Elmondok egy történetet, ami bárkivel megeshet…Gyere, ütköztessük kicsit azokat a bizonyos „konfront zónákat”, és hozzuk közös nevezőre a BIPØLARIS és Beerzebub legutóbbi kislemezeit, aktualitásukból úgysem vesztettek egy cseppet sem, és van, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Én sem akartam így tenni, ezzel a két igen velős, de annál súlyosabb, tavalyi kiadvánnyal, és a súly, itt minden téren értendő, de nem szaladok ennyire előre.  

Első blikkre nyilván, vannak egészen egyértelmű párhuzamok, mint például, hogy mindkét brigád a No Martyr Collective tartóoszlopa (a Devoid és Witchthrone zenekarok mellett), a kollektíva pedig nem mellesleg, a tavalyi év egyik legjobb házi buliját adta a Dürerben, a Phrenesis-szel kiegészülve. Az is kétségtelen, hogy mind a Beerzebub, mind a BIPØLARIS előző anyagai kapcsán is igen magasra került az a bizonyos, megugrandó léc, de egyik csapat sem épp az ijedősségéről hírös, szóval bátran beleálltak ebbe is, és milyen jól tették.

Mindkét EP három méregerős szerzeménnyel gazdagítja a hazai színteret, a BIPØLARIS -kislemezen bónuszként a WMD Holtsúlyának egy egészen sajátos interpretációja is hallható. Igazából, számomra mindkét zenekar egyfajta betöltetlen űrt foltozgat az undergroundban, Bogyóban Bödőcs elemzően elmés, kritikus hangját vélem felfedezni, ahogy élesen, mégis okosan reflektál korunk politikai történéseire, imádom, ahogy a hangjából áradó, dühös keserűség ellenére is átjár a mosoly, ahogy mormolom itt-ott a szövegeit, amikbe annyira bele lehet feledkezni, hogy nem kizárt, hogy rosszalló pillantások kereszttüzében találod szerény személyed a BKK-n, miközben azon kapod magad, hogy  a fülesedbe mélyedve kacarászol, egy álmos hétfő reggel, melóba menet. Hogy mered? Pedig, sírva vigad a magyar, ugye.

Egyetlen Somám is csak köpi egyre a szóvirágokat, amik kissé elvontabbak ugyan, és nehezebben ragadnak az agyba, legalábbis, az enyémbe, hisz prozódiAI és képzeletben testet öltő szókép(let)ekkel teli memóriajáték az övé, de azt kapod, amit megszokhattál, őszintén, bele az arcodba, nincs kecmec. Ha egyszer ráérzel, nem ereszt, és jó eséllyel már el is marod tőle a mikrofont a következő Bipo’-koncerteden, legalábbis, remélem. Ha már behoztam a BKK-s valóságot, amikor az Istók pörög, általában csak csukott szemmel döcögök, és a falakon pergő vakolat kúszik be lelki szemeim elé, de ez nem egyfajta meditációs, nyugtató chill, közben akaratlanul is ökölbe szorul a kezem, „mert én gyűlölöm ezt a falat, és azt is, aki ezt a kibaszott falat iderakta,” és már ösztönből Soma olvasatában üvöltöm ezt belül, még, ha vénáimba is égett az eredeti kép a bontásra ítélt régi Dürer körül álló, sokat látott kordon feliratáról…De legalább eszembe se jut elővenni a telefonom…

Vissza a jelenbe, kijelenthető - meglepő mód - , hogy a BZB mondanivalója, jóval direktebb, mint a BIPØLARIS -é, abban az értelemben, hogy (sajnos) kész tényekből kreált „yo szókkal” mesél az aktualitásokról, fogós groove-okba csomagolva, míg a  BIPØLARIS  inkább az ebből adódó frusztráció lélektani lecsapódásait vetíti Istók személyes vívódásaiba: „Hanem te mi vagy, ember, vagy állat?”, hol van a helyed ebben az online „monolit-panelek” által leuralt, újfajta világban? A zaklatottság tolmácsolására ráerősít, Kis Ádám basszusjátéka, mégis, ebben a nyomasztó világban, valahol mindkét narratívát átjárja az a felszabadító, „mi a fasz van?!” - felkiáltás, ami manapság annyira jellemzi mindennapjainkat. Az ebből adódó hétköznapi stressz kiadásának végtelenül személyes manifesztációját adják ezek a legkevésbé sem bolondos, sokkal inkább matekosan progresszív dallamok,  amik, valahol kollektíve tudnak enyhíteni a ránk boruló terheken, már, ha nem engedünk a királyi TV lépten, nyomon ránk tornyosuló agymosási kísérleteinek, hisz abban a tükröt tagadó nézőpontban, minden rendben….bár, a Mátrix is kimondta, hogy a tudatlanság - bizonyos perspektívában -áldásos, ha eme paktumot nem osztod, és szereted az extrém zenét, mindkét hangzó neked szól.

És, ha még nem győztelek meg eléggé, ha, mondjuk közös kontextusba rakjuk a két kislemezt, mindenképp a Beerzebubé az indikátor szerep, mint már utaltam rá, megfestik az aktuális politikai kórképet, amiből mindenki, lehetőségeihez mérten menekülne. Erre rátesz egy lapáttal a BIPO’ egy „kattintott kőkorszak”-beli utópiával. Persze, nem tudhatom, Hany Istók sorstalansága mennyire volt önkéntes, vagy kényszerű, de a kislemezből kihallatszik egyfajta megküzdési stratégia, erre a nem éppen ideális helyzetre, mintha Istók a múltból küldene egy virtuális, jól eső vállveregetést, azt sugallva, azért még reménykedhetünk. Ha megfigyeled egyébként, az Önkéntes sorstalanság visszatérő motívuma is a remény. Ha már megidéztem Bödőcsöt, beakadt nálam egy ismerős kép a Barbárglamourból. Meglehet, még te is emlékszel a „halálcsillag – mászókára”, és nagymamád intő szavaira: Vigyázzál, kapaszkodjál, kapaszkodjál! Jajj, csak leestél! Mer' nem kapaszkodtál, azért!” Ezek a srácok kapaszkodnak, hajthatatlanul, még ha a rozsda fel is sérti a kezüket, ebben az országban csak így lehet, és hogy mi adja „a küzdj és bízva bízzál-attitűdöt”? Talán, hogy nincsenek egyedül…Legalábbis az én kis, elvont párbeszédemben, amit ez a két hangzó teremt biztos, hogy közös hangra találnak. 

Na de valami tapintható extra, személyes kedvencek. Nagyon durva, mert ugyan elég rövidke mindkét anyag, nehéz, kiválasztani azt, ami emblematikusan lefesti a kislemezek esszenciáit.

Beerzebubék kapcsán, Knapp Oszi iránti, nem titkolt rokonszenvem okán, a Rezsim lenne az evidens citálandó tétel – upsz, meg is volt –, a NERniába is hányingerig lehetne merülni tovább, most mégis álljon itt a Propaganda-dalhoz készült, frissen érkezett koncert klip, a SignalitFilm értő gondozásában összerakott kisfilm, példázza a legjobban, mekkora elsöprő erő van ebben a zenekarban, featek nélkül is, és hogy milyen a BZB-életérzés testközelből. Szóval lesd meg mindkét formációt a koncerteken, ők nem ígérnek semmit, de annál jóval többet viszel majd haza…

A BIPO’- EP is jól feladta a leckét dalkiemelés ügyileg. Mint, már a fentiekből kiderülhetett, a Veres Gábor (Watch My Dying) közreműködésével készült Falak különösen kedves nekem, amit először a Vittulában volt szerencsém élőben hallani, igazán autentikus körülmények közt, de azért Somáéknak is kijárna már egy Dürer-nagyszínpad, a Beerzebubnak is milyen jól állt a Stagedivingon! Na,de visszatérve a dilemmámra, a Monolit olyan szöveg bravúrokban bővelkedik, amiket még sokat idéz majd az utókor, most mégis a címadó, Istókot hagyom itt neked gondolatébresztés gyanánt, amihez szintén a SignalitFilm szolgáltatja a vizuális látnivalót, a BIPO' pedig villantja a gyökereit, egy népiesebb, torzonborz, nyers, mégis végtelenül szerethető arcot.

És vajh, mit üzenne nekünk Istók, ha hirtelen mindennapjaink "álomállamába" hoppanálna indokolatlan? Valószínűleg annyit, "Ragadj kaszát!"

Csipke