Breastbone 2024 (b.-j.: Bodri Szabolcs - dob, Sarudfalvi Dániel - basszusgitár, Rozsnyik Borka - ének, Várhidi Adrián - gitár, Pataki Lőrinc - gitár; fotó: Kitti Scarlet Katulic 

Mindig libabőrös leszek ha elér a meghallani, és hirtelen felindulásból megszeretni - érzés, valahogy így voltam a Breastbone-nal tavaly nyáron, mikor először láttam őket. Még, ha a hörgés-pörgés is a szívemcsücske, Borka éteri hangjával egyből együtt tudtam rezegni, a könnyednek tűnő dallamok pedig néha olyan mélyre mentek, hogy vissza kellett tartanom a levegőt. Frissen megjelent Bleeding Reel kislemezük remek apropót adott, hogy végre jól ki is faggassam őket az idáig vezető útról. Egy biztos, ezek után, ha eszembe jut ez az interjú, másként fogok tekinteni az életem eddigi legnagyobb botlásának hegén csücsülő szitakötőre a térdemen. Szeretettel. 

Már azóta érik ez az interjú, hogy először láttalak titeket tavaly augusztusban a Teremben, Óbudán. Múlt vasárnap, a Lángolón debütált bemutatkozó EP-tek, mondhatni, frissen érkeztek a stúdióból, meséljetek, miként éltétek meg a stúdiózást, milyen volt először belépni az ajtón, és eljönni az utolsó alkalom után?

Adrián: Gergőt leginkább azért választottuk, mert mind szakmailag, mind emberileg rengeteg jót hallottunk róla. Én személy szerint nagyon szeretek pár lemezt, aminek ő volt a producere (remek példa Barkóczi Noémitől a Dolgom volt), és úgy ítéltem meg, hogy ez a, szerintem védjegyének tekinthető kicsit nyers, kicsit filmes, álomszerű  hangzás jól állna nekünk. A Tom-Tom stúdió gyönyörű környezete, és kellemes atmoszférája pedig nagyon sokat ad hozzá, hogy az ember el tudjon mélyülni a zenélésben.

Borka: Nekem gyakorlatilag ez volt életem első stúdiózása, de olyan természetesnek érződött az egész folyamat, mintha már ezerszer csináltam volna. Először a dobot és a basszust vettük fel egyben, de úgy, hogy az egész zenekar játszott, tehát megvolt az az energia és dinamika, ami a próbateremben vagy a koncerten is megvan. Utána vettük fel külön a gitárokat, és külön napon az éneket. Amikor az első nap végére összeállt a zene instrumentális része, nagyon türelmetlen voltam, alig bírtam kivárni, hogy énekelhessek! Gergővel tényleg nagyon jó együtt dolgozni, kreatív szempontból is remekül érzett minket, és emberileg is. Nekem a kedvenc részem mindig az volt, mikor a vokálokat dolgoztuk ki!

Mozgalmas út vezetett idáig, Borka, emlékszel még, mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy azok a bizonyos „dal-csontvázak” előkerüljenek a fiókból?

Borka: Terápiás céllal írtam mindig is, de a művészet alapvetően kommunikáció. Terápiás hatása van már annak is, ahogyan megszületik, de számomra azáltal tud kiteljesedni az élmény, a feldolgozás, ha meg tudom osztani, és ha mások tudnak kapcsolódni a tapasztalatokhoz, az érzésekhez, a dalokhoz. Imádom, mikor a színpadról látok valakit a közönségben sírni, mert akkor elért az üzenet, és most már közös az élmény. Konkrétabban egyébként egy szakítás hozta el azt az időszakot, amikor befelé tudtam figyelni, és felszínre hozni, feldolgozni azokat az érzéseket, amiket a dalokban konzerváltam - ekkoriban jártam önismeretbe is. Egy-két dallal pedig tényleg úgy voltam, hogy annyira szépen szóltak a fejemben, hogy azt éreztem, hogy ezeket meg kell csinálni, hogy meg tudjam hallgatni a fejemen kívül is, és megmutathassam mindenkinek, hogy mások is hallhassák, amit én belül.

Ha jól tudom, nem sokkal a felvételek kezdete előtt jött egy változás a dobos poszton, mennyire volt mély víz így belevágni az EP-rögzítésbe?

Adrián: Mivel a dobolás alapjaiban határozza meg egy zenekar hangzását, így volt bennem némi aggodalom, hogy mennyire kell majd mindent elölről kezdeni, de szerencsére Szabival szerintem nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot emberileg és zeneileg is. 

Lőrinc: Azért ez nem volt egy hirtelen mélyülő víz, Szabival volt fél évünk összecsiszolódni. Szerencsére már az első pár próbán kiderült, sem a páratlan ritmusokkal, sem a zenei változatossággal nem lesz gondja. Remekül ráérez a dalok hangulatára, intelligens, finom alapokat hoz, de, ha kell, előveszi a punk dobos tudását és lezúzza az arcunkat a próbateremben.

Miként emlékeztek vissza egyébként a Breastbone eddig megtett útjára? Számomra elég organikusnak tűnik, ahogy alakult, formálódott a banda.

Borka: Hú, nem lenne könnyű összeszámolni, hogy hányan fordultak meg a bandában ezalatt a bő két év alatt, akár csak egy próba erejéig. Nem volt egyszerű feladat összetoborozni egy zenekart, főleg az elején: voltak a fejemben dalok, de hangszeren nem játszom aktívan, konkrétan papíron léteztek csak, ezenkívül, műfajilag már akkor is elég széles skálán mozgott az elképzelés, és különösebben a zenei színtéren sem voltam ismerős. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki megfordult a zenekarban a kezdetektől fogva, mert mindenki hozzátette a magáét, formálta a dalokat. Érdekes viszont, hogy amikor most stúdióba vonultunk, nagyon érződött, hogy Gergőnek azokhoz a dalokhoz volt a legkevesebb megjegyzése, javaslata, amiket már a nulladik perctől kezdve ezzel a mostani felállással együtt raktunk össze. Szóval úgy néz ki, megvagyunk!

Több tehetségkutatón is megfordultatok, az S8-ban, az ÉTER-en , majd a KMM tavalyi szériájában, ahol negyedik helyezést értetek el, ami szerintem nem kis teljesítmény. Mit tudtatok profitálni ezekből a rendezvényekből? Mennyire van haszna szerintetek a tehetségkutatóknak még ma egy szárnyait bontogató zenekar számára?

Borka: Még csak két éve, hogy az S8 - tehetségkutatóra jelentkeztünk! Konkrétan ez volt az a pont, ami elég löketet adott ahhoz, hogy megalakuljunk. Nem voltak még állandó tagjai a zenekarnak, sőt, a jelenlegi felállásból csak Adrián volt még rajtam kívül, ő is “beugrósként”. Dobosunk sem volt, sőt, a zenekar nevét is az utolsó pillanatban találtam ki, az akkori fotókat pedig Lőrinc lépcsőházában készítettük. Szóval, nekünk elég sokat adott a lehetőség, hogy konkrétan fordulóról fordulóra (a határidő a legjobb múzsa!) összerakjunk 2-3 dalt, és megmutathassuk.

Elég drasztikus fejlődés volt a következő egy év, aminek a végére eljutottunk a Kill Monday Management tehetségkutatójának döntőjéig, ahova olyan zenekarok is jelentkeztek, akik már évek óta jelen vannak az underground szcénában. Ennek a tehetségkutatónak rengeteget köszönhetünk, de talán a legfontosabb, hogy egy csomó bandát megismertünk, akiknek nagyon bírjuk a zenéjét, és többekkel közös koncertet is szerveztünk azóta (másokkal pedig még tervezünk). Amellett, hogy motivációt és határidőt adnak ezek a rendezvények, nagyon jó visszajelzések arról, hogy éppen hol tartunk. Legutóbb a Fülesbagoly martonvásári fordulóján indultunk el, ahol amellett, hogy kaptunk egy kisebb díjat (jó, a legjobb énekesnek járó díjat, nem álszerénykedek!), én először éreztem azt a zsűri visszajelzése alapján, hogy eljutottunk arra a pontra, hogy a zenéből kihoztuk, amit szeretnénk, most már azzal is kell foglalkozunk, hogy hogyan juttatjuk el minél többekhez, akiknek számítana. Szóval én tehetségkutató-párti vagyok abszolút, de azt gondolom, hogy egy idő után túl kell lépni ezen a körön, és az új tehetségeknek utat engedni.

Lőrinc: Én alapjában véve tehetségkutató-szkeptikus vagyok, de utólag mindig jó ötletnek bizonyult elindulni. Kell egy erős szűrő, amin átengeded a zsűritagok véleményét és beemeled azokat, amik valóban előrébb viszik a zenekart. De mind bandán belül, mind kívül remek közösségépítő szerepet játszottak a Breastbone-ban.

Ezen a vonalon maradva, mennyire van nehéz dolga szerintetek annak, aki manapság új zenekart szeretne indítani, főleg olyan rétegműfajban, mint a post-rock? Szerintem semennyivel sem könnyebb, mint korábban, maximum a kihívások, megugrandó lépcsőfokok változtak. 

Adrián: Azt gondolom, hogy ha egy zenekar tagjai jól érzik magukat együtt, megvan a zenei kémia, és a célok le vannak előre fektetve (és reálisak is), akkor elkerülhetőek a nagyobb csalódások. A legfontosabb, hogy a zenélés örömét mindenképpen meg kell őrizni, én biztos vagyok benne, hogy rengeteg híresség sírja vissza a kezdeti, lelkes, amatőr, szabad éveit.

Lőrinc: Induló zenekarnak minden műfajban nehéz dolga van: megtalálni azokat az embereket, akikkel szívesen zenélsz együtt, érted, érzitek egymást, hasonlóan gondolkodtok a zenéről, és inspiráljátok egymást. Ez egy jó alap. És akkor kell egy nagy adag hit, lelkesedés, kitartás, hogy szépen beérjen az, amit át szeretnél adni a zenéddel. Ha van mondanivalód, és hiszel abban, hogy ez másoknak is jelent valamit, akkor jön az, hogy minél több emberhez el kell ezt juttatni. Olyan zenei dömping van, annyi csatornán ömlenek az újabbnál újabb zenekarok és zenék, hogy a legnehezebb nem elveszni ebben az információ cunamiban.

Ha már post-rock, korábban azt hittem, hogy ez olyan stílus, amiben jobban lehet érvényesülni, mint az extrémebb metal műfajokban, de ma már úgy látom, nehezebb, hisz valahogy a perifériára sodródott és méltatlanul alulértékelt lett mára a stílus. Mit gondoltok, kiket tud megszólítani a Breastbone?

Borka: A “balladikus post-rock” műfaji megjelölésben szerettünk volna utalni a folkos gyökerekre, a rockzene súlyosságára, meg arra, hogy ez mégis valami olyan zene, amit a saját igényeink és érzékeink mentén hozunk létre, nem műfaji keretekhez igazodva; közösen, mindenki a magáét beleadva. Félreértés ne essék, nem is az volt a cél, hogy feltaláljuk a spanyolviaszt, nem az önkényes elvontkodás, hanem a hitelesség. Így azért nehezebb megtalálni a közönségünket is, mintha lenne egy szélesebb körben ismert címkénk, ami bevonz egy konkrétabb, bejáratottabb hallgatóságot is. Többször megkaptuk már, hogy valaki azt mondja, hogy “az a stílus, amit ti játszotok”, de amikor lelkesen visszakérdezek, hogy mégis milyen stílus, arra általában nincs konkrét válasz. Pedig nem gondolom, hogy végeredményben annyira elvontak lennénk. Kicsit kilógunk mindenhonnan, de szerintem szinte mindenki magára találhat benne, aki élt már át szerelmi bánatot, elutasítást, veszteséget, az ösztöneivel való harcot az okos sötét zenék kedvelőitől kezdve az érzékeny alter/folk/blues-rajongókig.

Rátérvén fő apropónkra, ugye megérkezett a bemutatkozó kislemez, Bleeding Reel címmel. Miként foglalnátok össze az EP koncepcióját, mik voltak a legfőbb inspirációitok?

Borka: Igazából kiválasztottuk azt a hat dalt, amiről úgy éreztük, hogy kereken mutatnának együtt egy kiadványon, és ezeket csiszoltuk, dolgoztuk ki. A címben benne van a múltbéli sérelmek fájdalma és maga a megtisztulási folyamat is, így mondhatjuk ezt koncepciónak vagy ars poeticának is. A Bleeding Reelt első fejezetnek szánjuk egy hosszabb történetben. Afféle nyitánynak. A fő inspirációk mindig is: szerelem és vágy, gyász és fájdalom, Erósz és Thanatosz.

Számomra elég szembetűnő a filmzene-szerű építkezés, mit gondoltok, lehetne az EP-t egy minisorozatként értelmezni?

Borka: Az jó, ha átjön a filmszerűség, mert nekünk is, pedig eredetileg nem volt tudatos a szándék. Ahogy alakulunk, úgy jövök rá, hogy a zenekarban (és hát nekem) nagyon fontos a vizualitás, általában nagyon képszerűek a szövegek is, a hangszerelés pedig rengeteg színt hoz be a dalokba. Ezért is döntöttem úgy, hogy én szeretném megfesteni az albumborítót, hogy azt tudjam vizuálisan is hozzátenni, amit én látok belül a dalokban. A számok sorrendjét egyébként tényleg úgy építettük fel, hogy egy történetet meséljenek el a vágyódástól a kapcsolódáson keresztül a búcsúig.

Már az ízelítőként bemutatott Scars – szingli is tanúskodik arról, hogy itt azért elég komplex a kihallanivaló: intim, mély témák, könnyed, mégis melankolikusnak ható zenei képletek kontrasztjában. Végighallgatva az EP-t számomra ez egyfajta gyógyulási folyamatként is értelmezhető, ha elvontabb dimenzióba helyezzük, na, de elhozza a „feloldozást” is? 

Borka: Igen. Bár a számok nem írás szerinti időrendben szerepelnek rajta, mégis van egy íve a történetnek. A zárószám, a Wings a továbblépés szabadságáról szól, arról, hogy a változás, a fejlődés néha fájdalmas folyamat, mégis szükséges. A szitakötők tökéletlen átalakulással fejlődnek ki, ami egy veszélyes folyamat, nagyon sérülékenyek az átalakulás során. Ezért is szerepel az EP borítóján és a logónkban is a szitakötő, illetve, mint az élet, a szerelem, a folyamatos megújulás szimbóluma.

Ha valami ennyire személyes, az miként manifesztálódik számotokra egy-egy fellépés alatt, milyen belsőleg megélni egy Breastbone - koncertet?

Borka: Az elején az egyik tehetségkutatón megkaptuk kritikaként, hogy “öt introvertált ember áll a színpadon”. Sokat beszélgettünk a srácokkal arról, hogy valószínűleg mi sosem leszünk az a színpadon rohangálós, közönség-tapsoltatós zenekar, valamennyire azt hiszem, mindenkinek szüksége van a befelé figyelésre. Úgy igyekszem énekelni mindig, ahogy a tanáraim tanácsolták: minden dalt úgy kell átélni, mintha utoljára énekelnél. Nem mindig sikerül tökéletesen, de azért majdnem minden próbán vannak libabőrözős részek nekem. Mindig másik dal tud jobban megérinteni, és ez tök jó. Én mindig sokat dolgozom belül fellépéskor, de fontos az, hogy ebbe az intim, személyes térbe a többieket és a közönséget is bevonjam.

Azt már említettem, mennyire megfogtatok élőben, szerintetek így, vagy felvételen tud jobban működni az atmoszférateremtés?

Borka: Teljesen más, és mindkettő ugyanolyan fontos. Nekem konkrét csoda volt megélni, hogy a felvételeken kihallatszik egyszerre minden sáv, minden hang, amit feljátszottunk, amit a próbateremben vagy egy klubban nem lehet kivitelezni. Tehát, sosem hallottam még így, teljesen egyben a dalokat! Nekem nagyon fontos, hogy ezzel a felvétellel már meglesznek a számok az örökkévalóságnak. A végső cél viszont mégis mindig az élő: sokan elmondták már előttem is, hogy a színpadon állva a közönséggel együtt hozza létre a zenész, a zenekar magát a zenét. Olyan, mint egy beszélgetés: át tudjuk rágni ugyanazokat a témákat, akár ugyanazzal az emberrel is ezerszer, mégis mindig más, egyszeri, és megismételhetetlen, ami épp ott születik.

Mik a legkedvesebb fellépéseitek az eddigiek közül?

Borka: Nehéz kérdés… Mindenképpen maradandó élmény a májusi Aurórás koncertünk, mert megtapasztaltam, hogy képes vagyok gyomorrontással és a színpad elé helyezett vödörrel is végigénekelni egy koncertet.(nevet) De talán a szentivánéji Gólyás-Szeszgyáras koncertünket említeném. Valószínűleg nem hamar fogunk legközelebb egy közösségi kert közepén, virágok és szitakötők között, az év leghosszabb napján, alkonyatkor játszani, miközben egy máglyát gyújtanak a “tánctér” közepén, amiben elégetik a rossz szellemeket, papírfecnikre vetett rossz gondolatokat. De a mostani Turbinás koncertet már nagyon várjuk, nagyon készülünk rá, reméljük, hogy a legkedvesebbek közé fog tartozni.

Mire számíthatunk még tőletek a közeljövőben?

Borka: Nyertünk egy stúdiófelvételt a Befutó online tehetségkutatón, a koncert után ezt szeretnénk először beváltani, szóval a közeljövőben számíthattok még legalább egy single-re! Szeretnénk továbbra is dalokat írni, kidolgozni, felvenni a (fél)készeket. A kreatív folyamatokban érezzük magunkat talán a legjobban, de jövőre több koncertet is szeretnénk szervezni.

A végszót is nektek adom, részemről köszönöm, nagyon! 

Borka: Szeressétek a dalokat online, és gyertek el október 17-én a Turbinába velünk ünnepelni!

Breastbone-Facebook

Breastbone - Instagram

Breastbone - Youtube

Breastbone - bandcamp

Csipke