A szó hatalom, különösen a leírt, annak mindig nyoma marad, még ha a fénysebességre kapcsolt információáradatban erről hajlamosak is vagyunk megfeledkezni. Szerintem egy olyan világban, amiben épp tótágast állnak az értékrendek, eszméletlen fontos, hogy jöjjenek olyanok, akik életben tartják az értéket, legyen szó az underground szubkultúrának a szubkultúrájáról. Nem mondhatnám, hogy régóta ismerem Bencét, de amikor először belelapoztam a Reaction tizenkettedik számába, egyből tudtam, hogy ő bizony olyan. Felteszi azokat a kérdéseket, amikről beszélni kell, méghozzá a megfelelő embereknek. Bali Dávid tavaly megírta kis közösségünk egyik legfontosabb kordokumentumát, nos, én a Reaction fanzine tizenharmadik számát is nyugodt szívvel így fogom emlegetni...

Terveztük már Bencével egy ideje a beszélgetést, örülök, hogy épp egy olyan fontos kulturális esemény előtt érkezik meg, mint a veszprémi Holtszezon 2022/Kortárs Irodalmi fesztivál, melynek keretein belül vele is találkozhatsz e hét vasárnap a veszprémi Teremben, ahol a fanzine-készítés lesz a téma. Előtanulmánynak pedig itt ez a mélyinterjú, amiben szó esik a kezdetekről, a jövőről, és a hamarosan megjelenő különszámról is. Hardcore és fanzine függőknek egyaránt kötelező!

Kezdjünk egy kicsit személyesebb kérdéssel. Kiadványszerkesztőként végeztél, és már a Reaction előtt a Nyitott Szemmel fanzine által szerezted meg első tapasztalataidat, el tudtál helyezkedni magában a szakmában is, vagy a karrierutad más irányt vett?

Nem igazán. A Nyitott Szemmel harmadik számát össze kellett rakni rendesen, nyomdakészre, és a kezembe nyomtak egy QuarkXPress CD-t, hogy tessék, kezdd el. Némi segítséggel valamit sikerült összehoznom, de biztos, hogy vért izzadtak utána a nyomdászok, mire abból nyomtatható anyag született, de meglett. És kedvet is kaptam ahhoz, hogy ezt kitanuljam. Pont vége lett a polgári szolgálatomnak is, és kerestem egy kapcsolódó tanfolyamot, amit elvégeztem. De kiadványszerkesztés helyett elkezdtem kitűzőket csinálni és plakátokat Jakab Zoliéknak (Antitouristguide, BPRNR, Phoenix Music Hungary) és rajta keresztül még rengeteg embernek, évekig. Aztán eljött az idő, hogy „igazi” munkát találjak. Volt egy cég, ami behívott és fel is vettek. Egy grafikusi munka, és azóta is ezt csinálom. Kartonpapírból és hullámpapírból készítünk állványokat és speciális pulti kihelyezéseket, biztos már elmentetek mellette ti is, és fel is borítottatok jó pár ilyet! (nevet) Valahol ez is kreatív munka, bár inkább ellenőrzök és javítok nyomdai anyagokat, de ennek is megvan a varázsa. Amikor egy hibás grafikát helyrehozunk, abban ugyanúgy találok kreativitást és örömöt, no meg kihívást.

Amikor újrakezdtem a Reactiont komolyan, megfelelő programmal összerakni kicsit újratanultam a kiadványszerkesztést, és sok pluszt elsajátíthattam, de kellett az említett tanfolyam, hisz abból tanultam meg, miként építsem fel az újságot.

Sokat változott a nyomdaipar maga, mióta elkezdted a Reactiont?

A szoftvereket fejlesztik folyamatosan, sokkal okosabbak most, mint kezdetben. De ezenfelül az elmúlt 10-20 év alatt lényegesen nem változott a nyomdai munka. Ha elmegy az ember egy kisebb nyomdába, tuti, hogy találkozik egy ötven-, akár százéves géppel. Nem feltétlenül a nyomdagép a legöregebb, a kimetszők simán lehetnek antik darabok. És nem is feltétlenül azért nem vásárolnak a cégek új nyomdagépet, mert nincs rá keret, hanem mert az alaptechnika kevésbé tér el, bár nyilván bevezetnek rengeteg digitális segítséget. Én keveset mozgok egyébként a gépek közelében, irodista vagyok teljesen.

Van valami, amit a jelenlegi munkádból tudsz hasznosítani a Reaction szerkesztésénél?

Keresem az átfedést, egy pici van. Nem azt a kiadványszerkesztői programot használom a legszívesebben a munkahelyemen, amit a Reactionnél, de vannak olyan ügynökségek, akik igen, és abban küldik be az állományt, és én abban is javítok rá a munkájukra. Szóval ha a normál munkámban kapok ilyen anyagot, a Reaction miatt otthonosabban mozgok benne, ugyanakkor, ha belefutok valami problémába, amire csapatban valamilyen kreatív megoldást találtunk, ami úgy marad meg az emberben, mintha feltaláltuk volna a spanyolviaszt, azt talán át tudom vinni a Reactionbe, ami meg aztán nyilván sokkal egyszerűbb, hisz az fényképekből és betűkből áll, de ha van egy igazán rossz minőségű fényképed, és azt akarod, hogy látszódjon, az tud kihívásokat eléd állítani, amit a munkahelyi tapasztalatokból sikerülhet megoldani.

Ugyan az én terepem mindig is az online sajtó volt, iszonyatosan tisztelem azokat, akik fanzine-ekbe ölik a kreativitásukat. A 2000-es évek virágzása idején, igazi dömping volt, mi az, amit a legjobban szerettél abban az időszakban és hiányzik?

Amikor én belecsöppentem a fanzine körbe – ’99 végén kezdtük el gyűjteni az első Nyitott Szemmel számhoz az anyagokat, és 2000 legelején jelent meg, – nagyjából velünk egy időben sokan indultak. Még, ha korábbról nem is ismertünk annyit. Mikor belevágtunk körülbelül három-négy újságról tudtunk, a Positive Front még ment, a Total Addiction a pályája közepén járhatott, az Egyenesen Át pedig már elindult. Ez a három biztosan inspirációnk is volt. Illetve, még eszembe jutott a Warning Again, ami jóval előbb indult, mint mi és nagyon király volt.

Aztán az ember valahogy bekerül ezekbe a körökbe, nem is emlékszem, már hogyan, de internet nélkül. Megcsinálod a fanzine-odat, leviszed bulikba, megveszik, aki pedig szintén fanzine-t csinál, azzal kapcsolatban maradsz. Vonalas telefonszámot, címet cseréltek, és egyszer csak azon kapod magad, hogy az ország minden tájáról levelezel a fanzine-szerkesztőkkel. Rengeteg mindenkivel leveleztem, ott volt Egerben a Chain of Ideas, a Torz Kitörés Komlóról, a Shark Attack Kisújszállásról, a Skinbomb Tokajból. Csomóan csinálták, rengeteg helyen, maga ez a kapcsolatépítés volt óriási, hogy folyamatosan irkáltunk egymásnak, mindenki csinált valamit, cserélgettük az anyagokat, pezsgett az élet, egy tök jó közeg volt, egy színtér a színtéren belül. Ez kifejezetten hiányzik. Egyedülinek lenni, egyedül tolni egy szekeret annyira már nem buli, bár a pozitív visszajelzések rengeteget tesznek hozzá.

Most, így 2021-2022-ben látom azt, hogy közeledünk, kezd visszajönni kicsit a köztudatba, jelenleg még nem tudok neked konkrét fanzine-t ajánlani, de azt elárulhatom, hogy már készül egy új generációs hardcore lap. Beszélgetek veled, beszélgettem a NuSkullal, az emberek újra kíváncsiak a fanzine-készítésre. Emellett Veszprém-Balaton 2023-ra elnyerte Európa Kulturális Fővárosa címet, és ennek keretein belül lesz egy undergroundabb programcsoport, melynek része egy fanzine-os beszélgetés. Február 27-én, vasárnap a Teremben leszek, más régi/ős/új fanzine-készítőkkel beszélgetünk, lesz workshop is, igazi fénymásológéppel, amire a bátrabbak rá is ülhetnek. Ezt persze nem tudom garantálni. (nevet)

A lényeg, hogy most elég izgalmas a helyzet. Volt egy megtorpanásom a 13. szám elkészülte után, de az említett történések, most úgy betolták a szekeret, hogy nagy lendülettel készülök, és rengeteget dolgozok fanzine témában. úgyhogy mindenkinek nagyon köszönöm.

Ugye a fanzine-nél elengedhetetlen a személyes jelenlét, szerintem fontos, hogy tudják, ki áll az újság mögött. Régen ez például nálam egyáltalán nem volt jellemző, az online sajtóban lehettél arctalan, de az emberek ma már egyre kíváncsibbak arra, ki van az írások mögött.

Nem tudom. Nálam, amikor még honlapoztam és a TheSixCuts.hu-t csináltam, akkor is tudták, ki vagyok. De nyilván az is jórészt egyemberes munka volt, persze voltak segítőim és kellett tenni azért, hogy az emberek megismerjék a munkám. Magam fényképeztem például, jártam a koncerteket, de sosem volt olyan érzésem, hogy nem ismernek.

Az az érdekes, hogy a mainstream médiában is van egy olyan jelenség, hogy valaki megír egy olyan cikket, ami tele van meredek állításokkal, és nem írja alá, na, azt én tuti nem hiszem el. Én kifejezetten vállalni szeretném, hogy ki vagyok, nem csupán a felelősség miatt, hanem egy pici büszkeségből is.  Amikor újraindítottam a Reactiont, nem volt ez ennyire végiggondolva, mint ahogy most kiveséztük, de a hetedik szám óta mindig van egy aktuális kép rólam, hogy tessék, ez a bolond az, aki csinálja. Ha volt valaki vendég, mint a Mixtape projektben, például Hegedűs Rita, az ő kis képe is ott volt. Én igazából ezt láttam máshol is, ez így néz ki jól, ez kell és ettől lesz kerek az egész.

Erről regényeket lehetne telebeszélni, de visszakanyarodva, elgondolkoztál már azon, hogy vajon miért a hardcore-ban kötöttél ki?

Ingoványos terepre tévedtünk, igazából rengeteget gondolkozok ezen mostanában. Kisgyerekes apukaként csomót agyalok azon, hogy vajon mit örökölhetett tőlem a fiam, vagy éppen a lányom, de mostanában a kisfiam kapcsán jön ez fel. Hogyan működik ő, mint ember, én hogyan működhettem gyerekként, próbálom magunkat összehasonlítgatni, és ezen túl sokat is merengtem mostanában. És a készülő Reactionben is feltettem a kérdést másoknak, hogy úgy érzik-e, hogy a gyerekkoruk, környezetük predesztinálta-e őket arra, hogy punkok, hardcore-osok legyenek, hogy ők ide voltak-e célozva azáltal, hogy ilyen-olyan családból származnak.

Egyébként az én gyerekkorom nem hasonlít arra, amit Roger Miret önéletrajzában olvashatsz. Nem volt családon belüli erőszak, válás, tragédiák, de más voltam, mint a többi gyerek. Hogy ez ide kellett, hogy hozzon engem, nem tudom. Hogy kezdődött az egész? Kijött a Rapülők, anyától megkaptam kazin, azt imádtam. Aztán kijött az Ace of Base, az is meglett kazettán valahonnan, azt imádtam. Aztán jött a haverom egy Kispál-kazival, akik ilyet mondtak, hogy „k*rva nagy óriás”. Hát hogy nem lehet imádni? Általánosiskolásként főleg. Most vagy annyi kellett, hogy káromkodás legyen a lemezen, vagy arra volt szükség, hogy ott legyen valaki más. Ha egy másik osztályba járok, akkor nem kapom meg a kazettát. Lehet, hogy tényleg csak annyin múlik az egész, hogy van-e valaki a környezetedben, aki megfertőz vele? A második kazetta, amit hozott a haver, Prosectura volt. „Be is szart a télapó”  Úristen! Végigkáromkodják az egészet! Ilyet lehet? Megmutattam a szüleimnek, akik a Kispálra még bólogattak, de ezen kiborultak teljesen. (nevet)

Visszatérve, mindig egy-egy lépéssel kerültem egyre közelebb, természetese folyamat volt, elég logikusan következett egymásból minden. Egyetlen egy komolyabb döntés kötődik ehhez, ami nagyjából belefér a természetes evolúcióba, bár tényleg kellett választani. Volt egy társaság, a gimis barátaim, akikkel együtt jártunk ilyen-olyan koncertekre, és eljutottam arra a pontra, hogy el kellett döntenem, hogy velük maradok, szívunk, autókázunk és Daft Punkot hallgatunk – aminek a neve egyébként csalás (nevet) – vagy hallgatom a hardcore-t, és keresek új arcokat, akiket szintén ez a zene érdekel. Úgyhogy a gimi végén elhagytam ezt a társaságot, és egy másikkal gurultam tovább.

Mi az, amiért ezzel a szubkultúrával tudtál/tudsz a leginkább azonosulni?

A jó ég tudja…Ez mindig jó volt, mindig passzolt hozzám. Nyilván erre születtem. Egész egyszerűen, ha a zene jó, akkor már jó helyen vagy, és sosem lesz unalmas, mert százfelé ágazó. Mi királyabb lehetne ennél? Megtaláltuk az aranyat, nem megyünk a mainstreammel, szemben állunk, anélkül, hogy ez megerőltető lenne. Lehet, hogy most ezzel egyszerre dicsérem és megszólom a műfajt, de készen kapsz mindent: a lázadásodat, személyre szabva, csak ki kell választanod a harcosodat, és mész vele. És mégis megtalálod önmagadat, önmagad lehetsz. Persze, ehhez már kicsit meg kell erőltetned magad, ez izgalmas, és mindig is az fog maradni.

Ha elegem lett a metalcoreból, fordultam az old school felé. Ha ráuntam az old schoolra, ott volt a beatdown. Ha arra vágyom épp, valami dallamosabbat, lassabbat is tudok hallgatni, de ha ahhoz van kedvem, ott vannak a borzasztó gyorsak. És minden úgy, hogy senki nem tud róluk, ez még mindig underground. Teljesen más ettől az élmény, nem ugyanolyan, ha elmész egy kisebb koncertre, mintha egy nagyra. Teljesen más emberekkel találkozol, főleg a színpadon. Ez a kulisszák mögött is nagyon igaz, illetve a tánctéren is. Ez egy más közösség, nyilván a mérete miatt is jobban tud közösség lenni, mintsem tömeg.

Igen kicsi az esélye annak, hogy olyasvalakibe futsz, akinek zavar a jelenléte, a kérdései sértőek, a megjegyzései bántóak. Olyan szerepet veszel fel, amilyet szeretnél. Nincs ilyen koncert/zenekar/magazin a városomban? Akkor majd én csinálok. Ha a források, az erőm engedi, igazából megcsinálhatok bármit, akár elmehetek külföldre koncertezni, úgy, hogy a kutya nem ismer.

Érdekelne az is, hogy miben, mennyiben változott a nézőpontod, amióta szülővé váltál?

Nem igazán volt változás. Ugyanaz az ember vagyok, csak közben ketté kell szakadnom. Vannak azok az emberek, akiknek lehet egy űr az életében, amit betölt a család, és ezért száz százalékosan alárendelik magukat ennek, és minden más megszűnik számukra. Én viszont szakadok, hasadok, mert egy seggel kell két lovat megülnöm.

Rátérvén a Reactionre, eddig 13 számot élt meg a 2006-os indulása óta, és ahogy a NuSkullnak említed, a hetedik számtól jórészt egyedül csinálod, és ma már mindenki téged azonosít a magazinnal, mégis, ha nyilatkozol, mindig többes számban beszélsz a szerkesztőségről.

Ez fura igen, még az is megeshet, hogy egy szövegen belül váltogatom az egyes- és a többesszámot. Hülyeség! (nevet) Valamiért kialakult, de mindenki többesszámban ír, talán azért, mert ez nem egy személy, hanem intézmény. Van egy barátom, aki komoly nyomdai lektorálásnak veti alá az egész újságot, de még nem kötött ebbe bele. Ő egyébként ezzel nekem rengeteget segít, tényleg mindent átolvas. Csomóan észre sem vennék, de én tudom, hogy ettől sokkal jobb a végeredmény. Ez a színvonal, amiből már nem engednék.

Egyébként az önálló munka adta írói, szerkesztőségi szabadság áldás, vagy inkább átok: inspirálóan hat rád, vagy fordítva?

Most már nehezen dolgoznék csapatban. Nem tudom azt elérni, amit el szeretnék érni, mivel végesek a lehetőségeim és az időm. De ez mind az, amit én csinálni akarok. Azt hoztam ki, amit ki akartam hozni, a barátom, Anna csak a vesszőkbe- és a kötőjelekbe szól bele. Nem akarom leszólni azt az időszakot, amikor csapatban dolgoztunk, mert egy baromi jó társaság volt, és meg is látszott rajta, nagyon büszkék lehetünk a korai Reaction-számokra, főleg a másodikra és a harmadikra, azok kitűntek mindenhonnan, és tényleg király volt együtt dolgozni. De most nagyon jól esik az, hogy nem kellenek kompromisszumok.

Persze próbálom megnehezíteni az életem, amennyire lehet, és tartani valamilyen ütemtervet. Volt például egy olyan időszak, amikor negyedévente meg tudott jelenni az újság, körülbelül egy évig tartott. 2015 volt talán az az év, és ez nekem nagyon tetszett. Amikor belassultak a történések, és évi egy számra esett vissza a megjelenés, az borzasztóan zavart, és emésztettem magam rajta, hogy nagyon elmegy az idő a cikkek felett. Az online információáramlás korában, amikor mindenki azonnal tolja ki az infót az interneten, mindent is, az számít a pillanatnyi igazságnak. Én meg megjelentetek egy olyan interjút, ami egy éve készült, és a fele nem igaz annak, ami ott le van írva, mert már nem úgy van, mert megtörtént, de azóta már csomó új dolog van, vagy mégsem úgy történt, vagy akár meg sem történt…Ezen rágtam magam. Hiába mondták, hogy ezzel jár, ez így szép, de egy időben iszonyatosan zavart. Jó pár év kellett, mire sikerült túllendülnöm ezen. Már nem aggódom annyira, mert a lemezmegjelenések is piszok lassan futnak végig, főleg vinylen, fizikai formátumban.

Igazából szerintem attól is függ, mi a tartalom, egy interjú, ha a megfelelő kérdéseket teszed fel, mint ahogy te is, időtálló marad. Én például jó pár éves riportokat is szívesen olvasok újra. Ha már itt tartunk, elérhetőek valahogy a Reaction korábbi számai?

A Reaction a hatodik számtól, mondjuk úgy, rendelhető. Ez azt jelenti, hogy néha nyomtatok belőle párat. A Kripta-vásárra elérhetővé tett példányokból még van néhány a fiókban. Az első számból akár fénymásolhatnék is, de azt most visszatartom, akárcsak a negyediket. A második és harmadik szám gyakorlatilag megszerezhetetlen. Azok már nyomdai kivitelben készültek, ragasztott gerinccel, több mint százoldalas monstrumok voltak, és szerencsére a tulajdonosaik tökre ragaszkodnak hozzájuk. Ami jó hír, mert 300 darab készült belőlük.

A Nyitott Szemmel régi számok szintén megvannak, nem mintha jók lettek volna azok az interjúk, amiket akkoriban csináltam, de a lényeg, hogy van az én hard drive-omon és fiókjaimban egy piszok jelentős gyűjtemény saját fanzine-ekből, más fanzine-ekből, koncertfotókból, plakátokból, amit szeretnék közkinccsé tenni, így elkezdtem ezen dolgozni. A vasárnapi beszélgetésre megjelenik egy új Reaction, ami nem a 14. szám, hanem a Reaction: Nyitott Szemmel Archívum, amiben leírom picit az életem – maradt még pár meglepetés – aztán ’99-nél felvesszük a hardcore fonalat. Lesznek koncertfotók, plakátok, interjúk a Nyitott Szemmelből, ami után bevágok más fanzine-ekből érdekes kérdéseket és válaszokat, egészen 2003-ig, ez egy jó nagy csokor, 150 oldalban, ragasztott gerinccel.

Ez egyszeri nekifutás, vagy nem lesz utángyártás, vagy nem lesz ennyire klassz, és valami kompromisszumos módszerrel fog kijönni. 100 darabot rendeltem belőle, úgyhogy akinek kell, csapjon le rá. Szeretném folytatni is, egy újabb hároméves periódussal. Végtelen sok kép és plakát áll rendelkezésre, rengeteget csináltam abban az időben, és akadnak interjúk is. És ha már ez összejön, és lesz kedvem, energiám és érdeklődés, akkor előfordulhat, hogy a korai Reactionök is újrakiadásra kerülnek, még ha nem is százszázalékos formátumban, bár megérdemelnék. És itt ér körbe a történet.

Drukkolok, ezek remek tervek. Hoztam egy gyakorlati kérdést is, a fanzine-kiadás jóval komplexebb tevékenység, mint az online publikációk, elmeséled nagy vonalakban, miként válik a megírt anyagból fizikai formátum?

Ha jön egy ötlet, nálam elég ritkán fordul elő, hogy saját kútfőből írok 3-4 oldalt, inkább megíratom mással. Viccet félretéve, általában interjú formátumban járjuk körül az adott témát, felvázolom a projekt gerincét, felteszem a kérdéseim, begyűjtöm a válaszokat, hozzáteszem, amit kell, és ami elkészül, megy Annához korrektúrára egyből, folyamatában, egy Excel táblában vezetem, melyik cikk hol tart éppen, ha készül angol verzió, az hogy áll. Ha minden kész, jön a tördelés, majd lekérek egy mintanyomatot a nyomdából, és beigazítom a képeket, hogy minden jó nézzen ki, tehát egy bevett folyamat van már erre. InDesign programot használok egyébként, amit laikusoknak nem feltétlen ajánlanék, egyrészt mert túl messze vagyok attól a ponttól időben és térben, hogy megállapítsam, mennyire felhasználóbarát, és milyen szüzen beülni elé, mert már hozzánőtt a kezeimhez, együtt működünk. Végül pedig van egy jó nyomda, akikkel dolgozom.

Melyik részfolyamat a kedvenced és mi okozza a legtöbb macerát?

Számomra a legmacerásabb, és amit a legkevésbé szeretek az a promóció, a hírverés, életben tartani a social media felületeket, ez nekem nyűg. Szívesen találom ki a kérdéseket, beszélek az alanyokkal, ez összehoz egy csomó mindenkivel, akire felnézek, ez klassz. Utána elkészítem a végterméket, ez a második kreatív fázis, ezt is élvezem. Találkozom az emberekkel, akik olvassák. ez is nagyon király, ezt is imádom. 2021-ben is iszonyatosan jól esett a rengeteg támogatás, amit kaptam, a sok beszélgetés, hogy az emberek érdeklődnek. Fogni a szatyrot, lemenni bulikra, kipakolni, és minden koncert között ott állni a merch pultban, fejtegetni az életet, és látni, ahogy fogy a lap, baromi hálás feladat, szívesen csinálom.

De eltelik fél év, és ismét jön a háttérmunka, és ott tartok, hogy megint jelen kellene lenni facebookon, instagramon. Jó lenne, ha valaki ezt az online kommunikációt csinálná, ugyanakkor furcsa is lenne, ha keresnék valakit, és más beszélne az én nevemben. Fene tudja, hogy szükség lenne-e rá. Attól függ, mi a cél, nálam nyilván az, hogy eladjuk az újságot, nem a haszon miatt, egy-két fagylalt ára nem számít. De szeretem, büszke vagyok rá, és hiszem, hogy fontos, és kicsit próbálom befolyásolni az olvasókat, hogy bizonyos zenekarokra, illetve bizonyos kérdésekre figyeljenek oda, mert fontosak, megérdemlik a figyelmet. És annál hangosabb a szócsövem, minél több újság fogy. Szóval kellene egy piárfolyamat is, biztos el lehetne belőle többet is adni, ha lenne ilyen. De olyan lépéseket nem akarok tenni, hogy olyan neveket vonok be, akiknek nagyobb követőtábora van, de nem hallgatom itthon. Igaz, egy kicsit beszűkült így a történet, de majd lesz valami, a lényeg, hogy már van tartalom.

Az sem utolsó, hogy a Reaction angolul is megjelenik, és elérhető Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Németországban, illetve nálad is mindig akad egy-egy külföldi zine, miként sikerült kiépíteni ezeket a kapcsolatokat?

Az egész úgy indult, hogy a Bane-különszámot kihoztuk angolul is, tulajdonképpen az a verzió készült el először. Gyakorlatilag kapukat nyitott, még ha nem is terjesztői szinten, de az én szememet felnyitotta mindenképp, baromi jó élmény volt. Eljutott rengeteg helyre, mert a zenekar vitte magával, és láttam, hogy ez lehetséges, én is meg tudom csinálni. Így a hetedik számot is lefordítottam, és vittem magammal Csehországba, fesztiválra, ahol sikerült is eladni mindet. Szuper élmény volt, hogy egy hétvége alatt elment egy csomó újság, sok emberrel beszélgettem, elkezdtek épülni a kapcsolatok, és barátságok szövődtek. Nemzetközi fanzine-terjesztők egymásra találtak, előtte meg a nemzetközi Bane-rajongók találtak egymásra, és a két tábornak van átfedése, na azok a legjobb barátok. Onnantól kezdve beindult a dolog, az elején a fesztivál volt a kulcs, hogy vigyem ki külföldre, aztán a terjesztők szépen átvették a stafétabotot. Így ma már ki sem kell mozdulnom, hogy el tudjak belőle passzolni a határokon túl. És még így sem erőltettem meg magam tulajdonképpen. Igazából azért nem feküdtem rá jobban, mert van egy anyagi határa is a dolognak. Aki ismeri, megveszi, és úgy adja tovább. Ez így nekem sem fáj anyagilag, és működik.

Mit gondolsz, nagyobb kultúrája van külföldön a különféle zine-eknek mint itthon?

Ez azért tűnhet így, mert ilyenkor a külföld, az egész világ Magyarországgal szemben. Ha felmész a netre és azt látod, hogy a világ tele van fanzine-okkal, és mekkora a kultúrája máshol, az nem jelenti azt, hogy egy ugyanakkora ország, mint hazánk, ugyanannyi népességgel több magazint fel tudna mutatni, mint mi. Erre nem is igazán van adat. Vannak gócpontok, de ezek inkább emberekhez kötődnek semmint országokhoz. Az például, hogy sok amerikai fanzine van, nem reprezentatív. De vannak arcok, akiknek ez fontos, és terjesztenek, rengeteg újság szalad keresztül a kezükön és látod, hogy van network, jó termés.

Úgy döntöttem, én is beszállok ebbe, és vannak nálam mostanában angol nyelvű külföldi fanzine-ok, pár darab Amerikából, Hollandiából, Németországból és Ausztráliából is. Mi lehet ennél old schoolabb egyébként? Papíron dolgozunk, a zenei spektrum egy szűk részének alkategóriáját képviseljük, az olvasás sajnos már nem menő, és ráadásul nem online, szuperül le van szűkítve, ez a legkisebb közösség a világon, de világméretben azért mégsem annyira pici.

Tendencia a kazetták, vinylek reneszánsza, mit gondolsz, a nyomtatott fanzine-é is eljön, vagy már tart?

Jó ég tudja. Valamennyi visszatérés van. A 2000-es évek elejétől egyre kevésbé ment, aztán el is tudott tűnni, és most visszajött. A Reactionről eddig úgy beszéltünk, hogy két szakasza volt, a korai, és a kései, a hetedik számtól, de volt egy négy és feledik és egy ötödik szám, ami egyik blokkhoz sem tartozik, de mutatta, hogy nem igazán érdekel senkit, és én sem fektettem energiát a terjesztésbe, ami nyilván az én felelősségem is, de volt egy ilyen korszak, 2005 körül, amikor ez még nagyon nem volt jelen. Most meg foglalkozunk vele, vannak fanzine-ek, azt azért nem hiszem, hogy burjánzásnak indul, de valamilyen létező szintre visszajön. Ha belegondolunk, a könyvek, képregények, magazinok sosem tűntek el teljesen, és valószínűleg nem is fognak, mert jó dolgok, és értéket képviselnek.  

Sajnos elég későn fedeztem fel magamnak a Reactiont, az utolsó két szám van meg, úgyhogy beszéljünk azokról is egy kicsit bővebben, a tizenkettedik számból a kedvencem, a tanárok a hardcore-ban interjú-sorozatod, a tizenharmadikból pedig a roma identitás a hardcore-banra épülő cikk csokor, elmeséled, hogy jött a koncepció ötlete, és miként választottad ki az alanyaid?

Elsőkörben az, hogy ugyanarról a témáról megkérdezni több embert, és hogy az nem egy zenekarnak a kérdése, nem is az én ötletem, hanem Monyó, aki szintén Reaction-tag volt és talán a hatodik számhoz készítette a cikket, amiben turné sofőröknek küldte ki ugyanazt a kérdéssort, a sorozat elkészült, de végül csak a hetedik számban jelent meg, és ez egy király ötlet szerintem, de aztán nem nyúltam ehhez, csak ennél a számnál. A tanár téma szöget ütött a fejemben, mert lett egy csomó tanár ismerősöm a színtéren, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon miért vonzom őket, hisz gyerekkoromból nincsenek jó élményeim. De, igazából az iskola volt az, amit nem szerettem, és nem is ment jól. Szóval úgy gondoltam, megkérdezem tőlük mi vitte erre a pályára őket, és klassz lett a végeredmény.

Tanulságok?

Hogy jók ezek a projektek. A tanárokról kiderült, hogy ők is emberek, ezt persze eddig is tudtam. Szuper figurák, jó hozzáállással, barátokként is, és azért is, amit a hardcore-ban tesznek, ezért biztos vagyok abban is, hogy jó, szerethető tanárok, és így az ember már nem érti, hogy miért találkozik annyi kiégett és rosszindulatú emberrel a pedagógus szakmában.

A roma körkérdés pedig pontosan azt hozta, amit vártam, amit elképzelhetünk, hogy milyen kisebbségnek lenni. Vannak durva sztorik, de én sem mentem el a végsőkig, nem léptem ki a komfortzónámból, nem mentem el Szabolcsba, nem jártam végig a falvakat Miskolc környékén, és nem beszéltem olyanokkal, akinek volt valami konkrét, mélyen negatív élménye. És persze csinálhattam volna egy sorozatot azokról az arcokról, akiket bántottak cigányok, de ilyen történetet mindenki hallott már, mert nagy port kavarnak. Szóval semmi sem általánosítható, mindenhol csak emberek vannak, aki ezt nem hajlandó elfogadni, azt kellene felvilágosítani, de az újság ehhez a réteghez nem jutott el. Legalábbis én negatív visszajelzést nem kaptam.

Érdekes a problémafelvetés is, együtt üvöltjük az erről szóló dalszövegeket a zenekarokkal, de a közbeszédbe valamiért mégsem kerülnek be a témák. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

Az emberek nem feszegetik a komfortzónájukat, és a tényleges, nagy bajok nem is ebben a közegben vannak. A munkahelyeden meg végképp nem pedzegeted ezeket a kérdéseket. Én legalábbis biztosan így vagyok ezzel, nem akarok ebbe beleállni, örülök a sok home office-nak, megkímélem magam jó pár képtelen beszélgetéstől.

Az maga is hullámzó tendencia egyébként, hogy a hardcore mikor, mennyire politikus. A ’90-es években nagyon annak tartották, aztán elég apolitikus lett, de mindig mindkettő álláspontra volt példa. És mindig kell hozzá valaki, aki ezt belerakja. Mindig minden csak akkor lesz ott, látható, csak akkor fog bármi létezni, ha egy ember ezt láthatóvá teszi. Ebben a közösségben ezek mi vagyunk, ha azt akarjuk, hogy valamiről szó essen, azt szóba kell hozni. Szerencsére nem csak én vagyok ilyen. Szeretem, ahogy Marton Tomi a Gear-számok között beszél, nagyon fontos gondolatokat közvetít. Az Escalate is egy vállaltan politikus zenekar, és nagyon szeretek a Kriptába is járni, ami egy olyan csoportosulás, akik szintén nyíltan vállalják a nézőpontjukat. A Satelles is nagyon politikus zenekar, és ezt ők szélesebb körbe is viszik.

Miként jutottál arra, hogy ezeknek a tartalmaknak mindenképp helyet kell kapniuk az újságban?

Nyilván érnek hatások, ezeken ülök egy darabig, néha túl sokáig. A cigánysorsok cikk is régóta érlelődött már bennem. Abban a szituációban találtam magam, hogy több roma ismerősöm van, akikkel heti szinten beszélgetek, jól működő kapcsolatot ápolok velük, és kvázi látom az életüket a telefonomon, már amit megosztanak belőle, ettől beindultak a fogaskerekek az agyamban, hogy ez mennyire király, és mennyire érzékeny téma, de ülni kellett rajta egy jó darabig, míg megálmodtam, hogy is legyen.

A végszót is neked adom, részemről eszméletlen köszönöm!

Ez szívatás, bár én is mindig adok végszót, ami csodálatos módon mindig két sor, vagy egy. Köszönöm szépen a lehetőséget, örülök, hogy beszélgettünk. Baromi izgalmas, hogy mostanában ekkora érdeklődés övezi a munkámat, ez inspirál engem, és mozgat előre, szóval készülnek az új számok. Találkozzunk a koncerteken!