A sokadik átalvatlan éjszakán pattant ki a fejemből az ötlet, hogyha már úgyis mindig én loholok a frissen megjelent, honi albumok után, krónikus időhiányom kompenzálandó, csavarok egy kicsit a karmámon. A Versus egy kísérleti jelleggel induló cikksorozat, célja, hogy az aránylag friss (értsd: tárgyévben kiadott), számomra megkerülhetetlen nagylemezekből szemezgetvén egyszerre kettőt helyez fókuszba, és megpróbálja közös nevezőre hozni. A felállított párhuzamok talán hozzád is közelebb hozzák a két "főhőst" annyira, hogy kedvet kapj az ismerkedésre, ideális esetben az újrahallgatásra. A bemelegítő írás "kísérleti nyulai" a Devoid Dusk, és a BIPØLARIS Saggitarius A* albumai. 

Ugyan mi köze lehet egymáshoz egy angolul megszólaló "groove 'n' core" (Devoid) és egy magyarul operáló progresszív HC (BIPØLARIS) bandának? Esetünkben elég sok a közös fogódzó, ami túlmutat az olyan, szembetűnő evidenciákon, minthogy mindkét formáció győri, és mindkét CD illusztrációit Sebő Krisztián aka Shapefromhell és Waldmann Bogi (BogiArt) készítették, amik nem mellesleg mesterien illesztik papírra az albumok lelkivilágát. Emellett fontos, és már az első hallgatásnál szembetűnő párhuzam, szerintem, hogy az általam, hirtelen felindulásból kiosztott cédulák sem igazak maradéktalanul az anyagokra. Talán tényként említhető, hogy mindkettő gyökere a hardcore, azonban markánsan kihallatszik a kísérletezés, a határfeszegetés. Szerzőik nem félnek játszani jó pár műfajt sűrítő eszköztárukkal.  Pedig a játék kockázatos, de szerencsére senki nem lőtt mellé, az arányok jól el vannak találva mindkét lemezen és fullad zavaró káoszba a történet. Számomra minden szóban forgó dal kapott egy olyan egyedi karaktert, egy emlékezetes riff, fogós szóló, lélekbe maró szöveg okán,  ami miatt önmagában is működik, mégis gyönyörűen simul az összképbe, amint egy szuszra lepörgeted. 

Ami a belbecset illeti, mindkét zenekar olyan, a plasztik valóság által kényesnek bélyegzett, mély témákat feszeget, amik (sajnos) napjainkban tényleg maximum a legbelsőségesebb beszélgetéseinkben, vagy a pszichológusnál eshetnek csak meg. Pedig, ha jobban belegondolsz, itthon (és a nagyvilágban) szinte már semmi sem oké, és elkerülhetetlen, hogy az ebből adódó bizonytalanság, ha érzékeny vagy rá, beleegye magát a mindennapjaidba, nem mintha nem lenne elég, hogy emésztenek az individuális kihívások. Többféle módja van annak, hogy valahogy kiengedd magadból a személyes frusztrációd, tulajdonképpen a Dusk és a Saggitarius A* is erre kínál lehetőséget, amolyan önterápia gyanánt. Előbbi olyan, mint amikor gondolkodás nélkül, idegből zúdítod a világra a kínod: végtelenül kíméletlen, a hirtelen harag lenyomata, a dühös őszinteség 28 perce, ami milliméterekről köpi az arcodba a nyers igazságot, visszafordíthatatlan reakcióba lépve a mocsokkal, ami körülvesz. Utóbbi megfontoltabbnak tűnik, bár van, amikor itt is berobban az indulat, de alaphangulatán érezhető, hogy hosszú, mély kilégzés hozta szóvirágokkal környékez, ráadásul az édes anyanyelveden, viktori (Nagy Viktor, ének -Téveszme) magasságokat idéző minőségben. Ettől természetesen a mondanivaló sem lesz súlytalanabb, sőt... A szövegvilágot tekintve mindenképp közös motiváció lehet az uralkodó korszellemben való mérhetetlen csalódottság, az abból fakadó tehetetlenség, hogy a minden irányból ránk hányt, szivárványba öltöztetett látszat elfedi, hogy tulajdonképpen semmi sincs rendben.

Mindenképp említésre méltó, és példaértékű az is, miként viszi előre a szekeret mindkét csapat esetében a folyamatos fejlődni akarás, és az, amennyit a közösség szintjén is tesznek az undergroundért, ami magánemberként is borzasztóan szimpatikussá teszi mindkét bagázst. Az évek, meg a rutin mondatja velem, hogy ez mára már szintén mérvadó tényező. Ez egy kicsi és belterjes közösség, ne érts félre, de az óriási dömpingben egyszerűen nincs kapacitás a seggfejekre, legalábbis részemről.

Útravalóra pedig megkapod minkét hangzóról azt, ami szerintem a legjobban kifejezi, miről is van szó. A Dusk esetében nem kérdés, hogy ez a már-már slágerdalnak titulálható, klipes Just One Bullet. Még ha nem is ez az album legszeszélyesebb szerzeménye, számomra ebben érződik legjobban a zsigeri agresszivitás, ami beleette magát mind a tíz tételbe, és rabigába hajtja a hallójárataid a teljes 28 perc erejéig. 

A Saggitarius A* -t tekintve, az embléma szám, azt hiszem, a címadó tétel kell, hogy legyen. Ezt hallgatva csak behunyom a szemem, és hagyom, hogy végig fusson a hideg a hátamon, mert már látom is, ahogy "A mindent behálózó sötét ég vegytiszta matt fekete szövetén/Minduntalan nyelem az életem, az önsorsrontás örök lételem."