Fotó: Vitéz Marcell

Amikor az ember csatlakozik egy fesztivál szervezőbrigádjához mindenféle releváns tapasztalat nélkül, nem tudja mit vállal, még akkor sem, ha maga is tizenéve mozog az undergroundban, és azt hiszi, már mindent látott. Nem. Megtapasztalni, hogy úgy váltok egy önműködő egésszé, hogy mindenki hozzáteszi a saját kis szupererejét, leírhatatlan. Azzal tudtam támogatni a Hell Villt magam is, amiben (állítólag) jó vagyok: az írott szóval. Bár a „szociál médiákokoskodás” sem csak játék és mese, mégis utólag arra jutottam, nekem volt a legjobb munkám az egészben. Ugyan tavaly december vége óta a Hell Villel keltem, feküdtem, (rém)álmodtam, ez a félig bennfentes állapot a legszerencsésebb, hisz nekem tényleg csupán a közösségi platformjainkért kellett aggódnom. Nem mintha az ezeken való érvényülés nem lett volna néha idegtépő küldetés, de mégsem kellett egyeztetnem mindenféle szervekkel, az önkormányzattal, a zenekarokkal, elintéznem, hogy legyen profi színpad, hangosítás, tárgyalnom a szolgáltatókkal, összeraknom a menetrendet, előteremtenem az anyagi hátteret, ésatöbbi, ésatöbbi. Elképzelni azt, mennyi munka van egy háromnapos fesztivál mögött legalább annyira lehetetlen, mint felkészülni a nyári éjszaka csontba maró hidegségére: csak akkor szembesülsz vele igazán, amikor a bőrödön érzed. Annyi biztos, hogy abban a pillanatban, amikor péntek dél körül beléptem a fesztivál (hátsó) kapuján, egy jó mélyről indított sóhajjal kiűztem az összes, korábbról begyűjtött frusztráció - démont.

Igyekeztem mindenhol is ott lenni, ahol kell(ene). Amolyan minden lében kanál kettős ügynökként, koncertek előtt a zenekari beléptetésnél alkalmatlankodtam, hogy utána magam is kiskalózzá avanzsálódva fejest ugorjak a zenébe. (Óriási hálával tartozom Esztinek és Verának, és azoknak, akik vigyáztak ránk, hogy tartották a frontot a fesztivál legtávolabbi szegletében, és mindig időben utamra bocsátottak, amint felbőgött az első szarvas gitár.) Belegondolva, ilyenkor jól jött volna a korábban viccből emlegetett crew golf kocsi, vagy még inkább egy quad, de legalább pótoltam némileg a nagy home office-ozások okán kiesett kilométereket. Rekord gyorsan eltelt ez a három nap, és még ma is átjár az űr, ami a fesztivál után maradt, annyi minden kavarog bennem még mindig. Na de vissza a pusztába, hisz még el sem kezdődött a 17. Hell Vill.

2022.06.17. PÉNTEK

Nappali hőmérséklet: 30+

Éjszakai: 15-

Kedves Naplóm! Ugyan egész pontosan 16 lehetőségem lett volna rá, még nem jutottam el Hell Villre korábban, mégis, mikor befutottam a főhadiszállásra, olyan érzésem volt, mintha „család látogatnék”, a fellépők és a stáb jó részét már ismerem, a többiekkel is azonnal megvan a kémia, bár nem sok idő jut összecimborálni. Mégis, annyira motiválóan hat rám a légkör, hogy elhamarkodottan ki is jelentem, hogy én bizony mindenbe belefülelek érdemben. Természetesen a terv már fogantatása után megbukik,  sajnos annyira leköt a beléptetés, hogy az VLKN-t csak távolról hallgatom, persze így is dörren rendesen, de azért jó lett volna közelebbről megszemlélni kicsiny hazánk első crust supergroupját. Ami késik, eljön (ez a mondat lehetne akár a Mögött blog életfilozófiája is).

A Vodka For Kidsen már javában bólogatok, és örömmel konstatálom, hogy jól áll nekik a fesztivál színpad, egyáltalán nem érződik „első bálozó” mivoltuk. Számomra nem is volt kétség, hogy szabadtéri deszkákon is működni fog a kevertgőzös poszt-punk. Egyszerűen a kisujjukban van a minőségi szórakoztatás, így totál mindegy, hogy egy nyilvános WC, vagy épp egy profi szabadtéri színpad a helyszín, kiütnek, mint az a bizonyos kilépő feles, amit a másnapos fejfájásért szokás hibáztatni.

Engem meg közben hívogat a Nagyszínpad, ahol már javában szaggatja az ütemeket és a hallójáratokat a Heedless Elegance. Fesztivál körülmények közt még nem láttam őket, itt sem voltak éppen megszeppenve, pedig a fekete öltöny és a forró napsütés nem annyira jó barátok. Nem igazán csípek olyasmit, ami metal is meg kóros is, de ez az „úriember - core” mindig udvariasan a színpad elé szögez, napszaktól és helyszíntől függetlenül. Pedig indulni is kéne vissza, de azért a Grace-ért még nyomok egy hátraarcot, mégiscsak az a kedvenc dalom tőlük.Fotó: Bands Through The Lens

Nem titok, hogy a természetes közegem leginkább a Kisszínpadra és környékére koncentrálódik aznap, az Anchorless Bodies kicsit tovább is marasztal, mint tervezem. Már évekkel ezelőtt elsőre megragadt a sajátos, dühös mélabú, ami átjárja a zenéjüket, de valami hiányzott, aztán amikor magyarra váltottak, minden a helyére került, és így váltak már a Testet Ölttel menthetetlenül a szívem egyik kis csücskévé.

Sosem tartoztam a leghűségesebb The Idoru és Subscribe fanok közé, de 2019-et legalább azért lehet szeretni, hogy visszahozta mindkét zenekart. A Hell Vill-es koncertjeiket nézve örömmel konstatálom mindkét produkció láttán, hogy mintha a bandák csupán egy hosszabb hibernációból ébredtek volna: a The Idoru cseppet sem vesztett játékos önfeledtségéből, ami náluk instant szimpátia teremtő. Ugyan ma már egy Subscribe koncert sem a fékevesztett, kiszámíthatatlan vehemenciájáról hírhedt, azon, amit eddig megírtak valahogy nem fog az idő, és a mai napig van benne akkora kraft, hogy megszólítsa az utánunk jövő generációkat, és a színpad előtt tartsa a régieket is, ez már majdnem szupererő…

Na de visszahív a Kisszínpad, a vonalban a Satelles.  Nekik már elég rég bérelt helyük van az említett, egyre több szögletűvé váló szívemben. (Biosz tanár anyukám most erőteljesen ráncolja a szemöldökét.) Ugyan számomra az izzadtságcserélős klub koncertjeik a top, most iszonyat jól működnek fesztivál színpadon is. Miközben valósággal elszublimál a kordon az energiáktól, az jut eszembe, hogy a Hell Vill szív-lélek zenekarai úgy működnek, akár egy nagycsalád, az ügy közös, csupán a kifejezésmód más. Itt a TOUCH is, akiket hallgatva mindig önmagam lehetek, vagy a PETOFI, akikkel végre ki lehet engedni minden görcsösen benn tartott levegőt. Ilyen ez a hardcore/punk szakma.

Persze azért bírom a metalt is, de még hogy. Az Omega Diatribe egy jól időzített, Chuck Norrisos pörgőrúgással veszi birtokba a Kisszínpadot, hogy felrázza azt is, aki már elpilledt. Kifejezetten jól működik a rögtönzött kardio edzéssel vegyített málházás, mozogni egészséges, főleg ilyen cidriben, én meg közben megállapítom, hogy ugyan a srácok bármilyen deszkán ugyanolyan elánnal nyomulnak mindig, ezt már bizony kinőtték. Szerintem. De nincs idő sokat gondolkozni ezen, Quixotic már javában szórja az ütemet a Közösségi Téren, miközben a színpad már az As Karma Brings-é. A deathcore nem a kedvencem, de bennük sokkal több van, és az sem utolsó, hogy mindezt a műfajra annyira jellemző (ál)keménykedés és görcs nélkül tálalják, hogy bármelyik brutál death banda mellett is simán mutogatnám őket.

A módszeres aprítás után kifejezetten jól esik elszállni a Shell Beach-el, a vad fesztiválsztorijaikról is hírhedt brigád annyira át tud szellemülni a színpadon, hogy megszűnik idő és tér, Somló Pali meg miket penget már?! Jó lenne már hallgatni az új lemezt egyben. Megtépázott hallójárataim még tovább kezelem némi synth wave dózissal Quixotictól, aki egyébként maratoni szettel készül, és napfelkeltéig bolondítja a dallamokat, a legelvetemültebb keménymag örömére, de mindezt sajnos már csak másnap tudom meg, hisz már javában pihentetek a szombatra.

Fotó: Vitéz Marcell

2022.06.18. SZOMBAT

Energiaszint: vészesen alacsony

Lelkesedés: töretlen

A szombat a fellépőket és a két színpad közti ingázást tekintve nagyobb fejtörést okoz, hisz ezúttal a Nagyszínpadot is jórészt a szerelem-zenekaraim árasztják el, illetve a Csala Berci (music360) szervezte beszélgetésekről sem akarok lemaradni, úgyhogy már egykor belecsapok a lecsóba. Jól esik hallgatni, ahogy a „hőseim”, akiknek kedvenc klubkoncertjeimet köszönhetem, mesélnek arról, ők miként látják a magyar underground jelenlegi helyzetét (részletes összefoglaló itt), látni azt a szenvedélyt, ahogy Kókai Barni (Barber' s Art, The Southern Oracle) és Nagy Viktor (Mihaszna Film, Téveszme) mesélnek arról, milyen minőséget alkotni ebben a közösségi médiá(t)kok által felpörgetett és uralt világban (részletes összefoglaló itt). Ott is marasztalnak a beszélgetés végéig, így sajnos a Kisszínpadot nyitó estendenről lemaradok. Korábban már láttam őket a Robotban, és elhiheted, érdemesek a figyelmedre. Másrészt, számomra elnyerték a fesztivál leglelkesebb zenekara címet, hisz rájuk aggattuk fel az első karszalagokat még pénteken. Na de irány a Nagyszínpad, hangol a nemecsek. A tűző napon, a harminc fokban olyan koncertet rittyentenek, amit csupa nagybetűvel kellene beleírni a történelembe: a legmásnaposabbakat is visszarántják az életbe, és az is bebizonyosodik, hogy 20 ember legalább akkora port kavar, mint 100.

Többen féltünk attól, vajh’ hogy működik majd a BORU délután négykor, tűző napsütésben. Nos, köszöni jól, akármennyire is introvertált a zene, olyan szuggesztív és hipnotikus atmoszférája van, hogy beborít és megborít (sic!) bárhol, bármikor. Az sem elhanyagolható persze, hogy úgy megdörrennek, hogy beleremeg az összes Toi Toi. A pokolban ennél jóval melegebb lehet, nem árt felkészülni…

Mindeközben odaát is borzolódnak a kedélyek, Stubbornéké a tér, az összes. Kedvenc „Kaldi Ferink” (Kaldenekker Ferenc – basszusgitár) ez alkalommal sem hagyja ki, az ezúttal igen hosszúra nyújtott tiszteletkörét a közönségben, Halák Árpi (ének) pedig még egy bukfencet is nyom. A közönségbe bele. Rengetegszer láttam már őket, egyszerűen nem tudnak hibázni, sem leállni, tarolnak most is, és ez így helyes.

Fotó: Bands Through The Lens

Közben már Heartlapse-ék próbálgatják a hangjukat túloldalt, úgyhogy Csipke balra el (vagy jobbra, fene se emlékszik már, de mindegy is). Számomra a srácok jóval többek, mint egy metalcore banda, annyira komplex, annyira rétegelt a zenéjük, hogy nehezen találnak utat hozzád, de ha eljön ez a pillanat, már menthetetlenül függővé válsz.  Öröm látni, hogy többeknél ez a bizonyos perc épp most jött el.

Közben a NuSkullos kiskalózpajtik elmesélik, mekkora menőség, hogy a beer pong kupa nyertes „fiúcsapata”, annyira lovagias, hogy a második helyezett csajoknak adja a nyereményt, és a kvíz is jól sikerül. A kérdéseket látva megállapítom, hogy sosem leszek okosabb, mint a Völgyesi…

Ezen szánakozom még akkor is, amikor már a The Southern Oracle gyalulja az ütemet és a népet a Nagyszínpadról. Tudod, nekem egyedül mi jött le abból, ahogy Kókai Barni a közönséget hecceli? Annyi, hogy ő bizony jól érzi magát, és elmosolyodok. Túltolta? Igen. Előfordul. Mindenkivel. Kit érdekel, jó koncert volt és egy fesztiválon mindenki mindig jobban elengedi magát. De ha nálad az kiveri a biztosítékot, ha az egyik fellépő frontembere nem úgy viselkedik, ahogy te azt elvárod tőle, az is rendben van, nem vagyunk egyformák, szerencsére. De az, hogy ez annyira túl lett lihegve időközben, hogy már a zenekar maga is szükségét érzi, hogy állást foglaljon a témában, szerintem gáz, mert egy olyan tendenciát erősít, ami nem méltó az underground életérzéshez.

Na de hallgassuk bele inkább a BIPØLARISba. Ők sem épp könnyű olvasmány, mégis egyre többeknél talál nyitott fülekre ez a keserédes progresszív hardcore, a remek szövegek mellett Kis Ádám basszusjátékába is bele lehet feledkezni, és van itt minden, pogó, csorda vokál, evezés, gyulladás, magas lángon égés, mélyrepülés, hidegrázás: „Körbevesz, magamba szívom, körbevesz magába szív.”

Anno sosem sikerült eljutnom Isten Háta Mögött koncertre, a Nagyúrhoz viszont már többször volt szerencsém, a tavalyi, Fekete Zajos bemutatkozásukat is beleértve. Sosem volt kenyerem a hasonlítgatás, de azért velük kapcsolatban mindig eszembe jut a valami új és valami régi egyidejűsége, a legnemesebb értelemben. Valami régi, hisz kipróbált zenészekről van szó, akik sosem tagadták meg gyökereiket, de nem is óhajtják meglovagolni a korábbi hírnevet (sajnos ez a nézőszámokon is látszik). Valami új, mert számomra olyasmit sikerült az undergroundba csempészniük, ami eddig nem volt jelen, meglepően közérthető formában. Bánom is eléggé, hogy nem tudunk együtt átsétálni a Téveszmére, de a kánont majd bepótlom legközelebb, múltkor már egész jól ment.

Fotó: Bands Through The Lens

Gondolom nem lep meg, ha azt mondom, hogy számomra a Téveszme koncert a fesztivál katarzisa. Az egy dolog, hogy a Nagyszínpad kordona is pillanatok alatt dobbantóvá avanzsál, és ritkán látni ennyi vígan úszkálót ember tengeren. Megnyugtat a tudat, hogy olyanok vigyáznak ránk, akik tisztában vannak azzal, mit vállalnak, és profin kezelik a helyzetet, és állandóan rácáfolnak a „szekusokkal” szemben támasztott előítéletekre. Ami eszméletlen megérint, az az önfeledtség. Mindenki életében jelen van a sötétség, de ott, abban a pillanatban ahogy a bőrömön érzem, amint a hömpölygő tömeg egy szívvé és ugyanazzá a lélegzetté válik, pár percre elhiszem, hogy mindig süthet a nap. Szentimentális, tudom, de belőlem bizony feltörnek a könnyek, és csak annyit tudok odasúgni Somának (a Hell Vill apukája, BIPØLARIS), amikor sikerül elcsípnem pár pillanatra, hogy b*szd ki, megcsináltátok, megcsináltuk! „Az arany attól nemesfém, hogy a túlnyomás pörölye kovácsolta meg a mélység üllőjén” Sá-lá -lá!

A Shapat Terror térít magamhoz egy pillanatra, hogy aztán elrepítsen, csak a jó ég tudja hová, a legbelsőbb bugyraimba, egy különös szűrőn át, ahol megszűnik a távolság, és befagy a segg az idő. Ott is ragadok szinte az est teljes hátralévő részére, pedig még nem sejtem, hogy a „Tyű, b*szd meg!” csak most jön. (Mögött - szótár: „Tyű b*szd meg!” és/vagy „Azt a k*rva!”: Egy koncert/fesztivál keretein belül elhangzó, jóleső felkiáltás, kifejezvén meglepettségünket egy addig nem látott/kevésbé hallgatott zenekar/előadó irányába, amikor is tesz róla, hogy ezentúl menthetetlenül a rabjává váljunk.) Számomra az emlegetett felkiáltás okozója a Berriloom and the Doom, ott is felejtem magam a produkció majdnem teljes idejére. Elképesztőek, bár annyi sejtésem volt, hogy amihez Kovács Gábornak köze van, az rossz nem lehet, (mégiscsak az Orion Dawn az ultimate kedvenc hazai zenekarom), de azért erre nem számítok. Ott kapnak fel, ahol a Shapat hagyott, és csak pörgünk és pörgünk, hogy beleszédülök.

Aztán jött még egy igen kellemes csalódás, HOCUSPONYék. Akikről mindenki azt gondolta, a Hell Vill kakukktojáskái, akkora bulit varázsolnak, hogy öröm nézni. Némileg ódzkodok attól, mi sül ki ebből, de már az első dalnál elszáll minden kétségem, és lelkesen, vigyorogva táncikálok, ameddig bírok, és örömmel konstatálom, hogy újabb előadóval bővült a lejátszási listám, mert ezek a srácok bizony nem „puha fiúk”.

Számomra az est záróakkordja HOLI. Őszintén, nem hallgatok rapet, de HOLIT csak szeretni lehet, így meg, hogy a HOCUSPONY közreműködésével kap némi metalosabb felütést, még jobban hat a „spiripoprap”. Utána sajnos fel is adom, így a Rokcsé All Stars fergeteges afteréről lemaradok, ideje lesz meglátogatnom a Vittulát.

Fotó: Vitéz Marcell

2022.06.19. VASÁRNAP

„Felsőtárkány, ott lakik a belső sárkány” – visszhangzik a fejemben, Nagy Viktor mantrája, mikor utoljára autózunk a fesztiválterület felé. Beérve kissé sokkol a látvány, a két színpadnak már hűlt helye, bár ahogy hallom, a Lazarvs is jócskán adhatna órát módszeres bontásból, vehemenciájukat ismerve az is csoda, hogy maradt még mit pakolni, a koncert után.

Azért még egy utolsó bundáskenyérre és kávéra jó vagyok Wömbätéknál. „Úgy csinálom mintha otthon csinálnátok!” – á, dehogy, annál ez a madárlátta verzió sokkal finomabb. Apropó kaja,  a hot dog mindig életmentő, de a Borraccho - burritót és a Wömbät - kávét és villásreggelit nem übereli semmi, a világ végéig elélnék rajta. Átérve a Közösségi Térre megkönnyebülten konstatálom, hogy Soma tolmácsolásában sokkal jobban hangzik a Téveszme - klasszikus, mint tőlem a fürdőben, de halkan, iszonyatosan halkan azért vele dúdolom, hogy „Minden álmom úgy élem, hogy együtt lélegezzek vele, de ha pusztulását kell majd néznem semmiképp se haljak bele”,. Aznapra is jut egy „Azt a k*rva!”, méghozzá a Midwest Roomnak köszönhetően, rengetegszer szeretném még hallani, ahogy Bianka leénekli az eget, számomra ez a végszó.  

Míg hagyom, hogy a visszaúton eluralkodjanak rajtam a korai elvonási tünetek, azon agyalok, hogy a Hell Vill több, mint egy fesztivál. Itt a legmenőbb felvarrós mellény gazdája egy vér szimpatikus eb, a legapróbb nép is jól érezheti magát. Itt ismerősök mosolyognak vissza rád a pultokból, vagy épp bólogatnak veled ütemre, elmosódik a fellépők és közönség közti határ, és az önkéntesek a hangulatfelelősök két meló közt. Két dolgot sajnálok, egyrészt, hogy nem jutott idő kreatívkodni a Babicskával és kipróbálni a Vittula társasjátékait - félek, sose tudom meg, mi az a Dixit - másrészt, hogy olyan kevés idő jutott a bandázásra, pedig számomra rengeteg, alig látott fontos ember (zenész, kolléga, szaki) tiszteletét tette a 17. Hell Villen, és sikerült egy csomó feledhetetlen, új ismeretséget is kötni. Ami biztos, a Hell Vill családias jellege örök, és ami a legfontosabb, hogy ez a rendezvény számomra már egy újabb menedék, ahová ezentúl hazamehetek, mert „Körbevesz magamba szívom, körbe vesz magába szív”, bárhol is legyen.

Fotó: Vitéz Marcell

RÁADÁS

Jó szokásomhoz híven most sem hagytam kérdés nélkül kistársaim, epilógus gyanánt íme pár szösszenet arról, miként látták az idei eseményt néhányan a Hell Vill Crew tagjai közül.

Miareczki Gréta (főszervező, a Hell Vill anyuja): "Nem szeretnék túlságosan szentimentális és terjengős lenni ismét, de aki egy kicsit ismer, az pontosan tudja, hogy most mi következik: Hiába telt el több, mint egy (kettő, haha)  hónap a 17. Hell Vill Fesztivál óta, azóta is nehéz szavakba önteni, hogy milyen érzés volt ott lenni, és mindezt átélni - pedig az eltelt idő alatt számtalan fellépővel, fesztiválozóval, baráttal és segítővel találkoztam újra és újra össze egy-egy rendezvényen, és dumáltuk át “tövitől a hegyiig” az eseményeket, mégis mindig arra jutok, hogy végül is ezért érdemes ezt csinálni. Emlékszem a fesztivál előtti hetekben a bennem érlelődő kételyek, a munka, a 4 óra alvások és az izgalom vegyülő érzésére. Ez egy olyan dolog, amit szinte lehetetlen leírni, hiszen ez nem csak a sajátom volt, hanem mindenkié, a teljes szervező brigádé és azoké, akik végül 120%-osan odatették magukat a helyszínen… Valószínűleg nincs annyi karakter, hogy leírjam a teljes sort, hogy kiknek és mennyire mérhetetlenül hálás voltam ebben az időszakban és vagyok azóta is.

Emlékszem még arra is, amikor a kezdés előtt pár nappal megérkeztem a felsőtárkányi birtokra :), ahol épp az önkéntesek csapatépítőjét tartották Zalánék és körbenézve (az első mézes pálesz után) azt éreztem, hogy “na igen, megjöttünk”, akkor most már minden sínen és ez így folytatódott a következő napokban. Mindenki tudta, hogy mit csinál meg hova megy, és láttam a megfeszített tempót, de leginkább azt, hogy a semmiből konkrétan felépült egy fesztivál. Ott voltam, amikor megérkeztek az első fesztiválozók, és átélhettem, amikor a VLKN lejátszotta az első hangokat - mit ne mondjak, azóta is libabőrös vagyok ettől az emléktől, hiszen akkor vált valósággá az egész, akkor értünk haza.

Könnyű felidézni a két rohangálás közti koncerteket (és Hell Vill instasztorikat, hihi ) és azt a végtelen mennyiségű mosolyt, pacsit, ölelést, bátorítást, amit kaptam - külön kiemelném a Tubicrew áldozatos munkáját, nélkülük biztos nem úgy éltem volna át a fesztivál valódi fesztivál mivoltát, ahogy sikerült! Nagyon sokat gondolkodtam, hogy vajon tudnék-e kiemelni koncertélményt a fesztiválról, de valójában nem, hiszen mindegyik pont úgy és ott volt, ahogy annak rendje és ideje megkívánta, mindenki beletett mindent - de titkon amúgy nyilván gyakran azon kaptam magam, hogy azon nevetgélek (magamban? :D), hogy milyen érdekes élmény például a BORU-konyó tűző napsütésben, a Bükkel a háttérben.

Ha feleleveníthetek még egy emléket, az biztos, hogy az, amikor vasárnap felébredvén és körbenézve elsírtam magam. Akkor zuhant le minden a lelkemről, a jó és a rossz is - az, hogy ott voltam, voltatok, leginkább voltunk és egy nagy közös egésszé formálódhatott és formálódott is az egész.Végszónak így csak annyit mondanék, hogy végtére is, gyertek el, nézzétek és tapasztaljátok meg magatok, hogy újra, együtt át tudjuk élni ezeket az élményeket - ígérem, mi ismét a maximális pokol lángokkal fogunk égni és küzdeni ezért!

Csala Bertalan (music360): „Nem tudok elfogulatlanul beszélni a HellVill-ről, mert én is érintett voltam benne, a music360-nal szerveztem a szombati napra két remekül sikerült pódiumbeszélgetést (ha érdekel, miről szóltak, csekkold le a music360 oldalán a beszámolókat!). A saját programjaim után természetesen ott maradtam mulatozni. Röviden: imádtam az egészet! Töredelmesen bevallom, hogy soha előtte nem jártam még HellVill-en, úgyhogy összehasonlítani nem tudom a korábbiakkal. A többiek azt mondták, hogy a Nyolcasban is rohadt meleg volt, nos, hőmérsékletből itt sem volt hiány, árnyékból már annál inkább. De egyébként semmi más gond nem volt. A környezet csodálatos, a koncertek jól szóltak, a fröccs nem volt szar (sőt), szóval az alap dolgok is rendben voltak. Rendesen megfigyeltem Felsőtárkányt is, mivel el kellett mennem a beszélgetések után a szállásra lepakolni, aztán gyalog vissza (45 perc séta). A The Southern Oracle bulijának a végére értem vissza. Az egész koncert világszínvonal volt, kivéve talán a közönség árnyékban ülő részének ilyen mértékű ekézését. Az nekem egy kicsit már sok volt. Persze megértem valahol Barnit, engem is zavarni szokott, ha a koncertjeimen passzivitás van, de itt a körülmények mások voltak, mint egy klub bulin – egy fesztiválon alapból van egy csomó ember, aki csak lézeng, beül az árnyékba, belehallgat ebbe-abba. A HellVill-en ez annyival volt súlyosabb, hogy 3 helyen volt csak minimális árnyék, abból az egyik a Nagyszínpad melletti büfénél... Szóval én tökre megértem azokat is, akik oda menekültek a száz fok meleg elől, és nem volt kedvük kimenni onnan, és agyonveretni magukat a TSO pitben. Az este fénypontja számomra természetesen a Shapat Terror Kisszínpados fellépése volt. A srácokat mindig öröm hallani, de azt hiszem, mostanára ért össze ez a trio felállás. Feszes, de kellően laza, húzós, hatalmas riffekkel és vigyorgással teli koncert volt! És záródalnak a Látomás az egész világ, aaaaahdejóvolt! Remek volt látni, ahogy a legkisebbek is vidáman szaladgálnak zajvédővel a fülükön. Egyébként ez is egy nagy pluszpont, hogy a fesztivál a lehetőségekhez képes maximálisan állat és gyerekbarát volt!

Fesztiválozóként nem éreztem semmi technikai hiányt, minden ment patika módon, a színpadok jól szóltak, a zenekarok pedig rendesen odatették magukat. De az egész sava-borsát a családias, DIY hangulat adta. A szervezőknek benne van a szíve-lelke és a kezdeti nehézségeket szépen leküzdve, hiánypótló fesztivált raktak össze! Szerintem a három nap alatt mindegyikük Guinness-rekord mennyiségűt talpalt le, természetesen Andi, veled az élen!(nevet) A Food Not Bombs pedig remek dolgokat főzött ránk, és nagyon jó arcok is, támogassátok őket! Szükség van az ilyen fasza szubkulturális szabadtéri összejövetelekre, úgyhogy jövőre ott tali!”

Nagy Viktor (Téveszme, Mihaszna Film): „Úgy tűnik, a Hellvillágosodás korába léptünk, legalábbis számomra kifejezetten reményteli volt látni, hogy az underground módszeresen kivéreztetett hulláján, tetszhalott testén új hajtások születnek: a legkiválóbb döntés volt a Hell Vill törzsközönségét és az egri borvidék legendás rockkatonáit ily módon fuzionálni. Nagyon nagy szintlépés következett be, hála az iszonyat profizmussal operáló szervezőknek, amely Dunán innen és túl összefogott, hogy nyugati színvonalú fesztiválélményt varázsoljon a pusztába. A sok-sok egri gyökerű szervező és önkéntes mellett mi sem akartuk CH haverommal kihagyni az ingyenmunka lehetőségét, szóval nagyjából végig is kameráztuk a fesztivált.

Eközben tűnt fel, hogy nem is olyan szellős a program, sőt inkább sűrű. Olyannyira, hogy igyekezetünk ellenére is lemaradtunk a produkciók közel feléről. Ahová viszont eljutottunk, ott garantáltan lelkes banda és érdeklődők voltak, napszaktól függetlenül. Hősies UV - és szúnyogtűrés közepette ment a buli, a széles mosolyoktól egészen a brutális moshpitekig terjedt a jókedv skálája. A dimbes-dombos, erdős-mezős helyszín pedig kifejezetten érdekes ízt adott a villanygitáros hőzöngéseknek, meg mertem volna esküdni, hogy Frodót és Samut láttam Brii felé tartani, csak Nazgûlnak nézhették az aktuális fellépőket, és távol maradtak.(nevet)

Jöhet a következő ugyanitt, veletek, és még többen!”

Fotó: Bands Through The Lens

Németh Attila ’Soma’ (BIPØLARIS, főszervező, a Hell Vill alapítója):

„Az életem sodra miatt egyre nehezebb létrehozni ezt a rendezvényt. Nehéz a megújulás, és az emberek is nehezen kezelik a változásokat. A Hell Vill egy örömünnep, ami a zenei és az alkotói szabadságról kell, hogy szóljon. Ezt sokan nem értik meg, nem fogják fel, de valójában nem is akarják megérteni, inkább kapaszkodókat keresnek, hogy mibe is köthessenek bele, milyen indokot keressenek arra, hogy ne jöjjenek el a rendezvényre, és ezt másoknak is büszkén mondhassák el. Ez minden évben jelen volt, de talán idén éltem meg eddig a legnehezebben. Idén, amikor a legnagyobb szükség lett volna mindenkire… Ez van… az élet nem habostorta….

Ettől függetlenül a 17 év elmúltával elmondhatom, hogy a Hell Vill él, és élni is fog. A dac hajtja. A „majd én megmutatom”, a kitartás, és az a remény, amit a fesztiválozók táplálnak a szervezők felé, hogy jövőre is kerüljön megszervezésre. Ez így is lesz. Hogy hol és milyen kereteken belül, az a jövő zenéje, de lesz.

Fantasztikus élmény volt látni, hogy mennyien összejöttünk és milyen jó volt a kémia a rendezvényen jelenlévő összes ember közt, legyen az szervező, látogató, hangtechnikus vagy pultos. Hálás vagyok mindenkinek, aki dolgozott érte, vagy ellátogatott a rendezvényre. Őszintén hálás.”
Forrás: Ópiumbarlang

Ezúton is örök hála az utánozhatatatlan Bands Through The Lens - Lajosnak és Vitéz Marcinak a csoda fotókért, az Ópiumbarlangos cimbiknek a mém-ellátásért, Grétának, Bercinek, Viktornak és Somának pedig, hogy meséltek. 

Csipke