„ - Mégis, mi a franc ez? Nem magyar, ráadásul "trúmetál"?

 - Fasza retro speed/thrash, persze egy jó adag "trúmetál" hatással. És miért baj, hogy nem magyar? Nincs kőbe vésve, hogy miről írhatunk.

 - De ez olyan avíttos… Most tényleg muszáj?

- Persze, a jó zene nem skatulyafüggő. Meg amúgy is, hallgass csak bele, rohadtul meggyőző. Én csak a debütlemezüket vágom, a 2015-ös Pulses of Pleasure k*rva jó anyag, és nagy meglepetés volt számomra, noha a sokadik retro metal feltámadás számtalan semmirekellő csapatot kitermelt, még az akkori dömpingből is maradandónak bizonyult, rendre lejátszóba kerül itthon. Utána viszont elengedtük egymás kezét a srácokkal, sem a kettes Feed Me Violence, sem a Surge of Insanity koncertlemez nem talált meg, nem is erőltettem a dolgot. Nagyon úgy tűnt, hogy „egylemezes” kapcsolatban maradunk az idők végezetéig, az új korong híre se hozott tűzbe, persze azért kíváncsiságból belehallgattam és az első szám felénél rá kellett döbbenjek, hogy alaposan alulbecsültem a belga fiatalokat.

- Oké, de Te kajálod az efféléket… Mit ad másoknak?

- Mondjuk szélesebb látókört és magasabb vérnyomást. Ez a tíz tételt számláló dalcsokor ugyanis kib*szott mániákus riff orgia, tűzben edzett acélból kovácsolva, amiért Joey DeMaio valószínűleg a fél karját odaadná, hogy egyszer még hasonlóra legyen képes. Mindez olyan nóták formájába öntve, ahol egyetlen gyenge pillanat sincs és lassan tanítóikra is köröket vernek, a nyitó Hissing in Cressendo kapásból leviszi a fejed. Ja, totálisan a ’80-as évek szellemiségében fogant alkotásról beszélünk, így aki nem bírja az olyan hősöket, mint a Judas Priest, az Exciter vagy a Razor, jobb, ha máris lapoz.

- Na, helyén vagyunk, negyven éves old school panelek.

- Most mi van akkor, ha old school? Hardcore-ban jó, metalban nem? "Mennyémá’". Hát ahogy az elb*szott bundesliga frizurás Joe bekiabál a második számnál, hogy „Die, Die For Me”, mekkora már? Az ember legszívesebben egy pallost lóbálna a feje fölött, és kettéhasítaná az efféle értetlenkedőket. Ott a kiváló harmóniákkal operáló, picit Mercyful Fate/King Diamond ízű Forgotten Memories (totál libabőr), vagy a hömpölygős My World, kizárt, hogy ne kezdj el bólogatni. Persze, igazából az eredetiség nem erősségük, harmadikra is szinte kötelezően jön a balladisztikusabb darab, viszont a dalok jók és van karakterük, mi kell még? Ja, faszán összerakott a 12 oldalas booklet is, tisztára, mintha felrobbantották volna az Annihilator ’Metal’ cmű lemezének borítóját, bár az amúgy is szar volt.

- Eh, oké, lemezen elmegy, koncerten viszont tuti unalmas lehet ez a sikoltozós sikálás.

- Ahha, ja, kérdezd már meg azokat, akik látták őket 2015-ben a Dürer kistermében, vagy a 2018-as Rockmaratonon, rohadtul nem ezt mondták azok sem, akiknek ez volt az első találkozása a bandával. Amúgy meg hamarosan ismét nálunk csapatnak, szóval "takaroggyá’" elfelé a Lowland fesztiválra, mert ott lehet elcsípni őket egy rakás fasza külföldi és hazai csapat társaságában. "Baszki", még a Sadistic Intent is fellép, meg a deathrasher macákból álló Crypta, hogy a Gutalax vécégrindjáról ne is beszéljünk, de Martin Schirenc is itt lesz, hogy kedvenc Pungent Stench dalaival szórakoztasson (Been Caught… pólót, most!). Mit akarsz még, új "Metalikát?"

Pál Szabolcs írása