Satelles b.-j.: Tarján Zoltán (gitár), Hornyák Kristóf (dob), Bali Dávid (basszusgitár), Bokis Balázs (ének) Kubik Tamás (gitár); fotó: Bodnár Márton

Szerencsés vagyok, mert mióta újranyitottak a kedvenc helyeim, rengeteg koncerten ott lehetek, mind óriási feltöltődés és inspiráció mindig, még, ha nem is születik belőlük beszámoló, a legjobb estékre úgyis kevés a szó.  A Heartlapse, on graves, Satelles, Wasted Struggle eseményt különösen vártam. Minden országnak vannak megkerülhetetlen zenekarai, még, ha a szubkultúra szubkultárájának a szubkultúrája mélyén "kincskeresünk" is. Számomra a az említett este azért volt különleges, mert négy olyan banda adogatta egymásnak a színpadot a Robotban, akik a maguk nemében mind ilyenek, legalábbis megérdemelnék, hogy így tekintsünk rájuk, hisz értéket közvetítenek, mindenki a maga módján, és eszünkbe juttatják, hogy legtöbbször a pincékben történnek igazán fontos dolgok. Az on graves és a Wasted Struggle után a Satelles-es srácok sem menekülhettek el az éterben a kérdéseim elől, persze nem is próbáltak, sőt....

Óriási öröm vendégül látni Benneteket! Szűk egy hónap és érkezik a harmadik lemez, illetve túl vagytok egy mozgalmas héten, hisz múlt csütörtökön a Campus Fesztiválon, pénteken pedig a Robotban koncerteztetek. Hogy érzitek magatokat, milyen volt újra színpadon?

Miénk a megtiszteltetés, de tényleg. Valóban mozgalmas hétvége áll mögöttünk, de minden szempontból élmény volt, hiszen 285 nap után végre ismét színpadon állhattunk, pláne két egymást követő napon. Amikor egyeztettük a nyári terveinket, tavasszal még nekünk is viszonylag reménytelennek tűnt bármivel is számolni, de aztán ahogy beérkeztek a Campus és a Fekete Zaj felkérései, biztosak voltunk abban, hogy szeretnénk a Robotba is visszatérni, hiszen a kelet-európai turnénkat is innen indíthattuk még 2019-ben.

Méltatlan volna egymáshoz hasonlítani a két estét, de még sokkal inkább a Robot hatása alatt vagyunk mind, mert nagyon sok szeretetet kaptunk, amiből könnyű új erőt meríteni a lemezmegjelenés előtt. Szerencsére a koncertekre is tudtunk készülni: mi a COVID ellenére is megmaradtunk a heti kétszer fixen próbáló zenekarok között, nem veszítettünk fókuszt, mert az a zenénk halála lenne, ha élő próbának élné meg bárki is, amit a színpadon művelünk. Viszont abban mind biztosak vagyunk, hogy más bandaként jöttünk ki az elmúlt egy év csendjéből, mint ahogy bementünk, és erről nem is feltétlenül az album tehet, hiszen annak a dalai tavaly ilyenkor már jobbára készen is voltak.

Egyből kipipálhattatok egy fesztivált és egy klubkoncertet is, előbbinél azért valljuk be, kissé kilógott a sorból a csütörtöki Hangfoglaló színpados program. Mennyire hálás feladat olyan fesztiválon játszani, ami alapjáraton a jóval népszerűbb, „poposabb” műfajokra fókuszál leginkább?

Inkább kihívás abban az értelemben, hogy az ország egyik legnagyobb fesztiválján, egy olyan színpadon kell bizonyítani, és kiállni a saját értékeink mellett, aminek a névadója állami intézményként sok szempontból szembe menne mindazzal, ami számunkra alapvetés a mindennapokban. Akik láttak már tőlünk hírlevelet vagy posztot, pontosan tudják, mi mindenben húzunk vonalat az állami szerepvállalás kapcsán, nem is beszélve arról, hogy egyként valljuk: az underground csak akkor tud hitelesen reflektálni a saját korára, ha önfenntartó maradhat.

Ebben az esetben viszont többet adott nekünk az, hogy a HANØIval együtt LMBTQ+ zászlót kivetítve játszhattunk, és biztosíthattunk safe space-t egy ilyen, alapesetben állami mecenatúrát megjelenítő színpadon, mintha dacból elutasítottunk volna magát a lehetőséget, egy olyan, az underground mellett is kiálló A-listás rendezvény részéről, amely egyébként, sok más műfajazonos, számunkra látszólag otthonosnak tűnő fesztivállal ellentétben, évek óta rendre számol velünk, és még Facebook-kommentben is ránk hivatkozik, ha úgy van. Emellett az is fontos volt számunkra, hogy olyan barátainkkal találkozhattunk újra, mint a BetterThanEver vagy a Kytaro, akiket nagyon-nagyon rég nem láthattunk, és akiket zeneileg, emberileg egyaránt iszonyatosan szeretünk.

Így mondhatjuk, hogy az aznapi line-up megállta volna a helyét bármilyen kis klubban is, Debrecenben pedig a Campus stábja mindig tárt karokkal vár minket, és most is látható mennyiségű ember maradt velünk a szett végéig, ami a világot jelenti mindannyiunknak. Főleg, hogy alapesetben metalos közönséget tudtunk a színpad előtt tartani, ami nem tartozik az erősségeink közé.

Utóbbi, Robotos fellépésetek pedig azt hiszem, igazán különlegesre sikerült, hisz teltház lett, és olyan, számomra szintén kedves zenekarokkal osztottátok meg a színpadot, mint az on graves, a Heartlapse, és a Wasted Struggle. A választás gondolom, nem véletlen, még ha nem is feltétlen tűnhet egyértelműnek a kívülállók számára, számotokra mi a közös nevező az említett bandákkal?

Az elmúlt évek barátsága volt a legfontosabb szervezőerő, mert ennek a közösségnek tényleg nagyon rég volt lehetősége egy térben, személyesen találkozni, és emiatt szerettünk volna egy olyan estét életre hívni, ahol műfaji szempontból is ki tudjuk tágítani a határokat, miközben azonosak a gyökereink. Az on graves-szel azonos próbatermen osztozunk, a Heartlapse-szel évek óta egy húron pendülünk (Balázs vendégszerepelt is az új lemezükön), a Wasted Struggle tagjaival pedig évtizedes a barátságunk, legutóbb a Nyolcas Műhelyben játszottunk közösen. Így adta magát, hogy mind itt térjünk vissza, és szerencsére az emberek is értékelték ezt az összeállítást, már az on graves koncertjére megtelt a Robot.

Mit gondoltok, sikerült kihozni a buliból azt, amit szerettetek volna?

A maximalizmusunk miatt aligha tudunk egy emberként úgy lejönni a színpadról, hogy teljesen elégedettek lehessünk, de a visszajelzések alapján szeretnénk hinni, hogy tudtunk hatni a jelenlévőkre, és mi is igyekszünk ilyenkor minél több időt “szem előtt” tölteni, hogy mi is beszélgethessünk azokkal, akik eljönnek, és akik megnyílnak, mesélnek, vagy akiktől mi kérdezhetünk.

Ahogy te is ismered a zenénket, tudod, hogy nálunk az optimizmusnak, a pozitív hozzáállásnak, és a naiv reménynek nem sok helye maradt már, mindinkább akkor működhet élőben a zenénk, ha az nekünk, és az egybegyűlteknek egyaránt szelepként szolgál a mindennapi frusztrációk kiadására. Pénteken, azt gondoljuk, annyi minden gyülemlett már fel a jelenlévőkben, hogy el tudtuk érni azt az egyensúlyi állapotot, ahol minden résztvevő erőt tudott meríteni abból, hogy nincs egyedül, és így tudjuk mind tovább vívni a saját harcainkat.

Az interjút előkészítő levelezésekből megragadt bennem, hogy többször amolyan „szektaként” aposztrofálnak titeket, mit gondoltok, mi lehet ennek az oka?

Igen, ezt a jelzőt mi is imádjuk, mert elég találó, még ha negatív felhanggal is olvasható. Alapvetően abból eredhet, hogy a kommunikációnk elég szögletes, és hogy a saját hírlevelünk az egyetlen olyan platform, ahol az avatottak talán jobban hozzáférhetnek a világképünkhöz.

Másfél évvel ezelőtt bejelentettük a social media felületeinken, hogy redukálni fogjuk a digitális lábnyomunkat, mert nem akarunk részt venni termékként abban a kapitalista versenyben, hogy lájkokat és megosztásokat hajhásszunk. Ezért hívtuk életre a Substack hírlevelünket, ahol a bennünket foglalkoztató dolgokról tudunk közvetlenül írni azoknak, akik kíváncsiak ránk. A többiek pedig mindig egy kicsit később tudhatnak meg mindent a Facebookon, Instagramon. Valószínűleg ezért az avatott-érzésért tűnhetünk szektának azon túl, hogy nem hirdetjük magunkat, és nem állítjuk be termékként sem a hangfelvételeinket, sem a pólóinkat, és nem is nagyon tudunk közösséget vállalni olyan zenekarokkal, akik merch-árusításra, a saját közösségük lehúzására, kizsákmányolására húzzák fel az önazonosságukat.

Társadalmi felelősségvállalás. Nem hagy nyugodni, egy általam olvasott interjúban megfogalmazott kérdés, ami azt veti a magyar underground szemére, hogy még a legelvetemültebb punk zenekarok sem mernek olyan szókimondó bírálatot fogalmazni az aktuálpolitikát illetően, mint a Beerzebub Kormány című dalával, és a hozzá készült klippel. Nos, én nem így látom, és egyből ti jutottatok eszembe az ominózus cikket olvasva. Nem hiszem, hogy ez így lenne, hisz csak így hirtelen, legalább 5-10 zenekart fel tudnék sorolni, akik a maguk nyelvén ugyan, de igenis kimondják, amit ki kell mondani, ti miként látjátok ezt a helyzetet?

Köszönjük, ha mi jutunk az eszedbe, sokat jelent. A Some Got Saved írásakor már tudtuk azt, hogy többé nem tehetjük meg, hogy csak befelé forduljunk, és a saját démonjainkkal akarjunk szembenézni, mert a generációnknak sokkal több közös kihívása és megpróbáltatása van, amiben mindenkinek tudnia kell, hogy a szenvedéseink összekötnek bennünket.

Épp emiatt izgalmas az, hogy az elmúlt másfél-két évben elindult egy olyan eltolódás az underground zenei formanyelvben, ahol mindenki megfogalmazza a maga ellenállását. A Havária egyenessége, a Téveszme költői képei, a Hanoi allegóriái a megpróbáltatásokról is azt igazolják, hogy maguk az alkotóközösségek sem hagyják szó nélkül azt, ami körülöttünk történik, és a hardcore/punk visszafoglalta azt a pozíciót, amiben a felelősségvállalás egyben visszaadás is a közösség felé. Ez számunkra is örömteli, főleg annak fényében, hogy a Some Got Saved azért lassan ment át az embereknél, a maga idejében radikális hangfelvételnek tűnt, de az új lemezünkhöz képest mindinkább előtanulmánya annak, hogy hogyan tudjuk úgy szót emelni az igazságtalanság ellen, hogy közben megerősítsük a hallgatót abban, hogy nincs egyedül, és egy olyan közösséghez tartozik, ami védőhálóként mindig jelen lesz mellette.

Mindig foglalkoztatott, alanyaimnak mi a véleménye a honi underground online sajtó helyzetéről, ti mit gondoltok, ma milyen szerep kellene, hogy jusson ezeknek az orgánumoknak?

Mi abszolút szerencsésnek gondoljuk magunkat, mert sok esetben látjuk, hogy az egyes orgánumok maguktól is lehoznak egy-egy hírt rólunk, amit mi is igyekszünk megosztásokkal honorálni, hiszen felelőssége az underground zenekaroknak, hogy fenntartsák, és ellássák tartalommal azt a sajtót, aminek a visszhangja képes pókhálóként összefogni a kisebb közösségek egészét.

Ami számunkra a legfontosabb, és amit néha hiányolunk, az az építő, őszinte kritikai visszhang felelőssége. Mi is csak tanulni tudunk abból, ha valaki megérveli, mik lehetnek a gyengéink, vagy miben kell fejlődnünk. És ez is az underground sajátja, hogy ezt az őszinteséget csak az ilyen kis közösségek tudják helyiértékén kezelni, de ezért fontos mindmáig a lemezkritika, vagy épp az interjúk intézménye is, hiszen, például ha te most nem beszélgetnél velünk, mi sem juthatnánk el olyan emberekhez, akik egyébként nem követnek bennünket. Szóval a zenekaroknak is egy kicsit többet kéne beletennie abba, hogy megbecsüljék a még működő orgánumok erőfeszítéseit.

Azt sem gondolom, hogy mindenképpen magyarul kell megszólalni ahhoz, hogy az ember véleményt formáljon, sőt, szerintem ma kiemelten fontos, hogy a határainkon túlra is közvetítve legyen, hogy van egy jelentős réteg, aki másként gondolkodik. A fentiekhez kapcsolódva, miként lehetne szavakba foglalni a Satelles küldetéstudatát?

Talán úgy, hogy nem csupán a szenvedéseinkben, a kételyeinkben és a szorongásainkban vállalunk sorsközösséget, hanem abban is, hogy rendre, szüntelenül keressük a kiutat és a megoldást azért, hogy a kezünkben tarthassuk a saját életünket, a függetlenségünket, a szabadságvágyunkat, és a véleményünk szabadságát.

Ettől függetlenül iszonyatosan örültem Az adás megszakad című dalnak, számotokra mit jelent, hogy ez a tétel magyarul szólalhat meg?

Alapvetően kihívásként tekintettünk rá, hiszen a dalszövegeink eddig mindig angolul íródtak, és ez feltehetően a jövőben is így marad. Aztán elkezdtünk beszélgetni új határok feszegetéséről, és az egyik barátunk, Sallai Laci (The Somersault Boy, Galaxisok, Platon Karataev, stb.) említette, hogy szívesen kísérletezne azzal, hogy már meglévő szövegeket magyarosítana.

Bár Az adás megszakad jelenleg magyar dalnak tűnhet, akik látták az RH-s live sessionünket, tudják, hogy a tétel angol megfelelővel is rendelkezik, Skeleton Dance címmel. Ez volt Laci alapja ahhoz, hogy magyar szöveget hozzon a számhoz, amit kipróbáltunk, és annyira megtetszett mindannyiunknak, annyira átéreztük, hogy megmaradt teljes értékű dalként is. Így, ha itthon játszunk, az ‘Adást vesszük elő, a határokon kívül pedig a Skeleton Dance-t nyomjuk majd.

Laci magyar szövege egy olyan érzést közvetít, amit mi nem tudtunk volna így megragadni az anyanyelvünkön, miközben az irodalmi hivatkozások és a képalkotások természete közel áll a saját angol szövegeink világához, így tényleg nagyjából hetente-kéthetente köszönjük meg neki a felvételek óta, hogy vele teljesedhetett ki igazán ez a dal és a lemez is, hiszen a mostani arcképcsarnokunk a hivatkozások terén Hemingway, Thoreau, Vonnegut, Petri és Arany áthallásokból tevődik össze.

Ha már szóba került, az új nagylemez, míg az első, The Wolf You Feed a belső útkeresés témái körül forog, utódja, a Some Got Saved pedig a rendszerváltás felfokozott, dühös olvasatát adja. Mindig igyekeztetek a feldolgozott témákat az egyénéről a közösség szintjére emelni, miként kapcsolódik a korábbi hangzókhoz a 3AM Confessions kissé lazább koncepciója, milyen gondolatok tartják ébren a „főhőst” hajnali háromkor?

Talán Kristóf, a dobosunk fogalmazta meg a legjobban a stúdiózás alatt készült kis dokumentumfilmben azt az érzést, mikor az embert hajtja a tettvágy, de közben mégis dolgozik benne egyfajta keserűség amiatt, mintha a teremtő akarata valahogy nem érne célt. Ez az önostorozó hangulat írja le a legfrappánsabban az album egészét is, és emiatt éreztük úgy, hogy olyan laza koncepció rendezhetné egységbe az alapvetően sokszínű albumot, amiben egyszerre találunk oltalmat és új kihívásokat is. Abban biztosak voltunk, hogy nem akartuk újra megírni a Some Got Savedet, nem akartunk gyorsabb, erőszakosabb, dühösebb lemezt írni, és aztán a témák is, amikből végül a dalok formálódtak, alapvetően más irányt jelöltek ki számunkra is.

Visszatekintve kicsit olyan, mintha a nemecsekkel közös splitre rögzített, korábban kiadatlan B-oldalas dalunkkal, a Far From The Sunnal valóban lezártunk volna egy időszakot, és aztán fejest ugrottunk abba az ismeretlenbe, amit a 3AM Confessions álmatlan éjszakái írnak le, hiszen a lemez is a saját álmatlan, forgolódós éjszakáink hatására íródhatott meg.

Érdekes egyébként, hogy a zenekarban többen is úgy gondoljuk, hogy hangulati szempontból ez a lemez közelebb áll a Wolf You Feed bolyongásaihoz, miközben zeneileg olyan tág keretrendszert ír le, amiben a műfaji elemek mindig a hangulat számára vannak alárendelve.

2014-ben anno a Storyteller című kislemezzel mutatkoztatok be, ennyi év távlatából miként értékelnétek?

Naivnak, ambiciózusnak és bátornak, de ezt a legnagyobb mosollyal mondjuk, hiszen ma már aligha írnánk akár hasonló témákat is, de akkor ez jött belőlünk, és azt szerettük volna elérni, ami ott hallható. Visszagondolva is elképesztő, hogy azóta mekkora utat jártunk be, és életjelként is végtelenül hálásak vagyunk azért, hogy a Humility, vagy a Following Seas milyen sokáig megmaradtak a hallgatókkal, de már a Wolf You Feed is bebizonyította talán, hogy szerettünk volna elrugaszkodni attól a zenei formanyelvtől, amivel az első EP-nken kísérleteztünk. Őszintén mondjuk, hogy minden bemutatkozó zenekar számára olyan élményeket és szeretetet kívánunk, mint amit mi kaptunk a lemez megjelenésekor, és amivel lényegében megkezdhettük a saját közösségünk alapjainak építését.

Mostanra elmondhatjuk, hogy még 2019-ben, mikor ötéves volt a felvétel, eljátszottunk a gondolattal, hogy mai fejjel újra nekifussunk a daloknak, és feljátsszuk őket ismét, de aztán annyira belefeledkeztünk az új számok írásába, hogy ez az ötlet nagyon hamar lekerült az asztalról, természetesen a 3AM Confessions dalainak javára. És ezt nem is bánjuk.

Az új album újabb mérföldkő a határok feszegetésének szempontjából is, mit gondoltok, meddig lehet és kell elmenni ahhoz, hogy az ember önazonos tudjon maradni?

Ez a kérdés azért is nehéz, mert bennünket is az motivált, hogy új kihívásokat kereshessünk a zenei formanyelvünkben is, és sosem mentünk annál tovább, ami nem ösztönösen jött belőlünk. Az elmúlt három évben, mióta a Some Got Saved megjelent, többet koncerteztünk, mint valaha, több országba juthattunk el, mint korábban bármikor, és mindezek mellett csak abban voltunk biztosak, hogy nem akarjuk megismételni magunkat.

Ilyen értelemben mi is addig mentünk el, amíg azt nem éreztük, hogy mind a lemez egészeként, mind a dalok szintjén olyan anyaggal rukkolhatunk majd elő, ami képes megugrani az előző felvételeket, és ezen egyéni szinten is sokat dolgoztunk az elmúlt időszakban. Foglalkoztunk zeneelmélettel, tanultunk, tágítottuk a saját gondolkodásmódunkat, az énekesünk, Balázs is rendszeresen énektanárhoz járt, hangolást váltottunk, tényleg mindent megtettünk azért, hogy ne hátat fordítsunk annak, amit eddig építettünk, hanem új szintre helyezhessük mindazt, amit valaha át akartunk adni, és ami bennünket is hajt tenni akarásként, nyitottságként.

Ugyanez igaz a produkciós stábra is: Gál Máté az RH-ban friss szemmel nézhetett a dalokra a felvételeknél, Markus Matzinger (Implore, Six-Score) proaktívan foglalkozott azzal, hogy hozzátehessen a keveréshez a saját ötleteivel, az pedig, hogy Alan Douches (Converge, Mastodon, Modern Life Is War, stb.) maszterelte a felvételt, mindmáig épp annyira hihetetlen számunkra, minthogy Tom (aplacefortom) álmodta meg az új grafikai arculatunkat, amivel visszavesszük a pirosat, a fehéret és a zöldet mindazoktól, akik az elmúlt, lassan két évtizedben kisajátították azt önkényuralmi jelképként. Az ilyen, a történelemhamisítással rokonszenvező, belül viszont droidként bólogató zászlólóbálókról szól a History Prevails című új dalunk is, akik miatt már keserű érzéssel járna kokárdát viselni.

Augusztus 27-én érkezik az új anyag a Pongo Pongo Collective gondozásában. Vannak, akik számára a megjelenés egyfajta lezárás, mások számára épp, hogy a kezdet, ti melyik oldalt képviselitek?

2019-ben, a kelet-európai turnénkkal olyan, mintha nemcsak a Some Got Saved időszakát, hanem a korábbi működésünket is lezártuk volna, és úgy nyitottunk új fejezetet, hogy jobban működünk egymásra utalva, mint valaha. Emiatt a 3AM Confessions igazi csapatmunkaként mutatja meg, hogy közösen, falkaként mire vagyunk képesek, és mind a dalszövegekben, mind a zene határterületeiben is szeretnénk hinni, hogy ez lesz az az album, amivel a legkönnyebben azonosíthat majd bennünket bárki.

A végszót is nektek adnám, részemről köszönöm nagyon!

Köszönjük szépen a lehetőséget, tényleg sokat jelent, hogy lehetőséget kaptunk, és találkozzunk augusztus 19-én a Fekete Zajon, vagy szeptemberben Budapesten a lemezbemutatónkon, amiről hamarosan minden részletet megosztunk!