Halál-filozófiák deathcore-köntösben, a breakdown-ok gyógyító erejével. Szubjektív retrospekció a köbön. 

Emlékszel a mémre, miszerint, ha a csajod sorozatgyilkos doksikat néz, akkor rajta kell tartanod a szemed, mert egyszercsak el fog pattanni és lemészárol a f@szba just for fun? Remélem, ez nem igaz. Régebben (nyilván az eszközhiány és a huszonegyedik századi pszichés trendek hiánya miatt) nem került a szemem elé annyi sorozatgyilkosokkal, "true crime" sztorikkal kapcsolatos kontent, mondjuk 2015-ig bezárólag. Érdekelni érdekelt a téma, de leszámítva a tinédzserkori érdeklődésem a hóhérmesterség művészete iránt, és egy kósza impulzív vásárlási malőrt, aminek az eredménye egy sorozatgyilkosokról szóló lexikon szerű könyv volt, nem volt betegesen nagy vonzódásom. Szóval volt bennem egy bizonyos szintű érdeklődés az élet szándékos elvétele iránt. Nem csodálkozom ezen, hiszen minden este lement az aktuális globálkatasztrófa-híradás, elém tárva az élet-halál kettősségét, az elmúlás nyilvánvalóságát és az életünk hihetetlen mértékű törékenységét. Halálhír halálhír után...(Farkas Péter írása)

Minden huszadik századi információs társadalom folyamatosan tudatva volt az emberi életeket megszűntető konfliktusokról, így eredményezve azt, hogy a modern embernek a kapcsolata az elmúlással merőben eltér a pár évezreddel ezelőtt élőkétől. Ugyanaz a faj, totálisan más psziché. Nem csodálom, hogy a gyilkosságok részletes, olykor szívfacsaró történetei be tudtak férkőzni a mainstreambe olyan szinten, mint amit manapság tapasztalhatunk. Más a kapcsolatunk a témával. Jobban képesek vagyunk analitikai technikákkal nekimenni olyan dolgoknak, amik régebben ösztönös távolságtartást szültek. Ki akarna a faluban egy vadbarmot, aki abban leli örömét, hogy embereket tesz el láb alól. Viszont ez a szituáció egy képernyő túloldaláról nézve elveszti a súlyát. Hétköznapivá válik. Az emberek lelkén a bőrkeményedés egyre vastagabb lett odáig eljutva, hogy tinédzserlányok és felnőtt nők konkrét fiziológiás szerelmet éreznek olyan emberek iránt, aki őket inkább megenni és meggyalázni akarják, nem velük együtt megöregedni egy tengerparti házban.

Egy csendes nyári estén, a Kosztolányi tér tetején, egy apró lakásban, amikor még napi rendszerességgel pörgettem/kerestem új dalokat, amik inspirálhatnak a zeneiségemben és segíthetnek lelkemen, ráleltem egy csodaszép alkotásra. Olyan erővel zúdult rám ez a dalcsokor, amit már nagyon rég éreztem akkoriban. Ez egy kislemez az ontarioi Falsifier nevű bandától, ami a Life in Death címet viseli. Az anyag több, mint egy évig minden nap lement. Ha esett, ha fújt, ha szomorú voltam, ha boldognak éreztem magam, ha alkottam, ha mélyponton épp pusztítottam magam, ha szerelmes voltam, ha dühös... Lement az EP elejétől a végéig, megszakítás nélkül. Előtte soha nem hallottam ennyire kerek és számomra tökéletes alkotást. Ebben nincs más, csak súly. Tökéletesen megfogalmazta a zene nyelvén, az érzésegyüttest, ami akkor történik az emberrel, amikor közel kerül a halálhoz, bármilyen formában.

Elmúlás, b@szod.... Nehéz téma. Kevés embert ismerek, akit ne vágna padlóhoz egy kemény, őszinte, igazságokkal teli diskurzus a halál témájában. Akkor még javában dúlt bennem egy elég erős halálfélelmi tudat torzulás, ami rányomta a bélyegét a mindennapjaimra. Kinek, mi a pokla? Ugyebár... Ezen a vezérfonalon elindulva mentem végig a lemezen több százszor az elmúlt években. Eleinte minden nap, többször is olykor, attól függően, mennyire tartanak a démonjaim fogva. A félelem maga, amit az evilági életünk megszűnése okozott, olyan erővel dúlta fel a valóságérzetem, hogy tűzre-tűz alapon csak valami hasonlóan mély, sötét, durva dolog lehetett a mentsváram azokban az időkben. Gyógyírt kerestem a zenében és meg is találtam. Mindenkinek úgy ajánlom, hogy "ez a legideálisabb zenei alkotás, ha sírásáshoz keres az ember háttérzenét".

Maga a sírásás a legtöbb esetben nem egy laza fizikai gyakorlatsor. Általában mindenféle pszichés konnotációi vannak, és az idő múlása sok szempontból meggondolandó faktor. Stresszes szituáció, mondhatni. Ez a tevékenység szerves része a fajunk egyedeinek halála folytán történő fennforgásnak, évtízezredek óta fontos sarokköve a legtöbb kultúrának, amelyek valamit is adnak a spiritualitásra. A halottat el kell temetni, nincs mese, alap higiénia, meg különben is büdös. Nem beszélve a szellemről, lélekről, túlvilágról, satöbbi... Azért érzem úgy, hogy írnom kell erről, mert a lemez fővitorlája hírhedt sorozatgyilkosok szájából elhangzott valódi szavak, gondolatok, mondhatni filozófiai soundbite-ok. Manson, Bundy, Ramirez. 2023-ban ezek a pszichopata állatok pár generáció számára alapműveltség számba mennek. Egytől-egyig megátalkodott gyilkosok, bűneikre nincs mentség. Ha létezik a Pokol nevű interdimenzionális intézmény, nekik VIP jegyük van, soron kívüli beengedéssel.

Mi inspirálhatta vajon a zenekart, hogy felhasználja a zeneiségükhöz ezeket az abszolút ideológiai ambivalenciával rendelkező másodperceket? Elég ehhez az észak-amerikai kontinensen felnőni, vagy más is kellhet hozzá? A hallott mondatok ezeknek az embereknek a szájából azért ütnek akkorát, mert nem mindig mondanak ormótlan beteg és elfogadhatatlan dolgokat. Sőt... Igen, mindegyik valószínűleg szana-széjjel traumatizált gyerekkort tud maga mögött, és a mentálhigiénia nem a legjobb az elmúlt pár évszázadban, valljuk be őszintén. Néhányan leszaladnak a vágányról, és egy olyan realitást vesznek birtokukba, ahol az élet és halál kérdése mindennapos, és valamiért úgy érzik, hogy nekik el szabad venni a másik életét. Részletesen a témával a kriminálpszichológia foglalkozik, annak is egy nagyon eldugott szeglete. (Nem beszélve a világon tevékenykedő katonai és félkatonai szervezetekről, akik valamilyen ideológiai ösvény mentén ugyanúgy magukra veszik a legfőbb bíra szerepét, ki tudja milyen okok miatt. Más téma...) Ki, ha nem ezek az „elkövetők” ismerik a halál legszínesebb formáit? Vagy a halál menetét, állomásait? Tapasztalatuk van, ritka emberi tapasztalatuk. Filozófiai alapanyagnak tökéletes.

A bandának sikerült megfognia az általam vélt legmeredekebb részét a halál fogalmának. A pillanat, amikor átcsusszan az élet az élettelenség státuszába, mindenkinek jelentenie kell valamit, mindenki megpróbálta már akarva-akaratlanul beleélni magát a helyzetbe, szerintem. Én ezt mindig is egy monumentális történésnek könyveltem el magamban. Megszólalnak a világvége kürtjei és a valóság, amit addig ismertem totális transzformáción megy keresztül. Mi monumentálisabb a metal zenében, mint egy hihetetlen jól megírt és elhelyezett, egyszerű breakdown? ("breakdown counter activated!") Zeneileg fel lehet fogni a lemezt egy breakdown válogatásként, amit szépen összefűztek. A verzék breakdown-ok, a bridge-ek is azok, a fő breakdown előtt is van breakdown. Na meg persze a fő breakdown-t is le lehet vezetni breakdown-nal, utána meg, miért is ne lehetne breakdown az outro? Miért is ne??????!!!!

’Refrén = Breakdown’ - az én világomban ez a matematikai reláció minimum akkora elismeréssel jár, mint a Maxwell-egyenletek... Itt van az, hogy sajnos ezzel a húzással viszont be kell skatulyáznom ezeket a dalokat a rétegzene kategóriába, és abból is az extrém fajtába. DE, ha szereti az ember a kifliszájat kiváltó riffeket, és remegve várja, hogy a falu túloldalára el-visszhangzott kínai cintányér hangjának lecsengése közben megérkezzen egy tiszta, mélyre hangolt pergőütés, miközben egy 60 millis fültágítós arc lehörgi a pofáját, akkor ez a lemez durván be fog jönni. Mert ehhez hasonló zenei fogások minden dalban legalább egyszer szerepelnek. Nem viccelik el a srácok, talán van három "gyors" riff  az egész anyagon. Épp ezért volt számomra megkapó. Valami ízlésficam dolog lehet, ki tudja. Nekem nagyon bejött, hogy teljesen fullba tolták a lassú deathcore-t, kendőzetlenül, sallangmentesen, mégis harmonikusan. Szeretem a bátorságot, na. Amikor azt gondoltam, már úgysem mehet lejjebb, mindig jött egy lassabb beszámolás vagy felhúzás. Mindig. „Biztos, mint a halál”. ;)

A dinamikai izgalmakat simán meg tudták oldani minden dalban, így nem tűnik unalmasnak az egész. Hozzájárul ehhez egy nagyon gazdag, atmoszférikus segítség, általában effektezett gitártémákkal, szőnyegekkel és persze, az időnként észt osztó sztár sorozatgyilkosok monológjaival és interjú részletekkel. Ez mind-mind, számomra abszolút tökéletes kombináció, ha azt veszem figyelembe, hogy a koncepció mennyire jól át lett adva. Bátor húzásokkal tele van az album, pedig messziről nézve eléggé minimalista. Nyilván nem technikai tudás terén tanít, hiszen egy lassú deathcore-lemezről van szó, inkább a gyilkosság közbeni érzetek (élet-halál feletti szabad rendelkezés, „emberek közötti metafizikai pókháló” megszakítása után fellépő interperszonális változások súlya?) és a brutalitás fogalmának zenei megjelenítése a kulcsa a lemeznek. Komoly anyag. Nem hagyja a hallgatót pihenni. A sírásás legtöbb esetben nem egy laza fizikai gyakorlatsor...

Nekem sokat segített elfogadni az elkerülhetetlent. Az erő, amivel ütnek a dalok, megrepesztették a sokkoló félelmet, ami addig jellemezte a napjaim, amikor a gondolataimba férkőzött az elmúlás jövőbeni fantáziaképe. Őszinte tükröt állított abban az értelemben, hogy válogassam meg, hogy hogyan élek, és akkor több beleszólásom lehet abba, miként halok meg. Reménykedem ebben legalábbis. Bemutatta nekem minden egyes meghallgatásnál, hogy érezhetném akár magam szerencsésnek is, hiszen még itt vagyok, és épp belesüppedhetek ebbe a mélyre hangolt akusztikai csodába, ami olyan, mintha csak nekem lett volna megírva. Örülhetek, hogy nem kell ilyen közel kerülnöm ezekhez a vérfagyasztó dolgokhoz, amiket többen élnek át nap mint nap, mint gondolná az ember. Ez az eldugott 2015-ös kislemez az én True Crime dokufilmem. Ezen keresztül próbálom megérteni az emberi gyarlóság legundorítóbb bugyrait, és felfogni a saját életem elmúlásának abszolút tényét. Nem gondoltam volna soha, hogy az érzelmi tapasztaláson kívül valaha akkora élethez való hozzáállás-változást fogok tapasztalni, mint ennek a lemeznek a hallgatása közben.

Melyik az a lemez, ami ehhez hasonló pozitív hatást gyakorolt a mindennapjaidra? Tegyél egy szívességet, és told be full kokszon a saját lélekmegmentő dalaid, és élvezd, hogy itt lehetsz, és épp nem egy üveges tekintetű embertársad élezi a hentesbárdot a szomszéd szobában, miközben a kloroformot próbálod kipislogni a szemedből, lekötözve egy rozsdás vasasztalon.

Farkas Péter