Fotók: Vitéz Marcell

„Ami biztos, a Hell Vill családias jellege örök, és ami a legfontosabb, hogy ez a rendezvény számomra már egy újabb menedék, ahová ezentúl hazamehetek, mert „Körbevesz magamba szívom, körbe vesz magába szív”, bárhol is legyen.” – így zártam soraim a 2022-es Hell Vill kapcsán, amit tényleg végtelenül pozitívan éltem meg, még ha a látóhatáron túl már akkoriban is gyülekezett pár viharfelhő…De azt azért nem gondoltam, hogy ezt a kijelentést a gyakorlatban is tesztelhetem, mind a ’23-as, mind a ’24-es eseményt illetően, spoiler: a tétel bizonyítást nyert.

Bár, bajban vagyok, nehéz objektíven írni olyasmiről, ami a részeddé válik már az említett, első látogatás alkalmával, de meglehet, hogy nem is kellene, hiszen ezúttal azt szeretném elmesélni, miért is vált viszonylag rövid, alig három széria alatt a Hell Vill menthetetlenül a szívügyemmé, és miért lennék eszméletlen boldog, ha az utóbbi évek tendenciáit meghazudtolva, egyre többeket hasonló mód érintene meg a jövőben a kiskalóz-életérzés. A látszatcselekvések országában, ahol a nyílt sebet ragtapasszal elfedni a módi, igazán példaértékű, ha egy-egy szerveződés mögül még kikacsint a szív és a lélek, nem engedve a profitorientált szemellenzőnek, és minden körülmények közt kitartva amellett, amire hivatott. A Hell Vill egy ilyen, viszonylag rejtett kincs a rengetegben, és ebben a hitemben az idei rendezvény csak tovább erősített, még ha a 2022-es „epizód” egyelőre kimaxolni látszik a fesztivál nyújtózási lehetőségeit. Bár, ami késik, még eljöhet, ahogy mondani szoktam. Azt viszont teljes bizonysággal állíthatom, hogy ez a sajnálatos megtorpanás legkevésbé sem a szervezőség sara, sőt, ők, ahogy mindig is, minden élet dobta magas labdát sikeresen leütöttek, és az összes padhelyzetből kifacsarták a maximumot.

Na, de érkezzünk már meg végre ’Fehérvárra, ugye? Tudom, már unod, hogy folyton felhozom, de ez legtöbbször végtelen kihívás nekem, főleg fejben, és különösen akkor, ha számomra ismeretlen terepre tévedek, mégis, annak ellenére, hogy először járok a Nyolcas Műhelyben, valahogy egyből oldódnak a gátlások, pedig akkor (még) csak egy IPÁ-t ittam. Attól függetlenül, hogy egy betontömbök közé bújtatott klubról beszélünk, egyből elkap a fesztiválhangulat, hisz két koncert közt remekül lehet hesszelni, dumálni a szabad ég alatt, vagy épp a Jajcica kincsei közt szemezgetni. A kedves fogadtatásnak, jól tartásnak és ismerős tekinteteknek hála, egyből otthon is érzem magam, már-már túlságosan is, tekintve a világosba nyúló afterezést, na de már megint csapongok itt össze-vissza…De tudod mit, ezúttal legyen így, alapjáraton is összefolynak és egymásba fonódnak az élmények, úgyhogy ezúttal rúgjuk fel az időrendet, és vesszünk el úgy, kollektíve ebben a két napban.

Miként nyárnyitány fesztiválnak, úgy fesztivál nyitánynak lenni sem egyszerű feladat, ám ez a két érintett zenekart cseppet sem zavarja. A Mirror Twinről (péntek) élből konstatálom, hogy NEM hagy majd felejthető nyomot, a Forgotten Promises (szombat) pedig jobban működik macskajaj semlegesítő gyanánt, mint a kóla+kávé aranykombó, úgyhogy, dupla mosollyal nyugtázom, hogy egyből két új bandával bővülhet az a bizonyos radar.

Ha már radar, kedvenc szerelem zenekaraim sem hiányozhattak a Hell Vill-repertoárból. Első nap üdítő volt újra elveszni kicsit a tudatalattim sötétebb bugyraiban az Auraleakkel, folyton újraindítani a telóm REC gombját az  Ørdøgön, mert állandóan beleüvöltöm a szöveget a saját felvételembe (is), de végül csak sikerül az ajkamba nagyot harapni, és kibírni csendben, teljes fél percre. Igaz, a lábam akkor is csak jár az ütemre, (áldás ez a beépített képstabilizáló izé a mobilban), na de, ilyen játék ez a punkszakma, „Natasa, játéék”.

Várakozáson felüli volt a Nyolcasban látni életemben először a Liberal Youth-t, nem is értem, eddig hogy maradhatott ki. A lényeg, hogy régen vártam már arra, hogy ezt a hiányosságot pótoljam. Úgy képzelem, nosztalgiacunami lesz, nem így történt, hihetetlenül taglóz, hogy milyen örökérvényűnek hatnak mai fejjel is kedvenc dalaim, a késői tizen-, korai huszonéves énem meg önfeledten pogózgat belül, még ha én már nem is vagyok annyira vehemens, mint 10 éve.

 A Komodo megújult felállását is ezen a színpadon csípem el először, azt hittem, hogy mindent hallottam már, amit extrém metal énekes művelhet, nos, tévedtem. Ervint (ének) hallva a spontán kerekedett kardió edzésem mellé még rögtönzött anatómia órát is tartok fejben, bizonyos hangok hallatán, de aztán elengedem a témát, valószínűleg úgy működik ez, mint a macskáknál a dorombolás, sose fog kiderülni a mikéntje. Ami fontos, hogy simogatja a lelket, csak jelenleg épp egy légkalapáccsal.  Emellett a zenekar hozza a tőlük megszokott szuggesztív pusztítást a színpadon, priviben persze cukor (gyík)emberek egytől egyig.

Azt hinném, a másnap nem okozhat semmilyen meglepetést, hisz szintén csupa szeretem zenekar adogatja egymásnak a stafétabotot, de persze, erre már a CYD jól rácáfol. Nálam valamiért a fülledt környezet ráerősít a srácok ösztönösségére, a „kórus” meg kifejezetten jól áll nekik, kedvem támad felugrani közéjük a színpadra, némi extra vokalizálásra, de azt hiszem, mindenki jobban jár, hogy nem teszem, hisz akkor valószínűleg a Born to Burn új értelmet nyerne akaratlanul, én meg égek így is eleget. Egyébként is, úgy teljes a produkció, ahogy van. Devoidék is bebikázzák rendesen a cuccot, panaszra semmi ok, hozzák a tőlük megszokott úthengererőt. Beleremeg a kis szívem Bököttkéimet (Stabbed),  -félig meddig – hazai pályán látni játszani, de ezt szerencsére elnyomja a súlyos groove-ok zaja, nem is állhatom meg mozgás nélkül, még ha tudom, vasárnap Flectorral kezdem majd a napot, momentán, nem érdekel, mert behúznak, mint az lenni szokott.

Somáék a BIPØLARIS-sal ezúttal is szolgálnak komplex ütemekkel, mély tartalmakkal és néhány könnyel, hisz együtt sírunk, együtt nevetünk, magunkba szívjuk egymás energiáit… ragozhatnám még, de felesleges, mert van, amikor elfogynak a szavak, ezt leírni nem lehet, ott lenni és átérezni viszont felülmúlhatatlan. Érzékletes példa, hogy kedvenc fotósunkat, Vitéz Marcit is annyira magával rántja a hév, hogy a gépét hátrahagyva ugrik a pitbe. Nyugi, sem a gép, sem ő nem szenvedtek maradandó károsodást.

Még nagyobbat megy a Beerzebub, akik egy rögtönzött fekete misével is megörvendeztetik a nagyérdeműt. Lendület, meghitt egymás arcába üvöltözés, instant dallamtapadás, verejték, düh, na és persze „Yo, yo, yo a szó, de show!” - Jujj, ez de rossz volt, mindegy, már leírtam. – Komolyra fordítva, igazán boldoggá tesz, hogy a m’óvári fenegyerekek egyre szélesebb körben rombolják a közízlést, terjesztik az igét, és ontják a szókimondó kritikát a maguk igazán szerethető, őszinte módján, kompromisszumok nélkül. FÉNY!

A HangmanJack-es srácok sem szarral gurigáznak, a fesztiválhoz méltóbb, brutálisabb zárást keresve sem találtam volna, mert akkor jó, ha sajog, és még rádolgoztatnak, a legtöbb személyi edző legalábbis ezt mantrázza, nem?

A végére hagytam a nagy rácsodálkozásokat, pénteken a The Lubricators volt a nap „húb*szdmegje”, ami első fülelésre meghökkent ugyan, de tényleg annyira jól esik két zúzda közt, mint egy tányér zacskósleves egy alattomosabb másnapon. Tőlük még az is simogat, hogy „nem szeret senki, hülye gyerek!”  A szombatom legkellemesebb csalódása pedig a The Idoru, és nem csupán amiatt, hogy újabban egyik kedvenc hazai dobosom, Szirota Márió püföli a bőrt náluk, hanem azért is, mert valahogy ebben a miliőben végre totálisan együtt is tudok rezegni velük, noha korábban nem voltak annyira gyakori vendégei a lejátszómnak. Tudod, zenére vetítve is ér a bizsergős egymásra találás pillanata, na, ez épp egy ilyen.

Ugyan kívülállóként eklektikusnak hathat a program, a Hell Vill számomra valahol a magyar punk/hc/metal underground sokszínűségét jelenti, és magának a honi undergroundnak az allegóriája, ami nem veszhet el, amíg ilyen lelkiismeretesen szerveződik, maximum átalakul és alkalmazkodik az utóbbi években nem éppen kecsegtető körülményekhez. Ez az a fesztivál, ami továbbra is pánikszobaként funkcionál, ahová biztonságba vonulhatok az életnek titulált mókuskerékből, bárhol is legyen.

REKLÁMSZÜNET:

Ez pedig nem jöhetett volna létre a csodálatos stáb nélkül! Gréta, Soma, Pogi, Vera, Laci, Toma és az ultimate Nyolcas-crew, Jajcica, mélyen tisztelt fellépők, utánozhatatlan fiúkáim a Rockcsében, és mindenki, akinek része volt a Hell Vill lebonyolításában, köszönöm, hogy vagytok és hogy ezt összehoztátok nekünk. Hálám üldözni fog benneteket mindig. 

RÁADÁS:

Ne menj sehova! Jól irányzott dupla - vagy tripla? - csavarként érkeznek egyetlen Hell Vill-fotósom, és a kedves fellépők memoárjai.  - Marcinak ezúton is örök láva és hála, hogy rendelkezésemre bocsátotta a Hell Vill #19 fotós dokumentációját a beszámolóhoz. - 

Vitéz Marci (fotós): Amikor csippant a telefon, és olvastam Andi üzenetét, hogy írjak pár gondolatot az idei Hell Villről, úgy voltam vele, sima liba lesz, viszont egyáltalán nem volt egyszerű, mivel annyi minden történt ebben a két napban, hogy sokszor azt se tudtam, merre legyek arccal. Valamivel persze el kell kezdeni, szóval a helyszínt említeném először. Ez volt az ötödik évem a Hell Vill kötelékében, ezért volt már a Nyolcas Műhellyel tapasztalatom. Hangulatban, hangzásban és persze csaplár csapatban ismételten 10/10. Koncertek tekintetében sincs egy rossz szavam sem, mert megkaptam, amit a kezdetek óta imádok ebben a fesztiválban, mégpedig, hogy számomra eddig nem ismert zenekarok kerülnek a látóterembe, szóval pacsi a Forgotten Promises és a Stabbed bandáknak.

Nem fizetett tartalom, de nem tudok elmenni szó nélkül a No Martyr Collective-es arcok mellett. A Győr-M’óvár kombó ismét tarolt, mint egy agresszív kismozdony. A Devoid az agytekerő riffjeivel és Szilárd minden erejéből kikiabált dühével, a BIPØLARIS a matek metállal megtámogatott felolvasóestjével, a Beerzebub pedig a sörsátáni rituáléjával meg a közös óbégatással.

A fesztivál két lemezlovász társulata is megérne egy-egy misét. Ha az ember azt hiszi, hogy Ogli G és Rihanna nem fér meg egy playlisten, akkor hallgasson meg egy DJ Hell Vill-szettet. Ami pedig a Rokcsét illeti, nem tudom szavakba önteni az érzést, amit a srácok performansza ad (mondjuk Bobby-bohóc maszkjától még mindig kiráz a hideg).

Attól eltekintve, hogy fotózás közben kaptam néha egy-egy eltévedt karaterúgást a hátam közepére, meg, hogy kamerástól bekerültem a “kicsi a rakás” aljára, minden percét élveztem ennek a két napnak. Remélem jövőre is találkozunk, addig is, „support your local underground”!

Virág Ervin (ének, Komodo): Nekem nagyon tetszett az egész, óriási vibe. Előadóként ez volt az első Hell Vill-em, de a tavalyin is ott voltam, a Komodo miatt, de akkor még nézőként. Remek volt a hangulat, jó fejek voltak az emberek és a szervezők is, szóval nincs nagyon panaszom. Sőt, azt külön kiemelném, hogy talán az eddigi négy Komodo-koncertemből ez volt a legjobb idáig, tényleg. Befelé rohadt tiszta volt minden, kifelé is nagyon jól szólt, ahogy hallottam mindenkitől, meg videókból, illetve a közönség is odatette magát. Még, ha nem is voltak sok ezren, akkor is eléggé átjött az energiájuk, és ez egy ilyen oda-vissza keringő folyamatot képez: mi felspanoljuk az embereket, akik felveszik, és visszaadják az energiát, amire mi még jobban elkezdünk hajtani, ezzel a közönség is durvábban tolja, és ez így folyamatosan erősödő flash, ami szerintem ragyogó érzés. Auraleak-ék is odapakolták, én imádtam, remélem jövőre is találkozunk a 'Vill-en!

Monostori Péter (dob, Komodo): Viszonylag sokat járok a Nyolcas Műhelybe, ezért jó érzés volt végre a színpad felől is látni a zenénkre bulizó embereket. Abszolút közvetlen és segítőkész volt mindenki, mind a többi zenekar, mind a szervezők. Számomra az egyelten negatívum, hogy a pénteki napon nagyon sokféle műfajú zenekar játszott, és szerintem, talán emiatt kevesebben voltak. A hangulat szuper volt, a hangosítás is, ami számomra kiemelten fontos, szóval összességében élveztem, és szívesen megyek máskor is, akár nézőként akár fellépőként.

Nagy Laca (gitár, The Lubricators): Ezúton is köszönjük a lehetőséget, hogy felléphettünk a Hell Villen. Nagyon vártuk a bulit, már csak azért is, mert kíváncsiak voltunk, hogyan passzol majd a keményzenei felhozatalhoz a mi dark-ska zenénk. Aztán amikor becsekkoltunk, rögtön a Liberal Youth illusztris társaságába botlottunk, onnantól már otthon éreztük magunkat. Évtizedes haverság ez, annak idején még a Kevéssel sokszor játszottunk valamelyik SCHC-bandával, fasza idők voltak. Szóval a hangulat első perctől kezdve perfekt volt. Berciék pedig most is jól tolták. A mi bulink is sikerült, mindenki vette a lapot, volt tánci-tánci, ráadásul a Komodo játszott utánunk, akik baromi jó bulit csináltak, kicsit le is szakadt az arcunk. A helyszín fasza, a végére sikerült nekünk is egy hangyányit szétesnünk, de a végén csak sikerült belapátolni magunkat a buszba és hazazúzni.

Czifra Zoltán (dob, CYD): Jó hangulatú, sztorizgatós, sörözős autóút után érkeztünk meg Székesfehérvárra, a Nyolcas Műhelybe, egy igen meleg, kora nyári, szombati napon. Bátran kijelenthetjük, hogy országos szinten is a kedvenc underground klubunk,a Nyolcas,  egy olyan elhivatott vezetéssel, aminek szívügye a hazai underground zenei szcéna felkarolása, segítése, és persze remek bulik szervezése. Kismilliószor játszottunk már itt, és még mindig eseményszámba megy egy-egy itt megtartott koncert, vagy fesztivál. Lacika, Sanyi és Tibi mindig lelkesen szerveznek, és tisztességgel mulatoznak. Szeretjük őket, na.(nevet)

Szóval az idei Hell Vill visszatért a Nyolcasba, és szerintünk az eddigi egyik legerősebb felhozatal jellemezte az idei fesztivál programját. A hazai zenei színtér színe-java képviseltette magát. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy sokadszorra is meghívást kaptunk. Gréta, a fesztivál anyja, és egyik legfontosabb orákuluma üdvözölt minket a kapuban, és rendesen elcsodálkozott, hogy időben érkeztünk. Szeretünk, Gréta!

Passok, sörök átvétele, meg egy közös kis fotó elcsattintása után nem is maradt sok időnk pihengetni, idén ugyanis igen korai időpontban kezdtünk, úgyhogy hat óra után már pakolászhattunk is fel a színpadra. Kellemes meglepetés, hogy a korai kezdés, és a nyolcvan fok ellenére is egész sokan meglestek minket. Nem mondom, hogy rettenetesen rosszak voltunk, de maradjunk abban, hogy nem nyújtottuk a színpadon azt, amit szerettünk volna. Ennek több oka is van, de erről majd később. Ez van, majd legközelebb. Ki kell emelnünk, hogy hangtechnika terén a helyzet a Nyolcasban is egyre jobb, marha jól szólnak a bulik.

Waldmann úrék követtek minket a deszkákon, azaz, a Devoid zenekar. Ők mindig annyira brutálisan agresszív, tömény bulit nyomnak, hogy sokszor csak hátrálok, hátrálok, még mindig csak hátrálok, sörrel a kézben, hogy végül egy teljesen biztonságos helyet találjak, különben félő, hogy leszakítjàk a fejem.

Idén különösképpen vártuk a The Idoru buliját, ugyanis nagyon csípjük a srácokat, Bandi (Bödecs András – ének) pedig száz éves cimboránk, még az ősidőkből , ő ugye Esztergomban járt suliba, próbáltak is nálunk, meg eleve állandóan együtt lógtunk, így bőven figyelemmel kísérhettük zenei pályafutásukat. Bátran kijelenthetjük, hogy az eddigi egyik legjobb bulijukat adták a Nyolcasban, ha ők nem is érezték annak, nyugodtan elhihetik nekünk, hogy az volt. Az új dobos, Márió, pedig valami hihetetlenül keményen tolja az alapokat, jó, hogy csatlakozott a csapathoz, imádtuk. Ami fura volt, hogy sokan inkább a kerthelyiséget választották a koncert helyett.

Imádtuk a Beerzebub fellépését is, szerintünk jelenleg Magyarországon ők az egyik legjobb embermágnes, mindig kurva jó koncerteket adnak, politikai töltetű, társadalomkritikus, odamondogatós szövegek, jellegzetes dallamvezetés jellemzi műsorukat, néha egy kis performansszal fűszerezve, ami lehet pénzeső, vagy épp a gitàrosunk, Kosztán "Bishop" Csaba által előadott , igen autentikus vasárnapi mise.  

Kiemelném még Somáék csapatát, a BIPØLARIS  zenekart, akik személy szerint nekem nagy hazai kedvenceim, remek konferálásokkal tarkított előadásaik, agyalós szövegeik, és a földbe döngölő riffek miatt. Mindig, minden koncerjtük emlékezetes valamiért, a tavalyi dorogi fellépésük az utóbbi idők egyik legjobb koncertélménye volt számomra. Kedves cimboráink, a HangmanJack előadását már sajnos nem láttuk, el kellett indulnunk haza, megfáradtunk picit.

Összességében mindig el kell mondjuk a Hell Vill fesztivál kapcsán, hogy egy egyedülálló, lassan húsz éves múltra visszatekintő sorozat, mely évről-évre összerántja a magyar undergroundot, különböző színes, néha egészen meglepő helyszíneken zajlik, és a szervezők apait-anyait beleadva tolják az underground szekerét, sokszor igen kemény körülmények között, nem egyszer pengeélen táncolva. Tisztelet nekik, és csodálat, hogy minden körülmények közt újra, és újra megcsinálják. És persze köszönet, hogy sokadszorra is a részesei lehettünk az élménynek.

Vitéz Marci további képei alább:

Hell Vill #19 - 1. nap

Hell Vill #19 - 2. nap