2004. június 4., 2015. december 29. és 2021. március 8. Ugyanaz a döbbent csend. Ugyanannak az övön aluli ütésnek az érzete, amikor ezeken a napokon szembe jött a hír, hogy olyan ikonok, mint Quorthon, Lemmy vagy L-G Petrov elhagyták ezt az árnyékvilágot. Ilyen nincs basszameg, ők egyszerűen nem mehetnek el! Az élet azonban a legnagyobb „tréfamester” és amikor két év pandémiás őrület után végre beindul a pezsgés és reménykedsz a jóban, 2022. augusztus 2-án este körbejárja a hazai rocksajtót a hír: elhunyt Lénárd Laci!

Az elmúlt egy hét alatt szinte mindent megírtak vele kapcsolatban, amit lehetett, közhelyek puffogtatása nélkül nem lehet ehhez mit hozzátenni. Sajtós kollégák, szakmabeliek, zenészek, rajongók gyászolják, mindenkinek mást adott a munkássága, a rock/metal iránti mániákus rajongása. Azt azonban nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy a Cselőtei-Lénárd páros nélkül valószínűleg másként nézne ki a hazai rockszíntér. Hogy ez erős állítás? Talán. Viszont úgy tapasztaltam ebben a pár napban, hogy az én – negyvenes – korosztályom mondhatni egyöntetűen állítja ezt, hiszen mi voltunk ott az előző rendszer utolsó évtizedében, amikor hazai szaksajtó és egyéb információk hiányában kézzel írott levelek és a kazettacserebere jelentették a kapcsolatot a világ többi részével (bár kétségtelen, hogy a mai tizen-huszonéves ifjoncok sokszor hitetlenkedve hallgatják ezeket a beszámolókat, „hogy lehetett így élni, se net, se face/insta?”). Budapesten és pár nagyobb városban még csak-csak voltak önművelő gyűjtögetők, azonban nálunk, Salgótarjánban például az én kis baráti társaságomban senki se hallott az addigra több számot megért Metallica Hungarica magazinról, de másikról sem. Külföldi ’zinek meg pláne nem bukkantak fel. Így tehát hiába talált meg magának 1988 végén a Seventh Son… és az Éjszakai bevetés, még hiányzott a kirakó egy fontos darabja, ami életre szóló lökést adott és alapjaiban formálta az ízlésem. Igen, a Metal Hammer Hungarica első száma 1989-ben, amit egy, a fővárosba rendszeresen járó osztálytársam hozott haza és megbabonázva faltam hetekig, vagy legalábbis a második szám megjelenéséig.

Mai napig nem felejtem el, milyen mérges voltam az L.L. monogramú szerkesztőre, aki az Éjszakai bevetést mindösszesen öt ponttal jutalmazta, ellenben a Félre az útból meg nyolc pontot kapott. És mi a franc: Exodus is csak hét pont, a nyálas Skid Row meg kilenc? Hát nincs ennek füle? Persze, ifjonti hevülettől fűtött tizenévesként, aki a „minél keményebb, annál jobb” elv mentén hallgat zenét, ez főbenjáró bűn, bár a Slayer/Overkill koncertbeszámolója azért pozitív irányba billentette a mérleget. Aztán viszonylag gyorsan leesett a tantusz, ahogy érkezett az újság többi száma, hogy Laci ízlése jóval szerteágazóbb, mint az én kis begyepesedett világom. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit tanultam tőle a bő három évtized alatt: nem szabad kizárólag skatulyákban gondolkozni, nyitottnak kell lenni az újra és a furcsa hangzásokra, hiszen mindenhol akadhat jóféle muzsika, ha az ember veszi a bátorságot kimozdulni a komfortzónából.

Valószínűleg ezért is futottam bele mindenféle koncerteken, mindegy, hogy az Arénáról, valamelyik klubról vagy fesztiválról volt szó, legyen Slash, Dew-Scented, Armored Saint, Darkest Hour vagy Dool a színpadon, netán valami kaotikus hc/punk dzsembori. Nem, nem voltunk a szó klasszikus értelmében vett barátok, viszont jó húsz éve személyesen is ismertük egymást, néha jól elbeszélgettünk mindenféle zenéről, máskor csak köszönésig jutottunk. Néha tett észrevételt egy-két passziós cikkem kapcsán, máskor én írtam neki valami hammeres téma miatt. És igen, a megnyilatkozó kollégákhoz hasonlóan én is egyfajta mentorként tekintettem rá, aki rendesen felpakolta azt a bizonyos mércét. Megkerülhetetlen volt a színtéren. És rendkívül segítőkész. Nem tudtam olyan kérdéssel/kéréssel fordulni hozzá, akármilyen zene kapcsán, amire ne válaszolt volna. Például amikor 2000 körül a Blood For Blood nevű bostoni banda után kutattam, a mailem elküldése után fél órával már tolta is az infókat róluk, meg hogy pont van egy korongjuk a Zenebarlangban, másnapi postával elküldi. És küldte. (Livin’ In Exile, hallod, Acélos?) A Dawn: Slaughtersun lemezét ugyanígy. Meg még jó pár másik CD-t, amelyekért nem lehetek elég hálás.

Képtelen vagyok felfogni egy hét után is, hogy egy ilyen ember, mint „A Lénárd” nincs többé. Köszönök mindent, Laci, bár nem lehet elégszer megköszönni iránymutató munkásságod! Nyugodj békében! Vagy igyál egy viszkikólát az öreg Bibircsókossal és villázzatok egy irgalmatlan nagyot, mert „that’s the way I like it, baby”.

Pál Szabolcs írása