Közelítő: Hájer Gergő-portré

Fotó: Lányi Kristóf

Újra itt a Közelítő, vendégem ezúttal a poliritmikus groove-ok hazai agya, Hájer Gergő, akivel még áprilisban (tudom, simán ráverek a NuSkullra, ha eltökölésről, van szó) ültünk össze a Noiret-ban, hogy átrágjuk az Omega Diatribe eddigi útját, és persze legfrissebb, nemzetközi kötődésű Vented formációját sem hagyhattuk szó nélkül. Számomra eszméletlen inspiráló, ahogy Gergő közeledik a zenéhez, ahogy szépen, lépésről lépésre építkezik, miközben ő maga ugyanaz marad: egy végtelenül szerény arc, óriási sztorikkal, akinek mindig jut ideje pár kedves szóra, vagy egy mosolyra, ha összefuttok. Az ízelítő Vented-dal kapcsán remélem tévedek, és még nagyobbat durran majd, mint amire én számítok, akkorát, aminek a csillagos ég sem szab határt...

Mielőtt az aktualitásokra térünk, menjünk vissza a kezdetekhez. Ma már mondhatjuk, hogy a mindennapjaid része a zene, emlékszel még, miként döntötted el, hogy a gitár és a metal lesz a szerelem?

Ha tök őszintén visszagondolok, hogy mikor volt legelőször az, amikor megfordult a fejemben, hogy mindenképp hangszert fogjak a kezembe, négy-öt éves lehettem. Akkoriban a Guns N’ Roses Appetite for Destruction albumával keltem és feküdtem, a nagyszüleimnek pedig volt otthon egy görög pszaltérion hangszere, amin már akkor elkezdtem gyufaszállal pengetgetni. A szüleim is mindig támogatták, hogy játsszak valamilyen hangszeren és én is mindig nyitott voltam rá, mert tetszett, hogy a semmiből lehet hangokat előállítani. Nagyon vacilláltam, hogy dob, vagy gitár legyen, a szülői nyomás a gitárnak kedvezett, egy Rákóczi úti társasházban a dob nem éppen szomszéd barát, szóval a gitárra esett a végső választás. Épp, hogy 10 éves lehettem, amikor megkaptam az első hangszeremet. A nagybátyám egy barátjánál, aki meglehetősen jól gitározott kezdtem el tanulni.

Céltudatosan egyből az elektromos gitárra mentem. A „metal gitár” volt, ami lenyűgözött, akusztikus gitáron sosem tanultam játszani, nyilván azt is tudom értékelni, de arra jutottunk, hogy ha én ennyire specifikusan ezzel szeretnék foglalkozni, akkor érdemes egyből ebbe az irányba haladni. Egy Jackson gitáron kezdtem tanulni. Érdekes, hogy például a szolfézst, csak jóval később kezdtem értékelni, rettenetesen nehezen tudtak leültetni kottát olvasni, rém unalmas volt, én már pengetni akartam, és tologatni a kvinteket. Aztán később rájöttem, hogy nem árt, ha van egy alapszintű szolfézs képzettség az ember mögött, és képben van az összhangzattannal, hogy ne csupán egy riff halmaz legyen a dal, hanem tudatosan épüljön fel a hangszerelés. Erre később jöttem rá, amikor érettségi után részt vettem egy kétéves hangtechnikus képzésen, ahol zeneszerző, és szolfézs kurzus is volt, tulajdonképpen ekkor szívtam fel magamba a szükséges tudást.

A Guns N’ Roses-on kívül még mely zenekarok inspiráltak akkor és egyengették az utad?

A Guns N’ Roses-al egyetemben csúszott be körülbelül a Black Sabbath, majd hirtelen Marilyn Manson, a Slipknot, a Linkin Park, ’99-2000 környékén. Amikor megláttam a Slipknot Wait and Bleed-klipjét, teljesen kész voltam, komolyan, ott valami menthetetlenül átkattant bennem. Egyébként a mai napig magasan Top 1 nálam a Slipknot, az első két lemez főleg és talán még a harmadik. Azokat annyira imádom, annyira beragadtak, hogy ezek formáltak azzá, aki ma vagyok. Természetesen a Sportszigetes koncerten is ott voltam, méghozzá anyukámmal. Ő megállt hátul, de az én helyem az első sorban volt. Megnéztem egyébként az összes budapesti koncertet, és felnőttfejjel már a környező országokba is kizarándokolunk. Ha elérhető távolságban van Slipknot koncert, egy belső motor hajt, hogy menni kell, kivéve persze, ha ugyanakkor játszunk valahol.(nevet) A Vol. 3-mal láttam őket először ugye, 2004-ben, de a fél vesémet odaadnám egy koncertélményért az első két album érájából, ezért mindig irigylem az „véneket”, akik még tanúi lehettek ennek, ha erre gondolok, nem bánnám, ha egy tízessel öregebb lennék.

Említetted, hogy anyukád kísért el a Sportszigetre, mit szólt a család a zenei pályaválasztásodhoz, ez sose volt az a műfaj, amiból karriert lehet építeni.

Anyukám a kezdetektől a mai napig maximálisan támogat mindent, ami a zenével kapcsolatos. Egyrészt azért, mert gondolom realizálta már fiatalon, hogy engem ez tényleg iszonyatosan érdekel, úgyhogy nem szabott gátat, és talán azt is érezte, hogy nem vagyok ebben annyira világtalan, hogy ne tudjam, mit csinálok. Nagyapám keményebb dió volt, örült, hogy zenét tanulok, nem volt ellene, de azt, hogy az életem ekkora részét szánom erre, nem értette, de rám hagyta. De megvan a támogatás, anyukám az összes budapesti koncertünkön is ott van. Ő is lázadó rocker volt fiatalként, csak ő kinőtte, én meg nem.(nevet) Egyébként mindent meghallgat, amit írok, a demókat is meg szoktam neki mutatni. A feleségem után ő az a nem metal rajongó alkat, akin tesztelem a dalokat. Számomra fontos, nekik hogy tetszik.

Ha már itt tartunk, a feleséged mit szól ehhez az egészhez?

Mondhatni, hogy neki ez teljesen idegen közeg volt, amikor összejöttünk, ő azért ennyire kemény gitárzenét azelőtt nem hallgatott, mellettem tapasztalta meg az extrémebb műfajokat. A Slipknotot például megszerette, sőt már koncertre is eljött velem, és együtt mentünk a Stonesourra is. Corey Taylor nekem az isten.

Tök jó, hogy ennyire támogató a családod, szerintem ez fontos.

Nekem rengeteget jelent, több barátom is amiatt hagyta abba a zenélést, mert otthonról folyamatosan csak szekálták, hogy miért nem csinál valami hasznosabbat. Sokszor választani kell, számomra is elég sok lemondással jár, hogy ezt tudjam csinálni, de szerencsére egyszer sem kérdőjeleztem meg, hogy megéri-e, ebben a kérdésben mindig zsigerből döntöttem. Származtak nehézségeim a döntésekből, mielőtt sikerült elhelyezkednem a zeneiparban. Addig csak olyan munka kerülhetett szóba, ahol elfogadták, hogyha próba van, koncert van, akkor nekem mennem kell. A jelenlegi munkahelyemen szerencsére nincs szükség ilyen kompromisszumra, hisz stúdiótechnikával foglalkozom, amit tök jól össze lehet kapcsolni a koncertezéssel, és remek szakmai kapcsolatok szoktak ebből származni.

Fotó: Lányi Kristóf

Emellett még ott az 515 Studio is.

Így van, azt még Ákossal (Szathmáry Ákos – basszusgitár, Omega Diatribe) kezdtük együtt csinálni, úgy indult, hogy broadcastoknak, illetve külső filmforgatásoknak, reklámfilmeknek a hangját rögzítettük. Most már egyedül viszem, ahogy időm engedi, próbálok zenekaroknak is csinálni felvételeket, legutóbb például a Cadaveres-szel és a Devoid-dal dolgoztam. Jelenleg egy montréali death metal banda EP-jén ügyködök. Lehet önzőn hangzik, de ma már csak azt vállalom el, amiben én is látok potenciált, amiben komfortosan érzem magam. Korábban elkövettem azt a hibát, hogy túlvállaltam magam, így a saját dolgaimra nem jutott idő.

Ezenfelül még a stúdióhoz kötődik, hogy különféle cégek termékeit prezentálom, ami inkább a saját nevem alatt fut, de a stúdióban rögzítem a felvételeket, így nem lehet elválasztani a kettőt. Ez egyébként baromira inspirál engem, főleg, hogy a szakmától is rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami nekem fontos, hisz hangtechnikusként, hangmérnökként is szeretnék remekelni. Jó visszacsatolás mindig, amikor egy általam nagyra tartott koponyától érkezik az, hogy „haver, ez fasza”!

Hogy fér ennyi minden bele 24 órába?

Anyukám szól belőled, ő is mindig ezt kérdezi.(nevet) Rengeteg mindent le kell mondanom, illetve, ha például nem koncertezünk hétvégén, és a feleségem dolgozik, reggel kilenc körül nekiülök és előfordul, hogy fel se kelek estig, még enni se, aztán amikor ő hazaér, a maradék időt próbálom vele tölteni. Nem akarom csak egy oldaláról égetni a gyertyát. Ez így most működőképes, de sok logisztikát igényel a dolog, sokszor dolgozok hajnalig. De persze van olyan nap, amikor kénytelen vagyok aludni is, mert másra már elfogy az energiám, máskor meg átlendülök a holtponton, mert annyira hajt a tettvágy, hogy egyszerűen nem tudok leállni.(nevet) Úgy érzem, most a helyemen vagyok, a rövidtávú céljaimat tekintve, de fejlődni mindig van hová, úgyhogy nem akarok hátradőlni. A napokat nyilván nem tudom meghosszabbítani, ezért, ha még egy lépcsőfokot szeretnék majd ugrani, muszáj priorizálni.

Omega Diatribe. Idén 10 éve vagytok színpadon, ennek apropójából megosztanád az eddigi legextrémebb koncertélményed a bandával?

Kettőt tudnék felsorolni, mindkettő inkább negatív élmény, az egyik effektíve nem koncertélmény. De mentünk volna egy három állomásos turnéra, Romániába. Még valahol Magyarországon haladtunk az autópályán, amikor az előttünk lévő kamionról leszakadt egy pótkerék. Emlékszem, még pattant is egyet az úton, és rögtön az játszódott le bennem, hogy ez most akár telibe is kaphatja a szélvédőt, de „szerencsére” a busz alá került. Viszont szétverte a jármű alját, tropára ment a benzintartály, leszakadt a rendszám, azonnal félreálltunk. Nincs saját buszunk, mindig bérlünk, úgyhogy ki kellett találni, mi legyen. Esélytelen volt pótbuszt szerezni, úgyhogy végül le kellett mondanunk a bulit. Ez rettenetesen szarul érintett, mert én nehéz eset vagyok ebből a szempontból, mi nem mondunk le bulit, maximum, ha levágják a kezem, de itt most nem volt választásunk. Eszméletlen nehezen viseltem, főleg, hogy akkor még én szerveztem a koncerteket.

A másik buli meg Németországban, Kölnben az Euroblast fesztiválon volt, ami a progresszív metal Mekkája, azt hiszem, mi voltunk az első magyar fellépő a fesztivál történetében. Akkor még magunknak intéztük a szállást, így egy kétes negyed kellős közepére sikerült foglalnunk, ahol a házirend tartalmazta, hogy éjfélig lehet átvenni a szállást. Vagy harminc percet késtünk, és hiába jeleztük a szállásadónak a problémát, már nem engedték, hogy átvegyük a szállást, és az elutalt előleget se kaptuk vissza. Hajnali fél egykor új szállást találni lehetetlen küldetésnek bizonyult, és a kapott gázsink is épp csak ezt és a benzinpénzt fedezte (volna) kábé. Annyi szerencsénk volt, hogy a fesztivál parkolójába már beengedtek minket, úgyhogy a 9 fős kisbuszban aludtunk. Október volt, rettentően hideg, éreztem, hogy a buszon keresztül is átfújja az agyamat a szél, életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Aztán másnap, amikor érkezett a fesztivál crew, végre be tudtunk menni a backstage-be, ami elég patinás volt. Kaptunk reggelit, kávét, ami kárpótolt, de azért 14 óra utazás után nagyon nem volt pihentető a kisbuszban aludni.(nevet) Szarul jött ki, de öröm az ürömben, hogy annak ellenére, hogy iszonyatosan ki voltunk csavarva, mikor elmeséltük a főszervezőnek a történteket, ő kárpótlásul átszervezte a fellépésünket, és a kisszínpadról átrakott minket a nagyszínpad nyitó bandájának, óriási élmény volt.

Volt olyan pillanat, amikor annyira eleged lett az egészből, hogy megfordult a fejedben, hogy leteszed a hangszert?

Olyan szerencsére nem, de legutóbb, amikor megint dobost kellett találni, eléggé lementem, sajnos az előző dobossal se emberileg, se technikailag nem működtünk jól egyben. Aztán amikor Dani (Szabó Dániel – dob, Omega Diatribe) lejött, az visszahozott az életbe. Tény, hogy ő az eddigi legdurvább dobosunk, emellett rettenetesen inspiráló is. A dob minden bandában alap, de nálunk kiemelten fontos. Érdekes viszont, hogy volt némi dilemma a kiválasztásnál, mert eddig még soha nem jelentkezett ennyi dobos. Ma már nem hirdetjük, ha tagot keresünk, inkább az ismerősi körben, és ajánlások alapján keresgélünk. Ilyen még sosem volt, hogy ennyien, és ilyen jó dobosok jelentkeztek. Pedig jó dobost találni elég nehéz, ellenben, ha eldobsz egy követ, az tuti fejbe talál egy gitárost.(nevet) Szóval végül Danira esett a választás, imádunk vele dolgozni, és jó, hogy végre újra fix a brigád, reméljük, így is marad.

Engem egyébként minden tagcserénk megviselt. Ákossal mindig az volt a mottónk, hogy nem egy profi zenészekből álló zenekar akarunk lenni, hanem fontos, hogy egy nagyon szoros barátságként, vagy családként tudjunk funkcionálni. Ha valaki elmegy, mindig kurva szar, mert megbomlik egy egység. Általában úgy adódott, hogy nekem kellett megtalálni a hiányzó embereket, a többiek úgy gondolták, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt eldöntsem.

Akkor te vagy az Omega’ HR-ese is, éljen a „multitasking”.

Mondhatni, de őszintén, rühellem ezt a részt. (nevet) Rengeteg energiámat elvette a felkészítés, aztán Dani lejött úgy, hogy mindent begyakorolt otthon, én meg rácsodálkoztam, hogy jé, ezt így is lehet? Tomi (Höflinger Tamás – gitár, Omega Diatribe) egyébként még 2016 végén csatlakozott a bandához, Milán (Lucsányi Milán – ének, Omega Diatribe) pedig 2017-ben, azt hiszem, az az időszak volt a vízválasztó. A Trinity már jóval letisztultabb anyag, mint a korábbiak, és Milán vehemenciája is rengeteget tesz a produkcióhoz.

Ha már hangzók, játsszunk! Csináljunk egy rendhagyó leltárt. Ha sorra vesszük az eddigi megjelenéseiteket, mesélj, te miként címkéznéd fel őket a gyűjteményedben.

Iapetus (LP, 2013) – Káosz, vagy szindróma. Rettenetesen tömény az a lemez, a cél az volt, hogy minél zűrzavarosabb, durvább, már-már hallgathatatlan anyagot csináljunk. Azt hiszem, sikerült, mert még nekem is nehéz mai füllel visszahallgatni. (nevet)

Abstract Ritual (EP, 2015) - Spiritualitás. Ez mindig is fontos volt a zenénkben, de ezt a dalcsokrot, a borítóval együtt kimondottan egy kozmikus utazásra akartuk alapozni, a mai napig eléggé szeretem.

Contrist (Single, 2016) – Átmenet. Itt már próbáltunk engedni az erős komplexitásból, és ez már a Trinity-album szellemében íródott, valamint, ekkor már Kiss Tomi dobolt, úgyhogy az ő ízvilága is érződik már a dalban. A mai napig benne van minden setlistünkben, szeretik.

Trinity (LP, 2018) – Az a mi fekete lemezünk. Nem csupán azért, mert fekete a borító. (nevet). Úgy érzem, hogy ezzel a lemezzel mondhatni megkétszereződött a hallgatótáborunk. Igazi „ice breaker” lemez volt, rettenetesen jól fogadták, remek kritikákat kapott, Milán is iszonyat jó fogadtatásban részesült. Valljuk be, az énekes cserét mindig az egyik legszarabb, és legveszélyesebb dolog átélni, úgyhogy ettől azért tartottunk. Külön öröm volt, hogy ekkor először, egy igazi, nagyágyú producerrel, Tue Madsennel dolgozhattunk együtt, olyat csinált a lemezzel, ami a mai napig üti a nemzetközi standardeket. Ezzel nyertük meg az év legjobb stúdióprodukciója, és koncertzenekara címet a néhai HangSúlyon, szóval az minden szempontból egy kiemelten fontos időszak volt a banda életében.

Metanoia (LP, 2020) – Érett utazás. Úgy érzem, erre a lemezre találtuk meg ténylegesen önmagunkat, és ekkor dőlt el, mit is akarunk valójában kifejezni zeneileg. Eddig a pontig azért tényleg jogosan ránk lehetett húzni a Meshuggah-zást.(nevet) Ezt a Meshuggah-vizeslepedőt egyébként szerintem leginkább a hangzásunk miatt kaptuk meg, ami tényleg az övékből táplálkozik, vitathatatlan, hogy ők a pionírjai annak, miként lehet megszólaltatni tisztán egy iszonyatosan mélyre hangolt gitárt úgy, hogy az ne legyen decens.

Kevin Talley, Tue Madsen és Jens Bogren mind-mind kapcsolódnak az Omega Diatribe életútjához, te miként emlékszel vissza a velük közös munkára, személy szerint mi az, amiért számodra fontosak ezek az együttműködések?

Mindhárom baromi fontos számomra, és a vicces, hogy jelenleg Tue Madsennel és Jens Bogrennel dolgozom együtt külső tartalomgyártóként. Képzeld, összejöttek, hogy közösen csináljanak valamit, és megkerestek, hogy nem dolgoznék-e be nekik külsősként. Természetesen igent mondtam, így most az ő produktumaikat is prezentálom videókban. Ez, és a korábbi közös munka is egy óriási dolog számomra, hisz azokon a lemezeken nőttem fel, amiket ők csináltak. Számomra a leginspirálóbb bennük, hogy a mai napig nem akarnak többek lenni metal rajongóknál, szerintem ez a kulcsa annak is, hogy ennyire sikeresek, továbbra is ki szeretnék szolgálni a metal színteret, miközben szakmájuk mestereivé váltak. Kevin Talley-vel kapcsolatban emlékszem, hogy amikor bejött a szélessávú internet, és végre le lehetett tölteni próbatermi videókat, az ő dobolását vagy ezerszer megnéztem, mert nem hittem el, hogy ilyet lehet csinálni. Volt szerencsénk személyesen is találkozni, amikor a Suffocationnel érkezett Magyarországra, 2015-ben, azon a koncerten, ha emlékszel amúgy Omega Diatribe -pólóban lépett fel, hihetetlen figura ő is.(nevet) Ezek olyan visszacsatolások egyébként, hogy az ember tudja, hogy jó úton jár.

És akkor térjünk rá a legfrissebb projektre. A Vented énekesével, Seannal (Sean Zatorsky – Dååth, Sinsaenum, ex-Chimaira) már meséltetek egy csomó dolgot erről, és hogy egy, a kettes Audionerve-lemezhez szánt dal kapcsán ismerkedtetek meg.

Így van, ezt a számot eredetileg a kettes Audionerve-albumra szántam, végre meg akartam valósítani, amit már az előzőnél is terveztem, hogy minden dalra más-más énekest kérek fel. Seannal már régóta szemeztem, Youtube-on voltak fenn cover videói, amiket előszeretettel küldözgettem a barátaimnak, számomra ő a második favorit, Corey Taylor után: egy ízig-vérig amerikai, vehemens orgánum, körülbelül 20 éve énekel, technikailag is eszméletlen profi. Úgyhogy összeszedtem minden bátorságom, és ráírtam és elküldtem neki a számot is egyből. Meglepő módon körülbelül három órán belül meg is érkezett a válasz, hogy nagyon tetszik neki, benne van, és 24 órán belül már el is küldte a fullra felénekelt dalt. Még magamhoz térni se volt időm. (nevet)

Azóta pedig nincs megállás. Mit gondolsz, miért működik ennyire jól a kémia nálatok?

Azt írta nekem korábban, hogy nemes egyszerűséggel beleszeretett ezekbe a dalokba, a hangzásba, amit létrehozok. hogy ő igazából él-hal ezért a zenéért, és mindig is ezt akarta csinálni, úgyhogy el sem hiszi, hogy megtaláltuk egymást. Számomra egészen hihetetlen ezt hallani tőle, főleg úgy, hogy én is ugyanígy érzek vele kapcsolatban. Emellett képzeld, iszonyatosan szereti Európát, főleg Budapestet, és kevesen tudják, de két Sinsaenum - klip is itt forgott. Emellett például Simont (Simon C. Bondar – Sexual Education, Nekrotik Flesh, Whire Tiger, Electric Blue), a billentyűsünket is neki köszönhetjük. Kezdetekben a klasszikus, ének - gitár – basszusgitár – dob felállásban gondolkodtunk, majd Sean felvetette, hogy nem akarunk-e samplereket, elmebeteg zajokat bele, mert van egy haverja, aki ennek a mestere. Én meg úgy voltam vele, hogy ugyan nem képzeltem ilyesmit hozzá, de semmi rossznak nem vagyok az elrontója. Úgyhogy abban maradtunk, hogy elküldünk neki pár számot, és meglátjuk, mit kezd vele, de ha nekem nem tetszik, akkor nem lesz. Rettenetesen jól esik, hogy akármennyire is elismert zenészekkel dolgozok, nem születik meg úgy döntés, hogy én nem adom rá az áldásom, mert valahol ők is úgy kezelik, hogy az én szavam a döntő, mert mégiscsak én írtam meg a lemezt.

Az is egészen elképesztő élmény volt, amikor anno Sean megírta, hogy Joey benne van, és fix tag szeretne lenni, emlékszem, pont itt ültem a pultnál, és azt hittem, álmodom. Járkáltam fel-alá, kimentem, elszívtam három cigit, egyszerűen nem hittem el, hogy ez most tényleg megtörténik. Nyilván nem vizionáltam világkörüli turnékat, és nemzetközi elismertséget, tudom, nincsenek már ilyen mesék, de maga a tény letaglózott, hogy Joey Jordison a zeném hallatán úgy döntött, hogy ebben részt akar venni. Számomra Joey a legmeghatározóbb dalszerzői hatás, szóval ennél többet elképzelni sem tudtam, aztán sajnos ez az együttműködés már nem valósulhatott meg ténylegesen…

Mit gondolsz, van olyan aspektus, amiben ők másként közelítik meg a zenélést?

Azt a mentalitást látom úgy összességében az amerikaikon, hogyha valamibe belefognak, ami fontos, azt pörgetik, arra ráállnak, és fókuszáltan csinálják. Seannal például az említett 24 órás tempót végig tartani tudtuk, aztán jött Austin (Austin D'Amond – Devildriver, Bleed, The Sky, ex-Chimaira) aki egy nap alatt feldobolt 14 dalt, hihetetlen teljesítmények. És ezt mindenki azért csinálja, mert hisz ebben, és részese akart lenni, nem bérzenészekről beszélünk. Mindenkinek természetes, hogy osztozunk a zenekari költségeken, promótáljuk a Vented-et a saját köreinkben, amennyire tudjuk. Most már csak arra kell figyelnünk, hogy ne hamarkodjunk el semmit, hanem szépen, okosan lépegessünk előre. Ami már biztos, hogy a már megjelent szöveges videón kívül kihozunk még egy klipet a lemezmegjelenés előtt. Számomra már elég nehéz türelmesnek lenni, már rettenetesen szeretném megmutatni a végeredményt.

Fotó: Simon Colin Bondar

Veletek kapcsolatban is puffogtatják a manapság oly népszerű supergroup jelzőt, ez miként érint téged?

Bevallom őszintén, nekem ez kissé kellemetlen, pedig ugye valahol tőlünk indul ez, hisz mi küldjük ki az első közleményeket a sajtónak. Nem tudom, a srácok valószínűleg úgy gondolják, hogy én viszonylag népszerű vagyok a magyar „piacon”, de közel sem tekintem magam azon a szinten, mint ahogy ők látják. Azért itthon ez teljesen máshogy működik. Viszont rájuk hagyom a nemzetközi kommunikációt, ízig-vérig anyanyelvi beszélőkként. Itt azért felmerült a kérdés, hogy nem bánom-e, ha használják a ’supergroup’ kifejezést, aztán mondtam, hogy nem, ha ők sem bánják, mert én azért elég pici babszem vagyok hozzájuk képest. Aztán jött, hogy dehogy is, hisz te írtad a lemezt. Szóval rábólintottam, de ettől még a MetalSucksnak, és a Metal Injectionnek nem mond semmit, hogy Gergő Hájer… (majd ezentúl fog – a szerk.)

Ilyen mozgalmas élet mellett mennyire van időd kikapcsolni?

Az a helyzet, hogy nem szoktam kikapcsolni. Még ha épp egy wellness hosszúhétvégén vagyunk is, azon agyalok, hogyan menjek tovább, mit, hogy csináljak, jönnek a ritmusok a fejembe, amit azonnal fel kell dúdolnom a telefonomra. A feleségem sokszor mondja, hogy „sitya” vagyok, kicsit lökött. Nem tudom, van bennem valami megállíthatatlan gép, ami folyamatosan dolgozik bennem, aminek nem lehet megálljt parancsolni, képtelen vagyok ilyenkor is több órán keresztül is csak ázni a vízben.

Ha elmegyek egy koncertre, az sem arról szól, hogy akkor most elcsendesedek kicsit, meg kitisztítom a fejem, ott van egy csomó ismerős, és nyilván a zenekarok is témák, szóval nincs megállás, ilyenkor is ugyanazt görgetem tovább, mint amit a hétköznapokban csinálok. (nevet)