Van az úgy, hogy a hétköznapok homo sapiensre kalibrált mókuskereke úgy beszippant, hogy az elmédben is kihirdetik a hadiállapotot. Ebből a helyzetből mindenki próbál szabadulni a maga módján, én például általában koncertbe fojtom a stresszt, nem volt ez másképp ezen a szimplának ígérkező, szürke kedd estén sem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kis hamis az év keddje lesz…Na de már megint spoilerezek, szokásom, nézd el nekem. Cserébe, a koncertek hosszára való tekintettel, ezúttal én is rövidre fogom a rizsát. Kivételesen. (Az ilyen zsigeri impulzust egyébként is szinte lehetetlen szavakba önteni.)

Esténk főszereplői közül egyik sem a könnyed olvasmány kategória, nem ezeket a bandákat, ajánlgatnád előszeretettel azoknak, akik még épp csak túlestek a kapudrogokon, és ismerkednek a mélységekkel. Ez már a kőkemény haladó pálya, kérlek szépen, az a kategória, amit vagy megszeretsz egy életre, vagy inkább szó nélkül elsétáltok egymás mellett, köztes állapot nem létezik.  

Ami a BORUt és az Oakent illeti, én már akkor menthetetlenül elvesztem, amikor először láttam őket élőben. Az Oakennek már tavaly szerelmet vallottam a Desszert Fesztes koncertjük kapcsán, a BORUval kapcsolatban is már többször kifejeztem rajongásom, de akad, amit nem lehet elégszer átismételni, hisz mindkét bandával kapcsolatban pont ez a kulcs, hogy nincs két egyforma koncert, mert bizony rengeteg múlik az adott helyen és az aktuális ideg-, izé, lelkiállapoton is az ilyesféle atmoszférateremtéseknél, számomra legalábbis. Valamint az is bebizonyosodott, hogy a Riff már csak abból a szempontból is hiánypótló, hogy visszahoz valamit a régi kis klubos fülledésekből, amit nekünk Salgótarjánban szocializálódottaknak a Kakukk Fogó, vagy a Tükrös jelentett. A Riff talán tényleg az egyetlen budapesti hely most, ami vissza tudja adni ezt az életérzést. (Meglehet eme kijelentésem némileg módosul, ha végre eljutok a Kriptába.)

Na de merengésből is megárt a sok, hallgassunk inkább zenét, a BORU már a színpadon. Van amikor a keservből és kilátástalanságból, épp az ránt ki, ami maga is végtelenül komor és kietlen. A BORU felvételen is abszolút működőképes, de testközelből hengerel igazán, az eredmény ideális esetben a totális transzállapot, amit az olyan már-már „meghitt” környezet, mint a Riff koncertterme csak felerősít. A súly valósággal belemarkol a mellkasodba és szorít, mégsem ellenkezel, hiszen néha kell, hogy fájjon, és erre ez az ideális pillanat. A pillanat, ami nem igényel semmilyen kommentárt, csak engedni kell, hogy elárasszon, amikor pedig vége, úgyis rájössz, hogy még bírtad volna tovább, kell is pár perc, mire feleszmélsz. Engem azért picit elszomorít, hogy ebben a formában utoljára látom a srácokat, de a BORU megy tovább, mert muszáj neki és szükség van rá, én pedig kíváncsian várom, miként. 

De most vissza a jócskán megtelt terembe, ahol már az Oaken készül rituális keretek közt történelmet csinálni egy egyszerű keddből, én pedig akkor még nem tudom, hogy egy kis udvarias logisztika olyan pontra sodor, - közvetlenül az állótam elé -, ahol eddig sosem tapasztalt erővel tud rám zúdulni minden, úgy, hogy valósággal együtt lélegezünk, rezgünk. Bár részemről jut ebbe jó pár levegőtlen másodperc is, amikor a hangszerek totális összjátékát figyelem, ebből a szögből elképesztően bennfentes az élmény, és hogy mennyi ebből a lélegzetvisszafojtott pillanat, pontosan nem tudom, mert a téridő meggörbült már rég...Tényleg kihívás ezt szavakba foglalni, de számomra az Oaken egy tisztítószertartás, ami mélyen, a tudatalattidban megy végbe, - efféle spiritualitást itthon eddig csupán az Entrópia Architektúránál tapasztaltam, azóta is bánom, hogy a korábbi együttműködésnek nem lehettem tanúja –. Miután sikerül visszatérnem a testembe, választékos örömkáromkodások közepette, arról beszélgetünk, hogy vajon az Oaken tisztában van-e azzal, mennyire jó, nem vagyunk benne biztosak…Egy a tuti, ha még nem láttad őket élőben, ne szalaszd el a legközelebbi lehetőséget.

Még szédelgek, amikor a PILORI robbantja a színpadot, a tüzes franciák muzsikája az este legintenzívebbje, ezúttal nem volt alkalmam előre lemeózni őket, nem is baj, hisz már majdnem elfelejtettem, hogy annál királyabb dolog nincs, mikor koncerttapasztalat alapján avatsz új kedvencet, most játszottak először Magyarországon, iszonyú lelkes kis közönségnek, csak úgy repkedtek az energiák, vehemenciájuk velem is majdnem elfeledtette, hogy így, harminchat évesen már nem igazán van helyem a pogóban, szerencsére, csak majdnem, így az estét sikerült sérülések nélkül átvészelni. A PILORI sem ma kezdte egyébként, ha jól informálódtam, 2016-ban hallattak magukról először, 2020-ban adták ki első lemezüket, (Á Nos Mort, ami annyit tesz A halálunkra). Ha bírod a határfeszegetősebb, death and black elemekkel kevert grindcoret, a meghallgatás mindenképp ajánlott.

Amit pedig még mindenképp érdemes kiemelni, a mindig szívélyes jóltartás mellett a hangosítás, Gerő Andrisnak (Auraleak, Kill Monday Management) hála, a zenekarok végre úgy dörrentek meg, ahogy csak lehet, ami sokban hozzátett az este felejthetetlenségéhez, csak az a kár, hogy olyan hamar vége lett…

Közreműködő zenekarok:

BORU FACEBOOK

OAKEN FACEBOOK

PILORI FACEBOOK

Kapcsolódó hallgatnivaló:

BORU BANDCAMP

OAKEN BANDCAMP

PILORI BANCAMP

Szervező:

Insane Hellride Entertainment

Helyszín: 

Riff Klub

Csipke