2004. június 4., 2015. december 29. és 2021. március 8. Ugyanaz a döbbent csend. Ugyanannak az övön aluli ütésnek az érzete, amikor ezeken a napokon szembe jött a hír, hogy olyan ikonok, mint Quorthon, Lemmy vagy L-G Petrov elhagyták ezt az árnyékvilágot. Ilyen nincs basszameg, ők egyszerűen nem mehetnek el! Az élet azonban a legnagyobb „tréfamester” és amikor két év pandémiás őrület után végre beindul a pezsgés és reménykedsz a jóban, 2022. augusztus 2-án este körbejárja a hazai rocksajtót a hír: elhunyt Lénárd Laci!

Az elmúlt egy hét alatt szinte mindent megírtak vele kapcsolatban, amit lehetett, közhelyek puffogtatása nélkül nem lehet ehhez mit hozzátenni. Sajtós kollégák, szakmabeliek, zenészek, rajongók gyászolják, mindenkinek mást adott a munkássága, a rock/metal iránti mániákus rajongása. Azt azonban nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy a Cselőtei-Lénárd páros nélkül valószínűleg másként nézne ki a hazai rockszíntér. Hogy ez erős állítás? Talán. Viszont úgy tapasztaltam ebben a pár napban, hogy az én – negyvenes – korosztályom mondhatni egyöntetűen állítja ezt, hiszen mi voltunk ott az előző rendszer utolsó évtizedében, amikor hazai szaksajtó és egyéb információk hiányában kézzel írott levelek és a kazettacserebere jelentették a kapcsolatot a világ többi részével (bár kétségtelen, hogy a mai tizen-huszonéves ifjoncok sokszor hitetlenkedve hallgatják ezeket a beszámolókat, „hogy lehetett így élni, se net, se face/insta?”). Budapesten és pár nagyobb városban még csak-csak voltak önművelő gyűjtögetők, azonban nálunk, Salgótarjánban például az én kis baráti társaságomban senki se hallott az addigra több számot megért Metallica Hungarica magazinról, de másikról sem. Külföldi ’zinek meg pláne nem bukkantak fel. Így tehát hiába talált meg magának 1988 végén a Seventh Son… és az Éjszakai bevetés, még hiányzott a kirakó egy fontos darabja, ami életre szóló lökést adott és alapjaiban formálta az ízlésem. Igen, a Metal Hammer Hungarica első száma 1989-ben, amit egy, a fővárosba rendszeresen járó osztálytársam hozott haza és megbabonázva faltam hetekig, vagy legalábbis a második szám megjelenéséig.

Mai napig nem felejtem el, milyen mérges voltam az L.L. monogramú szerkesztőre, aki az Éjszakai bevetést mindösszesen öt ponttal jutalmazta, ellenben a Félre az útból meg nyolc pontot kapott. És mi a franc: Exodus is csak hét pont, a nyálas Skid Row meg kilenc? Hát nincs ennek füle? Persze, ifjonti hevülettől fűtött tizenévesként, aki a „minél keményebb, annál jobb” elv mentén hallgat zenét, ez főbenjáró bűn, bár a Slayer/Overkill koncertbeszámolója azért pozitív irányba billentette a mérleget. Aztán viszonylag gyorsan leesett a tantusz, ahogy érkezett az újság többi száma, hogy Laci ízlése jóval szerteágazóbb, mint az én kis begyepesedett világom. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit tanultam tőle a bő három évtized alatt: nem szabad kizárólag skatulyákban gondolkozni, nyitottnak kell lenni az újra és a furcsa hangzásokra, hiszen mindenhol akadhat jóféle muzsika, ha az ember veszi a bátorságot kimozdulni a komfortzónából.

Valószínűleg ezért is futottam bele mindenféle koncerteken, mindegy, hogy az Arénáról, valamelyik klubról vagy fesztiválról volt szó, legyen Slash, Dew-Scented, Armored Saint, Darkest Hour vagy Dool a színpadon, netán valami kaotikus hc/punk dzsembori. Nem, nem voltunk a szó klasszikus értelmében vett barátok, viszont jó húsz éve személyesen is ismertük egymást, néha jól elbeszélgettünk mindenféle zenéről, máskor csak köszönésig jutottunk. Néha tett észrevételt egy-két passziós cikkem kapcsán, máskor én írtam neki valami hammeres téma miatt. És igen, a megnyilatkozó kollégákhoz hasonlóan én is egyfajta mentorként tekintettem rá, aki rendesen felpakolta azt a bizonyos mércét. Megkerülhetetlen volt a színtéren. És rendkívül segítőkész. Nem tudtam olyan kérdéssel/kéréssel fordulni hozzá, akármilyen zene kapcsán, amire ne válaszolt volna. Például amikor 2000 körül a Blood For Blood nevű bostoni banda után kutattam, a mailem elküldése után fél órával már tolta is az infókat róluk, meg hogy pont van egy korongjuk a Zenebarlangban, másnapi postával elküldi. És küldte. (Livin’ In Exile, hallod, Acélos?) A Dawn: Slaughtersun lemezét ugyanígy. Meg még jó pár másik CD-t, amelyekért nem lehetek elég hálás.

Képtelen vagyok felfogni egy hét után is, hogy egy ilyen ember, mint „A Lénárd” nincs többé. Köszönök mindent, Laci, bár nem lehet elégszer megköszönni iránymutató munkásságod! Nyugodj békében! Vagy igyál egy viszkikólát az öreg Bibircsókossal és villázzatok egy irgalmatlan nagyot, mert „that’s the way I like it, baby”.

Pál Szabolcs írása

Fotó: Lányi Kristóf

Újra itt a Közelítő, vendégem ezúttal a poliritmikus groove-ok hazai agya, Hájer Gergő, akivel még áprilisban (tudom, simán ráverek a NuSkullra, ha eltökölésről, van szó) ültünk össze a Noiret-ban, hogy átrágjuk az Omega Diatribe eddigi útját, és persze legfrissebb, nemzetközi kötődésű Vented formációját sem hagyhattuk szó nélkül. Számomra eszméletlen inspiráló, ahogy Gergő közeledik a zenéhez, ahogy szépen, lépésről lépésre építkezik, miközben ő maga ugyanaz marad: egy végtelenül szerény arc, óriási sztorikkal, akinek mindig jut ideje pár kedves szóra, vagy egy mosolyra, ha összefuttok. Az ízelítő Vented-dal kapcsán remélem tévedek, és még nagyobbat durran majd, mint amire én számítok, akkorát, aminek a csillagos ég sem szab határt...

Mielőtt az aktualitásokra térünk, menjünk vissza a kezdetekhez. Ma már mondhatjuk, hogy a mindennapjaid része a zene, emlékszel még, miként döntötted el, hogy a gitár és a metal lesz a szerelem?

Ha tök őszintén visszagondolok, hogy mikor volt legelőször az, amikor megfordult a fejemben, hogy mindenképp hangszert fogjak a kezembe, négy-öt éves lehettem. Akkoriban a Guns N’ Roses Appetite for Destruction albumával keltem és feküdtem, a nagyszüleimnek pedig volt otthon egy görög pszaltérion hangszere, amin már akkor elkezdtem gyufaszállal pengetgetni. A szüleim is mindig támogatták, hogy játsszak valamilyen hangszeren és én is mindig nyitott voltam rá, mert tetszett, hogy a semmiből lehet hangokat előállítani. Nagyon vacilláltam, hogy dob, vagy gitár legyen, a szülői nyomás a gitárnak kedvezett, egy Rákóczi úti társasházban a dob nem éppen szomszéd barát, szóval a gitárra esett a végső választás. Épp, hogy 10 éves lehettem, amikor megkaptam az első hangszeremet. A nagybátyám egy barátjánál, aki meglehetősen jól gitározott kezdtem el tanulni.

Jelentéktelen változás az univerzumban, egy világot jelentő lépés a blognak. Elkészült az új design, a megálmodója pedig nem más mint a csodálatos Waldmann Bogi (Bogiwald.art), aki nem csupán mesteri tetoválásai által tör jól megérdemelt babérokra, hanem remek lemezborítóival és pólómintáival is. Dolgozott a BIPØLARISsal, a Devoiddal, a Havannával, otthonosan mozog a keményzenei színtéren, úgyhogy egyből ő jutott eszembe, amikor kitaláltam, hogy kellene valami ikonikus vizuál a blognak, mert megérdemli. 

Büszkén tálalom az eredményt, amibe egyszerűen szerelmes lettem. Szeretném, ha Te is egy picit jobban megismernéd Bogit és a művészetét, ezért megkértem, hogy a nagy leleplezés apropóján válaszoljon pár kérdésemre. Érdemes rá odafigyelni, nekem elhiheted! 

 „ - Mégis, mi a franc ez? Nem magyar, ráadásul "trúmetál"?

 - Fasza retro speed/thrash, persze egy jó adag "trúmetál" hatással. És miért baj, hogy nem magyar? Nincs kőbe vésve, hogy miről írhatunk.

 - De ez olyan avíttos… Most tényleg muszáj?

(Anchorless Bodies 2022)

Sose felejtem el, hogy amikor ezer meg egy éve tudakozódtam egy kedves barátnőmtől, hogy vajh' milyen zenét is játszik az Anchorless Bodies, ha már elrángatott koncertre így ismeretlenül, ő csak annyit felelt, szomorút. Azóta teltek múltak az évek, és a miskolcról indult ötös menthetetlenül a mindennapjaimmá vált. A Testet Ölt-tel szippantottak be teljesen, és azóta a régebbi anyagaik is gyakran előkerülnek. Már tíz éve zeng a harag, ami jó apropót adott, hogy a banda keménymagja, Alex, Marci és Milán elmesélje, miként élték meg a banda első tíz évét...

Nagy szeretettel köszöntelek Benneteket a Mögött blogon, idén 10 éves a zenekar, mik azok a momentumok, amikre szívesen emlékeztek vissza az elmúlt egy évtizedből?

Marci: Először is köszönjük a lehetőséget és köszöntjük a kedves olvasókat! Megszámolni is nehéz, hogy mennyi kellemes emlék kötődik az elmúlt évtizedhez! Az első demók útkereső izgalmától kezdve, a külföldi és hazai felejthetetlen koncerteken át, a legutóbbi kislemezig, a zenekar története tele van csodás emlékekkel. Meghatározó élmény számomra, amikor elsőként hallhattam valóban olyan minőségben a zenénket, ahogy azt a fejemben mindig is elképzeltem (nagy pacsi Siminek ezért), továbbá a nyelvváltásból fakadó szorosabb kapcsolat a közönséggel is meghatározó volt az életünkben. Sikerült ezzel egy olyan közös érzelmi hálóra kerülni számos emberrel, ami alapjaiban határozta meg a zenekar működését, valódi barátságokat és mély kapcsolatokat eredményezve.

Milán: Szívesen idézem fel az összes olyan koncertet, ahol pozitív és barátságos emberekkel találkozhattunk, és ismerkedhettünk meg. Rengeteg városban adódott lehetőségünk fellépni, ahol előtte sose jártunk, és láthattuk azt a közösséget egy éjszaka erejéig, akik jelenléte életben tartja a helyi zenei életet. Nappal pedig ment a turistáskodás. Emellett minden stúdiózás remek élmény volt, hisz ilyenkor egy hétre, vagy pár napra kiszakadsz, és csak annak szenteled a figyelmed, hogy a hanganyag a lehető legjobb legyen, és mindezt a barátaiddal teheted, remek környezetben. Köszi Simi!

Vodka For Kids (2022)

A pécsi négyes rendesen borzolja a kedélyeket. Már a tavalyi, bemutatkozó VOTKA EP-vel is beléjük lehetett esni, nemrégiben pedig egy újabb remek lemezkét robbantottak, az év idei legjobb klipjének társaságában. Eme nemes apropóból váltottunk levelet Ákossal és Bobóval, és természetesen az élet nagy kérdései is előkerültek. De a lényeg, hogy "B*szatni kell az utolsó verejtékig."

Kitörő örömmel köszöntelek Benneteket, a Mögött blog virtuális hasábjain! Kezdjünk a legfontosabb kérdéssel, most akkor VODKA vagy KEVERT?

Bobó: Mindkettő! De talán a kevertet jobban szeretjük a bársonyos textúrája miatt, "hmmmmmm", no meg az a finom kis rágógumi utóíze egyszerűen fenomenális, törvénybe kéne iktatni, hogy mindenki igya, mert annyira "jóóó". <3

Ákos: Semmilyen szinten nem szeretnénk propagálni a felelősség nélküli alkoholfogyasztást, de amit adnak, azt azért megisszuk.

Számtalan olyan háttérberke van az undergroundnak, amiről sokszor megfeledkezünk, hisz már szinte evidenciának számít, hogy képviselői köztünk járnak. Olyanok ők, akár a legrégebbi kocsmabútorok a kedvenc késdobálónkban, a hely nem lenne ugyanaz nélkülük. Számomra a koncertek "szeretem emberei" a fotósok. Érkezéskor az első, hogy leradarozom ki van jelen, és ha meglátom mondjuk Somogyi Lajost (Bands Through the Lens), Pandur-Balogh Norbit (Northern Lights Photo HU), vagy Bodnár Dávidot (David Bodnar Photography), tudom, minden rendben lesz. Az esemény után úgy várom a fotókat, mint kislányként a Family Frost autót, csak nem a kerítésen, hanem a facebookon csüngök... Már régóta érik, hogy megszólaltassam a fotós szakmát, és első alanyként jobb embert el sem tudtam volna képzelni, mint azt a valakit, akit nem csupán a művészete által, hanem személyesen is ismerhetek, a két lábon járó, lélegző halál metalt, Bócsi Tomit (Negative Live Photography), aki mára már szintén megkerülhetetlen a szakmában és akkora szíve van, mint egy kamion. Ha nem hiszed, járj utána.

Emlékszel még, miként csöppentél bele az extrém zenei undergroundba?

Elég hamar elkezdtem koncertekre járni, 1993-ban voltam életem első Akela-buliján, persze akkor is az első sorban kellett állnom, mondhatnám, erre vártam egész életemben. Igazából a bibliámmal, a Metal Hammerrel és a Cannibal Corpse Eaten Back to Life albumával kezdődött minden. Már 10 éves korom óta hallgatom a brutál death metalt, tök durva! Összehaverkodtam az akkori Intense Agonising-csapattal és Neckropolisékkal. Már nem mai kölykök ők sem. Baromi nagy hatással voltak rám az elején, és jól össze is barátkoztunk. Kámforral voltak legendás kalandjaink is, de az már történelem...

Fotó: Mike Redman

Elszabadul a Közelítő! A rovat keretein belül számomra végtelenül inspiráló zenészek eddigi pályáját, és annak tanulságait vesézgetjük, kötöttségek nélkül. Kimondhatatlanul örülök, hogy első vendégként Horváth Martinát köszönthetem. A Zomborival és a Niburtával ismerhette meg őt az underground, 2017 óta pedig hangja eggyé válhatott Kátai Tamás Thy Catafalque-jával, amit tavaly, a Fekete Zajon először végre élőben is hallhatott a nagyérdemű. Két nemzetközi, Jason Köhnennel (Bong-Ra, The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble) közös projektet is jegyez, az electro-folk Mansurt, illetve a számomra különösen kedves The Answer Lies in The Black Void doom szörnyet. Mondják, nem a cél a fontos, hanem az út, ami odavezet. Erről mesélt nekem...

Eszméletlen örülök, hogy végre ténylegesen sikerül tető alá hozni ezt a beszélgetést, hisz tudom, folyamatosan dolgozol valamin, mesélj, mivel foglalatoskodsz épp?

Nem lett hivatalosan bejelentve, de a korlátozások feloldásával talán nyilvánvalóvá válhatott, hogy én is tagja vagyok az élő Thy Catafalque-csapatnak, akikkel serényen próbálunk az elkövetkezendő koncertekre. Tehát találkozunk április 30-án este az Akváriumban! Érkezzetek időben, mert az All Machines Will Fail lesz a support act a maga földbedöngölős-ambientes atmoszférájával, amiben én is közreműködöm egy kis impró erejéig, hogy erősítsem az este borús, gondolkozós oldalát.

Elég intenzív időszakon vagyok túl koncert ügyileg, lassan már úgy érzem magam, mintha turnén  lennék, csak nem a helyszín változik legsűrűbben, hanem a fellépők. Rengeteg élményem van az elmúlt hetekből, de egyszerűen nem sikerül mindent beleírni az éterbe, pedig igyekszem, de valahogy a bepötyögöni próbált sorok nem méltók az átélt, felejthetetlen impulzusokhoz...Pedig lenne miről megemlékezni: miként vált az új Dürer újra, végérvényesen a kedvenc menedékemmé, látva, ahogy számomra olyan kedves zenekarok lakják be színpadát, mint a dreadwolf, az Agregator vagy a Reason. Leírhatatlan egy teltházas lemezbemutatón megülni a Beneath The Void sötét mágiáját, múlt és jelen között ugrálni a Cadaveres-szel, kritizálni a rendszert a Beerzebubbal, olyan felszabadultnak látni a Watch My Dying-ot a deszkán, mint talán még soha, elveszni velük régi dalokban és megjáratni pár újdonságot. A mai napig nem sikerült feldolgozni a törődést, amit a Hell Vill-támogató bulin kaptunk, minden oldalról. Életem programja a BIPØLARIS - Heartlapse - Wasted Struggle - As Karma Brings négyes, mindegyik bandának bérelt helye van a pici szívemben. És persze ott a rengeteg ismerős, kedves arc a pultban, a keverő mögött és a kis székeken a koncertterem és a színpad mellett. Azt mondják, hogy az otthon nem egy hely, de a Dürer Crewnak hála számomra sikerült az egységet is azzá tenni. 

No, de jelen írás apropója egy teljesen más szín, olyan, ahová csakis nyomós indokkal lehet elrángatni, a Mad Robots például ilyen, főleg, ha maratoni hosszúságú szettel készül. Nehogy félreérts, a SzimplaROCKS egy remek kezdeményezés, de kit ámítsak, úgy fest, sikerült kiöregednem a bulinegyedből, pedig pár éve még hajnalig roptam a Robot rockot DJ Ozsi Bácsival... Sebaj, értük bármikor hajlandó vagyok a komfortzónám határainak feszegetésére, eddig még nem bántam meg, tegnap sem volt ez másképp, na de ne lőjem le máris a poént, ugye? Érkezés: részemről némi logisztikai baki csúszott a rendszerbe, ugyanis nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a Szimpla Kert bizony már ilyen korainak számító időben is csurig töltődik, ott már beköszöntött a csillagászati tavasz. Amikor végre bejutottam, hatalmába kerített a "te jó ég, hová kerültem érzés", sajnos a kellemetlenebbik. Amikor utoljára jártam a Szimplában, szinte üres volt, ezúttal viszont az óriási nyüzsi már javában tart, csak én nem találom a helyem. Rögtönzött kétségbeesésemből kis társaim jövetele zökkent csak ki pár, hosszú perccel később. Rögvest a koncertterem felé orientálódtunk, így is sikerül picit lemaradni, hisz velem ellentétben a kezdés pontos volt.

Azt egyből örömmel konstatáltam, hogy tele a terem, okoz némi trükközést az előrejutás, de nem bánom. A Wildfire-ről sikerült lemaradni, sajnálom nagyon hisz, az egyik kedvencem a Pareidoliáról, mégis, amint elfoglalom a pozícióm, megszűnik minden nyűgöm. Még sosem hipnotizáltak, intézményes keretek közt nem is fognak, de valahogy így képzelem el az azután a bizonyos csettintés utáni állapotot, amikor magadra maradsz magaddal, és hagyod hogy (jelen esetben) a zene vezessen.  Ezekből a mélységekből, csak a könnyed átkötések rángatnak ki pár pillanatra, hogy utána újra alámerülj egyből, dinamikus kontraszt ez, amiben PT tökéletesen navigál. Bármennyire is be tud rántani a Mad Robots pszichedelikus progresszivitása, mindig érdemes a fél szemet a pályán tartani, az a felszabadult összhang, ami most áradt ebből a négy úriemberből, külön ráerősít az este speciális mivoltára. Egyébként is mindegyikük megérne egy litániát, a hangszeres szekció minden tagjának annyi íz van a játékában, hogy külön-külön is el lehetne nézni őket egész nap, PT pedig olyan zsigeri természetességgel lavíroz tudatállapotok közt, hogy egy másodpercre sem tudsz másfelé kalandozni, hirtelen  mintha a Peculiar Ways klipjébe csöppennél, egyetlen Erdős Júliánk helyébe, az álom absztrakt szürrealitásába, bár ebből nem igazán szeretnél felébredni. A profi hangosítás meg csak ráerősít minderre. A Szimpla koncerttermének egyik erőssége, hogy meglepően bikán be lehet dörrenteni, amiről a Hangmérnök úr talpig Zajban gondoskodik is, ahogy kell. Picit ki is ráz a hideg a gondolattól, hogy a Kert kiszámíthatóbb ütemeire bulizó vendégsereglete mit sem sejt, mindebből...

Az extra hosszúságú utazás állomásai főként a legutóbbi két lemezre építenek, de le lett porolva pár régebbi (örök)darab is, mint a Twisted State of Mind vagy a Hands Off, és persze a kihagyhatatlan Toxic Spiral Time, a dal, amivel egy életre (vagy többre) elköteleződtem, és menthetetlenül Robot rajongóvá váltam. Andressel is imádtam már, de azt hiszem, PT csatlakozásával vált teljessé a képlet, ami számomra már az I Stray-nél is egyértelműen látszott, máig igencsak kedves nekem az az anyag is, instant libabőr volt így élőben hallani a The Comply-t is például. És persze ott vannak a dalok, amikben még itthon is elveszek, élőben meg...á, inkább ne is beszéljünk róla (Tentacles, Illicit Ataraxis, Aokigahara, Iris). De ahogy láttam, voltak jó páran, akik értik, miről beszélek. Hazafelé mégis azon gondolkodom, hogy, ha meg kellene nevezni kis hazánk legalulértékeltebb underground metal zenekarát,  a Mad Robots  ugrana be elsőre. A mai napig nem értem, miért nem csinálnak még teltházas, A38-as koncerteket. Meglehet még mindig naiv vagyok, de hiszek abban, ha valami jó, az előbb-utóbb organikus módon, szociál médiás tunning nélkül is eljut ahhoz, akihez kell, és meg tudja szólítani azt, akinek értő füle van hozzá. 

Aztán persze rögtön eszembe jut, hogy a minőség mindig többet jelent a mennyiségnél, főleg ebben a tetszikekben mért álvilágban, ahol semmi sem az, aminek tűnik, és ami értéket képvisel, az jó eséllyel a mélyből jön, és ott is marad. A Mad Robotsnak jelenleg nem rajongótábora, hanem családja van, és ez a meghitt bennfentesség olyan különleges kapocs, amit mással nem lehet pótolni. Miközben újrahallgatom a setlistet, ma sem tudok mást, csak mosolyogni, pedig ideje elsántikálni a Rudasba kikezelni a kezdődő reumám...(A tegnapi setlist hátteréül használt grafika Deák Bernadett munkája)

Erdős Júlia pillanatképei itt!

Heartlapse b.-j.: Balován Barnabás (basszusgitár), Kovács Tamás (gitár), Egyed Péter (dob), Luca Broglia (ének)

Követem már egy ideje a Heartlapse munkásságát, Remains nagylemezük pedig a tavalyi év egyik fénypontja volt számomra, nem félnek feszegetni a műfaji határokat, az eredmény rendezett disszonancia, melyben egyből otthon érzik magukat az erre fogékonyak, pláne élőben. Emellett eszméletlen megfogott a vizualitás, amibe a dalaikat öltöztetik. Az album koncepciójáról, fogadtatásáról, múltról és jelenről beszélgettünk frontemberükkel, Lucával, és dobosukkal, Petivel. 

A szó hatalom, különösen a leírt, annak mindig nyoma marad, még ha a fénysebességre kapcsolt információáradatban erről hajlamosak is vagyunk megfeledkezni. Szerintem egy olyan világban, amiben épp tótágast állnak az értékrendek, eszméletlen fontos, hogy jöjjenek olyanok, akik életben tartják az értéket, legyen szó az underground szubkultúrának a szubkultúrájáról. Nem mondhatnám, hogy régóta ismerem Bencét, de amikor először belelapoztam a Reaction tizenkettedik számába, egyből tudtam, hogy ő bizony olyan. Felteszi azokat a kérdéseket, amikről beszélni kell, méghozzá a megfelelő embereknek. Bali Dávid tavaly megírta kis közösségünk egyik legfontosabb kordokumentumát, nos, én a Reaction fanzine tizenharmadik számát is nyugodt szívvel így fogom emlegetni...

Terveztük már Bencével egy ideje a beszélgetést, örülök, hogy épp egy olyan fontos kulturális esemény előtt érkezik meg, mint a veszprémi Holtszezon 2022/Kortárs Irodalmi fesztivál, melynek keretein belül vele is találkozhatsz e hét vasárnap a veszprémi Teremben, ahol a fanzine-készítés lesz a téma. Előtanulmánynak pedig itt ez a mélyinterjú, amiben szó esik a kezdetekről, a jövőről, és a hamarosan megjelenő különszámról is. Hardcore és fanzine függőknek egyaránt kötelező!

CHOKE CITY b.-j.: Szűcs Szabolcs - basszusgitár, Géczi Richárd - ének, Kiss Barnabás - gitár, Binder Gáspár - dob

Ezer éve nem csináltam már év végi számvetést, pedig tavaly megesett a lehetségtelen, és még ropogós állapotukban sikerült rámenni jó pár friss hazai anyagra. Ha mégis listába szedem egyszer 2021-es kedvenceim, a Choke City-nek bérelt helyet szánok, hisz már a bemutatkozó kislemezükkel megvettek, dekára. Magamat is megleptem azzal, mennyire berántottak már elsőre. Úgyhogy le is leveleztük szépen a csapat énekesével, Ricsivel az eddigi történéseket, és hogy mit hozhat 2022. 

Eszméletlen öröm, hogy a Mögött blogon üdvözölhetlek! Ugyan a Choke City története még elég rövid, mindannyian régóta mozogtok már a metal/hc színtéren, mind zenekari, mind szakmai tekintetben, és régre nyúló barátság is összeköt titeket. Mióta beszélgettetek már arról, hogy jó lenne valamit közösen kihozni?

Hosszú ideig rendre felbukkant a közös zenélés gondolata, leginkább persze az agyas, hajnali megfejtések során. Valahogy 2020 augusztusa körül kicsit komolyabban is elkezdtük mérlegelni a dolgot, de az utolsó lökést a novemberi bezárások adták meg valójában. Mivel mindannyian a zeneiparhoz és az éjszakai vendéglátáshoz kötődünk, így hirtelen rettenetesen sok szabadidőnk lett, amit valamilyen kreatív folyamattal szerettünk volna átvészelni. Három hét alatt kiszakadt belőlünk négy dal, és a negyedikként írt Danger-t követően éreztük, hogy menthetetlenül lett egy zenekarunk.

Artwork: Tóth Erika és Sebő Krisztián 'Shapefromhell'

Magyarország egyik legundergroundabb - a szó lehető legszerethetőbb értelmében - , önszerveződő fesztiválja a Hell Vill gondolt egy nagyot, és úgy döntött, idén szabadlábra helyezi magát, keletebbre vonul, és szintet lép, hogy kibővült szervezőgárdájával egy kétnapos, szabadtéri fesztivállal örvendeztesse meg a hardcore/punk/metal színtér elkötelezettjeit.

Az immár tizenhét éve létező rendezvény az elmúlt években több, mint háromszáz zenekarnak adott otthont, Bősárkány után Veszprémbe, majd Székesfehérvárra vándorolt, 2022. június 17-18-án pedig a Bükk nyugati kapuját, Felsőtárkányt zörrenti meg, a pontos helyszín a Blues Hill Park! 

Azt hittem, 2020-nál lejjebb már nem lesz egy darabig, aztán 2021 csak ráhúzott még tucatnyi péklapáttal. Mégis, mikor nyakig gázolsz a fájdalmadban, valamid csak marad. Nem, nem a méltóságod, Reményke. Keserűen gyötrelmes közhely, de a kis szaros tényleg létezik, viszont akkor, csakis akkor bújik elő rejtekéből, amikor a lelked már tényleg az utolsókat rúgja, hogy a füledbe duruzsolja, legalább még lélegzel, és egészséges is vagy, te kis köcsög. Valóban. Mert akármilyen tempóban is zúdul rád az élet, azért valld be, még maradnál, mert, ha szerencséd van, Reményke, a közhely, még időben felbukkan, hogy elhitesse, egyszer jobb lesz. Aztán kezdődhet minden elölről.

Aarrgh! Imádom az ilyen borítókat! Kíméletlenül tolakodó és groteszk: íme, ember, a lét és nem lét vékonyka határán egyensúlyozva nem tudhatod, mikor támad kedve a nagy nevettetőnek kirúgnia alólad a sámlit és hopp, máris a másik oldalon rothadsz hat láb mélyen (amúgy a latin nyelvű cím is erre utal: „könnyű a pokolra jutni”). Sokan nem szeretnek szembesülni az elmúlás tényével, pedig jobban belegondolva ez az egyetlen biztos dolog ebben az életben, minden más esetleges. De félre a filozofálgatással, a honi duó lemeze érdekes utazásra invitál mintegy fél órában. - Pál Szabolcs írása

(Heedless Elegance b.-j.: Erős Mátyás - basszusgitár, Csobán Albert - dob, Forgó Zsolt - gitár, Konter Samu - ének, Varga Dániel - gitár, fotó: Hegyi Júlia Lily)

Azóta érlelődik már bennem egy Heedless Elegance-interjú, amióta először meghallgattam a Librát. Őszintén? Eszméletlen megleptek a srácok, nem igazán jellemző, hogy ebben a minőségben szólal meg valaki ilyen „fiatalon”. A budapesti ötös 2018-tól datálja hivatalos létezését, idén januárban pedig – egy EP, és a bemutatkozó album után – már a második nagylemezüket szabadították a nagyvilágra, ami az egyik legjobb idei er(j)esztés. Bele is ette magát a fülesembe rendesen, hetente legalább egyszer lecsúszik, kísérő nélkül. A csapat végre jól meg is túráztatja az albumot, épp a metal.hu szervezésében járják az országot, a Beneath The Void, a Nest Of Plagues, és a Watch My Dying társaságában. December 28-án a budapesti állomás lesz a hunyó, az Instantban lép színpadra az illusztris társaság, úgyhogy végre élőben is udvariasan letéphetik az arcom. Eme jeles apropóból váltottunk levelet Forgó Zsolt gitárossal, hogy bepillantsunk a színfalak mögé. 

Az Ørdøg zenekart valószínűleg nem kell bemutatni senkinek, az viszont mintha kevésbé ismert tény lenne, hogy a Diabolus In Musica az akusztikus kistestvére. Utóbbi csapat teljes megdöbbenésemre a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház színpadán bukkant fel október végén Az Élet alássan című formabontó előadás keretében, ami zseniális volt a maga nemében. Ennek kapcsán ültem le beszélgetni Vörös András énekessel. - Pál Szabolcs interjúja

Utánanéztem, próbáltam keresni a rock és a színház házasításának nyomát, de igazából nem találtam ilyet, csupán hasonlót. A Sear Bliss vett részt egy produkcióban, valamikor az ezredforduló környékén, amikor a beregszászi színház egyik előadásához adták a zenéjüket.

Igen. Meg a Gire-ból a gitáros, Zoli mesélte az idei Fekete Zaj fesztiválon, hogy ők is belecsöppentek egyszer valahol Békéscsabán vagy Szegeden valamilyen színházi előadásba, de az is csak egy-két alkalom volt. Olyan persze sokszor előfordult, hogy rockzenészek játszottak vagy énekeltek színházban, musicalekben vagy zenés darabokban, de hogy egy metal zenekar saját, áthangszerelt dalaira épüljön előadás, ami se nem koncert, se nem kísérőzene, hanem valami a kettő között, arról nem tudok. Nem véletlenül kapta a formabontás alcímet, mert mi se igen tudtuk belőni a műfaját.

Fotó: Kelemen Gábor

Szecsődi Tamás idén augusztusban látta elérkezettnek az időt arra, hogy a nyilvánosság elé tárja évekig érlelgetett dalait, melyeket Summiteer név alatt hozott ki, és milyen jól tette. Számomra ez az anyag olyan, mintha a Vissza a jövőbe punk/grunge átdolgozása lenne, a löket jó adag nosztalgia, mégis benne van a holnap frissessége. Azt pedig, hogy mindennek mi köze lehet a bölcsességfogakhoz, Tamás maga meséli el. 

Szeretettel üdvözöllek a Mögött blogon! Csapjunk is bele! Fő apropónk a Summiteer-szólóprojekted, ami, ha jól tudom, a 2010-es évek második felében kezdett kibontakozni. Zenéltél korábban/közben zenekarban is?

Szia! Üdvözlök minden olvasót! Már nagyon vártam ezt az interjút. Akkoriban volt egy metalcore zenekarunk Marcaliban My Promise néven rövid ideig, ott gitároztam. Egy demó EP-t éltünk meg. Illetve létezik egy abból leágazó lappangó project, a River’s Cowgirl, amiben ketten vagyunk Kelemen Gáborral. 2014-ben készült egy EP-nk, The Worst Part címmel. Azóta nem igazán foglalkoztam zenéléssel, csak itthon boldogítottam néha a szomszédokat. A Summiteer dalok kezdeményei még akkoriban íródhattak, de még teljesen céltalanul. Egyetem után, a 2010-es évek második felében kezdett körvonalazódni egy lemez ötlete.

Arkas 2021 b.-j.: Grizner Tamás 'Kex' - gitár, Hilóczki Zsuzsi- szaxofon, fuvola, Kocsis Csaba 'Csé' - dob; fotó: Gergely Balázs

Ugyan az undergroundtól nem idegen a különféle stílusok fúziója és a kísérletezés, az elhibázott arányokon, vagy a túladagolt kakofónián még a legmerészebbek is könnyen elvéreznek. A budapesti Arkas már duó felállásban is sikeresen megteremtette saját harmóniáját a disszonanciában, amitől a legelborultabb taktusok is szerethetővé válnak egy pillanat alatt, képzelheted, mi történik, ha ebbe még belebolondít a szaxofon és a fuvola. Én már így, trió felállásban láthattam őket, és eszméletlen volt végre újra első hallásra elköteleződni, már majdnem elfelejtettem milyen is az. Személy szerint iszonyatosan vártam, hogy hallgatható lenyomata is legyen annak, amit művelnek, és ím, imáim meghallgattattak, maga Artemis szállt alá. Eme jeles apropót nem hagyhattuk szó nélkül, a hármas elmeséli, miként is jutottak idáig, közben, kávé helyett le is pöröghet az interjú mellé az új dal. Függöny fel, köszönjük, ha velünk utazol!

BORU (2021) b-j. - Nagy Miklós 'Mike'- gitár, vokál, Horváth Marci - ének, Kispál László -basszusgitár, Takács Gergő - dob, fotó: Kispál László

Mostanában rengeteget agyalok azon, hogyha egyszer eseményt szerveznék, melyek lennének azok a magyar bandák, akiket mindenképpen ott szeretnék tudni, akikkel nem csupán zenei, de szellemi síkon is egy nyelvet beszélünk. Azt hiszem, a szegedi illetőségű BORU mindenképp kapna meghívót, még, ha a zenéjükből áradó zsigeri őszinteség sokszor inkább húsba mar, mintsem simogat, a kiszámíthatatlan kilátástalanság inkább még lejjebb ránt, mégis, a minket körülvevő latex univerzumban, ez az igazi érték, és fura, de eszméletlen jól tud esni, nem? Ezenfelül, ezek bizony olyan srácok, akik két lábbal a földön járva, saját korlátaikat felismerve, mégis a falig tolva élik meg, amit a gép dobott, szóval érett már ez a virtuális kérdezz, felelek is jó ideje, de most végre testet ölt...

Óriási öröm számomra, hogy végre titeket is a blog hasábjain üdvözölhetlek! Már a kezdetektől követem a BORU pályáját, szóval épp ideje volt már. Még elég friss az októberi koncertélmény. A banda szülővárosában, az Entrópia Architektúra társaságában láthatott titeket a nagyérdemű, ad valami pluszt, ha hazai terepen játszhat a zenekar?

Mike: Annak ellenére, hogy az előző zenekarainkkal sokszor játszottunk már Szegeden én még mindig élvezhetőnek tartom az itteni fellépéseket – főleg ennyi kihagyás után -, nyilván ezek a bulik mindig sokkal családiasabbak szoktak lenni, mindenki ismer mindenkit. Előnyösnek tartom, hogy ilyenkor nem kell hazarohannunk vagy, hogy nem hajnali egykor kell még a tilosban parkoló kocsiba sietve bepakolni, egymást telefonon hívogatva agyrészegen.

Mi a francért tolja folyton az arcomba ezt a flyert a legnépszerűbb közösségi platform algoritmusa? Elkattintom egyszer, kétszer, sokszor… aztán valamiért mégis megnézem jobban… Baszki, ez a Vörös András, meg a WackorMiki, meg a Bokodi Bálint! Diabolus In Musica? Ja, vágom, Ørdøg akusztik. Plusz a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház egy valószínűtlennek tűnő közös koprodukcióban: „játék, különleges elemek játékos parafrázisa”. Így történt, hogy az eszmélés nyomán máris vettem a jegyeket, amely eredményeként október 28-án este a Zenthe Kamaratermében valami újnak és formabontónak voltunk szem- és fültanúi. - Pál Szabolcs írása

A sokadik átalvatlan éjszakán pattant ki a fejemből az ötlet, hogyha már úgyis mindig én loholok a frissen megjelent, honi albumok után, krónikus időhiányom kompenzálandó, csavarok egy kicsit a karmámon. A Versus egy kísérleti jelleggel induló cikksorozat, célja, hogy az aránylag friss (értsd: tárgyévben kiadott), számomra megkerülhetetlen nagylemezekből szemezgetvén egyszerre kettőt helyez fókuszba, és megpróbálja közös nevezőre hozni. A felállított párhuzamok talán hozzád is közelebb hozzák a két "főhőst" annyira, hogy kedvet kapj az ismerkedésre, ideális esetben az újrahallgatásra. A bemelegítő írás "kísérleti nyulai" a Devoid Dusk, és a BIPØLARIS Saggitarius A* albumai. 

A mai napig nem tudom elengedni, hogy – néhány, igen fontos kivételtől eltekintve - , arányaiban nézve, még mindig nem kapnak elég figyelmet az illetékes "médiákok" (a kifejezésért köszönet Nihilaknak) online, vagy nyomtatott felületein a honi rock/metal színtér képviselői, erre Bali Dávid jól rám cáfol egy unikum kötettel, ami rendhagyó mód, limitált példányszámban papíralapon publikálódik. Micsoda önsorsrontás, gondolhatnád, hisz ki az az őrült, aki a digitalizáció korában könyvvásárlásra, nemhogy könyvírásra vetemedik… Szerencsére többen, mint gondoltam, így fordulhatott elő, hogy az eredetileg 100 példányra tervezett könyv végül két nem várt újranyomással, alig 23 óra leforgása alatt fogyott el. Dávid megerősíti, hogy „bár további újrakiadás ebből, az első kiadásból nem lesz, a könyvbemutató-sorozatnak mégis helyszíni beszélgetések, igény szerint dedikálás ad majd tartalmat azon túl, hogy az egyes helyszínek, szervezők és városok hogyan szabják saját képükre a kisteremnek, mint a tehetséggondozás és a közösséghez tartozás elsődleges helyszínének fogalmát.”

Fotó: Wanda Martin 

Ha olyan emberekkel sodor újra össze az élet, mint Tari Szabi, akkor mindig belátom, hogy azért van, amiért hálás lehetek a tehetségkutatósdinak. Jó pár év eltelt, mióta utoljára beszéltünk, de elkötelezettsége, a zene iránti fanatizmusa, és művészi érzékenysége töretlen. A Miseriummal ismertem meg, és ma is tartom, hogy a 2013-as Return to Grace albumuk az elmúlt évtized egyik legalulértékeltebb bemutatkozó nagylemeze itthon. Amikor tudomást szereztem arról, hogy a Miserium nem folytatja, lélegzetvisszafojtva vártam a friss életjeleket, hisz tudtam, ennek a fiatalembernek egyszerűen zenélnie kell. Nos, az áhított dobbanások feltűntek a horizonton, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Szabi From The Sky szólóprojektjével a 21. századi metalzene romantikus szépirodalmát írja, modern kori históriás énekekben, nélkülözvén minden modoros felhangot, és a közhelyesség árnyékát. Azt hiszem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és olyan kötetlenül sikerült átnyálaznunk nyolc év történéseit, mintha csak előző hónapban beszéltünk volna utoljára, pedig az idő repül, könyörtelenül.

Utoljára 2013-ban volt alkalmunk beszélgetni, közben a Miserium megélte még az Ascension albumot és egy akusztikus EP-t, megjártad Dubait, most pedig az augusztusi Hammerworld hasábjairól nézel vissza rám, milyen így viszontlátni magad?

Velük is a Return to Grace kapcsán interjúztunk utoljára, úgyhogy nyolc év után baromi jó érzés volt. Ráadásul nemcsak maga az interjú volt nagyszerű, hanem magával Lénárd Lacival is azt hiszem egy Wacken tehetségkutatón volt alkalmunk utoljára beszélgetni, borzasztó régen. De a nagy szám az, hogy annyira tetszett az egész szerkesztőségnek a From The Sky Rex album, hogy a hónap lemezének is választották, valamint melléklet is voltunk, megjelent az interjú, úgyhogy azt hiszem, ennél többet a magyar rocksajtó nem tehet értünk, szóval értelemszerűen iszonyatosan boldog voltam. Igazából gyermekkori álmom volt, körülbelül ’99 óta vagyok Hammer olvasó, arra is jól emlékszem, melyik volt az első szám, amit magamnak vettem, a 2001. márciusi. Nem tudom, neked rémlik-e, a címlapján Shagrath (ének, Dimmu Borgir) látható, egy viszonylag világosabb háttér előtt, úgyhogy gyönyörűen kivehetők a tetkói. Elég durván festett, szóval anyukám büszke volt rám, mit ne mondjak.(nevet) Abban rögtön az az első interjú az Amorphis Am Universum albumával kapcsolatos, a következő a Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misanthropia lemezével, ezenfelül szó van benne az Opeth Blackwater Park és a Katatonia Last Fair Deal Gone Down albumairól is. Úgyhogy mondtam is Lacinak, hogyha nem tetszik az anyag, magukra vessenek, mert hasonló szellemiségben született a Rex is. (nevet)

Nest Of Plagues b.-j. Breier Máté - gitár, Kövecses Evelin - gitár, Fűr Balázs 'Cili'- dob, Ivanics Dániel - ének, basszusgitár, fotó: Csermák Photos

A Nest Of  Plagues még 2018 környékén keveredett a radaromra, méghozzá a XV. Stagediving fesztiválon, amikor épp bemutatkozó, End Of The Comedy albumukat prezentálták, ami számomra az év felfedezése volt.  Ugyan készülő, második lemezük már több 'core-os elváltozást mutat, nem lehet megunni őket, szóval épp itt volt az ideje levelet váltanunk. Kiveséztük a második anyag koncepcióját, az eddig megjelent klipes ízelítőket, és az is kiderült, miként érdemes metalkodni a TikTokon...

Örömmel köszöntelek titeket a Mögött Blogon! Aperitifként jöjjön egy kis nosztalgia: 2016-ban érkezett bemutatkozó, a banda nevét viselő kislemezetek. Eltelt öt év, mai fejjel változtatnátok rajta valamit?

Máté: Zeneileg nem változtatnék rajta, mert akkori fejjel az a fajta zene inspirált minket. Marketing vagy stúdiómunkálatok terén viszont változtatnék utólag. A felvételeket lehetett volna profibban csinálni a részünkről, illetve a lemez promóját is. De objektíven nézve érthető, hogy az első anyag kidolgozására nem fektettünk kellő figyelmet, tapasztalat hiányában.

Cili: Én az Auto Da Fé dalba raknék még pár lábdobot, hogy még költőibb legyen a szám, csak sajnos akkor még béna voltam…

Dani: Én a mai napig imádom a Succubust, és szeretem játszani. Hangzásilag már nem jön be annyira, de kedvelem az EP összes számát. A True Craze-t és az említett Succubust meg kifejezetten jó riffekből épülő daloknak tartom.