BORU (2021) b-j. - Nagy Miklós 'Mike'- gitár, vokál, Horváth Marci - ének, Kispál László -basszusgitár, Takács Gergő - dob, fotó: Kispál László

Mostanában rengeteget agyalok azon, hogyha egyszer eseményt szerveznék, melyek lennének azok a magyar bandák, akiket mindenképpen ott szeretnék tudni, akikkel nem csupán zenei, de szellemi síkon is egy nyelvet beszélünk. Azt hiszem, a szegedi illetőségű BORU mindenképp kapna meghívót, még, ha a zenéjükből áradó zsigeri őszinteség sokszor inkább húsba mar, mintsem simogat, a kiszámíthatatlan kilátástalanság inkább még lejjebb ránt, mégis, a minket körülvevő latex univerzumban, ez az igazi érték, és fura, de eszméletlen jól tud esni, nem? Ezenfelül, ezek bizony olyan srácok, akik két lábbal a földön járva, saját korlátaikat felismerve, mégis a falig tolva élik meg, amit a gép dobott, szóval érett már ez a virtuális kérdezz, felelek is jó ideje, de most végre testet ölt...

Óriási öröm számomra, hogy végre titeket is a blog hasábjain üdvözölhetlek! Már a kezdetektől követem a BORU pályáját, szóval épp ideje volt már. Még elég friss az októberi koncertélmény. A banda szülővárosában, az Entrópia Architektúra társaságában láthatott titeket a nagyérdemű, ad valami pluszt, ha hazai terepen játszhat a zenekar?

Mike: Annak ellenére, hogy az előző zenekarainkkal sokszor játszottunk már Szegeden én még mindig élvezhetőnek tartom az itteni fellépéseket – főleg ennyi kihagyás után -, nyilván ezek a bulik mindig sokkal családiasabbak szoktak lenni, mindenki ismer mindenkit. Előnyösnek tartom, hogy ilyenkor nem kell hazarohannunk vagy, hogy nem hajnali egykor kell még a tilosban parkoló kocsiba sietve bepakolni, egymást telefonon hívogatva agyrészegen.

Laci: Én kicsit, hogy is mondjam, sokszor szentimentálisan fogom meg ezeket a dolgokat. Számomra ez egy óriási dolog volt, hogy lemezbemutató, a városunkban, egy ekkora névvel, mint az Entrópia, és még sorolhatnám. Bele is "betegedtem" kicsit a szervezés körüli feladatokba, haha. Baromira fontos dolgok ezek szerintem, főleg egy kisvárosban, és borzasztó hálás is vagyok mindenkinek, aki így, vagy úgy segített ebben az egészben, legfőképpen pedig azoknak, akik miatt már az Entrópia koncertje alatt sem lehetett beférni a terembe!(nevet)

Marci: Nekem az ilyen kényelmi dolgokat leszámítva, amit Mike is említett, hogy nem kell úgy sietni a pakolással, stb., nem igazán ad pluszt a hazai terep. És ez lehet, hogy hülyén hangzik, de számomra sokkal inkább egy belső lelki folyamat a koncertezés, színpadon levés. Nekem akkor jó egy koncert, ha ez lezajlik bennem, és ez nem függ a helyszíntől. Igazság szerint sokkal jobban izgulok, ha sok ismerős van a nézők között, mert nehezebb elengednem akkor a kinti dolgokat, és belülre figyelnem. Mindezek ellenére iszonyatosan jól eső érzés, hogy ennyien eljöttek és támogatták mindkét zenekart!

Nem csak zenekari szinten vagytok benne eléggé a metal underground sűrűjében, ezért talán releváns téma: szerintem minden városnak megvannak a kultikus klubjai, ahová az ember akár minden hétvégén lejár a koncertekre, Szegednek melyek ezek?

Mike: Szerintem Szegeden ezek már kihalóban vannak, még pár éve volt egy-két hely, ami állandó lehetőséget biztosított külföldi/helyi underground (metal, hardcore, punk) zenekaroknak. Szerintem ezek a helyek a Noir és a Live Music Club voltak, vagy még régebbről a Garaboncziás Borozó például, és mind hiányoznak az itteni zenei életből.

Laci: Ahogyan Mike is említette, a Garaboncziás Borozó, a Club Noir, a Live Music Club mind ilyenek voltak, és sajnos ezek közül már egyik sem üzemel. Nyilván ott van még a Városi Rockklub, bár az egy kicsit más közönség, és most mindenféle rossz szándék nélkül mondom. Az egyik utolsó bástya pedig a Grand Café Szeged, ahol nagyon színes programok vannak: könyvbemutatók, felolvasó estek, mozifilmek, és hála az égnek néha befogadják az ilyen óbégatós zenekarokat is, mint mi.

Marci: Igen sajnos, ahogy a többiek is említették eléggé megritkult azon helyek száma, ahol lehet, és érdemes is koncertezni. Szerintem egyedül a Grand Café Szeged testesíti meg szellemiségben jelenleg azt, amiért szívesen koncertezik ott egy banda. És ahogy Laci is említette, több lábon álló kultúrtevékenységet is végeznek, ami szerintem egyedülálló Szegeden, legalábbis ekkora spektrumot nem fed le egyetlen másik hely sem.

Mondhatjuk, hogy már a BORU kezdeteinél is összeszokott bagázsról volt szó, hisz Marcit leszámítva mindannyian közreműködtök/tetek Mike szólóprojektjében, a Tomuszban, Számotokra miként viszonyul egymáshoz a BORU és a Tomusz?

Mike: A Tomuszban csak Laci (bőgő), Kristóf (ex-BORU bőgős) és én vettünk részt, Takival, Marcival és Kasubával (ex-BORU ének) csak később kezdtünk el együtt zenélni. Annyit tudok hozzátenni, hogy Lacival mi már ismertük egymást, és tudtuk, hogy ha csinálunk zenekart, azt biztos együtt akarjuk nyomni. A BORU minden nem működő dolgot kiiktatott, ami az akkori Tomusz zenekart megölte. Egy sokkal egyértelműbb útvonalon indultunk el, új tagokkal és új hozzáállással. Azt tudtuk, hogy maradni fog a súlyos, lehangolt, disszonáns, stb. vonal, csak kicsit másképp és okosabban megvalósítva.

Laci: Nekem a Tomuszban zenélni hatalmas élmény volt. A legaktívabb időszakom volt zeneileg, tök sokat koncerteztünk, és Mikenál gitároztam fel életem első nagylemezét is! A BORU, mikor már ment, (még Kristóffal) már akkor is nagyon tetszett, plusz igen! Ha Mike csinál valamit, ha van egy kis eszed belépsz, mert úgy is nagyon jó lesz. A BORU számomra abban nagyon más, mint a Tomusz, és ez valóban a hozzáállásban keresendő, hogy a helyzetünkhöz képest igyekszünk mindent sokkal profibban csinálni, értsd ezalatt a közösségi médiát, klipeket, merchet, a koncertjeinket. Ez baromi sok munka így magunknak, de megéri mert úgy érzem a közönségnek is lejön az, hogy mennyire egységes az egész.

Ugorjunk kicsit vissza 2018-ba, mikoris a BORU első albuma, az Inertia debütált. Egy korábbi interjúban említitek, hogy teljes elégedettséget soha nem fogtok érezni azzal kapcsolatban, amit létrehoztok.  Azt hiszem, ez (jobb esetben) alapból bele van kódolva az emberbe. Létezhet egyáltalán olyan pont, amikor az ember hátradőlhet, és ténylegesen elégedett lehet? Ennek fényében, miként látjátok ma az első BORU-albumot, az Inertiát?

Mike: Erre a közelgő Plebeian Grandstand album címét tudnám felhozni: Rien Ne Suffit.(francia, ford.: semmi sem elég – a szerk.) Ez egyébként nem változott azóta sem, csak törekszünk a képességeinknek megfelelően, a lehető legjobban csinálni a dolgainkat, de persze mindig lehet jobb minden. Lehetségesnek tartom egy olyan Magnum Opus megírását, ami után azt mondhatjuk, hogy „oké, ennyi volt a projekt, innentől kezdve már nincs értelme”, de attól mi nagyon-nagyon távol állunk. Általában a legjobb művek sem azért jók, mert mesterkélten arra törekednek, hogy a legjobbak legyenek, hanem csupán azért, mert nagyon közel állnak valami meghamisíthatatlan forráshoz. Persze ez nem elég, rengeteget kell foglalkozni a számokkal, hogy jók legyenek, a motiváció önmagában kevés. Lehet az idő megszépítette, de szerintem az Inertia egy kimondottan jól sikerült debüt lemez lett, és nagyon örülök neki, hogy úgy kezdtük, ahogy. Akkoriban még kicsit könnyedebben álltam a zenéléshez, és jó felidézni néha, hogy volt ilyen is.

Laci: Én imádom, és egyébként is van egy olyan perverzióm, hogy egy-két havonta végighallgatom a lemezeinket. Az újat azért, mert még friss, az Inertiát meg összehasonlításképp, hogy milyen a mostanihoz képest. Elképzelhető, hogy egyszer azt mondjuk, hogy oké, megcsináltuk, köszönjük szépen, de ahhoz még rengeteg lemezt, klipet, merchet és koncertet végig kell csinálnunk!

Marci: Az Inertia készülése alatt én még nem voltam aktív tagja a bandának bár a felvételek idején is ott voltam, meg próbákra is lejártam, de csak sörözni, meg élvezni a zenét. De szerintem bemutatkozó album létére nem igazán vannak ilyen kezdeti gyerekbetegségei, egy kimondottan jó lemeznek tartom.

Az  anyag fogadtatása igen kedvező volt, Bali Dávid pedig érdemesnek találta arra, hogy beválassza a 2021. október 22-én megjelent Kisterem című könyvének száz lemezt átfogó listájára. Mit gondoltok a könyvről, és mit jelent számotokra, hogy szerepelhettek benne?

Mike: Kicsit fura érzés, hogy egy ennyire friss zenekarként bekerülhettünk egy ilyen válogatásba, de egyáltalán nem bánom, sőt. Örülünk, hogy az Inertia jelent valamit másoknak is, nem csak nekünk. Fontosnak tartom, hogy legyenek mérföldkövek, amik meg tudnak jeleníteni egy korszakot, és ennek jó a részese lenni.

Laci: Számomra ez egészen elképesztő, és még most is nehezen hiszem el! Az a durva, hogy egy csomó olyan zenekarral szerepelünk egy könyvben, akikre mi is felnézünk, vagy hallgattuk, vagy csak ismertük a nevüket a legendákból. (Emlékszel, mit mondtam az első kérdésednél?) Nagyon jól esik, hogy az emberek beszélnek a lemezeinkről, hallgatják és hordják a pólóinkat. Valójában mindenki, akinek bandája van, ezért csinálja, nem?

2020-ban történt némi változás a felállásban, amikor Marci csatlakozott hozzátok ének fronton. Mennyiben változott a dalírás dinamikája ezáltal?

Mike: Nem igazán történt változás, minden a régi, csak több szakállal.

Laci: Semmi sem változott, és egyébként Marci az első próba óta mindig ott van, csak most már a sör helyett néha a mikrofont is megfogja.

Marci: Annyi azért változott, hogy az ének részeket én találtam ki magamnak úgy nyolcvan százalékban, a maradékban pedig a többiek segítettek. De zenei részét tekintve nem történt változás, mindent dalt Mike ír egyedül, az ő legnagyobb bánatára.

A tavalyi év egy, a GRRRMBÁval közös splitet is hozott. Személy szerint iszonyat szeretem ezeket az összeállásokat, mert az összetartást jelképezik számomra. Számotokra ez, a színtérre vetítve mennyire fontos?

Mike: Mi amikor az egyik halasi koncerten megismertük Bencét (GRRRMBA), már aznap este megbeszéltük, hogy nekünk lesz egy közös splitünk egyszer. Szerintem jó, hogy vannak még rajtunk kívül hasonló ízlésű, hozzáállású emberek/zenekarok, és ez egy remek lehetőség arra, hogy együtt képviseljük az elmebeteg szarjainkat egy split lemez formájában.

Laci: Szerintem is jó, hogy ez a formátum még létezik. Ha tényleg egy olyan bandával csinálod meg, akikkel ismeritek egymást, tisztelitek egymás munkáját, és érdemesnek tartjátok arra, hogy közösen létrehozzatok valamit, ami picit ettől talán még különlegesebb is, az szerintem csodálatos.

Marci: Szerintem is jó eszköz arra, hogy közösséget tudj vállalni egy másik előadóval/zenakarral, akivel hasonlóan gyönyörűnek látjátok ezt a világot…(nevet)

Úgy érzem, még mindig elég nagy a széthúzás, egymásra fújás, inkább csak a felszínen megy a nagy összetartás-hirdetés. Mi kellene ahhoz, hogy ez tényleg működjön? Zenekari szinten ti, mit tehettek ezért?

Mike: Szerintem, akik összetartoznak azok így is, úgy is megtalálják egymást, a többi nem számít. Annyit tehetünk, hogy tiszteletben tartjuk a másikat. Nem biztos, hogy annyira fontos erőltetni egy olyan összetartozást, amelyhez alapvetően nincsenek is meg a képességeink A zenekarnak az a fontos, hogy olyan emberekhez eljusson a zene, akik valamilyen szinten azonosulni tudnak vele, ha ezért hasonló gondolkodású emberek találkoznak egymással, mondjuk a koncertjeinken, akkor azzal már lehet, elértünk valamit. De szerintem ez egy voltaképpen természetes jelenség, nem a zenei underground színtér az, ahol az emberek valahogyan viselkednek egymással, legyen az helyes, helytelen, összetartó vagy szétbomló, szóval lehet, érdemes lenne csak úgy egyáltalán megtanulni létezni egymás mellet, az élet minden területén.

Laci: Én csak azt tudom erről mondani, amit én tapasztalok. Azokkal a zenekarokkal, szervezőkkel, arcokkal, akikkel mi mondhatom, hogy baráti viszonyt ápolunk, az egy ténylegesen barátinak nevezhető szint. Örülünk egymásnak, ha tehetjük, eljárunk a másik koncertjére, van, akivel napi szinten is tartjuk a kapcsolatot, így, vagy úgy. Amit viszont Mike mond, azzal teljesen egyetértek, így a mindennapokra vetítve. Nagyon meg kellene tanulnunk újra, csak úgy normálisan, egymás mellett létezni, mert ezt valahogy elfelejtettük mostanában.

Marci: Kis ország vagyunk, és szerintem ezért van az emberekben kicsit az, hogy: a te koncerteden is harminc ember van, meg a miénken is, akkor már egy színtér, egy közösség vagyunk. Szerintem nem kell így lennie. Egyrészt vannak elvek, meg értékek, amiket képvisel így, vagy úgy egy produkció, ha abban nincs egy nagymértékű egyetértés, hogy úgy mondjam, mást gondolunk a világról, akkor felesleges itt előadni a nagy összetartozást. Nem is fog működni. Azért is érződik ez, hogy csak a felszínen létezik, és baromi instabil az egész. Szerintem ezek a dolgok, ha nem organikusan alakulnak ki, akkor nincs semmi értelmük.

Azt mondjátok, elég lassan írtok, viszont szerintem négy év alatt két album és egy split nem is annyira kevés, de ez persze viszonyítás kérdése, nálatok, mi számítana gyorsnak?

Mike: Az Inertia elég sokáig íródott, mivel rengeteget módosítottunk a számokon anno, és gyakorlatilag csak három dalról beszélünk. A Maeror elég gyorsan elkészült, talán pár hónapon belül, de ott nem igazán történtek módosítások. Ha objektívan nem is tűnik lassúnak ez a tempó, próbákon, otthon, gép előtt ülve picit másképp telik az idő. Talán kicsit összetéveszthető a gyorsaság, a számírás intenzitásával.  Én szeretném, ha sokkal többet zenélnénk együtt, vagy ha többet agyalnánk közösen dalszerkezeteken, ritmusképleteken, stb., és ha ez nem adott, lassúnak tűnik minden egyes részlet fejben történő összerakása. Az elég gyors lenne, ha minden egy-két évben írnánk egy albumot, habár nyilván ez nem Forma 1, nem kell sietni, inkább legyenek gondosan megírt lemezeink.

Laci: Az első lemez tényleg elég lassan íródott, vagy csak mi vagyunk türelmetlenek, nem tudom. Utólag belegondolva a mostani második albumnál azért jóval több számról van szó, így talán átgondolva, ez most kicsit gyorsabban meglett. Fene se tudja. Van egy nagy ütőkártyánk egyébként, ami pedig az hogy Mikenál, a saját próbatermünkben próbálunk, készítjük a felvételeket. Csak sajnos mivel mindenkinek van "civil" élete is, így az egyelőre még várat magára, hogy tényleg több napra is elvonuljunk akár, és mondjuk csak a dalokkal foglalkozzunk együtt, mind a négyen. Pedig az baromi jó lenne. De igyekszünk azért, amikor csak az időnk engedi, menni Mikehoz, és nyomni.

Mennyiben gyorsította az alkotói folyamatot a vesztegzár okozta koncertmegvonás?

Mike: Olyan szempontból gyorsított, hogy nem igazán tudtunk hova menni a próbákon kívül, ez ösztönzött arra, hogy a lemezre koncentráljunk inkább. Tudtuk, hogy most egy jó ideig nem lesz jövője az élőzenének, ami elég ambivalens érzéseket hozott ki belőlünk, mert egyszerre volt nagyon demotiváló és motiváló ez az időszak. Azt az előnyére lehetett írni, hogy csak az albummal foglalkoztunk meg a próbákkal, viszont néha kicsit mindez hiábavalónak is tűnt, mert nem igazán volt hova készülődni, csak úgy lebegtünk az éterben.

Laci: Az előbb említett saját próbatermes móka azért szerintem levett egy kis terhet a vállunkról. Egyrészt, ha jól rémlik, előtte Szegeden állandóan költöznünk kellett egyik teremből a másikba. Másrészt pedig, mivel azért a témák nagy része Mike elméjéből születik meg, így neki is lett egy sokkal kényelmesebb, profibb, éjjel-nappal használható zuga, ahol tud demózgatni, gitározni, agyalni. Az, hogy koncertezni nem tudtunk, eleinte nekem nagyon frusztráló volt, aztán beletörődtem, és amikor ki lett mondva, hogy na, akkor idén már csak lemezírás, akkor elengedtem, és elkezdtem én is jobban agyalni a számok mellett például a vizuális dolgokon.

Rátérvén a fő aktualitásra, idén, szeptember 17-én érkezett a második BORU album. A Kyth Wylag Felleyn [Kit világ féljen] sor az Ómagyar Mária-siralomból származik. Félelmetes, mennyire más felhangja van így, kontextusából kiragadva, mit szeretettetek volna ezzel kifejezni?

Mike: Alapvetően a régies forma és esztétika, ami miatt ez a sor lett kiválasztva. Ez a sor, ebben a formában meg a borító kicsit sci-fis jellegével, és neon fényeivel létrehoz egyfajta kontrasztot, és ez volt a cél, hogy találkozzon valami ősi, valami teljesen nem odaillő, modern esztétikával. Egyébként az idézet egyfajta válasz a szövegekben rejlő tartalomra, és utal arra is, hogy mitől, illetve kitől féljen a világ, illetve mi az a jelenlegi világeszme és paradigma, amit mi félelmetesnek vagy destruktívnak tartunk.

Laci: Igazából Mike mindent elmondott. Sokat ment az agyalás a lemezcímen, meg szokásunk szerint megint volt a gépemen már hét vagy nyolc fajta borító ötlet. Aztán ez lett a vége, és utólag el sem tudnék már mást képzelni.

Nem kevésbé könnyed hallgatnivaló, mint elődje, számomra a kiszámíthatatlanságából adódó sötét feszültség miatt letehetetlen, amit a többszöri hallgatás sem vesz el. Ha az Inertia az elidegenedés, és kilátástalanság lemeze, mi a Kyth Wylag Felleyn fő motívuma?

Mike: A valóság lerontása egy illúzióra. A szellemiség és egység haldoklása.

Laci: Így van! Igazából, ha belegondolsz, annyira nem történt nagy változás a koncepciót tekintve, inkább talán azt mondhatom, hogy ez a következő szint.

Ahogy említitek, a felvételek Mike házistúdiójában készültek, a vizuálért pedig Laci felel, aminek az eredménye egy olyan hangzás-, és képi világ, ami mondhatni, a BORU „védjegye” már. Fel sem merült bennetek, hogy külsőssel dolgozzatok?

Mike: Én nagyon szeretném, ha ez mindig is így maradna, mert így tényleg nagyon kicsi körön belül valósul meg minden. Nekem meg Lacinak ez csak plusz lehetőséget ad arra, hogy szakmáinkon belül még jobban kiélhessük a vágyainkat, és motivál arra, hogy egyre jobb munkákat adjunk ki a kezeinkből. Arról nem is beszélve, hogy így gyakorlatilag mindent úgy csinálunk, ahogy mi jónak látunk, hallunk, és senki sem szól bele, ami így tökéletes. Egy párhuzamos valóságban, ahol annyira jók vagyunk, el tudom képzelni, hogy átugrunk a God Citybe egy lemezfelvételre.

Laci: Egy párhuzamos valóságban én inkább ezt úgy képzelem el, hogy, mivel végtelen pénzünk van, és tudok a videózáson, grafikán kívül még mondjuk 3D-vel is foglalkozni, így semmilyen korlátja nincs annak, hogy milyenek lesznek a vizuális cuccok a lemezekhez. Most meg az van, hogy összeszedjük a szarjainkat, vért izzadunk, és a végén a korlátozott lehetőségeinkből megpróbáljuk kihozni a legjobbat. Nem szeretnék külsőssel dolgozni a BORUn igazából. Nekem és Mikenak - erről már beszélgettünk sokat - az aktuális anyagaink egyben mindig egyfajta referenciamunkák is. A saját szakmánkban, vagy abban, amivel szeretünk foglalkozni, jelenleg ez a tető szint, amit meg tudunk csinálni. Én mindig így tekintettem egy pólónkra, klipünkre, vagy bármire.

Így jóval több feladat koncentrálódik a zenekarra, mivel foglalkoztok a legszívesebben és mivel a legkevésbé?

Mike: Szerintem tagonként változik, hogy ki, mivel foglalkozik a legszívesebben és legkevésbé. Alapvetően én szeretek inkább a zenével, témákkal, felvétellel foglalkozni, Lacival közösen albumborítón agyalni, ez a móka része. Koncertszervezéshez, dátumok ledumálásához, merch feladásához már szerintem nincs ennyi kedvünk és aktív figyelmünk.

Laci: Imádom készíteni a vizuális megjelenéseinket. Lemezborítók, kazik, pólók, klipek stb. A koncertszervezés nálunk az egyik mumus, ki kérdezi körbe a többieket, ki mit mondott, mit ígértünk meg stb. Illetve a koncerten ki van a merch pultnál című sztori, aminek általában az a vége, hogy senki.

Marci: Én legjobban sörözni és cigizni szeretek próbák közben és után.(nevet) Viccet félretéve, nekem a zene része sokkal fontosabb, mint a vizuál. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne mondanám el, arról is a véleményem, ha Laci mutat egy-egy ötletet, mert ez is nagyon fontos része az egész összképnek.

Kinn a lemez, mik a további tervek, mennyire érdemes előre eltervezni bármit is?

Mike: Előre tervezni mindig kell, csak nagyon reális kereteken belül, annyira nem igazán élhetjük bele magunk semmibe, mert aztán nagy puffanás lenne, ha végül nem jönne az, amit szerettünk volna. Most jönne az a rész, hogy szétkoncertezzük a lemezt, de erre nem sok esélyt látok. Habár most már tényleg érik egy európai turné valakikkel, ez reméljük minél hamarabb megvalósul. Emellett, még szeretnénk majd kihozni többféle merchet, kazit, vinylt stb. Én igazából már írnám a következő albumot.

Laci: Őszintén, nekem most ez az év kicsit elvette a kedvemet attól, hogy tervezgessek. Tök jó lenne sokat koncertezni, turnézni egy valamekkorát, készíteni pár elég menő merchet. Aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy ebből nem lesz semmi. Lehet, hogy minden!

Marci: Én nagyon szívesen szétkoncertezném a lemezt, de az utóbbi időszak eléggé elvette attól a kedvemet, hogy igazán lelkesedjek ez iránt, sajnos nem egy koncertünk maradt el nekünk is. És koncertezés mellett persze el lehet kezdeni agyalni az új albumon, hiszen magunkat ismerve, amíg nincs meg egy koncepció, addig nem fog összeállni az anyag…

Kapcsolat:

Facebook

Bandcamp

Youtube