Anonim forrásaink szerint kérlelhetetlen rivalizálás indult a Watch My Dying és Nest Of Plagues zenekarok között, a képzelt feszültségek eszkalálójának apropója, véleményünk szerint az új albumok megjelenésének szoros egymásutánja. A Mögött blog természetesen nem kíván állást foglalni az ügyben és elhatárolódik a további találgatásoktól, viszont, egymás cicabajszának efféle kedélyes húzogatása egy már-már elfeledett rovat előhívását idézte elő a fiókmélyről. Így felébred a Versus. „ Nézzük meg, mi történik, ha ezúttal azzal kezdem, hogy véget vetek az egésznek”, és közös nevezőre kerül az Egyenes kerülő és a Hellsolation, ha már csupán egy nap különbséggel szabadultak világra.

Nyugi, nem a Mögött blog lesz a hazai metal sajtó pletykalapja, ami ezután jön, az véresen komoly…

„When the light becomes our home

We descend all alone”

Ugyan a Watch My Dying javára épp plusz 15 év jut évek és rutin szempontjából, a Nest Of Plagues is igencsak markáns nyomott hagyott a magyar fémtudatban. A Nest’- hangzók ugyan különböző dimenziókat nyitogatnak zeneileg, mégis, tematikailag abszolút koherens szálra fűzhetők, mentális szinten legalábbis biztosan. Az előző, To Kill a God lemez pedig nemzetközi áttörést is jelentett a zenekar számára, még, ha némileg ki is hallani belőle egyfajta útkeresést. Az idő-, térugrások a WMD-t sem kerülték el soha, számomra történetük lenyomatai mégis egységesen masszív képet mutatnak, ahogy feléjük irányuló elfogultságom mértéke is, hisz mondhatni, együtt öregszünk „egyre gyorsabban álldogálunk”, így kollektíve. Elsőre botorságnak is tűnhet, egy ereje teljében lévő, második nemzetközi körét taposó ’Core-titánt egy virtuális lapon említeni egy, mára a hazai extrém metal színtér kultikus leviatánjává avanzsáló, bőven nagykorú, lassabb léptékben haladó formációval, mégis megpróbálkoznék vele, amolyan intuitív módon, leginkább az alapján, bennem mit szólaltatnak meg a friss lemezek.

Már első hallásra szembetűnő, hogy egyik anyagon sincs üresjárat, töltelékdal, az arányok a helyükön, a koncepció átgondolt, érthető és kerek, de nem hiányoznak az „ezt nem láttam jönni” -típusú rácsodálkozások sem, kizárólag pozitív értelemben. Úgy gondolom, mindkét zenekar sikeresen vette a komfortzónából kilépés akadályát, ami a Nest’-nél legalább három lépcsőfoknyi szintlépésben, míg a WMD-nél saját határaik kísérletezős újragondolásában manifesztálódik.

A finomra hangolt atmoszférateremtés is tapintható, fülbemászó gitártémákkal, markáns (elektro)szónikus ágyazással, és persze a dob szekciókról se feledkezzünk meg. A „nyesteknél” Balázsnak (Fűr Balázs – dob, Nest Of Plagues) nincs szüksége Borat neonszínű úszódresszére ahhoz, hogy rajta ragadjon a szem, örömmel üdvözlöm én is, hogy Dani (ének, basszusgitár- Nest Of Plagues) bátran kísérletezik az egyébként sem elhanyagolható hangterjedelmével és a ritmusszekció (Kövecses Evelin, Breier Máté – gitárok, Nest Of Plagues) olyan szólókat és futamokat szolgáltat, ami instant beleeszi magát a zajszűrőt sosem látott fülembe is, pedig alapjáraton nem vagyok szólópárti, viszont ez egy elragadó szóló parti. (szar szóvicc generátor kimaxolva mára, ígérem.) Mindenhez a külcsíny olyan kontrasztot ad, hogy az ember csak kapkodja a fejét, bár a kedvenc színeimben pompázó borító a cyberpunk pestis doktorral csillagos ötös.

A Nest’ empatikus közeledésével szemben, a WMD bő egyperces előjáték után valósággal rászakítja az ajtót a lelkemre. Ezek már ismerős, mégis bejáratlan körök, biztonságosnak nem mondható, de otthonos közeg, egy cseppnyi modernitással, mintha felújítanám nagymamám Kádár-kockáját. A képlet mégsem ennyire egyszerű, gondolhatnám, mindenki azt teszi majd, amit várnék tőle, de dalról dalra meglepnek, utalgatnak, így ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, miként a lelkitársak több évnyi kihagyás után, abban az ütemben, amit már évek óta hiányoltam (köszi, Márk!) azt hiszem, ezentúl ismét tegeződhetünk.

Komolyabbra fordítva, ha a ma még mindig tabu témának számító mentális kontextusba helyezem az albumokat, -mert azt szeretem - számomra mindkettő egyfajta megküzdési stratégia a belső démonokkal, a Hellsolation a tudatosabb, önelemző vonal, az Egyenes kerülő pedig a zsigeri, tudatalatti traumákat bújtató, eldugott ösvény… De valahol mindkét sík a gyógyulás felé vezet.

Összességében elmondható, hogy számomra a Nest Of Plagues a Hellsolationnel írta meg történetének Fényérzékenyét, és ha a WMD-ből indulunk ki, ez még messze nem az út vége, és csak remélni tudom, hogy tőlük is számíthatunk egy Egyenes kerülőre a későbbiekben. Titkon pedig abban reménykedek, hogy sokaknak a NOP munkássága válik kapudroggá, így a WMD- életművet is értően be tudják fogadni. Ez egy ilyen örök körforgás.

„We will be stronger

When we all suffer together”

„Minden rendben.”