Fotó: Farkas Zénó

Új év, friss Közelítő-portré. Gerő Andris már rengeteg szinten tett azért, hogy neve ne csengjen ismeretlenül hazai underground körökben, hisz több fronton is professzionálisan beleásta magát a színtérbe, az Auraleakkel pedig bizton állíthatom, hogy sikerült lerakniuk a tavalyi év egyik legizgalmasabb debütáló albumát, ami mély és maradandó nyomot éget a lélek térdimenzióin. Az effajta sokoldalúság számomra már-már szupererő számba megy, de ezúttal a multifunkcionális lét emberi mivoltát feszegetjük. 

Hangolódásképp, Völgyesi hasonlatával élve, amolyan két lábon járó svájci bicskaként funkcionálsz a hazai undergroundban. Szerintem abszolút helytálló, te miként látod?

Nagyon tetszik ez a jelző – igazán frappáns, amolyan default Völgyesis. Viszont, ahogy mondják, minden éremnek két oldala van, és ez bizony egy kétségtelenül kétélű történet. Mostanra úgy érzem, hogy szinte minden szakmámhoz tartozik egy-egy külön személyiség, amit egy-egy szubkultúra vagy kontextus igényeihez igazítok. Ez persze működhet egy darabig, de hosszú távon elég nagy nyomás vállalkozóként, hiszen a más-más világokhoz való kommunikáció és elvárások mindig napi szinten újabb és újabb terheket raknak az emberre.

Na, de mivel is foglalkozol a hétköznapokban pontosan, ha épp nem zenélsz?

Túlélek, hehe. Már több, mint 8 éve foglalkozom mindenféle grafikai, videoklipes és filmes projekttel is, jelenleg épp a METU Média Design mesterszakán próbálom végigverekedni magam – hogy a világ papíron is komolyan vegye, amit eddig csináltam. Egy szó, mint száz: Leilával közösen dolgozunk, főként videoklipeket, live sessionöket forgatunk, vágunk, VFX-ezünk, színezünk, fényelünk. Emellett időnként beesik egy-egy webdesign projekt, zenekari vagy más kreatív arculattervezés, sőt, néha még 3D-s, vagy animációs munkák is. Ezen kívül magánórákat és workshopokat tartok főleg hangtechnikai témában, esténként többnyire valamelyik budapesti klubban hangosítok, vagy épp a tehetségkutató szervezésén dolgozunk tettestársaimmal. Nyáron a fesztiválszezonban tevékenykedünk, mint technikusok, vagy színpadmesterek.

Az utóbbi időben azonban muszáj volt újragondolnom, hogyan osztom be az energiáimat. A zenekarom hatalmas lendületet kapott a debütáló lemezünk után, és prioritásommá vált, hogy ezt a felfutást a lehető legjobban támogassam, ahogy tőlem telik. Ezért is döntöttem úgy, hogy bizonyos tevékenységeket most már a háttérbe teszek, hogy ne vegyenek már el több energiát az Auraleaktől és a körülöttem forgó világtól, melyek ugye megkövetelik a maximális fókuszt. Nem tagadom, eléggé kimerültem az elmúlt időszakban – testileg, mentálisan és lelkileg is. A hazai zeneipar helyzete egyszerűen siralmas, és már nagyon nehéz benne motivációt találni. A zenekaromon és a tehetségkutatón kívül visszavettem a zeneipari munkákból – egyszerűen hálátlan műfaj, ha az időráfordítást és az energiabefektetéseket összevetem az eredményekkel, ezt csak szerelemből lehet csinálni. Mostanában inkább a multimédiaiparra fókuszálok, és igyekszem minimalizálni az éjszakai és hétvégi tevékenységeket. Öregszem baszki, most már fontosabb lett számomra az egyensúly.

Mesélnél picit bővebben a Kill Monday Management missziójáról?

A Kill Monday ötlete abból született, hogy tizenévesen, amikor elkezdtem zenélni, mennyire jól jött volna egy központi underground fórum, ami segít eligazodni a kezdő zenekarok számára ebben a kaotikus közegben. Az évek során mindhárom oldalról – mint zenész, koncertszervező és színpadtechnikus – testközelből tapasztalhattam meg a zeneipar kihívásait, és kialakult bennem az igény, hogy a felhalmozott tudást és tapasztalatokat továbbadjam azoknak, akik most indulnak ezen az úton. Célunk, hogy egy helyen, zenészbarát árakon biztosítsunk minden olyan szolgáltatást, amire egy feltörekvő zenekarnak szüksége lehet: zenei produceri munkát, hangszerelést, stúdiófelvételt, videoklipforgatást, arculattervezést, lemezkiadást, sőt, belföldi és külföldi koncertek szervezését is. Így a zenekarok teljes figyelmüket a kreatív folyamatokra fordíthatják, miközben minden mást egy tapasztaltabb csapatra bízhatnak. Kezdettől fogva tudtam, hogy ezt a víziót nem tudom egyedül megvalósítani, de szerencsére sikerült olyan társakra találnom, akik osztoznak az elképzeléseimben, és akikkel közösen, a realitás talaján maradva építhettük fel ezt a közösségi hálózatot. Nem volt könnyű megtalálni azokat az embereket, akik hasonlóképpen gondolkodnak, és gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, de mára ez a csapat a Kill Monday mozgatórugója. Most egy kicsit ugyan megpihentünk, és az utóbbi időben inaktívabbak voltunk a megszokottnál, de már vannak terveink a jövőre nézve. Hiszünk benne, hogy a tehetséggondozás nemcsak a zenészek, hanem az egész underground színtér jövője szempontjából is kulcsfontosságú.

Fotó: Dömök Laura

Ahogy említetted, már több éve szerveztek tehetségkutatót is, miért tartod kiemelten fontosnak a tehetséggondozást "intézményes keretek" közt is a rock/metal undergroundban? Szervezőként hogy látod, mi az, amit egy ilyen rendezvény adni tud az induló zenekaroknak?

A Kill Monday tehetségkutatót már ötödik éve csináljuk, hiszünk a tehetséggondozás fontosságában, különösen a rock/metal underground szcénában. Ez a műfaj mindig is a szenvedélyről, az egyediségről és az önkifejezésről szólt, de ezen zenekarok gyakran nagyon kevés támogatást kapnak a kezdetekkor. Egy tehetségkutató éppen abban segíthet, hogy megadja azt a kezdőlökést, amire egy feltörekvő zenekarnak szüksége van: platformot biztosít számukra, ahol megmutathatják magukat, tapasztalatot szerezhetnek, kapcsolatokat építhetnek, valamint nem utolsó sorban értékes nyereményekkel gazdagodhatnak. Hiszem továbbá, hogy a kapcsolati tőkén túl a zenei alázat a legfontosabb kulcs ahhoz, hogy evolválódjon a történet. Szervezőként pedig azt látom, hogy az ilyen rendezvények egyik legfontosabb előnye a visszajelzés. Sok fiatal zenekar nemcsak a közönségtől kap visszhangot, hanem szakmabeliektől, zsűritagoktól is, ami rendkívül értékes lehet számukra. Emellett az, hogy egy ilyen eseményen megismerhetik a többi zenekart, együtt játszhatnak velük, és beléphetnek egy közösségbe, amely támogatja őket, hatalmas lendületet ad a motivációjuknak és önbizalmuknak egyaránt. Pontosan az összetartásra és a közösség erejére szeretnénk felhívni a figyelmet, hiszen a mai világ minden tekintetben elég csehül áll ezekkel. A tehetségkutató célja nemcsak az, hogy nyerteseket hirdessünk, hanem, hogy senki ne menjen el üres kézzel. Helyezéstől függetlenül igazából mindenkinek adunk valamit: inspirációt, lehetőségeket, szakmai tanácsokat vagy akár egy-egy új rajongót. Azt szeretnénk, hogy ezek a zenekarok lássák: van helyük és jövőjük ebben a műfajban, ha elég kitartóak.

Egy kis nosztalgia. Miként csöppentél egyébként az underground-vérkeringésbe? A zenélés volt jelen először, mint fő motiváció, vagy már a kezdetekkor tudtad, hogy „multifunkcionális” szinten szeretnél részt vállalni a hazai zeneiparban?

15 éve, hangtechnikusi tanoncként kezdtem el szivacsként magamba szívni mindent, ami a zeneiparral kapcsolatos volt, meg akkoriban a világ egyik legközvetlenebb emberének tartottak, így könnyen ment a kapcsolatteremtés. Hogy időben és térben elhelyezzem: abból az érából származom, amikor még a Rocktogon – Menta Terasz - Zúzda Rockkert tengelyen kezdtem gyakornokoskodni. Még elcsíptem az utolsó bulikat a Kultiplexben, valamint jóformán a fél életemet a Zöld Pardonban és a Wigwamban töltöttem. Az évek során először kisebb hazai zenekarokkal, majd nemzetközi bulikkal kezdtem foglalkozni. Dolgoztam például a Stoned Jesus-szel is, amikor még 20 ember lézengett a koncertjükön a nyugati aluljáróban – a helyszín neve nem jut eszembe, ha agyonütnek, sem. Idővel viszont megtöltöttük a Rocktogont, a Kék Yukat, majd a régi Dürer középső és nagytermét is. Ma már őket senkinek sem kell bemutatni, hiszen láthatjuk őket a legnagyobb fesztiválokon, és kontinenseken átívelve szelik a világot. Azóta is, ha Budapest felé járnak, mindig felhívnak, és beugranak egy kávéra – csodálatos emberek.

A multifunkcionalitás pedig az évek alatt szinte elkerülhetetlen lett számomra, és őszintén szólva, nem is akartam nagyon ellenállni neki, mert mindig túl sok minden érdekel. Szervezőként és technikusként már volt némi gőzöm arról, hogy mit csinálok, bár az akkori zenei projektjeimre inkább jobb, ha nem térünk ki. Visszatekintve, felfoghatatlanul sok rendezvényen dolgozhattam már az elején is, amiből rengeteg tapasztalatot szereztem, ezért nagyon hálás lehetek. A zeneiparban azonban az utóbbi évek recessziója óriási változásokat hozott. Egyre gyakrabban kell egyetlen embernek 4-5 különböző feladatot is ellátnia, ami hosszú távon óhatatlanul kiégéshez vezet. Sajnos, ezt én is megtapasztaltam: az állandó túlterheltség és az alacsony megbecsülés megteszi a hatását, még a leglelkesebb emberek számára is.

Tavaly, október 25-én jelent meg az Auraleak első albuma. A The Spirit Matrix igencsak pozitív fogadtatásra talált mind a szaksajtó, mind pedig a közönség köreiben. Számodra mit jelent ez a mérföldkő? Mik voltak az első gondolataid, mikor végre hivatalosan is materializálódott az anyag?

A megjelenéskor mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a vállamról. Olyan érzés volt, mintha keretbe foglaltunk volna egy borzasztóan nehéz és küzdelmes életszakaszt, ami egyszerre hozott megkönnyebbülést és egyfajta lezárást. Az az igazság, hogy ez a lemez alaposan próbára tett minket – nehezen adta magát a kis szemétláda, minden apró részletért meg kellett küzdenünk, mintha a célegyenesben folyton akadályokat gördített volna elénk. Az utolsó szakaszok, a lemez végső simításai, a kiadás, a lemezbemutató megszervezése és a promóciós időszak intenzitása szinte felemésztett minket. Az utolsó hónapban olyan mértékű nyomás alatt dolgoztunk, hogy szerintem éveket öregedtünk. Fizikailag és mentálisan is a végsőkig hajtottuk magunkat, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön, de ez komoly áldozatokat követelt.

A lemezbemutató koncert után napokig egyszerűen képtelen voltam felkelni az ágyból, az agyam és a testem egyszerre mondta fel a szolgálatot. Üresnek éreztem magam, mintha minden energiámat kiszívták volna, ugyanakkor valahol mélyen ott volt az a halvány elégedettség is, hogy valami igazán nagyot hoztunk létre, de az az út, amit végig kellett járnunk érte, több szempontból is fájdalmasabb és kimerítőbb volt, mint amit valaha elképzeltem. Itt realizáltam, hogy hosszútávon külsős segítséget kell bevonjunk, hiszen ezek mind és mind a lemezbemutatón való jelenlétemből vettek el súlyos tízszázalékokat, és nem tudtam ezáltal úgy megélni, ahogy igazán meg kellett volna.

Az egész a személyes projektedből fejlődött azzá, ami ma, a bemutatkozó lemezen négy és fél év munkájának gyümölcse hallható, amire nagyban rányomta hatását a Covid. Ugyan már évek teltek el a pandémia kirobbanása óta, úgy érzem, a lábadozó fázis még mindig tart, és ez olyasmi, amit sosem lehet igazán kiheverni, mentális szinten legalábbis biztosan, nem véletlen beszélünk róla még ma is. Milyen hatással voltak az ezzel kapcsolatos megéléseid a saját kreatív folyamataidra? Mennyire, miben befolyásolta az önismereti utad ez a globális trauma?

A pandémia egy sok szempontból sötét és bizonytalan időszak volt, ami számomra is mélyen átalakította a kreatív folyamataimat és az önismereti utam dinamikáját. Az, hogy bezártságban, bizonytalanságban és mindenféle korlátozások közepette próbáltam megélni a mindennapokat, sok új kérdést vetett fel bennem: Mi az igazán fontos? Hogyan tudok a belső világomra koncentrálni, amikor minden külső támpont megrendül? Kreatív szempontból egyszerre a legmegterhelőbb és leginspirálóbb időszak volt. A belső üresség, a bizonytalanság és a világ egyre növekvő nyomása arra sarkallt, hogy mélyebbre ássak magamban, és elkezdjem feltárni azokat a mélységeket, amelyekkel addig nem szembesültem. A zene és az alkotás volt mindig is az a csatorna, ahol ezeket a gondolatokat feldolgozhattam afféle terápiás jelleggel, ez itt sem volt másképp.

A The Spirit Matrix is ennek az időszaknak az esszenciája, valami olyasmi, ami egy infernális félelem, a bizonytalanság és az önvizsgálat közepette született meg. A kreatív időszak viszont megtanított arra, hogy rugalmas maradjak, hogy elfogadjak bizonyos dolgokat, melyeket nem tudok kontrollálni, meg persze hogy objektíven értékeljem a művészet és az alkotás jelentőségét. Ugyan sokszor kizökkentem, de végül egy új kreatív útkeresést is elindított. Úgy gondolom, hogy ezek az élmények nemcsak kihívások voltak, hanem önismereti eszközök. Ma már úgy tekintek erre az időszakra, hogy szerves részét képezi a történetemnek, nélküle valószínűleg nem lennék az az ember, aki ma vagyok. A zene szempontjából a kreatív tér átalakulása egy újfajta szabadságot adott, hogy az érzelmi mélységeket, kérdéseket és a világ kihívásait őszintébben és nyitottabban tudjam feldolgozni és kifejezni.

Visszatérve a lemezre, azt hiszem, azt elmondhatjuk, hogy mindenféle síkon tabukat döntögettek.

Igen, de nem azért, mert a határok átlépése volt a cél, hanem mert sosem voltunk nagy hívei a korlátozó szabályoknak semmilyen művészeti kontextusban. Alapvetően mindig is fontos volt számunkra, hogy szabadon kifejezhessük az érzelmeinket, gondolatainkat és a vízióinkat anélkül, hogy kötött formák, rendszerek vagy bármilyen elvárások korlátozzanak bennünket. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden kontroll nélkül vágtunk volna bele, épp ellenkezőleg. Bár gyakran ellenállunk a hagyományoknak és a szokásos kereteknek, mindig igyekszünk mindezt ésszerű és értelmezhető korlátok között tartani. Fontos számunkra, hogy az üzeneteink és a kreatív szabadságunk ne legyen csak puszta öncélú provokáció, hanem, ha nem is közérthető, de értelmezhető és személyes élményt adjon a hallgatóknak. Úgy gondolom, hogy a szabályok és tabudöntések közötti egyensúlyt megtartani nem könnyű, de valahogy mindig sikerül úgy mozogni, hogy megmarad a kifejezőstílus, de közben tisztességes keretek között tudunk kommunikálni. Ez egyfajta játék számunkra, ahol a szabadság és az értelmezhetőség szempontjai egyszerre találkoznak, viszont a legnehezebb döntések itt születtek a dalszerzés folyamatában.

Ha a szövegvilágra tekintünk, mondhatjuk, hogy a fő koherencia egyfajta önreflexió, maga a terápiás folyamat, érzelmi hullámvasút a tudatalattiba, a maga mélységeivel és magasságaival, és némi megnyugvással, hogy „örökké nem eshet”. Közhelyesen hangozhat, de így látom, és érzem, ti mindezt megjátszás-, és sallangmentesen tudjátok kifejezni.

Az, hogy ezt így tudtuk megfogalmazni, valahol mindig is természetes volt számunkra. Nem akartunk üres kliséket vagy hatásvadász üzeneteket létrehozni, hanem a saját valós élményeinket, szorongásainkat és felismeréseinket szeretnénk közvetíteni. Ez egy nagyon finom egyensúlyt jelentett: nem bemesélni akartunk valamit, hanem megélni és megmutatni a mélységeket, azokat a pillanatokat, amikor az ember képes önmagával szembenézni, és mégis talál némi reményt és elfogadást az út végén. Az érzés, hogy „örökké nem eshet”, amit említettél, szintén fontos szimbóluma ennek az egész folyamatnak: az ember képes kilábalni a sötétségből, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy soha nem ér véget. Ez nem egyszerű megnyugvás, hanem egy mélyebb felismerés, hogy mindig van út, mindig van lehetőség a változásra. A zene számunkra ennek az útkeresésnek és önismereti folyamatnak a szűrője volt, és büszke vagyok arra, hogy mindezt hitelesen és őszintén tudtuk közvetíteni a lemezen keresztül.

Számodra milyen ezeket a szerzeményeket élőben megmutatni a közönségnek? Az effajta megnyílás még zenei csatornán keresztül is megterhelő lehet, legalábbis szerintem, főleg, ha mélyen személyes élmények ihlették.

Még a próbák és egyes koncertek során is megtörtént, hogy némelyik dalnál sokszor gyomorideggel álltam a mikrofon előtt, azon gondolkodva, hogy vajon hogyan tudom majd hitelesen, őszintén elénekelni újra és újra anélkül, hogy berosszuljak a poszttraumás stresszt okozó triggerektől. Ez egy hatalmas kihívás volt számomra, és elég kimerítő tudott lenni, hogy választanom kellett aközül, hogy hiteles legyen vagy leégjen az agyam. Amikor azonban befejeztük a lemez munkálatait, valami lezárult bennem. Úgy érzem, hogy az album elkészítése és az általa jelentett folyamat végső soron egyfajta megtisztulást is hozott magával, és azóta más szemszögből tekintek ezekre a dalokra. Másképp érzem őket, új értelmezéseket találtam bennük, és ez egy óriási könnyebbséget jelentett. Ennek ellenére még mindig keresem az aranyközéputat abban, hogy hogyan tudom a dalokat úgy megélni és előadni, hogy közben megmaradjon a hitelességük és az érzelmi intenzitásuk. Ez a kérdés folyamatosan ott lebeg a háttérben, és bár próbálom elengedni, még nem találom teljesen a megfelelő egyensúlyt.

Számomra az anyag egyik legfogósabb tétele a Comet.  A „Mi lett volna, ha?” – kérdésköre önmagában is érdekes, te manapság mennyire nyomasztod még magad azzal, hol tarthatnál, ha a múlt bizonyos kérdéseiben másként döntesz?

A Comet tényleg egy érdekes darab, és örülök, ha betalált, mert számomra is sokáig egyfajta belső párbeszéd lenyomata volt. A „Mi lett volna, ha?” - best of lemez szerintem mindenkit utolér időről-időre, amikor nem tud elaludni, nekem sem volt idegen ez a mentális csapda. Régen nagyon sokat őrlődtem azon, hogy hol tarthatnék, ha bizonyos helyzetekben más döntéseket hozok – ha bátrabb vagyok, ha gyorsabban reagálok, vagy egyszerűen csak jobban bízom magamban. Egy idő után azonban rájöttem, hogy ezek a gondolatok nem, hogy nem visznek előre, nagyon nehéz kimászni ebből a hurokból. Anno a pszichológusom adott egy nagyon egyszerű, de hatásos eszközt: felíratott velem egy mondatot, amit mindig el kellett olvasnom, ha azt vettem észre, hogy megint a múlton kattogok. Ez a mondat azóta is velem van, mint egy kapaszkodó, valamint időről-időre emlékeztet rá hogy a jelenben kell élnem, mert a múlt kérdéseire már nincs válasz – csak a jelenben hozott döntésekből érdemes építkezni.

Ez a felismerés valahogy felszabadított, és ma már igyekszem ezt a szemléletet beépíteni a mindennapjaimba: nem hibáztatom magam, mert azok a döntések akkor, abban a helyzetben születtek, meg hát végső soron azok tettek azzá, aki most vagyok. Nem mondom, hogy soha nem merül fel ez a kérdés, hiszen emberből vagyok én is, de ma már másképp kezelem. Sokkal inkább arra fókuszálok, hogy a mostani döntéseimmel építsem a jövőm, mintsem a múlt hibáit számolgassam. Ha elakadnék, csak emlékeztetem magam, hogy nem a múltban élek. Ettől könnyebb a lelkem, ez a hozzáállás a Cometben is ott bujkál valahol, még ha nem is mondja ki konkrétan.

Zeneileg is elég komplex a képlet, mégsem fullad káoszba a közvetíteni való, sőt, ez a kísérletezős zenei hangvétel számomra még érthetőbbé teszi a mondanivalót. Mennyire tudatosan építettétek a The Spirit Matrix zenei dimenzióit?

Sokszor olyan volt, mintha egy labirintusban bolyonganánk: volt, hogy teljesen tudatosan kerestük az utat, máskor meg csak hagytuk, hogy a zene maga vigyen minket előre. Alapvetően mindig fontos volt, hogy a dalok ne legyenek öncélúan túlbonyolítottak, még akkor sem, ha szerettünk volna kísérletezni, és feszegetni a határokat. A káosz veszélye végig ott lebegett, hiszen egy ilyen rétegzett anyag esetén könnyű elveszíteni a fókuszt, de valahol pont ez volt a kihívás: hogyan tartsuk meg a mondanivaló lényegét anélkül, hogy az elvesszen a komplexitásban. Nem mondanám, hogy minden lépés mérnöki precizitással volt előre megtervezve, de a végeredményben talán pont ez a tudatos és ösztönös megoldások közti egyensúly érződik.

A számok kísérletező hangvétele azért lett érthetőbb, mert nem féltünk szabadon játszani a hangzásokkal és formákkal – hagytuk, hogy a zenei dimenziók organikusan épüljenek egymásra. Mindig úgy éreztem, hogy a zenében is van egyfajta pszichológiai tér, ahol az érzelmek és a gondolatok szabadon mozognak, és mi ezt próbáltuk leképezni: ha a mondanivaló egy lelki térkép, akkor a zene az útvonal, amin keresztül eljutunk a hallgatóhoz. A végső összkép pedig annak köszönhető, hogy mindannyian próbáltunk önazonosak maradni és nem megijedni attól, ha valami furcsán szól vagy kilóg a sorból. Ezért lehet, hogy a The Spirit Matrix sokszínű, de mégsem esik szét: a szabadság mellett ott vannak azok a külső-belső iránytűk, amik végigvezettek minket ezen a labirintuson. Nem akartunk megfelelni semmilyen konvenciónak, de mindig törekedtünk arra, hogy értelmezhető keretek között maradjunk, a végeredmény pedig szerintem épp ettől lett erős.

Az alkotási folyamatotokban kiemelten fontos szerep jut a vizualitásnak is, aminek a miértjéről már meséltetek egy korábbi interjúban, illetve, mondhatni, nálad ez „szakmai ártalom” is. Engem ennek apropóján leginkább az érdekelne, hogy amikor zenei kompozíciókon, szövegeken agyalsz, már egyből megjelenik előtted egyfajta vizualizált kép is, vagy hogy is működik ez nálad?

Az alkotási folyamat nálam szinte mindig erős érzelmi inputokkal kezdődik – ezek indítják be a fantáziámat, ami mondjuk úgy, hogy elég széles spektrumon mozog. Az a helyzet, hogy hajlamos vagyok mindent elképesztően túlgondolni, mert egyetlen gondolatból is pillanatok alatt ezer irányba indulok el, valamint olyan vizuális és zenei forgatókönyvek pörögnek a fejemben, hogy néha azt érzem, túlcsordul a rendszer. Ez egyben áldás és átok: inspiráló tud lenni, amikor igazán elkap a flow, de sokszor muszáj tudatosan csillapítanom, hogy ne keringjen egyszerre annyi inger és gondolat a fejemben. A figyelemzavarom is ebből fakad – mintha a cikázó gondolatok nem hagynának soha nyugodni.

Amikor zenei kompozíciókon vagy szövegeken dolgozom, gyakran jelennek meg előttem hangulatképek: színek, terek, textúrák, vagy egy-egy konkrét pillanat. Ezek olyan intenzívek, mintha előre „látnám” a zenét vizuális formában is. Ezért fordul elő, hogy néha azonnal le kell írnom, ki kell fejtenem valamit, muszáj utat adnom neki, hogy ne őrüljek bele. Máskor pedig teljes csend van, és hónapokig nem születik egy hang sem. Ilyenkor tudom, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy a fejemben keringő kuszaság lecsillapodjon, azaz az élmények, érzelmek szépen rétegződjenek, rendszereződjenek, hogy végül valami igazán őszinte dolog formálódjon belőlük. Tehát a vizualitás nálam szerves része a zenének. Nem különálló elem, hanem a mondanivaló kiterjesztése egy másik dimenzióba. Ezek a képek és érzések irányítanak engem, nem pedig fordítva, én csak egy eszköz vagyok, aki formába önti őket. A pozitív hangvételt persze hagyjuk meg a reggae-seknek – én inkább a sötétebb, intenzívebb, kontrasztosabb tónusokat szeretem, a mélyebb rétegeket, ahol a tudatalatti bugyrai nyersebb formában léteznek, a realitást reprezentálják mindenféle csilli-villi maszlag nélkül. Ezekből a kaotikus képekből igyekszem egy rendszert alkotni, ami talán segít nekem is egy kicsit jobban eligazodni a saját gondolataim között.

Mondjuk úgy, nem éppen biztonsági játék, amit az Auraleakkel műveltek, mit gondolsz, kiket tudtok megszólítani igazán?

Valóban, az Auraleak zenéje nem éppen a kényelmes középúton halad, de pontosan ez adja az értékét. Nem célunk mindenkinek szólni vagy megfelelni az elvárásoknak – azokat szeretnénk megszólítani, akik nyitottak az újszerű, kísérletező megközelítésekre, és értékelik, ha a zene egyszerre ösztönös, rétegzett és kontextusban, érzelmileg mély. Számunkra ez nem egy rövid távú fellángolás, hanem egy hosszú távú befektetés. Olyan közösséget szeretnénk építeni, amely képes azonosulni az üzenetünkkel, és a zenénk rétegzettségével, és ami hosszú éveken át velünk tud maradni. Hiszünk abban, hogy ami gyorsan lángra kap, az gyakran hamar ki is alszik, mi viszont egy tartós, mély kapcsolatot keresünk azokkal, akikhez eljutunk. A zenénk nem csak passzív élmény – aktívan gondolkodásra, érzelmi feldolgozásra késztet, és arra, hogy az ember másik szemszögből lássa a világot. Azokat szólítjuk meg, akik ezt értékelik, és akiket nem riaszt el, ha valami kicsit más, kicsit szokatlan, de hosszú távon annál többet ad.

Zárásul egy „tükrös”  kérdés, ha már úgyis szezonja van, ha az egész életre ki lehetne terjeszteni a Spotify Wrappedet, melyek lennének az eddigi utad legmeghatározóbb dalai, lemezei?

Trent Reznor és a Nine Inch Nails lenne a legtöbbet pörgő név. Gyerekkorom óta abszolút irányadó számomra, és amennyire széles skálán mozog a zenei ízlésem, Reznor munkássága mindig ott maradt az origóban. Konkrét lemezeket nehezen tudnék bármelyik bandától kiemelni, mert szinte minden műfajban vannak kedvenceim és inspiráló előadóim – a lista végtelen lenne. Egyik nap ambient, másnap elektronikus kísérleti zajzene, harmadnap post-rock vagy éppen filmzenék… mindig az aktuális hangulatom dönti el, hogy mi kerül előtérbe. Talán pont ezért is tudok friss perspektívából közelíteni a saját zenémhez, mert sosem ragadok le egy stílusnál, és hagyom, hogy a legváratlanabb helyekről érkező hatásokat is inputként tudjam fogadni. A legmeghatározóbb dalok és lemezek így inkább érzelmi lenyomatok nálam: adott időszakokhoz kötődnek, mélyebb élményekhez, amik aztán magukba szívják a pillanat hangulatát. Ezeket hallgatva még évek múltán is visszacsöppenek ugyanabba az állapotba, mintha időgépet kapcsolnék. Szóval az én Wrappedem egy elképesztően kusza, de nagyon organikus mixtape lenne, egy babgulyásba mártogatott Snickers, aminek sosem érne véget a lejátszási ideje.

Kapcsolat:

Auraleak - Facebook

Auraleak - Instagram

Kill Monday Management - Facebook

Kill Monday Management - Instagram

 Csipke