Fotó: Kieron 

Ha azt állítanám, hogy az Overcast a mindennapi hallgatnivalóim része, az nem lenne igaz. Nem feltétlen mozgok otthonosan ezekben a műfajokban már, DE élőben mindig meglepnek, és megtalálnak "akaratlan", rengeteget tud adni egy-egy koncertjük. A 2022-ben kezdődött "revitalizáció" apropóján a 'Cast "legfrissebb" tagjával, Lucával és az énekes, alapító Árposszal szemezgettünk az elmúlt 24 év történéseiből, de szóba került az is, mi képes életben tartani egy zenekart, több, mint 20 éven át...

Hihetetlen, de ’99-ben alakult a banda, és kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan jelen van a hazai undergroundban. Ami ezzel kapcsolatban szerintem felütésként érdekes lehet, mi a fő motiváció arra, hogy rendületlenül menjetek tovább?

Árposz: Ez egy nagyon jó kérdés. Több, mint két évtizede létezünk aktív vagy “hibernált” állapotban és gyakran szögezik nekünk, hogy “...eddig, még hogyhogy nem hallottam rólatok?” Erre nyilván nem tudok válaszolni. A lényeg az, hogy aki egy koncert után felteszi nekünk ezt a kérdést, az ott és akkor már hallott rólunk, és valamilyen formában hatottunk rá, reakciót váltottunk ki. Ezek az élmények, érzelmek, benyomások nem feltétlenül pozitívak, de az Overcast célja nem is az, hogy kiszolgálja az igényeket. Mi magunkat adjuk, a zenénkkel és a színpadi jelenlétünkkel reagálunk olyan kérdésekre, amik minket foglalkoztatnak. Az előadásmódunk lehet valaki számára lenyűgöző, másnak megbotránkoztató, és biztos akad olyan is, akit totál hidegen hagy.

Borító: Benkő Bálint

Azt hiszem, minden hobbi firkásznak megvan a maga mumusa. Számomra az ismertetőírás az. A tárgyilagosságot már rég elengedtem, mégis, eszméletlen nehéz virtuális papírra vetnem azt az érzelmi kavalkádot, ami bennem rezonál, ha a velőmbe vág egy-egy album. Állítólag jóval könnyebb arról írni, amit feltétel nélkül szeretsz, hát, ezzel vitatkoznék…. De meglehet, hogy ebben (is) fordítva működöm, mint az átlag…

Makó Dávid sem átlagos ember. Akár megérint, akár hidegen hagy a The Devil’s Trade projektje, nem hiszem, hogy az őszinteségét valaha is meg lehetett volna kérdőjelezni, sem olyan váddal illetni, hogy hagyta volna magát elsodorni, még ha az árral szemben is kellett talpon maradnia. Utoljára épp The Call of the Iron Peak- lemeze kapcsán vetemedtem arra, hogy megpróbáljam leírni, mit is jelent számomra a The Devil’s Trade, lássuk, sikerült-e újfenn megugrani az akkor igen magasra tett lécet. Spoiler: naná!

Na de, szem becsuk, lejátszó indít, irány a feltérképezetlen misztikum…

„Kimenék én ajtóm elejébe…” A táj ismerős, a The Call of the Iron Peak már egyszer elhozott ide, a koromsötétbe, ahol a csendnek is jelentősége van, mégis ez most valahogy más, egy eddig fel nem fedezett, keserédes dimenzió magadban, mégsem idegen. A magasságok és mélységek kiszámíthatatlannak tűnő, feszült dinamikája nem múlik, sőt, a kontraszt csak felerősödik, olyan intenzitással és erővel képes a föld alá vinni, oda, ahonnan már nincs lejjebb, hogy beleremeg test és lélek. De ez legalább egy otthonos pokol, hisz jártál már itt, ugyanúgy megszenveded, de legalább a túlélési stratégiád már adott, így a „jól létezés” már nem csupán, mint elérhetetlen illúzió lebeg a szemed előtt. Persze, csakis akkor, ha el tudod végre fogadni, hogy ami egyszer eltört, azt maximum megragasztani lehet, ugyanolyan már nem lesz soha, mint azelőtt, de épp ettől billen helyre a mérleg, még ha a vihart ott belül csupán csak elcsendesíteni tudod is…

Ez a nyolc tétel már jóval megfontoltabban, érettebben feszegeti határait, kevésbé zsigeribb módon lépi át a komfortzónákat. Az önelemzés folytonos, de már vannak tanulságok, és kitekintés, pont ott, és akkor, ahol szükséges. Finoman, mégis épp annyira direkt formában, hogy megértsd. A Vidékek vannak idebenn tartogat némi reményt a feloldozásra is, mégsem könnyebb olvasni, mint elődjét, ám, ha beengeded, és megtanultok együtt lélegezni, önálló életre talál benned. Három. Tizenkettő. Hat.

Számomra végtelenül inspiráló, ahogy lemezről lemezre markánsabb Dávid hangja, és önismétlés nélkül tud önazonos maradni, úgy, hogy semmi nem veszik el abból az organikus intimitásból, amit a TDT zenéje a kezdetek óta adni tud, és amiért mindig is hálás leszek. 

Csipke

Fotó: Fekete Alexa

Folytatódjék hát a Közelítő, egy számomra szintén különlegesen kedves vendéggel. Száraz Bencét még a megboldogult ScerrA zenekarból ismerem, és bár igencsak fenntartásokkal fogadtam, és jó későn is fedeztem fel magamnak jelenlegi Úrfi-projektjét, azonnal elnyelt. Elképesztő, mennyire együtt tudok rezegni a szövegeivel, szóval épp időszerű volt a februári ötödik születésnap ünneplés után összeülni, és kibeszélni úrfink honnan érkezett és merre tart. Az interjú után hazafelé jövet azon gondolkodtam, mennyivel szebb hely lenne az univerzum, ha a Bencéhez hasonlókból állna a többség, hogy együtt dünnyöghessük a világba, hogy "Százszor Don Quijote, ha egyszer sem kell, De százszor fontosabb, hogy Szörnyek között ezerszer ember..."

Februárban tartottátok az öt éves szülinapi koncertet, ami baromi jól sikerült. Számodra mi a különleges jelentősége annak, hogy ez már az ötödik évforduló az Úrfi életében?

Például, hogy ilyen sokáig kitart, az abszolút különleges. Viszonylag régóta próbálkozom zenekarban létezni, és egyik korábbi projekt sem tartott ilyen sokáig, sőt, most ezzel az öt évvel ez a leghosszabb párkapcsolataimat is utolérte, ez mindenképp egy érdekes dolog. Fél évtized az ember életében egy jelentős mennyiség. Másrészt, próbáltam magam hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy minden szerénység, cinizmus és kishitűség mellett is, most már tagadhatatlanul a semmiből lett valami. Pont az ötödik születésnapi koncerten az az X darab ember azért gyűlt egybe, mert mi elkezdtünk csinálni valamit, és ez egészen fura, különleges és szép élmény. 

FFO: Filth, Black Tongue, Falsifier

Nincsenek sokan ebben a műfajban (deathcore), akiknek a lemezeire egyöntetűen azt mondanám, hogy elejétől a végéig, megállás/pihenés nélkül ki tudnék ásni egy tömegsírt. Ilyenek például az abszolút személyes favorit Falsifier, vagy a Filth, esetleg a Traitors, vagy Black Tongue. Ezek mindegyikére jellemző egy bizonyos vontatott brutalitás, amit én vidáman úgy fogalmaznék meg, hogy húzza a lőcsét maga után a zene. Tökösek egytől egyig a dalok, nincs érzelmes elszállás, nincs túlgondolva a dallamvilág, pusztán letisztult-lassú ritmusjátékok egyetlen egy célra kihegyezve. A cél a hallgató minél mélyebb kifliszája és a minél meredekebb szögben lehajtott fejjel történő enyhe hajlongás, csukott szemmel. Mint, amikor hallod, hogy elindult a lavina, és már nincs annyira messze, hogy bármi esély lenne a menekülésre. Nem circle pit, nem ugrálás, nem headbang, nem pogó, nem mosh – na jó, talán mosh... Ez a fajta zene igazán, bent a fejben működik jól. Érzi az ember hallgatásuk közben, hogy egyre több és több gondolat árasztja el az agyát, mégis a nyugodtság minden fiziológiás tünete jelen van. Egyfajta brainstorm, ami egy mély meditáció kellős közepén talál az emberre. Amikor már átszakadtak a való világ korlátai, és a szelf a saját konfigurációját és prekoncepcióját hátrahagyva érzékeli a külvilágot. Ehhez a bizonyos gátszakadáshoz kell energia. Rengeteg energia. Nem szabad eltékozolni, nem is felszabadítani kell azt. Hanem koncentrálni, és a helyén tartani. (Farkas Péter írása)

Beneath The Void 2023 - Szokán Tibor (gitár), Olt Ákos (gitár), Gyémánt Krisztián (ének), Pornói Patrik (basszusgitár, vokál), Turcsák Bence (dob) Fotó: Infinite Beat

Ha hazai death metal, akkor számomra a Beneath The Void az örök favorit. A Kill With Hate-éra Voices Of Obliteration albumát is cafatosra hallgattam, aztán persze az új fejezet első nagylemeze szépen kinyitott egy (halál)csillag(-)kaput, vele pedig egy még ki nem taposott és baljós dimenziót. Az ...Into The Oblivion számomra a mai napig egyszerűen lerakhatatlan, egy igazán jól megírt kozmikus thriller, amiben megszűnik idő és tér, aztán elbizonytalanodsz: mi van, ha mindez csupán a fejedben zajlik, jó mélyen elásva a pincéjében... Oldalakat tudnék még erről értekezni, na, de a lényeg, hogy ideje volt végre kivallatni a társaságot, amire a január 20-ai  Düreres koncert előtt sört is kerítettünk a banda négyötödével. 

Már körülbelül az album megjelenése óta tervezzük ezt az interjút, de örülök, hogy épp itt és most jött össze. Ha már Dürer, itt volt a szintén sold out lemezbemutató is, mit jelent számotokra a hely, miként éltétek meg a költözést?

Krisztián: Rettenetesen szeretem a Dürer Kertet, a régi Dürerben dolgoztunk is sokat Szandrával (The Catering Queen) már a nyitástól kezdve, úgyhogy eléggé a szívemhez nőtt.  Nagyon sajnálom az egész helyzetet, és mindazt, ami történt velük, de természetesen azért jövünk ide, mert szeretjük ezt a helyszínt is. A közönségünk is szereti, ismerős közeg, jobb maradni a bevált dolgoknál.

Patrik: Nekem azért is kifejezetten különleges, mivel, mikor először játszottam Krisztiánékkal, az pont egy Düreres fellépés volt, 2011-ben a The Black Dahlia Murder előtt, hatalmas élmény volt.

Ákos: Még hozzátenném, hogy mennyire hiányzik a középső, Room 41 terem, még akkor is, ha az esetleg nem lenne sold out, szerettem ott játszani.

Design: mr.zero

A To Defy kollektívával készült beszélgetésből inspirálódva arra jutottam, hogy egy külön sorozat égisze alá gyűjtöm azokat az interjúkat, amik mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló rendezvények, dokumentumfilmek, és további értékteremtő szerelemprojektek hátterét mutatják be, a szervezők, alkotók szemszögéből.

Ezúttal Sefcsik Marcit kaptam újra mikrofon e-mail végre, hogy újfenn értekezzünk másik kedvenc "gyengémről", a Liquid Cocain...izé, a kraft sör-kultúrába való belefeledkezésről. A Mad Scientist ügyeit már kibeszéltük korábban, mostani apropónk az idén ötödik alkalommal megrendezésre kerülő BPBW - Budapest Beer Week, melynek alapító-szervező trióját (is) erősíti. Köztudott, hogy magam sem vetem meg a minőségi, kisüzemi sört, ami akkor esik a legjobban, ha jó zene szól mellé, így adta magát, hogy végre bekukkantsunk picit egy kuriózumnak számító sörfesztivál kulisszái mögé is, ami mára a nemzetközi és hazai piac megkerülhetetlen rendezvényévé nőtte ki magát, és az sem mellékes ugye, hogy Marci és a Mad Scientist kalandja is a BPBW-nek köszönhetően indult, és azóta is töretlen...

Fotó: Bands Through The Lens

A Másként-rovat legújabb szerelem-darabja a független D.I.Y. kiadózás világába kóstoltat. Kalauzod pedig nem más, mint Szilágyi Béla, a Drinkin’ Beer in Bandana Records atyja, aki immár hét éve szállítja a jobbnál jobb hazai és külföldi kiadványokat a világ minden tájáról. Tuti már te is összefutottál vele valamelyik koncerten, vagy fesztiválon, ha valamilyen csoda folytán mégsem, legközelebb mindenképp nézz szét nála, biztos rejtőzik a kínálatban valami kincs számodra is . A kiadó eddigi útjáról, motivációkról, közösségépítésről cseréltük az eszmét. Ha érdekel a disztrók világa, kerülj képbe a bennfentestől, csak nyerhetsz vele. 

Óriási öröm végre a Mögött blogon üdvözölni téged! Idén 7 éves a DBIBR, de mielőtt rátérnénk az aktualitásokra, jöjjön némi nosztalgia. Azt már többször említetted, hogy a kiadó maga poénnak indult, a Bandanas ’94-es demóját adtad ki először kazin, aztán elég gyorsan elszabadultak a dolgok…Mik a legemlékezetesebb sztorik az említett időszakból?

Fú, kábé minden. Azért is plusz élmény megfogni egy régebbi saját kiadványt, mert csomó jó emlék és beszélgetés is társul hozzá. A legviccesebbek nyilván a turnés élmények, vagy amikor turnézó zenekarok aludtak nálam. Szerencsére eddig nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors. A Faüst, a Jodie Faster, Mvrmansk és LØVVE tagjai is rettenetesen aranyosak voltak, utóbbiakat sajnos korán ki kellett raknom, mert menet közben bejött egy állásinterjú egy melóra, amit nagyon szerettem volna megkapni. Nem győztem reggel elnézést kérni, eszméletlen sajnáltam a dolgot, hogy rohanni kellett, de éppen beszéltem a napokban a gitárosukkal, és ha minden jól megy, ősszel új anyag készül mindkét zenekarnak, és jönnek is vissza.

Fotó: Révész Patrik

Azt hiszem, az alábbi, Hámori Dáviddal készült interjú még a Másként - rovat darabjai közt is igazán rendhagyó. Most lélekben merülünk egészen mély, és végtelenül személyes vizekre. Bár, ha belehallgattál már a Többet a mélyből valamelyik adásába, ez tán nem is lesz annyira meglepő. Számomra igazán hiánypótló a podcast, hogy miért, az (is) kiderül a Dácival készült mélyinterjúból, ami remélem, számodra is tartogat némi útravalót...

Szeretettel üdvözöllek a Mögött blogon, köszönöm, hogy a rendelkezésemre állsz, rengeteget jelent. Ezúttal én ragadom magamhoz a kérdést, hogy vagy?

Mindenekelőtt köszönöm az érdeklődést irányomban, és üdvözlet az olvasóknak!

Válaszolva a kérdésedre, talán az a kifejezés a legtalálóbb, hogy nehezen. Nem akarok mélyebb megfejtésekbe csúszni a Fish! zenekarból való kiválásom kapcsán, de minden túlzás nélkül életem egyik legnehezebb és legmegterhelőbb döntését hoztam meg, amit próbáltam a lehető legegyüttműködőbben, és a legkevesebb károkozással végigvinni úgy, hogy közben az én szándékaim is érvényesüljenek. Hát, ez pokolian kimerítő feladat, aminek a súlyait fokozatosan tudom csak lepakolni, úgyhogy ezért a "nehezen".

Kivételesen programajánlót hozok. Ha most megkérdeznéd, mi az, ami miatt egyszerűen nem tudom abbahagyni  a rajongást a hardcore/punk/metal szubkultúráért, azt mondanám, az önszerveződés, ami az egészet élteti, és ami természetéből fakadóan hozza magával a túlélés dinamikáját. Itt, a föld alatt valahogy semmi nem vész el, maximum átalakul, és kétségtelen, hogy ennek fenntartásában óriási szerep jut a független kiadóknak, disztróknak és fanzine-eknek, és azoknak a csodálatos fanatikusoknak, akik ezeket működtetik, mert ezt bizony csakis szenvedélyből lehet csinálni.

Menthetetlenül a koncertre járó rutinom részévé vált a zenekari merch vásárlás, vagy épp kedvenc fanzine-eim beszerzése, de előfordul, hogy két fellépő között nem feltétlen van idő/kedv/keret átnézni a teljes palettát, ott az élőzenén van a hangsúly, ami így van jól, de azért nekem néha hiányzik, hogy kevésbé rohanós üzemmódban töltsek időt a válogatással, így az  I. Vittula Merch Madnesst nekem találták ki, és persze neked, ha szintén szeretsz belefeledkezni a hangzók és különféle bandás kelmék böngészgetésébe. Itt kifejezetten az említett D.I.Y. kiadók, disztrók és fanzinek állnak a középpontban, valamint olyan barátok, akik saját gyűjteményükből árulnak, és biztos kaphatók lesznek egy kis beszélgetésre is egy-két finom ital mellett. A Vittula sokat látott kiállítóterménél tökéletesebb helyszínt pedig nem is kívánhatnék.

Hajdu Andor ötletgazda/szervező így összegzi a kezdeményezést:

„Lassan két éve vagyok admin egy merch adok-veszek csoportban, amiben hazai és külföldi, használt és akár új zenekari cuccok találnak ismét gazdára, illetve ez idő alatt több, kisebb ruha- és egyéb vásárt, illetve jótékonysági licitet vittem már végig, persze baráti segítséggel, amit ezúton is köszönök! Ez a - Klub Vittula csapata által jóváhagyott, sőt támogatott - esemény ezek ötvözete, egy közösségi élmény, ahol egyszerre több kis kiadó, disztró és fanzine érhető el, nem mellesleg bővíthetjük zenekaros póló gyűjteményünket pár hiányzó darabbal.”

Akikre pedig már biztosan számíthatsz:

Corbata Records // ILL WILL Records //  Trottel Records // Itai Itai Records // 9 LIES // Drinkin' Beer In Bandana Records // Dzsukhell Rekords // Reaction fanzine // Miner X Core- Fanzine // The „G” Zone fanzine

Szóval minden adott egy hasznosan tölthető szombat délutánhoz, úgyhogy találkozzunk március 18-án, 14:00 órától a Vittulában! A rendezvény ingyenes!

Csatlakozz a Facebook eseményhez itt! 

Kérdéseitekkel pedig bátran keressétek Andort a hajduandor@gmail.com e-mail címen.

 Csipke

Fotó: Vitéz Marcell

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy "undergrounder" létem egyik csúcsteljesítménye, hogy részt vehettem a Hell Vill #17 szervezésében. A fesztivál menthetetlenül a szívem egyik csücskévé vált, amihez az is vastagon hozzátett, hogy megismertem azt a két csoda embert  - Grétát és Somát -, akiknek az egészet köszönhetjük, és akik akár egész életüket is odaadnák a Hell Villért, legalább a felét már úgyis belerakták. Én meg értük tenném bármikor tűzbe a kezem testem. A rendezvény nagykorúvá válásának apropóján ezúttal Hell Vill-anyut, Grétát faggatom ki alaposan a koncertszervezés mélységeiről és magaslatairól, saját álmairól és természetesen szóba kerül a Mad Vill, a Hell Vill #18, a veszprémi zenei élet és a Terem is. 

Legtöbben a Hell Vill nagyasszonyaként, vagyis inkább anyukájaként ismernek, de a koncertre járó közönség is rengetegszer találkozhat veled szerte az országban. Elmeséled, mi mindennel foglalatoskodsz jelenleg, és miként telnek a hétköznapjaid?

Első körben van egy sima, mezei foglalkozásom, egy gördeszka boltban vagyok üzletvezető, ezt csinálom immár négy éve, mióta hazaköltöztem Németországból, úgyhogy, lényegében a polgári állásom sem egy megszokott irodai munka, hanem szorosan kapcsolódik az undergroundhoz, hisz maga a deszkás közösség is szerves része ennek. Másrészről a munkahelyem, a STÉG is támogatja mind a Hell Vill fesztivált, mind pedig a Terem klubot, és egyéb fantasztikus ötleteimet, de persze ez oda-vissza működik, kölcsönösen segítjük egymást.

Stabbed b.-j. Potkovácz Márk (dob), Kovács Gergely (gitár), Gabó Ádám (ének), Juhász Misel  -basszusgitár, Kecskés Attila (gitár) Fotó: Spotlight Studio

Mindig emlegetem, hogy él a fejemben egy Magyarország legalulértékeltebb zenekarai-lista. Nos, ennek az élén kétségkívül a Stabbed áll, bár azt hiszem, a zenekarhoz köthető szerencsétlenségek és tagcserék sorában is igen előkelő helyen szerepelnének. Így, új énekesük megtalálása után alig két évvel, és első, közösen készült daluk klippremiere után több, mint négy hónappal, épp időszerű, hogy próbatermük meghitt kényelméből osszuk az észt és a sziporkázó poénokat, csak úgy öregesen, fotelrocker mód. Azért szóba kerül pár aktualitás is. (Az összes.)

Szeretettel köszöntelek benneteket a Mögött blogon! Utoljára még a passzio.hu-n beszéltük ki a banda ügyes-bajos dolgait. Folyton küzdöttetek az elemekkel, tagcserékkel, de a jelenlegi, most már remélhetőleg tényleg stabil felállásnak mondható. Na, de hogy is jött a képbe az "új" Stabbed- frontembert?

Ádi: Amikor 2008-ban abbahagytam a Cadaveres-szel közös munkát, nem akartam a zene közelébe kerülni, olyan szinten, hogy egyáltalán nem is hallgattam, az egészből totál elegem lett, eldöntöttem, hogy beleásom magam a munkába, és csak a szakmámmal fogok foglalkozni. Közben megkerestek innen-onnan, de mindenre nemet mondtam. Aztán Márk írt nekem egy szép, hosszú levelet messengeren, amiben kifejtette, hogy énekest keresnek, és rám gondoltak. Majdnem élből töröltem az egészet, de végül úgy döntöttem, rámegyek, meghallgatom, és igazából rájöttem, hogy én valami ilyesmiben szerettem volna játszani annak idején is, úgyhogy rábólintottam, aztán pedig felgyorsultak a dolgok. Akkoriban sokat próbáltunk is, és úgy festett, ez így mindenki számára egy elfogadható együttműködés lesz.

Fotó: Volume Of Voids

Nem vagyok az a vér rajongó típus, de a The Devil's Trade-hez a kezdetektől valami egészen különleges, kettős kötődés fűz. Minden egyes alkalommal olyan váratlanul, olyan elemi erővel hat rám, hogy beleroskad a lelkem, nem emlékszem, hogy eddig bármi is ekkora intenzitással tudott volna a padlóra vágni, vagy épp onnan felrántani. Dávid, az ember, jóval hétköznapibb módon inspirál. Sorolhatnám, mi az, amit másként látunk, van, amiben valószínűleg sosem jutnánk konszenzusra, de nem is lenne szükségszerű, épp ezért beszélnünk sem kell róla, mert számomra nem ez a lényeg. Csakis az számít, ami miatt vele indultam, és vele tartok az útján, hacsak külsős szemlélőként is. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy kicsit most megmutatja neked is egy olyan oldalát, amit nem feltétlen ismerhetsz, és talán néhány miért is a helyére kerül. 

Régóta érlelődik már ez a virtuális találka, hisz legutoljára 2013-ban beszélgettünk, amikor a The Devil’s Trade még épp csak „testet öltött”.  Ki hitte volna, hogy 10 évvel később olyan dolgokat érinthetünk majd, mint a Roadburn, a Brutal Assault, a Roskilde, Európa-körök, Season of Mist… Úgy fest, ami „eredendően őszinte, intim és esendő”, valóban utat talál azokhoz, "akiknek szükségük van rá", de gondoltad volna, hogy ennyien lesznek?

Azért rendesen fejbevert ez most. Tíz év... Az én fejemben ez egy nagy massza, ami, ha muszáj belegondolnom, csak egy pár éve tart. Bennem hivatalosan 2016 az indulás éve, amikor Justin Greaves meghívott Crippled Black Phoenix-turnéra. Ott is körülbelül a harmadik állomás volt az, ahol elkezdtem érezni, hogy ezt van értelme komolyan csinálni. Felkeltem reggel a nightlinerben, és felmondtam a munkahelyemen. 2013 és ‘16 közt ez már csak egy jutalomkör volt számomra, semmit nem akartam már ettől, azon kívül, hogy az a pár dal, ami még létezett, legyen felvéve, és néha játszam el élőben őket.

Elismerem, némileg kattintásvadász és beugratós a cím, hiszen nem komplett színteret átfogó jellegű írásról van szó, csupán arról, hogy az utóbbi hónapokban egyszerre érlelődött nálam a honi Ahriman és a Witcher legújabb korongja. Noha mindkét lemez saját jogán is önálló cikket érne, talán senki sem veszi zokon, hogy egyszerre merem ajánlani mindkettőt az arra fogékony zenehallgatóknak, hiszen a műfajukban kiemelkedő alkotásokról van szó, amelyeket büszkén lehet polcra tenni. (Pál Szabolcs írása)

Pár hete, amikor nekiestem kihámozni valamit a burjánzó káoszból, ami mostanság a fejemben van, eléggé kétségbe estek a leütött billentyűk... De aggodalomra semmi ok, épp a Kriptából jövök, előző este pedig újfent egyszerre voltam két helyen, úgyhogy a nyughatatlan belső mérlegem, ismét átbillent a pozitívba. Bár még karácsonykor is leginkább csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem tűnik már el 2022 is a picsába, most valahogy úgy érzem, azért mégsem volt minden aspektusában annyira borzalmas. Hogy Makó Dávidunkat (The Devil's Trade) idézzem, "valahogy mégis csodálatos volt ez a fos év, úgyhogy reméljük, a következő még csodálatosabb és fosabb lesz"...De már mit is lehetne várni? Mi változik meg hirtelen, a dátumon kívül? Semmi. Az eseményfolyamban legalábbis, de a lélek azért némileg vigasztalja magát azzal, hogy kaphat egy tiszta lapot 2023-ra. Vagy legalább 2022-őt száműzheti a naptárából...Nem tudom, fura...te megfejtetted már?

Ami biztos, hogy idén sem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád, hiányzol. Az "egészt", ami a haláloddal eltörött, valahogy ennyi év elteltével sem bírom megragasztani. Továbbra is nehezen viselem azt is, hogy a népek ki-be szaladgálnak az életembe, így a kevés stabil pontom mellett, nem igazán engedek be mást még mindig. De azért azt nem vitathatom el 2022-től, hogy mennyit mélyített a meglévő kapcsolataimon, ahogy azt sem, hogy bővült a kör. Hogy ki, meddig marad velem, majd eldönti, én viszem magammal, amit kapok, egy életre. És tudod miért mesélem el ezt, mert neked sem mondtam soha, mennyit adtál, pedig, tulajdonképpen te teremtetted Csipkét, ha nem baszogatsz és adod be az írásom a Passzióra, nem biztos, hogy elkezdem, szóval mondhatjuk, közvetett módon, miattad van Mögött blog is. Borzasztó, hogy már soha nem derül ki, tudtad-e, mennyire fontos vagy nekem...Vannak dolgok, amiket ki kell mondani, amíg lehet, ehhez tartom magam újabban. De ismersz, sokszor persze továbbra is gondolkodás nélkül kiszalad a számon olyasmi is, aminek nem feltétlen kellene. Ez ellen küzdök a mai napig több, de inkább kevesebb sikerrel...Na de miért zagyválok erről szakmázás helyett? Mert bizony mindenkit, aki számít, annak köszönhetek, hogy idén igyekeztem kilépni a komfortzónámból és jóval tevékenyebb mód párbeszédben maradni az undergrounddal.

Nem akarom tovább ragozni, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyit jelentett, hogy a 2022-es Hell Vill  crew tagja lehettem. Ha valaha fesztiválszervezésre adnám a burám, és fele ennyi mosolygósan elégedett arcot látnék magam körül, mint itt, megérné. Olyan csodás ifjú szerkesztő titánokkal hozott össze a szociál médiáskodás, mint a Wayo szerkesztősége, akik később egy interjú megkereséssel is megleptek, így csak felakasztották a hóhért is, sosem felejtem el nekik, hogy megtiszteltek ezzel. Egyébként is érdemes bevésni őket a köztudatba, ha ilyen mentalitású lenne a teljes szakírói utánpótlás, nem aggódnék. Ópiumbarlangos cimboráimnak hála, még mémbe is foglaltattam, ajj, de értenéd a poénjaikat. A Mihasznás pajtik aftermovie-ját meg zabálom, már nem számolom, hányszor néztem meg, mindig jó vele visszarohanni a nyárba. "All I Want For Christmas is June!"

Évem másik fénypontja volt közösködni a NuSkullal és a BARhole állandó, és tiszteletbeli stábjával a fesztiválon kívül is. A Food Not Bombs Budapest munkáját már régóta követem, ők azok, akiknek a célkitűzéseivel feltétel nélkül azonosulni tudok, talán azért, mert valahogy ők is egy olyan alulról építkező, tevékeny közösség, amilyen az egész itthoni underground közeg. Tényleg végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki hozzájárult, hogy egy sikeres gyűjtést tudhassunk magunk mögött, a háttérmeló minden percét élveztem, komolyan, az átadó buli után, az első hévvel hazafelé ballagva pedig csak arra tudtam gondolni, hogy jó, hogy ezt, így, együtt tudtuk összehozni, kell, hogy legyen folytatás. Ha minden jól megy, lesz. 

Ha már közösségépítés, a Hell Vill előtti és utáni lét is csodálatos koncerteket hozott, új szerelemzenekart avattam a nís és a Vodka For Kids személyében, megvolt az év keddje, az Oakennek, a BORUnak, a PILORInak és a Riffnek hála, a történelmi péntek a Chief Rebel Angelnek, a Shapat Terrornak, az on gravesenek és a Cudi Purci Bookingnak köszönhetően. Idén is imádtam a Fekete Zajon töltött napokat, az Entrópia Architektúra és a LanternI közös produkcióját még sokáig emlegetem, mert ilyen a világon nincs még egy. A másik, hasonlóan toronymagas élmény meg nyilván a The Devil's Trade banda verziós, A38 hajós koncertje, most, hogy már így a második alkalomra túllendültem azon a sokkon, hogy végre újra látom ezt a négy embert együtt zenélni a HAW után, egyszerűen taglózott, mennyire máshogy, jóval vehemensebben szólalnak meg a dalok teljes zenekari kísérettel, és mennyivel erőteljesebb mondanivalót kapnak így a dalok, most is libabőrzök, ha rá gondolok. Végre alkalmam volt élőben látni az Another Wayt is, akik az idei év legjobb hazai lemezét hozták, meg is vettem kazin.  (Ja igen, újabban azt is gyűjtök, mintha a lassan már ipari mennyiségben felvásárolt bandás kelme nem lenne elég. Na de mit adnék a vérmacskákra egyébként?!) Alkalmam volt a kedvenc sörfőzdémben, a Mad Scientistben látni olyan örök kedvenceket, mint az Igor, a Havária és a Gyilkos. Főzdetúra és szerelem koncertek együtt?Bármikor. Ha már sör, természetesen a Torn From Earth sörét is muszáj volt a premierjén megkóstolni, ha már a kedvenc TFE-dalomról nevezték el. Arról, hogy egyszerre voltam két helyen, kétszer, csakis a Mad Robots tehet, már írtam róla, mi lehet ennek az oka, na de a legutóbbi, mondhatni évzáró koncert pedig annyira meghitten családiasra sikeredett, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy a negyvenedik szülinapomra, tán én is összeverbuválok egy szülinapi koncertet, ahová elhívom őket, már ha megélem, ők, ha így folytatják, biztos, de a lényeg, hogy négy évünk van még felkészülni.

Mint említettem, az évet koncert ügyileg a Kriptában zártam, örülök, hogy végre sikerült eljutni az "új" helyszínre, ami késik, nem siet, de végül eljön, ugye. Apropónk a Reaction Fest. A szervező, Sabján Bence szerkesztette Reaction fanzine 2022-re már vastagon kiérdemelte a kultikus státuszt, számomra is az év egyik "legje", hogy még év elején összeülhettünk csacsogni az egészen varázslatos fanzine világról. Azóta a tatabányaiak is mozgolódnak, megérett a Miner x Core is, alig várom, hogy elolvassam az első számot. Amellett, hogy végre rohangálás helyett végig tudtam nézni egy TOUCH-koncertet, újraélni a Fleshprisont, amiből nem lehet elég, hisz az egyik legizgalmasabb dolog az idei évben, és szembesülni azzal, hogy a Crippled Fox még mindig állatul kiüt, szó szerint, arra is iszonyat jó példa ez az esemény, hogy mennyire kellenek az olyan emberek a színtérnek, mint Bence,  Béla (Drinkin' Beer in Bandana Records), a Youth For Peace Brigade és persze minden Kriptaszökevény, hisz, ahogy drága Viktorom (Téveszme, Mihaszna Film) fogalmazott, "micsoda élet hajt ki a föld alatt", ha ilyen eltökélt emberek éltetik. Azt hiszem, az általuk képviselt jótékony fanatizmusra jövőre még nagyobb szükség lesz, én igyekezni fogok ott lenni mindenhol, ahol tudok, amíg lehet. 

Ugyan idén a szokottnál is kevesebbet írtam, de legalább mind, egytől egyig szerelem cikk, indult új rovat is, és új, csodás arculatot kapott a blog Waldmann Boginak hála, úgyhogy ha lassan is, csak előre megyünk, nem hátra... Közösségi szinten, azt hiszem, igazán aktívan sikerült jelen lenni, aminek szintén számos felejthetetlen beszélgetést, inspirációt köszönhetek. Egy nagyon kedves zenész pajti mondta, hogy kicsit olyan vagyok, mintha mindenki anyukája lennék, nem árultam el neki, hogy ez mennyit jelent, hisz te voltál az örök gondoskodó mindig, és én tudom, hogy soha nem léphetek a helyedbe, nem is akarok, de szeretném, hogy mindenki úgy emlékezzen rád, ahogy én őrizlek magamban, egy végtelenül kedves, önzetlen, odaadó emberként, aki az undergroundnak adta a legszebb éveit. Szerencsére 2022 is összehozott jó pár hozzád hasonlóval, muszáj kiemelnem a Hell Vill anyuját és apuját, mert ők is úgy kellenek nekünk, mint egy falat kenyér. Rengeteg mindenkit említhetnék még itt,  ezen felbuzdulva, ami például már biztos 2023-ra, hogy reményeim szerint megszaporodnak majd a Másként-rovat részei, hisz jó páran mozgolódnak még csendben a háttérben, akikre érdemes picit ráirányítani a reflektort, legalábbis ezen leszek. Persze, ha végre sikerül pótolnom a tartozásaim, amikről nem feledkeztem ám meg, csak az idő továbbra sem a barátom. 

Na és egyébként hogy vagyok? Gondolják sínen, csak azt nem tudják, hogy átment rajtam a vonat. Tudod, a belső démon akkora paraszt, hogy igazán leszarja, hogy a társadalmi, párkapcsolati, vagyoni helyzetedet tekintve neked tulajdonképpen jól kellene lenned, hisz mi okod lehet panaszra? Csakhogy, a kis g*ci a lehető legváratlanabb helyzetekben ront rád, te meg csak hápogsz, mint hal a szatyorban, hogy ezt most mégis miért, meg hogy, és borul minden... Mintha a hozzánk hasonló "túlérzőknél" a mindennapi agyonagyalás magán az életen és működésén, nem lenne így is kihívás, de legalább ebből, ideális esetben a külvilág mit sem érzékel. Remélem, odaát legalább már ilyesmivel nem kell küzdened, én azért remélem, hogy egyszer sikerül kibogozni magam, rajta vagyok. Például sokat sétálok mostanában. Bóklászásaimhoz jobb hangos társat keresve sem találnék, mint az Anchorless Bodies, félelmetes, hogy úgy kapcsolódok össze az új albumukkal, akár a villamos fonja össze Óbudát és Újbudát. Jó, ez szar volt, bár tudom, értékelnéd, ugyan nekem továbbra sincs mindenre frappáns replikám. 

"MINDEN BAJBAN EGYÜTT MEGYÜNK

MINDEN HAJNALT EGYÜTT KELTÜNK

MINDEN ÉJJEL EGYET KÉRÜNK

MINDÖRÖKKÉ, TOVÁBB ÉLJÜNK" (Anchorless Bodies - Tétlen)

Ölellek, Anya!

Budapest, 2022.12.31.

Fotó: Elise Bloemendal

Végre új, és számomra különösen kedves epizóddal jelentkezik a Másként - rovat, a főhős, Csala Berci ma leginkább a music360 kapcsán lehet ismerős, de grind/hardcore/extrém metal körökben a hírhedt Harvester, és még jó pár banda kapcsán is beugorhat a neve. Már elég rég ismerjük egymást, és tudom, ha belefog valamibe, abból rossz nem sülhet ki, a music360-vel pedig most tényleg valami olyasmibe kezdett, ami egészen hiánypótló itthon. Hogy miről is van szó pontosan, abból már az idei Hell Villen, és a Fekete Zajon is kaphattál ízelítőt, december 7-én pedig a teljes csomagot megtapasztalhatod, ha ellátogatsz a BARHole -ba. Motivációról, zenei kötődésekről és előremutató felismerésekről beszélgettünk, de akár az is kiderülhet, hogy mainstream és underground tán nem is egy feloldhatatlan ellentét...

Hangolódásképp beszéljük át eddigi zenei utadat! Milyen zenekarokban játszottál, melyik mit jelent, mit adott számodra?

Valóban sok zenekarban megfordultam, már elég korán elkezdtem zenélni, ahogy a Ministry is mondja, „I started out younger at things that people start younger at”, így már kamaszkoromban volt mindenféle bandám. Aztán az első komolyabb, a Mindless Creation nevű hardcore/metal cucc, ami remek móka volt, és ennek köszönhetem, hogy megismertem legjobb barátomat, Dechatel Ádámot, - aki egyébként manapság a JACKben tolja, óriási, mindenki hallgasson JACKet! -. Évekig csináltuk együtt a grind-stoner-avantgárd kabaré Harvestert, Írtunk három lemezt, és adtunk rengeteg koncertet mindenhol, ahol tudtunk, de döntően, remekül szórakoztunk. Ehhez mérten sok mindenre nem is emlékszünk, de lehet, jobb is.(nevet) Jól éreztük magunkat na, meg sok helyen jártunk Magyarországon és a környező országokban is, de hát nyilván nem volt ez egy professzionális karrier, sőt, semmilyen karrier sem, hanem marhára szerettük ezt csinálni. Énekeltem egy darabig az IGORban is, jó idők voltak, büszke vagyok rá, illetve ez elindított engem egy olyan úton, hogy ne feltétlen csak az extrém vokalizálásra fókuszáljak.

Another Way 2022 b.-j.: Gida, Bandi, Tomi

Sokat emlegetem, hogy mennyi rejtett kincs rejtőzik az undergroundban, ha elég mélyre ás az ember. Az Another Way még Szavak nélkül című slágerével betonozta be magát a hallójárataimba, és azóta bizony jócskán gondoskodott arról, hogy már ne kelljen annyira rettenetesen mélyre ásni. Velük együtt vált felnőtté egy teljes generáció, a Csillagok Kutyalánconnal pedig remélem, sikerül az utánunk jövők fejébe is gyökeret verni, szó szerint, ez a fajta zsigeri, zabolátlan, kompromisszummentes vehemencia nem öregszik. A 20 éves jubileum, az új lemez, és a közelgő budapesti lemezbemutató pedig bőven elég apropó volt ahhoz, hogy rajongásom végre egy mélyinterjú formájában is manifesztálódjon, kérdéseimre Liszkai Bandi (dob) válaszolt készséggel, és azt hiszem, méltóképpen sikerült kivesézni az elmúlt 20 évet. 

Viharsarok Fastcore. Mennyire helytálló ma még ez a címke, amivel, ha jól emlékszem már a megalakulás óta jellemzitek magatokat?

Száz százalékosan. Annak idején Gida találta ki ezt a jelzőt, és szerintem a mai napig ez jellemzi a legjobban a banda zenei stílusát. Benne van, hogy viharsarkiak vagyunk, és nagyon gyors zenét játszunk, de nem köt műfaji korlátokhoz. Hallgatunk fastcore-t, hardcore-t, grindcore-t, death metalt, black metalt, punkot, és még rengeteg minden mást. Ezekből a hatásokból áll össze a Viharsarok Fastcore.

Ha az embernek nincs ideje rendszerezni az írásait, logikus lépés, hogy új rovatot indítson, nemde? A Kult-kör nulladik epizódja már igazából elérhető. A To Defy kollektívával készült beszélgetésből inspirálódva, arra jutottam, hogy egy külön sorozat égisze alá gyűjtöm azokat az interjúkat, amik mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló rendezvények, dokumentumfilmek, és további értékteremtő megmozdulások hátterét mutatják be, a szervezők, alkotók szemszögéből. Első hivatalos főszereplőnk a Harag Napja. A death, doom, thrash körökben mára már legendás eseménysorozat kulisszatitkairól, missziójáról beszélgettünk az alapító Tassal (ének -Agregator), illetve szót kapnak az idei fellépők is. 

Ha jól tudom, már 2000 óta létezik a Harag Napja, emlékszel még, miként kezdődött, mi volt az eredeti koncepció?

Igen, az Agregator, bár 1997-ben alakult, koncertezni csak 1999-ben kezdtünk és már akkor is nagyon sokat köszönhettünk a Christian Epidemicnek, akik elkezdtek minket vinni a koncertjeikre, és elég gyorsan kellett valami buli, ahol viszonozni tudtuk a jótettet, és visszahívhattuk őket. Annak idején Tatabányán főleg az alternatív rock és a metal működött, az alter volt a felkapottabb, így ha ők kértek egy bulit, akkor voltak szervezők, akik hamar összehoztak egyet nekik, minket elsősorban kontaktokkal segítettek, de hosszú távon úgy tűnik, ez a módszer nevelt fel életképes bandákat – szóval a lényeg az volt, hogy ha akarsz koncertet, szervezd meg magadnak.

Az alapkoncepció az volt, hogy csinálunk egy bulit a Christian Epidemicnek és erre a tatabányai Puskin Művházat szemeltük ki, aminek a kistermében már 1999 decemberében csináltunk próbaképpen egy koncertet, és bár voltak problémák, – például, valamelyik banda szintije lecsapta a biztosítékokat, és végül egy konnektor maradt, amin utolsó esélyként működtethettük az estét – szóval az is, mint a legelső fellépésünk, kábé hajszálon múlt, hogy nem történt meg.

Van az úgy, hogy a hétköznapok homo sapiensre kalibrált mókuskereke úgy beszippant, hogy az elmédben is kihirdetik a hadiállapotot. Ebből a helyzetből mindenki próbál szabadulni a maga módján, én például általában koncertbe fojtom a stresszt, nem volt ez másképp ezen a szimplának ígérkező, szürke kedd estén sem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kis hamis az év keddje lesz…Na de már megint spoilerezek, szokásom, nézd el nekem. Cserébe, a koncertek hosszára való tekintettel, ezúttal én is rövidre fogom a rizsát. Kivételesen. (Az ilyen zsigeri impulzust egyébként is szinte lehetetlen szavakba önteni.)

Esténk főszereplői közül egyik sem a könnyed olvasmány kategória, nem ezeket a bandákat, ajánlgatnád előszeretettel azoknak, akik még épp csak túlestek a kapudrogokon, és ismerkednek a mélységekkel. Ez már a kőkemény haladó pálya, kérlek szépen, az a kategória, amit vagy megszeretsz egy életre, vagy inkább szó nélkül elsétáltok egymás mellett, köztes állapot nem létezik.  

JACK B.-j.: Dösi, Geri, Levi, Gabi

Nem mondanám, hogy járatos vagyok a hazai crust/grindcore/hardcore színtéren, mindig megvoltak a kedvenc zenekaraim, mint a Harvester, vagy az Another Way, de úgy érzem, csak a felszínt kapargatom. Így eshetett meg, hogy a JACKet is elég későn fedeztem fel magamnak, 2020-ban, amikor a Rotten Sound előtt játszottak még a régi Dürerben, azt viszont már akkor eldöntöttem, hogy a JACK-el egyszer bizony leülök. Az idei Lobotómia-lemez pedig meg is hozta a várt apropót, hogy Vatai Levivel elcsevegjek virtuálisan, mindenről is. Meglehet, hogy fennállásuk ideje alatt jó pár változáson átment a banda, számomra valahogy mindenki, aki megfordult a zenekarban, csak hozzátett, semmint elvitt belőle valamit, talán ezért is tudott talpon maradni '96 óta, és menthetetlenül beleívódni a színtérbe, azt hiszem, erre mondják, hogy kultikus. Szerinted? 

Nemrég értetek haza a londoni Chimpyfestről. Mesélj, hogy sikerült? Mennyiben és ha igen, miben más a külföldi színtér?

Nem egy nagy sztori itt ez az angliai kiruccanás, volt egy londoni buli és három napot kint voltunk pluszban barátoknál. A koncert jól sikerült. A kinti színtér egy részére sikerült ezen a fesztiválon rázoomolni, mert itt a grindcore/crust/hardcorepunk vonal ment. Ez alapján csupa pozitív impulzus: rengeteg ember a bulikon, béke, jókedv, óriási distrók. A különbség nagyjából az, hogy iszonyat nagy múltja van kint ezeknek a mostohább műfajoknak, míg itthon nem nyúlnak vissza a zenei gyökerek ennyire régre, és maga a grindcore is egy nagyon mostoha  műfajként van ma is kezelve, de sokkal jobb a helyzet már a régebbi időkhöz képest.

Fotó: Vitéz Marcell

Amikor az ember csatlakozik egy fesztivál szervezőbrigádjához mindenféle releváns tapasztalat nélkül, nem tudja mit vállal, még akkor sem, ha maga is tizenéve mozog az undergroundban, és azt hiszi, már mindent látott. Nem. Megtapasztalni, hogy úgy váltok egy önműködő egésszé, hogy mindenki hozzáteszi a saját kis szupererejét, leírhatatlan. Azzal tudtam támogatni a Hell Villt magam is, amiben (állítólag) jó vagyok: az írott szóval. Bár a „szociál médiákokoskodás” sem csak játék és mese, mégis utólag arra jutottam, nekem volt a legjobb munkám az egészben. Ugyan tavaly december vége óta a Hell Villel keltem, feküdtem, (rém)álmodtam, ez a félig bennfentes állapot a legszerencsésebb, hisz nekem tényleg csupán a közösségi platformjainkért kellett aggódnom. Nem mintha az ezeken való érvényülés nem lett volna néha idegtépő küldetés, de mégsem kellett egyeztetnem mindenféle szervekkel, az önkormányzattal, a zenekarokkal, elintéznem, hogy legyen profi színpad, hangosítás, tárgyalnom a szolgáltatókkal, összeraknom a menetrendet, előteremtenem az anyagi hátteret, ésatöbbi, ésatöbbi. Elképzelni azt, mennyi munka van egy háromnapos fesztivál mögött legalább annyira lehetetlen, mint felkészülni a nyári éjszaka csontba maró hidegségére: csak akkor szembesülsz vele igazán, amikor a bőrödön érzed. Annyi biztos, hogy abban a pillanatban, amikor péntek dél körül beléptem a fesztivál (hátsó) kapuján, egy jó mélyről indított sóhajjal kiűztem az összes, korábbról begyűjtött frusztráció - démont.

Igyekeztem mindenhol is ott lenni, ahol kell(ene). Amolyan minden lében kanál kettős ügynökként, koncertek előtt a zenekari beléptetésnél alkalmatlankodtam, hogy utána magam is kiskalózzá avanzsálódva fejest ugorjak a zenébe. (Óriási hálával tartozom Esztinek és Verának, és azoknak, akik vigyáztak ránk, hogy tartották a frontot a fesztivál legtávolabbi szegletében, és mindig időben utamra bocsátottak, amint felbőgött az első szarvas gitár.) Belegondolva, ilyenkor jól jött volna a korábban viccből emlegetett crew golf kocsi, vagy még inkább egy quad, de legalább pótoltam némileg a nagy home office-ozások okán kiesett kilométereket. Rekord gyorsan eltelt ez a három nap, és még ma is átjár az űr, ami a fesztivál után maradt, annyi minden kavarog bennem még mindig. Na de vissza a pusztába, hisz még el sem kezdődött a 17. Hell Vill.

Design: Kovács Melinda

Amikor év elején Sabján Bencével a Reaction fanzine kapcsán beszélgettünk, arra jutottunk, hogy az egyik legjobb dolog az undergroundban, hogy nem kell túlagyalni semmit, olyan szerepet vállalhatsz a részeként, amilyet csak szeretnél, teszem azt, ha úgy érzed, straight edge, vegan straigth edge koncerteket szerveznél, jó barátaiddal létrehoztok egy kollektívát. A To Defy Collective missziója, hogy úgy adjon valamit vissza a színtérnek, hogy hozzájuk életvitelben és stílusban közelálló külföldi zenekarokat hozzon haza, így színesítve eseményeink sorát. A kezdeményezés létrejöttéről, az itthoni sXe helyzetről, beszélgettünk Kovács Melindával (melikovacstattoo), Mészáros Lacival (ének, Escalate) és Bencével (Reaction fanizine). Első koncertjük pedig már augusztus 19-én meg is valósul, melynek keretében a Caged érkezik a budapest Riffbe kedélyeket borzolni, méghozzá az Escalate és az Exterminating Angel társaságában. A megjelenés erősen ajánlott, akkor is, ha nem vagy straight edge. 

Öröm titeket a Mögött blogon üdvözölni! Azt tudom, hogy Reaction-Bence keze igencsak benne van a kollektíva létrejöttében, kiknek lehetünk még hálásak?

Laci: Részünkről a szerencse! Bencén kívül Melindából, az egész Escalate-ből (Zidi, Ákos, Börzsi, Bandi, én) és Berciből (Liberal Youth) áll össze a csapat. Minden 110% DIY!

Ragály b.-j.: Gulácsi Gergely(gitár),Kocsis Csaba (dob), Kocsis Zoltán (gitár), Nagy Antal (basszusgitár), Kapuszta Tibor (ének), Lázár Bálint (billentyű), fotó: Bócsi Tamás (Negative Live Photography)

Július végén debütált a Ragály első szövegvideója. A premier kapcsán Kocsis Zoltán dalszerző, gitáros, Kapuszta Tibor énekes, és Lázár Bálint szintis osztott meg pár kulisszatitkot a dal hátteréről, inspirációkról, a banda további terveiről. A Ragály november 5-én, az Agregator szervezte Harag Napján mutatkozik be élőben, érdemes már most bevésni a naptárba!

Még elég friss a formáció, de mindannyian régóta részei vagytok a legfeketébb színtérnek, a Ragály létrejöttét újrakezdésként vagy egy új útként élitek meg?

Zoli: Igen, elég régóta, rozsdaként tapadtunk a fémzenére, és éppen itt volt az ideje egy új fémet megmunkálni, és magunkénak tudni! Újrakezdésnek semmiképpen sem nevezném! Teljesen új minden (a zene, az emberek, a hangulat stb.), jól érzem magam a Ragály zenekar tagjaként! Nem adnám senkinek semmiért, ez a miénk!

Tibi: Januárban alakultunk meg, amikor kiszálltunk Zolival (Kocsis Zotán, gitár) az Epidemicből, és Anti (Nagy Antal, basszusgitár) szinte egyből mondta, hogy szeretne együtt zenélni velünk, illetve ő szintén ex-tag a Christian Epidemicből. Részemről az elején valamiféle újrakezdésnek éltem meg, de aztán erről az álláspontról gyorsan átnyargaltunk együtt az új útra. Nyilván a zene hasonlítani fog, de hát fura is lenne, ha Zoli dallamai megváltoznának.(nevet)

Bálint: Részemről abszolút mindkettő, hiszen nemcsak zenekart váltottam, hanem hangszert is.(nevet) Nyilván többnyire új emberek, új közeg, de eddig minden nagyon pozitív, és máris teljesen olyan, mintha már évek óta együtt zenélnénk itt, a jó értelemben persze.

LanternI b-j: Konkoly Attila (gitár), Kemsei András (dob), Rácz Gyula (ének, gitár), Nagy Gábor (ének, basszusgitár), fotó: Gyenes Zsuzsanna

A budapesti LanternI az egyik legjobb példa arra, micsoda kincsek rejteznek mélyen, a felszín alatt, az idei Fekete Zajon pedig egy igazán különleges oldaláról mutatkozik meg a csapat, hisz az Entrópia Architektúrával karöltve lépnek majd színpadra. Monumentális lesz, abban biztos vagyok. Elgondolkoztál már azon, irodalmunk mely műfajait kísértik a kedvenc zenéid? Ha maradok a jó öreg sárkány-lovag-királylány analógiánál, nyoma sincs a királylánynak, a lovagnak és a kastélynak. A LanternI maga a sárkány, és csak szárnyal, szabadon, de ha elég elszánt vagy, hogy a rengeteg legmélyére merészkedj, megpillanthatod nagyszerűségét...

Felütés gyanánt elmesélitek, miként indult a LanternI története?

Gábor: A zenekar 2016-ban alakult, Attilával (Konkoly Attila, gitár) volt egy rövid életű posztmetal bandánk, ennek megszűntével újabb formációt akartunk alapítani. Gyula (Rácz Gyula, ének, gitár) ekkortájt költözött vissza Magyarországra, ő is dédelgetett banda lapítási terveket.
Jellegzetesen egy ilyesmi chat zajlott:

„Gy: Szia, akarok egy Isis, Kylesa jellegű posztmetal bandát. Jössz basszerozni?

G: Nem, én akarok egy Isis, Neurosis jellegű posztmetal bandát. Jössz gitározni, és vokálozni?”

Dobos fronton volt pár változás, de viszonylag hamar kialakult ez a felállás.

2004. június 4., 2015. december 29. és 2021. március 8. Ugyanaz a döbbent csend. Ugyanannak az övön aluli ütésnek az érzete, amikor ezeken a napokon szembe jött a hír, hogy olyan ikonok, mint Quorthon, Lemmy vagy L-G Petrov elhagyták ezt az árnyékvilágot. Ilyen nincs basszameg, ők egyszerűen nem mehetnek el! Az élet azonban a legnagyobb „tréfamester” és amikor két év pandémiás őrület után végre beindul a pezsgés és reménykedsz a jóban, 2022. augusztus 2-án este körbejárja a hazai rocksajtót a hír: elhunyt Lénárd Laci!

Az elmúlt egy hét alatt szinte mindent megírtak vele kapcsolatban, amit lehetett, közhelyek puffogtatása nélkül nem lehet ehhez mit hozzátenni. Sajtós kollégák, szakmabeliek, zenészek, rajongók gyászolják, mindenkinek mást adott a munkássága, a rock/metal iránti mániákus rajongása. Azt azonban nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy a Cselőtei-Lénárd páros nélkül valószínűleg másként nézne ki a hazai rockszíntér. Hogy ez erős állítás? Talán. Viszont úgy tapasztaltam ebben a pár napban, hogy az én – negyvenes – korosztályom mondhatni egyöntetűen állítja ezt, hiszen mi voltunk ott az előző rendszer utolsó évtizedében, amikor hazai szaksajtó és egyéb információk hiányában kézzel írott levelek és a kazettacserebere jelentették a kapcsolatot a világ többi részével (bár kétségtelen, hogy a mai tizen-huszonéves ifjoncok sokszor hitetlenkedve hallgatják ezeket a beszámolókat, „hogy lehetett így élni, se net, se face/insta?”). Budapesten és pár nagyobb városban még csak-csak voltak önművelő gyűjtögetők, azonban nálunk, Salgótarjánban például az én kis baráti társaságomban senki se hallott az addigra több számot megért Metallica Hungarica magazinról, de másikról sem. Külföldi ’zinek meg pláne nem bukkantak fel. Így tehát hiába talált meg magának 1988 végén a Seventh Son… és az Éjszakai bevetés, még hiányzott a kirakó egy fontos darabja, ami életre szóló lökést adott és alapjaiban formálta az ízlésem. Igen, a Metal Hammer Hungarica első száma 1989-ben, amit egy, a fővárosba rendszeresen járó osztálytársam hozott haza és megbabonázva faltam hetekig, vagy legalábbis a második szám megjelenéséig.

Mai napig nem felejtem el, milyen mérges voltam az L.L. monogramú szerkesztőre, aki az Éjszakai bevetést mindösszesen öt ponttal jutalmazta, ellenben a Félre az útból meg nyolc pontot kapott. És mi a franc: Exodus is csak hét pont, a nyálas Skid Row meg kilenc? Hát nincs ennek füle? Persze, ifjonti hevülettől fűtött tizenévesként, aki a „minél keményebb, annál jobb” elv mentén hallgat zenét, ez főbenjáró bűn, bár a Slayer/Overkill koncertbeszámolója azért pozitív irányba billentette a mérleget. Aztán viszonylag gyorsan leesett a tantusz, ahogy érkezett az újság többi száma, hogy Laci ízlése jóval szerteágazóbb, mint az én kis begyepesedett világom. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit tanultam tőle a bő három évtized alatt: nem szabad kizárólag skatulyákban gondolkozni, nyitottnak kell lenni az újra és a furcsa hangzásokra, hiszen mindenhol akadhat jóféle muzsika, ha az ember veszi a bátorságot kimozdulni a komfortzónából.

Valószínűleg ezért is futottam bele mindenféle koncerteken, mindegy, hogy az Arénáról, valamelyik klubról vagy fesztiválról volt szó, legyen Slash, Dew-Scented, Armored Saint, Darkest Hour vagy Dool a színpadon, netán valami kaotikus hc/punk dzsembori. Nem, nem voltunk a szó klasszikus értelmében vett barátok, viszont jó húsz éve személyesen is ismertük egymást, néha jól elbeszélgettünk mindenféle zenéről, máskor csak köszönésig jutottunk. Néha tett észrevételt egy-két passziós cikkem kapcsán, máskor én írtam neki valami hammeres téma miatt. És igen, a megnyilatkozó kollégákhoz hasonlóan én is egyfajta mentorként tekintettem rá, aki rendesen felpakolta azt a bizonyos mércét. Megkerülhetetlen volt a színtéren. És rendkívül segítőkész. Nem tudtam olyan kérdéssel/kéréssel fordulni hozzá, akármilyen zene kapcsán, amire ne válaszolt volna. Például amikor 2000 körül a Blood For Blood nevű bostoni banda után kutattam, a mailem elküldése után fél órával már tolta is az infókat róluk, meg hogy pont van egy korongjuk a Zenebarlangban, másnapi postával elküldi. És küldte. (Livin’ In Exile, hallod, Acélos?) A Dawn: Slaughtersun lemezét ugyanígy. Meg még jó pár másik CD-t, amelyekért nem lehetek elég hálás.

Képtelen vagyok felfogni egy hét után is, hogy egy ilyen ember, mint „A Lénárd” nincs többé. Köszönök mindent, Laci, bár nem lehet elégszer megköszönni iránymutató munkásságod! Nyugodj békében! Vagy igyál egy viszkikólát az öreg Bibircsókossal és villázzatok egy irgalmatlan nagyot, mert „that’s the way I like it, baby”.

Pál Szabolcs írása

Fotó: Lányi Kristóf

Újra itt a Közelítő, vendégem ezúttal a poliritmikus groove-ok hazai agya, Hájer Gergő, akivel még áprilisban (tudom, simán ráverek a NuSkullra, ha eltökölésről, van szó) ültünk össze a Noiret-ban, hogy átrágjuk az Omega Diatribe eddigi útját, és persze legfrissebb, nemzetközi kötődésű Vented formációját sem hagyhattuk szó nélkül. Számomra eszméletlen inspiráló, ahogy Gergő közeledik a zenéhez, ahogy szépen, lépésről lépésre építkezik, miközben ő maga ugyanaz marad: egy végtelenül szerény arc, óriási sztorikkal, akinek mindig jut ideje pár kedves szóra, vagy egy mosolyra, ha összefuttok. Az ízelítő Vented-dal kapcsán remélem tévedek, és még nagyobbat durran majd, mint amire én számítok, akkorát, aminek a csillagos ég sem szab határt...

Mielőtt az aktualitásokra térünk, menjünk vissza a kezdetekhez. Ma már mondhatjuk, hogy a mindennapjaid része a zene, emlékszel még, miként döntötted el, hogy a gitár és a metal lesz a szerelem?

Ha tök őszintén visszagondolok, hogy mikor volt legelőször az, amikor megfordult a fejemben, hogy mindenképp hangszert fogjak a kezembe, négy-öt éves lehettem. Akkoriban a Guns N’ Roses Appetite for Destruction albumával keltem és feküdtem, a nagyszüleimnek pedig volt otthon egy görög pszaltérion hangszere, amin már akkor elkezdtem gyufaszállal pengetgetni. A szüleim is mindig támogatták, hogy játsszak valamilyen hangszeren és én is mindig nyitott voltam rá, mert tetszett, hogy a semmiből lehet hangokat előállítani. Nagyon vacilláltam, hogy dob, vagy gitár legyen, a szülői nyomás a gitárnak kedvezett, egy Rákóczi úti társasházban a dob nem éppen szomszéd barát, szóval a gitárra esett a végső választás. Épp, hogy 10 éves lehettem, amikor megkaptam az első hangszeremet. A nagybátyám egy barátjánál, aki meglehetősen jól gitározott kezdtem el tanulni.