OMNS - Facilis Descensus Averni - lemezajánló

Aarrgh! Imádom az ilyen borítókat! Kíméletlenül tolakodó és groteszk: íme, ember, a lét és nem lét vékonyka határán egyensúlyozva nem tudhatod, mikor támad kedve a nagy nevettetőnek kirúgnia alólad a sámlit és hopp, máris a másik oldalon rothadsz hat láb mélyen (amúgy a latin nyelvű cím is erre utal: „könnyű a pokolra jutni”). Sokan nem szeretnek szembesülni az elmúlás tényével, pedig jobban belegondolva ez az egyetlen biztos dolog ebben az életben, minden más esetleges. De félre a filozofálgatással, a honi duó lemeze érdekes utazásra invitál mintegy fél órában. - Pál Szabolcs írása

Az igazat megvallva régebben lelkesen túrtam a zenekari archívumokat, előzményekre vonatkozó infókat keresgélve, de már letettem erről. Persze, el lehet mondani, hogy Novák Tamás (hangszerek) és Korsós Attila (ének) hosszú évek alatt érlelt kooperációjáról van szó, de számít ez bármit is? Nem hinném, a végeredmény azonban önmagáért beszél. Ami rögtön szimpatikus volt az anyagban, hogy bár első blikkre a black metal címke ugrik be, mire végigpörög a korong nyilvánvaló lesz, hogy jóval több ez attól. Ha már a filozofálgatást említettem a bevezetőben: ez nem a Gorgoroth, akik ezt a nemes tevékenységet kalapáccsal a kézben űzik. Ez afféle olvasztótégely, ahol a black metal, mint kiindulási alap, szépen megfér a death/doom témák morózus világával, csipetnyi neoklasszikus ízzel fűszerezve, a csavartabb megközelítés okán pedig élek a gyanúval, hogy az alkotók kedvencei között néhány Dødheimsgard- vagy Codex-lemez is akad. Helyenként igen komplex témahalmozás folyik, inkább a death metal irányába billentve a mérleg nyelvét, azonban így sem lehet minden kétséget kizáróan skatulyázni.

Az akusztikus intro-outro keretbe foglalt öt dal sajátos utazást kínál a lelkek háborgó tengerén. Legalábbis a zene és a dalcímek alapján erre következtetek, a nettó sátánozást általában nem ilyen körítéssel tálalják, még ha a vékonyka sound idézi is ezt csalóka módon. Disszonancia? Akad. Váltott énekhang? Alap. Dobgép? Persze, de nem zavaró. Azonban így is gyorsan nyilvánvalóvá válik, mintha a készítők egy kicsit nagyot akartak volna markolni, ezáltal pedig helyenként kuszaságba fordul a szikár riffek és a melodikus témák házasítása. Ember legyen a talpán, aki a Graven Portrait of Thy Inner Sanctum/Thirst for Anhelation kettőst pikk-pakk megfejti, sokadik hallgatás után sem érzem, hogy sikerült volna ezeket maradéktalanul kiérlelni, dacára a zongorás/neoklasszikus színezésnek. Ellenben a Harvester hóvihar témái hamisítatlan északi blackes hangulatot közvetítenek, a Dry Matter Remain pedig pont az, amire a váltások ellenére sem igaz a kuszaság, szépen felépített és hangulatos darab, egyértelműen ez a kettő a kedvencem. Piros pont jár még az egyszerűbb megközelítésű outroért, egyfajta megnyugvást hoz a hallgató zaklatott lelkének és finoman varrja el a szálakat.

Sok hallgatást igénylő anyagról van tehát szó, feladja a leckét rendesen. Amire rátesz az emlegetett vékonyabb hangzás és az, hogy az összképben az ének előrébb van a hangszerek rovására, azok rétegeit nehezebb kihámozni és ezáltal befogadni is. Valószínűleg nem lesz mindenki ínyére, de ha utat talál a hallgató füléhez, nem kétséges, hogy hosszú időre szóló barátságot kötnek majd. Csak ajánlani tudom azoknak, akik nem gyorsfogyasztó módjára léptetnek egyik lemezről a másikra, hanem rászánják az időt és beleássák magukat egy-egy anyagba. Kíváncsian várom a folytatást.