Mi a francért tolja folyton az arcomba ezt a flyert a legnépszerűbb közösségi platform algoritmusa? Elkattintom egyszer, kétszer, sokszor… aztán valamiért mégis megnézem jobban… Baszki, ez a Vörös András, meg a WackorMiki, meg a Bokodi Bálint! Diabolus In Musica? Ja, vágom, Ørdøg akusztik. Plusz a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház egy valószínűtlennek tűnő közös koprodukcióban: „játék, különleges elemek játékos parafrázisa”. Így történt, hogy az eszmélés nyomán máris vettem a jegyeket, amely eredményeként október 28-án este a Zenthe Kamaratermében valami újnak és formabontónak voltunk szem- és fültanúi. - Pál Szabolcs írása

Nem vagyok egy sűrűn színházba járós típus (persze kivétel mindig akad), meg vértrue die-hard Ørdøg fan sem, de egyrészről szívesen hallgatom a zenéjüket, másrészről a szülővárosomban előforduló produkciókra igyekszem eljutni, pláne ezekben a közösségi élményekben ínséges időkben. Premieren meg emberemlékezet óta nem voltam, de igazából a kíváncsiság jobban hajtott, vajon mi sül ki egy koncert és a színház házasításából?

„Akkor ez egy akusztikus rockkoncert? Hát... majdnem - de nem! Valami irodalmi? Részben... de nem az, amit az iskolában tanítanak. Színház lesz? Igen! - de formabontó módon.”

Ha akarnék, se tudnék kibújni a bőrömből: igen, elsődlegesen a zenekar miatt mentem és ez jelentette a fő vonzerőt, ezért előre is elnézést kérek a produkció színházi oldalától, de képtelen vagyok nem így megközelíteni. Ugyanakkor lehetetlen ezt csakis zenei perspektívából megítélni. A száz fő körüli kamaraterem meghittebb aurája látatlanban megnyugtatott, ilyen akusztikus-ülős előadással itt nem nagyon lehet hibázni. Akkor sem, ha a közönség java részét rutinos színházba járó, idősebb korosztály alkotta (vajon sejtik, mi vár rájuk?), másik feléről viszont egy pillantásra lerítt, hogy Ørdøg/Diabolus In Musica rajongókról van szó.

De igazából ez mind lényegtelenné vált abban a pillanatban, amikor elsötétedett a nézőtér és a Natasa kezdőhangjaival kezdetét vette a körülbelül 70 perces műsor. Percek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy rengeteg energiát fektettek a vetítésre és a vizuális részekre (Szalkai Péter munkáját dicséri- a szerk.), az előadás alatt természetesen Ørdøg és Diabolus In Musica klipek is felvillantak a különféle urbánus életképek között. Gördülékeny, fiatalos, újszerű – nagyjából ez kattogott a fejemben, ahogy haladt előre a műsor, és tényleg annyira ügyesen forrasztották egybe a dalokat (nem jegyzeteltem, de a 100x100000, a Kitalálhatnád, a Keringő és Az őrtoronyból feléd tutira felcsendült) a Hege Veronika, Erdélyi Gábor, Móczár Bence előadásában elhangzó monológokkal, köztük többek között Örkény -idézetekkel, hogy abban hibát nem találni. De az is különleges pillanat volt, amikor Erdélyi Gábor olyan ízes palóc tájszólással adta elő a Sömmit, hogy az mindenkinek mosolyt csalt az arcára.

Az élőben dobos nélkül kiálló kvartett (Miki és Korpos Lajos gitárosok egy emelvényen pengettek, András és Bálint nagy átéléssel elől, utóbbi a nézőteret kettéosztó lépcső tetejére is felszaladt egy hegedűszóló erejéig) többnyire uralta a terepet, néhány számban azonban egyesítették erőiket a színészekkel, és noha akadt pár technikai hiba, magába a műsorba nem tudok belekötni. Nyilvánvalóan elfogult vagyok, de ha egy nyolcvan közeli ismerősöm, aki szintén jelen volt, azt mondja, hogy neki nagyon tetszett, pedig nem is ismeri ezt a zenekart, akkor valószínűleg kellő nyitottsággal bárki tudná élvezni a Sándor Zoltán könnyfakasztó dramaturgiájával és Susán Ferenc rendezésében életre hívott előadást.

Szóval mindenképpen le a kalappal a valóban formabontó produkció előtt, tényleg nagy öröm volt ezt átélni. November 22-én ugyan három helyi előadás is lesz, de csak iskolák számára, viszont a tervek szerint később még többször is műsorra tűzik a Zenthében és talán sikerül az ország több pontjára is elvinni, a csapat és a színház is megérdemelné. Akinek valahol lehetősége adódik rá, ne habozzon megtekinteni, garantáltan nem fog csalódottan távozni.

Pál Szabolcs