Nem titok, hogy a The Devil’s Trade mindig is végleg eltemetettnek hitt mélységeket tudott megnyitni bennem, és az élő szembesülés ezzel minden egyes alkalommal keservesen felemelő, mégis, molylepkékkel a gyomromban vacogok a HÉV-megállóban, és miközben próbálom kifújni a napközben felgyűlt, szorító feszkót, a hó is elered, szóval, úgy tűnik, még az időjárás is kegyesen az esemény felé hangol, ami már csak azért is megnyugtató, mert a Halál Kávéház-beszélgetésre sajnos, nem érek oda. Picit átmelegít azért az a gondolat is, hogy az önjelölt „hobbírásnak” is megvannak a maga szépségei, például az, hogy az ember csendben, a háttérből kísérheti, miként építgetik az útjuk szépen kis „pesztráltjai”, míg a pincékből eljutnak hazai, vagy akár határokon túli nagyszínpadokig, és hogy mennyire jó már, hogy Dávid két olyan zenekart kért fel felvezető társnak, akiknek a munkáját baromi nagyra tartom, és szintén a kezdetektől követem, úgyhogy máris komfortosabb a létezés, csipkelepkéim is átfészkelnek közben, és gombóc-mód megülnek a torkomban, miközben végre átlépem a Dürer kapuját.

Egyetlen írótársammal, Pál Szabival a bűnben az undergroundban mégiscsak összefoglaljuk pár szösszenetben, mik voltak számunkra 2025 legkedvesebb hazai lemezei. Kőkemény szubjektivitásunkra való tekintettel a rangsor elfogyott, pontozás nem is volt. Nem titkolt célunk csupán annyi, hogy számodra is közelebb hozzuk azokat, akik tavaly a legmélyebben érintettek meg minket, minden téren, amit a gitározós underground terei lehetővé tesznek, hogy szolgáltassunk némi potenciális fémpontot, szerintünk hol érdemes ásni.

Régóta kerülgetem már az ICENAP munkásságát, de igazán a 2023-as Mad Villen szembesültem azzal, mekkora potenciál is van ezekben a srácokban. Számomra végtelenül szerethető volt az eklektikusság, ami a korábbi megjelenéseiket jellemezte, amihez egy elég vehemens színpadi jelenlét társult, mi kell még? Erre idén előrukkolnak egy olyan koncept kislemezzel, amit élből felírhatok a saját Kistermem kiemelt hangzói közé. Ezen belelkesedve csaptunk is egy virtuális csevejt Tóth Martin énekessel, hogy szemlézzük a zenekar elmúlt éveit, a kezdetektől egészen mostanáig. 

Örömmel üdvözöllek a blogon! Mielőtt rátérnénk fő apropónkra, mesélj, hogy érzitek magatokat így az év vége felé?

Szia, mi köszönjük a lehetőséget! Ez az év sokkal inkább a szálak elvarrásáról, és az ígéretek beváltásáról szólt nekünk, így talán mondhatni, hogy egy kicsit több tettvágy van most a zenekarban, mint az elmúlt egy-két évben jellemző volt. Ezt jó lenne kiaknázni valamennyire.

A felettébb értelmesre sikerült cím nem tévedés, csupán arról van szó, hogy a kiskunhalasi JACK tavaly is kiadott egy remek split anyagot, meg idén is. Előbbiről született is egy írás, viszont sose jelent meg (az én hibám, de meglepi bónuszként sikerült eltüntetnem a doksit is), most azonban adta magát, hogy az új koronggal együtt állítsunk mementót ezeknek, hiszen műfajában az egyik legszorgalmasabban dolgozó hazai csapatról van szó. Ha Neked mond valamit az „In grind We trust”, akkor nyugodtan olvass tovább, csalódás kizárva. (Pál Szabolcs írása)

Fotó: NMC 

A Kult-kör sorozat mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló helyszínek, koncertsorozatok, fesztiválok és további értékteremtő megmozdulások hátterét mutatja be, a megálmodók szemszögéből. 

Ugyan a hivatalos fesztiválszezon már lement, de azért idén sem maradunk Hell Vill nélkül. A lassan már az Egyesült Államokban is nagykorúvá serdülő fesztivál huszadik érája ezúttal összebútorozik a No Martyr Collective évzáró bulijával, és egy kétnapos klubkoncertsorozat formájában tartatik meg november 28-29 közt Győrben, a Bridge Hallgatói és Oktatói klubban. Mi is lehetne ennél jobb apropó, hogy így, a fesztivál előtti véghajrában kitárgyaljuk kicsit a Hell Vill ügyes-bajos dolgait, és hogy mi minden történt a No Martyr Collective aka Beerzebub, BIPØLARIS, Devoid, Witchthrone háza táján az elmúlt időszakban. 

Örömmel üdvözöllek benneteket a Mögött blog virtuális hasábjain! Bemelegítésként meséljetek, hogy érzitek magatokat így, a Hell Vill előtt pár héttel?

Soma: Jól, reményekkel teli. Végül is, magát a tényt, hogy létrejött az esemény, önmagában is egyfajta győzelemnek élem meg. 2025-ben ezt csak így lehet. Bízom benne, hogy a buli is jó lesz, és hogy a zenekarok és a közönség is jól fogja érezni magát ezen a hétvégén.

Régi álom volt már egy győri Hell Vill! :)

Dorina: Személy szerint egyelőre nyugodt vagyok, persze, az utolsó hajrá még csak most következik, és van dolgunk bőven, de azt gondolom, jól állunk, és minden adott lesz arra, hogy két kiváló estét tudhassunk magunk mögött. :)

Fotó: B42-DiY

A baksi EndrE 2022 óta aktív. EndrE jó, EndrE szép, az alábbi interjúból pedig kiderül, hogy valahol, a lelke mélyén, mindenki Endre szeretne lenni, ha felnő...

„Same in English.”

Örömmel köszöntelek benneteket a Mögött blogon, csapjunk is bele! Szóval, a legégetőbb kérdés: „ Who the F*ck is EndrE?” 

Endre valójában bárki lehet, aki hajlandó fejest ugrani a torzított gitárból, a szokatlan megoldásokból, a delejes atmoszférából és pár puhatestű Kőbányaiból álló elegybe. Így tettünk mi is: a két fiú a próbaterem mélyéről érkezett, a lányt pedig éjfélkor megszállta a rock and roll démon.

Orion Dawn 2025, fotó: Bodnár Dávid

Emlékszem, amikor egyik legkedvesebb példaképem a szakmában, Bali Dávid (Satelles) kihozta a kistermet, és azon kezdtem agyalni, milyen lemezekkel bővülhetne még az igencsak kultikus hangzók 100-as listája egyből az Orion Dawn The Future Memorials albuma ugrott be, még ha a kötet megjelenése idején a srácok eléggé csendben is voltak. Na jó, lehet, hogy a későbbi Poles Apart jobban illett volna a felvázolt kontextusba, de valamiért az első Orion-lemez nálam különösen betalált, remek példa arra, milyen kincsekre lelhetsz, ha kitekintesz néha a jól megszokott old school komfortzónádból.

Lényeg a lényeg, a srácok újra kopogtatnak az ajtón, sőt, egyenesen rád rúgják azt, amolyan finom Úriember mód. Így a még ropogós, NIGHTCRAWLERS tétel mellé nem is jöhet más kísérő, mint egy mélyinterjú. Bandi, Gábor és Levi mesélt nekem az eddigi Orion-életútról egy napsütéses nyárestén. 

Pro tipp: a végeredmény megtekintéséhez, terjedelmét tekintve, a teljes Banger és az azóta kijött Danger EP-k lepörgetése is melegen ajánlott, hogy ne maradj háttérzene nélkül, amíg a végére érsz.

Mikor a fanzinezésről beszélgettünk a Youth for Peace Brigade tagjaival, szóba került, mennyi közös programot csinálnak a Miner x Core fanzine mellett, de mi is lehetne annál faszább elfoglaltság, ha van egy majdnem teljesen közös zenekari projekt, hisz a Cold Brickben hárman is érintettek a szerkesztőségből, és persze Martin se marad ki teljesen.

Álljon itt megalakulásuk története, és ami azután jött, ahogy a Cold Brick kollektív tudata látja,  Karafatyi és Bence személyes széljegyzeteivel.

Karafatyi (dob) és Matyi(gitár, Gear, Exterminating Angel) 2024 tavaszán megbeszélték, hogy csinálnak egy ’90-es évek hardcore bandát. Kezdetben olyat szerettek volna, mint a Biohazard. :D Második gitárosnak Iliára esett a választás (Big X Foot, Partybreaker). Az első két szám megszületéséig Matyi és Kara ketten próbáltak. Ilia belépésével megindultak az aktív próbák a Soroksárin, illetve biztossá vált, hogy a frontember szerepét xBencex fogja betölteni. A fanzinezés által megismerkedtek Levivel, aki időközben, a Youth for Peace Brigade tagja lett, ő kapta a basszusgitárt, innentől közös munkával születtek a számok. Az első pár koncerten ez is maradt a felállás.

Fotó: Vida Dániel

A Másként - rovat friss részében ezúttal a koncertszervezés keserédes örömeibe merítkezünk. Már régóta terveztem kivesézni a témát szervezői oldalról, hogy beleláthass picit, miként is működik ez nonprofit, underground szinten, kalauzunk pedig nem más, mint Harsányi Zsolti, az Insane Hellride Entertaiment egyik alapítója, aki  tuti ismerős a színpadról is, a Türböwitch, vagy épp a Coldsaw révén, bár, én azért remélem, hogy a mese grind The Wedding At The Slaughterhouse ténykedését sem feleded, mi például akapcsán ismerkedtünk össze.

Szóval,  egy késő, januári estén össze is ültünk a BlastBeatben, hogy körüljárjuk a szervező lét számomra hiánypótló mivoltát és hullámvölgyeit, de nem szkippeltük a megkerülhetetlent sem: természetesen szó esik arról is, miféle az a bizonyos Wacken-életérzés á la Türböwitch. (Felkészül: Nefalem, akiknek ezúton is óriás gratula és ovációa  Metal Battle-győzelemért! -a szerk.) Ha szeretnél kicsit tisztába kerülni azzal, hogyan is néz ki egy-egy koncert lebonyolítása belülről, ha azt nem főállásban, hanem pusztán fanatizmusból nyomod, ez az írás neked szól!

Első körben tárgyaljuk ki a Türböwitch ügyes-bajos dolgait, hisz elég mozgalmas időszakot zártatok. A tavalyi év legnagyobb dobása tán a Wackenes szereplésetek volt. Miként élted meg, hogy sikerült összehozni egy ekkora mérföldkövet?

Hihetetlen érzés volt, nemcsak nekem, hanem az egész zenekarnak is. Majdnem fel is oszlottunk, olyan szinten nem volt egyetértés abban, hogy jelentkezzünk-e másodszorra is, aztán végül arra jutottunk, próbáljuk meg újra. Ugye, ’22-ben már jártunk a Metal Battle-ön, akkor harmadik helyezést értünk el. De már az is elképesztő egyébként, hogy a top 10-be eljutottunk mindkétszer, az meg, hogy 2024-ben sikerült megnyerni is, tényleg felfoghatatlan, egy gyermekkori álmom valósult meg azzal, hogy zenészként kijuthattunk a fesztiválra, óriási élmény volt, teljesen más színvonal, de ez nem is meglepő, mégiscsak a világ egyik legnagyobb metal fesztiváljáról, infrastruktúrájáról van szó.

Elmondok egy történetet, ami bárkivel megeshet…Gyere, ütköztessük kicsit azokat a bizonyos „konfront zónákat”, és hozzuk közös nevezőre a BIPØLARIS és Beerzebub legutóbbi kislemezeit, aktualitásukból úgysem vesztettek egy cseppet sem, és van, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Én sem akartam így tenni, ezzel a két igen velős, de annál súlyosabb, tavalyi kiadvánnyal, és a súly, itt minden téren értendő, de nem szaladok ennyire előre.  

Első blikkre nyilván, vannak egészen egyértelmű párhuzamok, mint például, hogy mindkét brigád a No Martyr Collective tartóoszlopa (a Devoid és Witchthrone zenekarok mellett), a kollektíva pedig nem mellesleg, a tavalyi év egyik legjobb házi buliját adta a Dürerben, a Phrenesis-szel kiegészülve. Az is kétségtelen, hogy mind a Beerzebub, mind a BIPØLARIS előző anyagai kapcsán is igen magasra került az a bizonyos, megugrandó léc, de egyik csapat sem épp az ijedősségéről hírös, szóval bátran beleálltak ebbe is, és milyen jól tették.

Fotó: Wéber Anita

Azt hiszem, idén már tényleg kijelenthetjük, hogy ebből hagyomány lett. Immáron harmadszorra lakja be a Vittula ikonikus kiállítótermét a Merch Madness, március 22-én, szombaton, 14 órától!

A drága Andorunk megálmodta koncepció mentén, ezúttal is egy olyan közösségi tér megteremtése a cél, ahol kifejezetten a független, DIY kiskiadóké, disztróké és fanzine-eké a főszerep, egy tematikus rendezvény keretein belül, ami kizárólag róluk és rólad szól. A Vittula egy olyan, csendes közeget nyújt erre, ahol nem két koncert közt futtában kell átnyálaznod a kínálatot, hanem bátran belefeledkezhetsz az önfeledt böngészésbe, és bőven van idő eszmét is cserélni egy jó ital mellett, teljes nyugalomban, ami a mai bizonytalan időkben tán még értékesebb pillanatokat tartogat…

És tudod, számomra miért fontos ez az egész? Mert az ezen kiadók, fanzine-ek mögött álló emberek végtelenül inspirálnak, hisz fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy visszaadjanak valamit a színtérnek, és hogy a magyar keményzenei underground fennmaradjon, úgy, ahogy szeretjük, béklyók nélkül, szabadon burjánzva a föld alatt…

Idén is velünk tartanak:

Corbata Records // Drinkin' Beer In Bandana Records // Miner X Core- Fanzine  

Valamint újonnan csatlakozik hozzánk a BlastBeat Worship Records és az Unsigned.

Várunk szeretettel, ugorj be band(an)ázni! A rendezvény ingyenes!

Itt tudsz csatlakozni az eseményhez!

Csipke 

      Fotó: Ervin Filipich

Hihetetlen, de már bő 4 éve, hogy utoljára beszélgettünk. Január 17-én jött ki hivatalosan legfrissebb kislemezetek, az Arcadia, meséljetek, mi kavarog most bennetek ennek kapcsán? Miként éltétek meg a pillanatot, mikor a nagyérdemű elé tárult az anyag?

Dávid: Szerintem a többiek nevében is mondhatom, hogy nem jutottunk szóhoz, mert olyan régóta élnek velünk ezek a dalok, hogy számunkra már valamelyest megszokottá váltak. Az pedig, hogy most megtalálták a saját útjukat, mindannyiunkat örömmel és hálával tölt el.

Fellengzősen hathat ezt olvasni, de semmilyen elvárásunk nem volt az Arcadiával szemben, hiszen reálisan látjuk a helyünket, a szerepünket és a feladatunkat az undergroundban, a saját üvegplafonunk alatt. De a sok kedves üzenet, a digitális boltok támogatása, és a sok visszajelzés tényleg váratlan helyzetet teremtett számunkra. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy nagy playlisteken lássuk viszont a dalainkat, vagy hogy a szövegek miatt kapjunk leveleket és kérdéseket, így abban maradtunk, hogy most tudjuk a legjobban használni ezt a ránk vetülő rivaldafényt arra, hogy elindítsuk a Food Not Bombs idei támogatói kampányát az egyik test pressünkkel.

Fotó: Farkas Zénó

Új év, friss Közelítő-portré. Gerő Andris már rengeteg szinten tett azért, hogy neve ne csengjen ismeretlenül hazai underground körökben, hisz több fronton is professzionálisan beleásta magát a színtérbe, az Auraleakkel pedig bizton állíthatom, hogy sikerült lerakniuk a tavalyi év egyik legizgalmasabb debütáló albumát, ami mély és maradandó nyomot éget a lélek térdimenzióin. Az effajta sokoldalúság számomra már-már szupererő számba megy, de ezúttal a multifunkcionális lét emberi mivoltát feszegetjük. 

Hangolódásképp, Völgyesi hasonlatával élve, amolyan két lábon járó svájci bicskaként funkcionálsz a hazai undergroundban. Szerintem abszolút helytálló, te miként látod?

Nagyon tetszik ez a jelző – igazán frappáns, amolyan default Völgyesis. Viszont, ahogy mondják, minden éremnek két oldala van, és ez bizony egy kétségtelenül kétélű történet. Mostanra úgy érzem, hogy szinte minden szakmámhoz tartozik egy-egy külön személyiség, amit egy-egy szubkultúra vagy kontextus igényeihez igazítok. Ez persze működhet egy darabig, de hosszú távon elég nagy nyomás vállalkozóként, hiszen a más-más világokhoz való kommunikáció és elvárások mindig napi szinten újabb és újabb terheket raknak az emberre.

Fotó: Hegyi Júlia Lily

A Future Grid szerintem azért végtelenül szerethető, mert nem éppen felejthető egyéniségnek számít hazai underground berkekben, tudod, olyannak, aki már a puszta megjelenésével hatással van rád, és képes bárhol, bármilyen körülmények között óriási hangulatot csinálni, legyen az a Vittula, az S8 vagy éppen a Dürer-kisterem. Így Jalcs Vikivel nem voltunk restek kifaggatni őket jól a zenekar ügyes-bajos dolgairól, és amolyan megkésett Mikulás-ajándék gyanánt nálunk villantják legfrissebb, Border című dalukat, és a hozzá készült koncertklipet, ami szintén remekül példázza, miért érdemes élőben is mielőbb megtapaszatlni a Future Grid - életérzést. De vigyázz, a függőség borítékolható. 

Fotó: Dömök Laura

Nem vagyok elvakult deathcore fan, de azért az itthoni színtér tartogat rejtett gyöngyszemeket ebben a szférában is, és eszméletlen jó látni, hogy köztük olyan feltörekvő, ifjonti vehemenciával megáldott titánok is előkerülnek a próbatermek sötétjéből, mint a Pandora's Curse. Énekesük, Ervin a Komodo frontjáról már ismerős lehet, de a Pandora' azt hiszem, külön bugyrot érdemel a műfaj iránt elkötelezettek szívének kicsiny poklában. Az, hogy ez áldás vagy átok, döntsd el magad. A fiúkkal a november elsején megjelent The Fallen bemutatkozó kislemezük kapcsán beszélgettem. 

Mivel ez a bemutatkozó interjútok a Mögött blogon, kérlek meséljetek, miként jött létre a zenekar?

Ervin: A srácokkal már régóta ismerjük egymást, mindig nagy spanok voltunk. Petivel és Barnival már rengeteg formációban játszottunk együtt, de a Pandora’ leginkább tőlem és Petitől indult. 2023 legelején elkezdtünk írogatni így hülyeségből, aztán elég hamar úgy döntöttünk, hogy ezeket a számokat rendesen ki kellene dolgozni. Szóval, egyértelmű volt, hogy ezt zenekaros formában ki kéne próbálni. Volt jó pár tagcsere, próbálkozás, de a jelenlegi felállást már teljesnek érzem. Nyilván azt nem mondhatom, hogy végleges, mert bármi közbejöhet bármikor, bárkinek, és ezzel nem lehet mit tenni. De a mostani felállást rohadt erősnek érzem, mindenki nagyon tehetséges, és rendkívül jó hangulat vesz mindig körbe, szóval nagyon örülnék, ha velük menne sokáig a Pandora’.

Legfrissebb írásával némileg járatlan vizekre evez a Mögött blog. Bemutatkozik a Bundás kenyér. Ugyan az a bizonyos bunda némileg secondhand, mindenképp érdemes felpróbálni, ha belekóstolnál a pop punk egy csipetnyi, jó, hazai trash-el elegyített fogásaiba. A garantáltan kulináris élvezetekre már nem kell sokat várni, november 29-én az Otthonkában elcsípheted a vintage trash triót a banda második első koncertjén, amire a fiúkák egy csoda nyereményjátékkal melegítenek. Ha mindez még nem volna elég, alább olvashatod Jalcs Viki beszélgetését Balogh László alapító gitárossal. 

Breastbone 2024 (b.-j.: Bodri Szabolcs - dob, Sarudfalvi Dániel - basszusgitár, Rozsnyik Borka - ének, Várhidi Adrián - gitár, Pataki Lőrinc - gitár; fotó: Kitti Scarlet Katulic 

Mindig libabőrös leszek ha elér a meghallani, és hirtelen felindulásból megszeretni - érzés, valahogy így voltam a Breastbone-nal tavaly nyáron, mikor először láttam őket. Még, ha a hörgés-pörgés is a szívemcsücske, Borka éteri hangjával egyből együtt tudtam rezegni, a könnyednek tűnő dallamok pedig néha olyan mélyre mentek, hogy vissza kellett tartanom a levegőt. Frissen megjelent Bleeding Reel kislemezük remek apropót adott, hogy végre jól ki is faggassam őket az idáig vezető útról. Egy biztos, ezek után, ha eszembe jut ez az interjú, másként fogok tekinteni az életem eddigi legnagyobb botlásának hegén csücsülő szitakötőre a térdemen. Szeretettel. 

Már azóta érik ez az interjú, hogy először láttalak titeket tavaly augusztusban a Teremben, Óbudán. Múlt vasárnap, a Lángolón debütált bemutatkozó EP-tek, mondhatni, frissen érkeztek a stúdióból, meséljetek, miként éltétek meg a stúdiózást, milyen volt először belépni az ajtón, és eljönni az utolsó alkalom után?

Adrián: Gergőt leginkább azért választottuk, mert mind szakmailag, mind emberileg rengeteg jót hallottunk róla. Én személy szerint nagyon szeretek pár lemezt, aminek ő volt a producere (remek példa Barkóczi Noémitől a Dolgom volt), és úgy ítéltem meg, hogy ez a, szerintem védjegyének tekinthető kicsit nyers, kicsit filmes, álomszerű  hangzás jól állna nekünk. A Tom-Tom stúdió gyönyörű környezete, és kellemes atmoszférája pedig nagyon sokat ad hozzá, hogy az ember el tudjon mélyülni a zenélésben.

Borka: Nekem gyakorlatilag ez volt életem első stúdiózása, de olyan természetesnek érződött az egész folyamat, mintha már ezerszer csináltam volna. Először a dobot és a basszust vettük fel egyben, de úgy, hogy az egész zenekar játszott, tehát megvolt az az energia és dinamika, ami a próbateremben vagy a koncerten is megvan. Utána vettük fel külön a gitárokat, és külön napon az éneket. Amikor az első nap végére összeállt a zene instrumentális része, nagyon türelmetlen voltam, alig bírtam kivárni, hogy énekelhessek! Gergővel tényleg nagyon jó együtt dolgozni, kreatív szempontból is remekül érzett minket, és emberileg is. Nekem a kedvenc részem mindig az volt, mikor a vokálokat dolgoztuk ki!

Sokszor eszembe jut mostanában, hogy bármennyire is pici az itthoni keményzenei szubkultúra, mégis eszméletlen szerencsés, hiszen minden mikro-színterében találni olyan elhivatott fanatikusokat, akik önzetlenül, rengeteg munkával építgetik, formálják ezt a maréknyi közösséget, a maguk módján. A Másként-rovat őket hivatott picit közelebb hozni. A Reaction fanzine után ezúttal terítéken a Miner x Core Fanzine!

Anonim forrásaink szerint kérlelhetetlen rivalizálás indult a Watch My Dying és Nest Of Plagues zenekarok között, a képzelt feszültségek eszkalálójának apropója, véleményünk szerint az új albumok megjelenésének szoros egymásutánja. A Mögött blog természetesen nem kíván állást foglalni az ügyben és elhatárolódik a további találgatásoktól, viszont, egymás cicabajszának efféle kedélyes húzogatása egy már-már elfeledett rovat előhívását idézte elő a fiókmélyről. Így felébred a Versus. „ Nézzük meg, mi történik, ha ezúttal azzal kezdem, hogy véget vetek az egésznek”, és közös nevezőre kerül az Egyenes kerülő és a Hellsolation, ha már csupán egy nap különbséggel szabadultak világra.

Nyugi, nem a Mögött blog lesz a hazai metal sajtó pletykalapja, ami ezután jön, az véresen komoly…

Fotók: Vitéz Marcell

„Ami biztos, a Hell Vill családias jellege örök, és ami a legfontosabb, hogy ez a rendezvény számomra már egy újabb menedék, ahová ezentúl hazamehetek, mert „Körbevesz magamba szívom, körbe vesz magába szív”, bárhol is legyen.” – így zártam soraim a 2022-es Hell Vill kapcsán, amit tényleg végtelenül pozitívan éltem meg, még ha a látóhatáron túl már akkoriban is gyülekezett pár viharfelhő…De azt azért nem gondoltam, hogy ezt a kijelentést a gyakorlatban is tesztelhetem, mind a ’23-as, mind a ’24-es eseményt illetően, spoiler: a tétel bizonyítást nyert.

Bloody Holly' b.-j.: Montagnon Marielle (basszusgitár, vokál), Árendás Anita (dob, vokál), Brányi Vivien (gitár, vokál), Kirsch András (ének)

Fotó: Biro Edina

A punkot, mint műfajt, talán senkinek nem kell bemutatni. Na de mi fán terem a horror punk, és miként lehet ezt véresen komolytalanul venni? Ezt a kérdéskört feszegettük Kirsch Andrással, a Bloody Holly and the RicketZ énekesével és dalszerzőjével, aki főállásban ontja magából a borzalmas(an jó) szóvicceket. - Jalcs Viktória interjúja

Mikor ültél rá a ‘billy’re?(nevet) Hogyan ismerkedtél meg egyáltalán a punkkal?

Hűha, hol is kezdjük? Minden a ‘90-es években kezdődött, amikor a megboldogult Szív TV-n ment a Különjárat című műsor. Épp az Akela játszott egy ketrecben, a fater benyitott, és csak ennyit mondott:“Oda is valók ezek az állatok, a rács mögé!” Akkor már éreztem, hogy lőttek a püspöki karrieremnek. Amúgy pedig csak a szokásos klisé sztorit tudom felhozni az MTV-vel, és az akkor futó klipekkel: November Rain, Ugly Kid Joe, Aerosmith - Living On The Edge. Aztán az alsó tízezer helyi kirendeltsége megismertetett az undergrounddal, kaptam egy másolt kazettát: az A oldalon Biohazard-, a B oldalon egy régi RHCP-album volt. Aztán, akkor lett végem, amikor meghallottam a Bad Religion Stranger Than Fiction lemezét, majd önszorgalomból megvettem az első Ramones-albumomat. Az Exploited is nagy hatással volt rám, kiváltképp, amikor Győrben voltam kollégista, és a legendás koncert előtt a punkok átrendezték a belvárost. Utána elmentem kicsit a metal felé, de a kétezres években visszatértem a punkhoz és a többi alműfajához, mint a psychobilly vagy a horror punk, aztán benne ragadtam ebben a stílusban és attitűdben.

 (HangmanJack 2024 b.-j.: Jaksics Gábor 'Ubi' (dob), Képesi Patrik 'Patya' (gitár), Molnár Martin (ének), Benczik Gergely 'Bruce' (gitár), Frank Máté 'Freki' (basszusgitár), fotó: SignalitFilm

Rutinos koncertjárók elég sűrűn futhatnak bele mostanság a Zircről indult HangmanJack nevébe, jobb esetben testközelből is megtapasztalták a nyers, izomdurrantó energiát, amit a srácok élőben közvetítenek. Idén pünkösdkor egy friss EP-vel is megörvendeztették a nagyérdeműt, szóval, volt miről beszélnünk bőven. Mire a végére érsz, remélem, nem marad már kétséged afelől, hogy érdemes a radarodon tartani a fiúkákat, és elmélyíteni az ismeretséget, mondjuk például azzal, hogy szombaton megnézed őket jól a Hell Vill #19 záróakkordjaként. 

Mielőtt az aktualitásokra térünk, a hárommillió dolláros kérdés – honnan a név helyett - honnan a „666-os sorozatszámú babafej”? Ha jól informálódtam, ez már elég rég szerves díszlete a HangmanJack – koncerteknek.

Bruce: Így van, Samantha már az első koncerten is velünk volt. Ő egy fodrászoknak gyakorlásra szánt babafej, ami otthon kallódott Kubinál, az első énekesünknél. Tőle jött az ötlet, hogy elhozza koncertre, a közönség meg nézett, hogy kik ezek az állatok, akik egy babafejjel ordibálnak meg rohangálnak, úgyhogy megtartottuk, és azóta is visszük magunkkal, már, ha nem felejtjük a próbateremben.

Martin: Koncerten néha labdaként is funkcionál.

Freki: Továbbá tökéletes dísze a gitár fejének, már, ha nem esik le azonnal.

Fotó: Palotás Péter (DARKMESS 2024 b.-j.: Kőrös Zoltán Dávid (gitár), József Mátyás (ének), Nemes Nimród (basszusgitár), Salgó Norbert - dob)

Úgy gondolom, a nemrég friss klippel jelentkező DARKMESS igazán üde és izgalmas keményfém foltja a honi extrém zenei szférának, akik nem csak súlyos breakdownokban és tört ritmusokban veretlenek, hanem vizualitásban is ráerősítenek az általuk teremtett, jólesően sötét és kaotikus atmoszférára, és az is példaértékű, ahogy a zenekar történetét írják. A szeptemberben érkező nagylemez, és a korábbi országos körút a LAZARVS vendégeként, pedig remek apropót adott, hogy végre átbeszéljük a banda viselt dolgait. Kérdéseimre Nemes Nimród dalszerző, basszusgitáros válaszolt. 

Örömmel üdvözöllek titeket a Mögött blogon, végre! Felütésként, épp, hogy csak túl vagytok a Mini Alpárfeszten. Hogy sikerült? 

Köszönjük szépen, részünkről a megtiszteltetés! Fergeteges hangulatú mulatság volt, mindenki nagyon jól érezte magát. A helyszín kicsit túl lett lőve az esemény volumenéhez képest, de olyan bulit csaptunk, hogy „a Holdról is látszott”! (nevet) Innen is üdvözöljük az első sort, kurva jók vagytok!

Fotó: Vitéz Marcell 

A Hell Vill nagykorúvá válásának örömünnepét semmiképp sem szerettem volna szó nélkül hagyni, de az élet ismét belepiszkált a terveimbe, bár ezúttal hálás vagyok ezért, hisz így alkalmat keríthettünk arra hogy a két főkolompossal, Grétával és Somával karöltve beszéljük ki a Hell Vill #18-at, felelevenítsük a legkedvesebb pillanatokat, és kedvenc fesztiválszervezőink nem restek beengedni minket a kulisszák mögé is, ahonnan a kilátás nem mindig felhőtlen, de a kalózhajó úszik tovább a sodorral, megtépve bár, de törve nem...

Csipke: Felütésként a tavalyi Nuskull-beszámolóból Radó gondolatait lopnám, miszerint azért kell vigyázni a Hell Villre, és nem szabad elengedni a kezét, még így sem, hogy nagykorúvá vált, mert „a Hell Vill a hazai underground zászlóshajója, amin mi vagyunk a kiskalózok.” Engem ez baromira megfogott. Ugye, tavaly volt 18 éves a fesztivál, ami szerintem fesztiválléptékben is óriási mérföldkő, főként underground körökben. Hogy élitek meg, hogy idáig futott a történet, főleg így, hogy ennyi viharon keresztül kellett ezt a kis hajót átvezetni?

Needless (2024, b-j.: Bárány Tamás (gitár), Bánfalvi László (basszusgitár), Márton Dániel (gitár), Forczek Ádám (ének), Kasper Botond (dob); fotó: Kun Attila

 A deathcore és további kórságok divatba kerülése itthon (sajnos) még jobban elvette a fókuszt az egyébként is igencsak mostoha sorsnak örvendő technikás/progresszív death metalról, mégis, kis hazánk olyan nemzetközi szintű zenekarokat ad a világnak a műfajban, hogy öröm nézni. Közülük a Needless számomra a honi death metal színtér szívósságának, végtelen kitartásának egyik fontos szimbóluma, iskolapéldája annak, mi az amit ebben a közegben el lehet érni, ha a tehetség kemény munkával, és egy olyan gondolkodásmóddal párosul, ami nem az illúziókat kergeti, hanem reális keretek közt nyújtózik a plafonig, és úgy értelmezi újra és modernizálja a műfaj adta kereteket, hogy nem az aktuális trendeket kívánja meglovagolni.  A 20 éves jubileum kapcsán épp itt volt az ideje, hogy megsorozzam őket egy jó adag kérdéssel, hogy kitárgyaljuk, ami volt, és ami még hátra van. A "mikrofonnál": Bárány Tamás alapító gitáros, Bánfalvi László basszusgitáros és Kasper Botond dobos.