(Anchorless Bodies 2022)

Sose felejtem el, hogy amikor ezer meg egy éve tudakozódtam egy kedves barátnőmtől, hogy vajh' milyen zenét is játszik az Anchorless Bodies, ha már elrángatott koncertre így ismeretlenül, ő csak annyit felelt, szomorút. Azóta teltek múltak az évek, és a miskolcról indult ötös menthetetlenül a mindennapjaimmá vált. A Testet Ölt-tel szippantottak be teljesen, és azóta a régebbi anyagaik is gyakran előkerülnek. Már tíz éve zeng a harag, ami jó apropót adott, hogy a banda keménymagja, Alex, Marci és Milán elmesélje, miként élték meg a banda első tíz évét...

Nagy szeretettel köszöntelek Benneteket a Mögött blogon, idén 10 éves a zenekar, mik azok a momentumok, amikre szívesen emlékeztek vissza az elmúlt egy évtizedből?

Marci: Először is köszönjük a lehetőséget és köszöntjük a kedves olvasókat! Megszámolni is nehéz, hogy mennyi kellemes emlék kötődik az elmúlt évtizedhez! Az első demók útkereső izgalmától kezdve, a külföldi és hazai felejthetetlen koncerteken át, a legutóbbi kislemezig, a zenekar története tele van csodás emlékekkel. Meghatározó élmény számomra, amikor elsőként hallhattam valóban olyan minőségben a zenénket, ahogy azt a fejemben mindig is elképzeltem (nagy pacsi Siminek ezért), továbbá a nyelvváltásból fakadó szorosabb kapcsolat a közönséggel is meghatározó volt az életünkben. Sikerült ezzel egy olyan közös érzelmi hálóra kerülni számos emberrel, ami alapjaiban határozta meg a zenekar működését, valódi barátságokat és mély kapcsolatokat eredményezve.

Milán: Szívesen idézem fel az összes olyan koncertet, ahol pozitív és barátságos emberekkel találkozhattunk, és ismerkedhettünk meg. Rengeteg városban adódott lehetőségünk fellépni, ahol előtte sose jártunk, és láthattuk azt a közösséget egy éjszaka erejéig, akik jelenléte életben tartja a helyi zenei életet. Nappal pedig ment a turistáskodás. Emellett minden stúdiózás remek élmény volt, hisz ilyenkor egy hétre, vagy pár napra kiszakadsz, és csak annak szenteled a figyelmed, hogy a hanganyag a lehető legjobb legyen, és mindezt a barátaiddal teheted, remek környezetben. Köszi Simi!

Amikor anno elkezdtétek, mennyire terveztetek előre, gondoltátok volna, hogy 10 évet megél a banda?

Marci: A legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy a zenekar aktív lesz 10 évvel a megalakulás után. Fiatalabb koromban valahogy teljesen szürreálisnak tűnt ennyi ideig „ugyanazt” csinálni, de persze amikor az ember benne van, egyszerűen másképp éli meg a helyzetet, és maga is fejlődik ennyi idő alatt. Ez a természetes fejlődés az, ami az egészet életben tartja, hiszen sikerül folyamatos motivációt találni az alkotásban. És örülök, hogy olyan emberekkel hozott össze az élet, akikkel ezt a dolgot meg lehet valósítani.

Milán: A zenekar alapítása előtt is ismertük egymást, és különböző bandákban játszottunk már együtt. Mondhatjuk, hogy az Anchorless’ azokkal a tagokkal alakult, akik nem szerették volna még abbahagyni a zenélést, volt bennük motiváció új dolgokat csinálni, folyamatosan változni, fejlődni, az aktuális zenei irányokra válaszolni. Szerintem anno nem gondolkodtunk azon, hogy ez meddig fog tartani, inkább 30 év felett jönnek elő ezek a gondolatok nálam, meddig érdemes, és mikor lesz az, hogy na jó talán itt az idő letenni a lantot.

Alex: Nem gondoltam rá, de bíztam benne ,hogy nem egy rövid életű zenekar lesz. Bár párszor voltak mélypontok, amikor úgy voltam vele, hogy most vége lesz ! De szerencsére nem alakult így.

Mit üzennétek a 10 évvel ezelőtti önmagatoknak?

Marci: Légy szociálisabb, haha! Úgy gondolom, hogy sokat könnyíthettünk volna az életünkön, ha mindannyian erősebben építjük a szociális hálónkat. Mindannyian nagyon jó barátok vagyunk, de alapvetően introvertált személyiségek, és sokszor éreztem úgy, hogyha nem csupán a saját köreinkben mozgunk, még színesebben alakulhatott volna az elmúlt 10 év.

Milán: Túl sok bölcsességet nem, hisz 10 év alatt sokat fordult a világ, szerintem a legfontosabb, hogy mindig azt csináljuk, amit szeretünk, mert ezt másképp nem is lehet hosszú távon.

Miskolcról indult a zenekar, megosztanátok pár kedves anekdotát, ami oda kötődik?

Marci: Nekem Miskolcról mindig az akkori próbatermünk fog eszembe jutni, ami a Miskolci Egyetem egyik kollégiuma alatt helyezkedett el. Egyetemistaként anno jogosultak voltunk befoglalni egy termet a pincében, hogy zenei kiteljesedést gyakorolhassunk. Természetesen ez számos bulival is járt, remek közösségépítő szerepe volt. Fun fact, hogy kis trükközéssel (pár ismerős segített a “papírozásban”) még évekkel azután is ott próbáltunk, hogy már senki nem volt egyetemista, haha. Továbbá nagyon sok barátság és ismertség kötődik Miskolchoz! A kedvenc szórakozóhelyünk a Helynekem nevű romkocsma/klub volt, ahol számtalan felejthetetlen estét töltöttünk - ezek valószínűleg a helynek is felejthetetlenek voltak, nem éppen pozitív értelemben, haha.

Milán: Ha rangsorolni kellene a fontosabb zenei helyszíneket számomra, akkor időrendben: a diósgyőri Club 95, a helyi Factory, a Vian Klub, a Grizzly, a Corner, végül a Helynekem. Szerintem a város minden kis szegletéhez van valami kedves emlék, ami meghatározó volt. A gimis éveink alatt ismerkedtünk meg, és ekkor is lettünk barátok, amit végigkísért a közös zenélés. Ilyen formáció volt a Sky Above Heroes és a My Fears From The Silence. Akkoriban én nagyon pezsgőnek éltem meg a miskolci zenei életet, és szerintem rengeteg banda létezett, koncertezett. Manapság már erre nem igazán látok rá.

Csináljunk egy rendhagyó leltárt az eddig megjelent hangzókból, ha elkezdem sorolni a lemezeket, mi az, ami először eszetekbe jut róluk?

Years (EP, 2013)

Marci: Az útkeresés időszaka! Itt még fontosabb volt, hogy gyorsan kiadjunk valamit a kezünk közül, minthogy igazán minőségi legyen az anyag. Nagyszerű tanulópénz egyébként, de mai füllel már képtelen vagyok meghallgatni ezeket a számokat, főleg a hangzás miatt.

Alex: Az első anyag mindig nagy dicsőség és öröm, hogy valamit leteszünk az asztalra. Mostani füllel viszont inkább mindenki kerüli a zenekarból inkább.

Milán: Nagyon termékeny időszak, egy számunkra ismeretlen terepre léptünk, zenét írtunk, elrugaszkodva az előtte jól bevált metalcore sablonoktól. Marci hozott egy korai Counterparts- dalt, hogy ez lehetne a vonal. Nem tudom, mennyire sikerült akkoriban melodic hardcore anyagot csinálni, de szerintem remek próbálkozás volt ahhoz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból.

The Remedy Process (EP, 2014)

Marci: 8 év zenélés után végre ez volt az első olyan anyag, ami teljesen úgy szólt, ahogy szerettem volna! Emlékszem, a rögzítés után megkaptuk Simitől a még szinte nyers felvételeket, és hazafelé a Gyula-Miskolc távon legalább 100-szor meghallgattuk, hidegrázós élmény volt. Plusz nagy álmom vált valóra ezzel a lemezzel, hiszen 8”-es hanglemez (igazából lathe cut) formájában is napvilágot látott, ami hatalmas szó volt, tekintve hogy óriási vinyl rajongó vagyok, haha.

Alex: Itt kezdett el kiforrni, hogy mit is akarunk majd csinálni zeneileg, és elkezdtünk több energiát belefektetni az alkotásba, aminek a Remedy lett a gyümölcse!

Milán: Egy nagyon rosszul sikerült Corneres bulink után pár nappal született meg az EP első dala. Szerintem gitár szinten itt tettük le az alapokat, hogy milyen irányba fogunk haladni, és itt jött meg a zenekar hangja.

Everything Might Fall Apart (LP, 2014)

Marci: Bármennyire is szeretem a The Remedy Process EP-t, ez volt az angol nyelvű Anchorless Bodies esszenciája. Végre a tagság is stabilizálódott, egyben volt a csapat, számtalan koncertünk volt belföldön és külföldön egyaránt, valamint a szakmai elismerés is felülmúlta minden várakozásunkat. A Nuskull például az év második legjobb magyar lemezének titulálta az albumot, továbbá sokan írtak nekünk a határon túlról is, hogy tetszik nekik a lemez - az egyik ilyen megkeresés az USA-ból érkezett és végül egy CD megjelenést is eredményezett, szóval rendkívül elégedettek voltunk. Személy szerint az egyik legfontosabb momentum, hogy Jakab Zoli (Newborn, Bridge To Solace, Ghostchant) is volt olyan kedves, és elvállalta a vendégénekes szerepet az egyik számban! Utólag is hatalmas pacsi Zoli!

Alex: Az első nagylemez. Ez hozott egy kis feltörekvést a zenekarnak.(nevet)Ekkor már Sebő Ádám volt a dobosunk, aki nagyon sokat tett hozzá a számokhoz, hogy szerethetőek legyenek . Nagyon sok pozitív élményt adott nekünk és energiát, hogy folytassuk.

Milán: Szintén produktív időszak volt. Emlékszem, hogy ültem a szobámban, és csak gitároztam egész nap. Az Egyetemi gondtalan éveket juttatja eszembe.

Hope Dies With Age (split – Dryvia, Bury Waht’s Left, 2015)

Marci: Szuper kezdeményezés volt, de úgy gondolom, hogy nem jutott el annyi emberhez, mint szerettük volna. Az általunk rögzített szám mindenesetre ott van a kedvenc Anchorless Bodies-számaim között!

Milán: Nagyon örülök, hogy ez a split összejött, és magát a dalt is iszonyatosan szeretem. Túl sok koncertet nem élt meg, talán kétszer, háromszor, ha játszottuk. Nem feltétlenül koncertképes tétel, talán túl is agyaltuk, de nem bánom, hogy elkészült.

Harag / Inspiration / Home (EP, 2016)

Marci: Nehéz elfogultság nélkül nyilatkozni erről az EP-ről, hiszen a zenekar legnagyobb jelentőségű szerzeménye, mondhatjuk kvintesszenciája, a Harag is itt látott napvilágot! Régebben elképzelhetetlennek tartottam, hogy magyar nyelven szülessenek a szövegek, de ez a szám beindított egy olyan folyamatot bennem, hogy már csak magyarul tudom elképzelni az Anchorless Bodies-t! Ráadásul az EP-vel nyertünk Gumizsiráf díjat is, amitől mindannyian dobtunk egy hatást anno, haha!

Alex: Ez az EP, vagy inkább egy szám az EP-ről a Harag váratlan szeretett kapott. Kíváncsiságból született, tesztelni akartuk magunkat, hogy mit is adhat egy magyar szöveg a zenekarnak. Hát…sokat. Annyira, hogy maradt is.

Milán: Az az időszak mélypont volt, talán többünk életében is. Emlékszem, hogy a Harag elejét Alival hússzor átírtuk, és én lélekben, mindig elengedtem, mondván, ebből nem lesz semmi. Nagyon az alapokról indult a dal, de volt benne valami, ami miatt érdemes volt újra és újra elővenni. Marci talán ebben látta meg a lehetőséget, hogy itt az idő az anyanyelvünkre váltani.

Testet ölt (LP, 2017)

Marci: Úgy gondolom, hogy a legmegosztóbb lemezünk. Sokan talán nem ezt várták a Harag után, de én a legjobb anyagunknak tartom. Elképesztően személyes hangvételű, törékeny és fájdalmas lemez, de pont ezért számomra egy terápiát, megtisztulást is jelentett. Nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, és ez adott egy sajátos hangulatot a dalokhoz. Örülök, hogy nagyon sokan kerestek meg azzal kapcsolatban, hogy átsegítette őket a nehéz időszakokon a Testet Ölt, de az is tök oké, ha valaki nem tud vele mit kezdeni.

Alex: A Testet Ölt egy 180 fokos fordulat a zenekar előző anyagaihoz képest. Egy kicsit sötét hangulatú, picit dühös, egy kicsit érzelmes.

Milán: Talán, ha ez az album nem készül el, feloszlik a zenekar. Nem volt értelme az Everything Might Fall Apart - vonalat vinni, ezt éreztem belül. Minden anyagnál volt egy vezérfonal, egy dallam, egy gitárrész, ami annyira meghatározó, hogy viszi magával a zenekart. Ebben az esetben az Ifjak szíve hangulata vitte a hangot, ami a túl sok Oathbreaker, Birds in Row, Chariot –hallgatás hatására született, és nem mellesleg, gimiben már egy erős black metal vonal befolyásolt Váradi-Orosz Kristóf, Czakó Dani és Hubicska Balázs személyében, akikkel volt szerencsém pár koncert erejéig a Karst nevű formációban kipróbálni magam, és új vizekre evezni.

Álommal Szőtt vászon (EP, 2019)

Marci: Összességében a legkiforrottabb anyagunk eddig. Tiszta volt a cél és koncepció is, egészen feltöltődés volt ilyen zökkenőmentesen haladni az anyaggal!

Milán: Sajnos Ali egy évre távol maradt a zenekartól, így a dalok alapjai nélküle készültek el, és mikor újra aktív tag lett, írta rá a dallamot, amivel a Hullámokon járva, és a Koplalunk elnyerte a végleges formáját. Az EP másik érdekessége, hogy az utolsó tétel, a Lélektelen Edem debütálása, mint gitáros/dalszerző.

Az interjúra készülve újrahallgattam egyben a diszkográfiát. Szerettem az angol nyelvű kiadványokat, is, de a kiteljesedést, valahogy a Testet Ölt-től érzem igazán.

Marci: Mindenképp úgy gondolok az angol nyelvű dalainkra, mint teljesértékű Anchorless Bodies-számokra, azonban én is úgy érzem, hogy zeneileg is akkor értünk be igazán, amikor magyar nyelvre váltottunk. Ilyen szemszögből kijelenthetjük, hogy minden egyes kiadvány a fejlődés egyik nagyon fontos mérföldköve volt.

Alex: Úgy gondolom, számunkra minden lemez egy mérföldkő, és reméljük, hogy a mostani anyagunk is egy fontos állomás lesz a zenekar életében .

Az, hogy magyarra váltottatok, tudatos döntés volt, vagy egy természetes folyamat része?

Marci: Nem volt tudatos olyan szempontból, hogy nem ültünk le, és beszéltük meg azt, hogy holnaptól magyar szövegek lesznek és kész! Az egész úgy kezdődött, hogy egy utazásom során a Harag akkor még instrumentális demo verzióját hallgatva egyszercsak beugrott az “Eljött a mi napunk, zengjen a haragunk” rész, és onnantól, mintha egy csapot megnyitottak volna, úgy ömlöttek a magyar sorok. Mondhatjuk, hogy alkotói megvilágosodásban volt részem, és innentől nem volt kérdés a magyar nyelv kizárólagos használata!

Milán: Szerintem idővel be kellett látnunk, ha őszinte és önazonos zenét szeretnénk csinálni, akkor azt az anyanyelvünkön tudjuk a legjobban. Mindig is volt fenntartásunk ezzel kapcsolatban, mikor még fiatalok voltunk, inkább az angol volt, ami illett ehhez a közeghez. Úgy gondolom, hogy fel kellett nőni egy új generációnak, és el kellett jutni a nagyközönséghez olyan zenekaroknak, mint például a Téveszme, hogy ez megforduljon.

Meséljetek kicsit az inspirációitokról is. Mit gondoltok, mi az, ami ma meghatározza az Anchorless Bodies zene- és szövegvilágát?

Marci: Részemről az Anchorless Bodies mindig is az érzelmek kicsatornázásáról szólt. Talán ezért is nem tudok egyértelmű inspirációt megfogalmazni, egyszerűen mindazon hatások, amik érnek a mindennapi életben, formálják a zenét és szövegeket. Van, amikor egy elképesztően energikus, új screamo lemez adja meg az ihletet, de az is gyakran előfordul, hogy az aktuális hírek/történések nyitják meg az alkotói csapot.

Alex: A zenealkotásban mindig az inspirál, hogy ne csak egy szöveg, hanem a zene is mesélni tudjon, legyen benne minden, amit az ember hallani szeretne, és érezni.

Milán: Eleinte  a zeneileg a gyors váltások, a szélsőségek, ellentétes dolgok váltakozása, és mindehhez egy stabil, jól megütött dob, dallamokban gazdag gitárral inspirált. Marcival rengeteget merítettünk a screamo világából, de ez organikusan úgy alakult, hogy hangzásban a fémesség megmaradt.

 Mennyiben változott ez a kezdetek óta?

Marci: Az elején talán egy kicsit tudatosabban akartunk tartozni a melodikus hardcore zsánerhez, és emiatt születhettek ötletek, amik az akkori kor és kedvenceink direktebb lenyomata volt. De úgy gondolom, hogy a zenekar mára már egy független gépezetté nőtte ki magát, és személy szerint ezt baromira élvezem!

Milán: Egy kicsit nyugodtabb lett a zenekar, már nem akar annyi mindent megmutatni. A hangulatot és a számok összességét tekintve a kohézió egyre fontosabb lett, hogy teljes egészében is működjön az anyag, ne csak különböző dalok legyenek egy csokorban.

Mondhatjuk, hogy elég termékeny zenekar vagytok, volt az elmúlt tíz évben olyan törés, vagy alkotói válság, ami miatt felmerült, hogy nem folytatjátok?

Marci: Sajnos számos töréssel kellett megbirkóznunk az évek során, főleg a tagcserék tekintetében. Leginkább dobos fluktuációban állunk rosszul, immáron a negyediket “fogyasztjuk”, úgyhogy kitartást Ádi, haha! Viccet félretéve, én úgy érzem, hogy most egyben van a zenekar megint, és teljes gőzzel haladhatunk előre! Ami pedig az alkotói válságot illeti, az részemről majdhogynem konstans tényező, de szerencsés vagyok, hogy Milán és Alex folyamatosan olyan témákkal rukkol elő, amik beindítják a fantáziám!

Alex: Nálam mindig van egy pont, amikor azt mondom, hogy elég, nem tudom tovább csinálni. Főleg olyankor, amikor kezemben tartom a gitárt, és semmi ihlet nem jön, semmi fantázia. Ilyenkor ez lehangol, de ha beindul a gépezet…haha. Minden lemezírás előtt óriási a nyomás, hogy a kitűzött célig meglegyen minden, most is így van.

Számotokra mi adja a legnagyobb motivációt, hisz az undergroundban zenélés nem feltétlen hálás feladat mindig. Vagy de?

Marci: Számomra két dolog fontos a zenélésben, az alkotói kinyilatkoztatás és a közönséggel való interakció. Az előbbi az a megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, amikor elkap az ihlet, megírjuk a számot és a végén halljuk a készre kevert dalt, csodálatos! Ezt követi a végleges formába öntés, a borító, a vinyl megtervezése, ami legalább olyan fontos, mint maga a felvétel! A végén egy koherens, kész műnek kell születnie, hogy megfeleljen a belső elvárásainknak. Ezután a közönség visszajelzése pedig létjogosultságot ad az egésznek. Hiszen az, ha másnak is ad valamit a zenénk, a legtöbb, amit egy zenekar elérhet. Legalábbis, én így gondolom. Szerencsére nagyon jó visszajelzéseket kapunk, szóval üzemanyagból nincs hiány!

Legutóbbi, Álommal Szőtt Vászon című kislemezetek bekerült Bali Dávid  Kisterem című könyvébe, miként éltétek ezt meg?

Marci: Óriási megtiszteltetésnek tartom, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját gyermekem is ott lesz annál az asztalnál, ahol gyerekkorom hősei, fiatalkorom legnagyobb zenei inspirációi is. Régóta ismerem Dávidot, és nagyon tisztelem a munkásságát, hiszen hatalmas zenei tudása van, és mindent elképesztő alázattal csinál, ami meg is látszik a könyv alaposságán, kivitelezésén! Csakis hálás lehetek érte, hogy bekerültünk ebbe a magyar zenei mérföldkőnek nevezhető kiadványba!

Alex: Nagy megtiszteltetés, hogy benne lehetünk. Örök élmény, mint az összes Düreres koncert, amit átéltünk mind a színpadon, mind a színpad előtt.

Milán: Dávidnak sokat köszönhetünk, hisz mikor a Nuskull-nál, vagy a Hajón dolgozott, akkor is rengeteget segített, és sok lehetőséget kaptunk tőle. Igazán megtisztelő, hogy belekerültünk a könyvbe, és nagy öröm, hogy ez a korlenyomat elkészült.

Mit gondoltok magáról a kiadványról? Számomra iszonyat hiánypótló.

Marci: Nagyon köszönjük, sokat jelent hogy így vélekedsz az anyagról! Mi is a legerősebbnek tartjuk, talán ezen a lemezen van technikailag a legjobban minden a helyén. Egy kicsit sajnáljuk, hogy a covid miatt nem tudtuk annyira megtúráztatni, mint amennyire szerettük volna, de remélhetőleg lesz még lehetőség sokszor hallani a dalokat élőben!

Ha már Kisterem, hozzuk szóba az új Dürert is, hisz játszottatok a nyitó hétvégén. Először is, mit jelent számotokra az egység?

Marci: Én a Dürer Kertet az egyik legfontosabb hazai zenei létesítményének tartom, és úgy gondolom, hogy a régi formájában való megszűnése óriási érvágás volt a zenei szcénának. Számos nagyszerű koncertünk volt itt, de szimpla látogatóként is a legjobb bulikat adta a hely, és számtalan emlék kötődik hozzá!

Másodszor, milyen volt felavatni az új deszkákat, hogy hangzott ott „az eljött a mi napunk, zengjen a haragunk?

Marci: Mindannyian kitörő lelkesedéssel fogadtuk a felkérést, miszerint mi játszhatunk először az új kisterem színpadán. Ráadásul a coviddal sújtott elmúlt pár év után nem csoda, hogy felfokozottan vártuk a bulit! A koncert abszolút nem volt rossz, de úgy érzem még kicsit “be kell lakni” a helyet, hogy a Dürer Kert régi fénye és hangulata ismét előkerüljön.

Ha már élő, ha egyet kellene kiválasztani az elmúlt 10 év koncertjei közül, kinek melyik lenne az és miért?

Marci: Számos nagyszerű koncertünk volt és nehéz kiválasztani egyet, de nekem személy szerint a 2017-es, Dürer kistermes koncertünk tetszett a legjobban, ahol a Dryvia EP bemutató mellett fellépett még a nemecsek, a dreadwolf és faminehill is. Hatalmas energiák szabadultak fel azon a koncertünkön, örök emlék marad!

Milán: Mindig azokat a bulikat szerettem a legjobban, amikor a közönség nagy számban megjelent. Az utolsó Dürer kistermes koncert volt számomra a legkedvesebb, ahol az Álommal szőtt vászon EP-t mutattuk be. Aznap este annyira tele volt a Dürer Kert, az emberek csak érkeztek mind a három akkori terembe, hogy éreztük már az este elején, hogy egy nagyon jó koncert vár ránk.

Fesztivál vagy klubkoncert? Hol érzitek magatokat otthonosabban?

Marci: Egyértelműen klubkoncert és minél kisebb a klub, annál jobb, haha! Számomra az egész zenélés az energiák cseréjéről/áramlásáról szól, és ezt nagyon nehéz kivitelezni egy fesztivál nagyszínpadán. Ha lehet választani, hogy egy fesztivál 2000 emberrel, vagy egy király, 100 fős klub 110 emberrel, hezitálás nélkül ez utóbbira tenném a voksom.

Milán: Szerintem a zenekar hangulatához a kisebb klub bulik illenek a legjobban, fesztiválon, nagyobb színpadon talán elveszik az az érzés, amit egy klub koncerten tudunk nyújtani, ám nem zárkózunk el a fesztiváloktól. Nyáron találkozunk a 17. Hell Vill fesztiválon, és Fishing on Orfűn is, sokat dolgozunk rajta, hogy jól sikerüljenek, és felnőjünk a feladathoz, kibújjunk a sötét, füstös barlangból.

Alex: Klubkoncert!!! Egy élmény az, amikor úgy adod át a zenét a közönségnek ,hogy szemtől szemben álltok.

Mik a terveitek még 2022-re?

Marci: A zenekar 10. évfordulója alkalmából idén mindenképpen kihozunk egy anyagot, ami a demók alapján már most tudom, hogy az egyik legkedvesebb lesz számomra, alig várom hogy megmutathassuk Nektek!

Milán: Az album mellett szeretnénk ősszel egy hazai 10 éves jubileumi koncert körutat is tenni, amin gőzerővel dolgozunk Almási Atival. Ahogy alakulóban van, ezt szépen lassan megosztjuk.

Alex: Ez egy fontos év lesz, hiszen most 10 éves a zenekar, és kiadjuk az idén a harmadik nagylemezünket, amit már izgatottan várok, hogy megmutathassuk majd nektek!

A végszót is nektek adom, köszönöm, nagyon!

Marci: Köszönjük a lehetőséget! Remélem minél több emberrel találkozunk majd a jövőbeli koncertek valamelyikén. És ne feledjétek, bármikor nyitottak vagyunk egy jó beszélgetésre bárkivel!