Negative Live Photography a facebookon

Negative Live Photography weboldal

 Csipke