Azt hiszem, ez az interjú a Másként-rovat darabjai közt is rendhagyónak számít, mégis több köze van a színtérhez, mint gondolnád, és nem csupán a Watch My Dying-kötődés miatt, elég, ha az elveket és az értékrendet vesszük górcső alá. A Jótékonysági merch licit 2023 apropóján a "kedvezményezett" Ott-Hont Vadmentő és Közösségi Segítő Alapítvány alapítóját, Veres Amandát faggattam az éterben, gyere, tanulj velem tőle egy kis empátiát és odafigyelést!

Óriási öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Mögött blogon köszönthetlek, ha csupán így, virtuálisan is. Mielőtt rátérünk az alapítványra, nosztalgiázzunk kicsit, mert azt szeretem. Elég régóta foglalkozol vadmentéssel, de jól sejtem, hogy az Ott-Hont létrejöttében szerepe van egy bizonyos Izékének is? 

Izékének konkrétan az alapítványhoz kevéske köze van, ám ő volt az a pelekölyök, aki miatt komoly kapcsolatrendszerre és médiafigyelemre tehettünk szert, hiszen mindössze kettő centiméteres volt, mikor hozzánk került, de sikeres neveléssel felnőtt. Egy fél ország drukkolt érte, és követte az életét. Persze a szívemet is elvitte egy életre. 

Fotó: Veres Amanda

Menjünk vissza még régebbre, ha jól tudom, a madarak voltak az elsők, mióta foglalkozol madármentéssel?

Már vagy öt-hat éve, de ez is egy olyan hivatás, amiről minél többet tanul az ember, annál inkább úgy látszik, hogy örökké lesz mit…

Ott-Hont. Mikor és miként fogalmazódott meg benned az alapítvány ötlete?

A bajba jutott állatok mentése végigkísérte az egész életemet. Már gyerekkoromban is mindent hazahordtam, ami gazdátlan volt, vagy legalábbis annak lehetett vélni, bármi áron is. (nevet) Sok év kutyázás, hobbi- és haszonállat mentés után a vadvilágnál maradtam. Az egyre erősebb urbanizáció miatt sajnos, egyre több a bajbajutott vadmadár, sün, mókus, pele, kisragadozó, a tévesen összeszedett őzek… Napestig sorolhatnám, és akkor még az életterük védelmét, a következő generációk oktatását bele sem húztam, mint előttünk álló célokat. Felnőttként aztán sokszor fordult elő, hogy az ismerőseink, barátaink köréből valaki bajba került, és összefogásra volt szükség, mert saját zsebből ezt már nem tudtam/tudtuk megoldani. Tizenéven át magánszemélyként csináltuk ugyanezt, de szerettük volna elérni, hogy amit teszünk, átlátható és hivatalos is lehessen. 

Összefoglalnád kérlek, kik vagytok, és mi az Ott-Hont missziója?

Olyan személyek vagyunk, akik egyszerűen nem voltunk képesek elmenni szenvedők mellett. Legyen az állat vagy ember, nem bírtuk elnézni tétlenül a környezetünkben élők éhezését, mikor tudtuk, hogy ennek a szervezése, kommunikációja nekünk menne, és akár tehetnénk is azért, hogy ezeknek a gyerekeknek, időseknek az életkörülményei javulhassanak. Az állatos részleget magam vezetem pár szakmailag profi biológus kolléga segítségével. A vadakat, madarakat mentjük, ehhez értünk. A humán részlegünkbe pedig nagy örömömre sikerült nyakig belerángatnom a testvéremet (Veres Gábor – ének, Watch My Dying), aki huszonéve nézi a mentési ámokfutásomat, és ahol csak tud, hozzátesz a munkámhoz. Azt tanultuk az előttünk járó Nagyoktól, hogy amihez az ember ért, azt kutya kötelessége a köz javára is fordítani, és mindenki megérdemel egy második esélyt. Összegezve, azt hiszem, hogy mi kétszer álltunk sorban, amikor a szívet osztogatták, és a szociális érzékenységet sem úsztuk meg fél marékból. 

Vadmentés. Gyakorlati tudnivalók. Gondolom, rengeteg tanulás előzi meg azt, ha az ember ilyesmibe fog, mindig van újat tanulni, vagy már mindent láttatok?

Örökké tanulni kell. Van pár példaképem a szakmában, akikkel szoros kapcsolatot ápolok, és akikhez fordulhatok, ha bármikor elakadnék. Az alapítvány több hasonló szervezettel dolgozik együtt és mi az Ott-Hont-tal az északi régiót próbáljuk lefedni, gyakran a helyi nemzeti parkkal is összedolgozva. Minden eset más és más. Tőlem évi 50-100 madár és egyéb vad szabadul, kik gyakran két centis méretben érkeznek, elárvultan. Minden faj más-más ellátást igényel, aminek millió apró trükkje van, hogy sikerrel nevelhessük, repatriálhassuk, azaz szoktathassuk vissza a természetbe, ha eljön az ideje. Ha abbahagyjuk az igyekvést a tanulásra, a szakmai alázatot dobnánk sutba. Az ember törekedjen rá, hogy legyen a szakmájának a királya, vagy ne csinálja, mert csak ártani fog.

A gyakorlati dolgoknál maradva, mit tanácsolnál az olyan laikusnak, mint én, mit tegyen, ha sérült, magára hagyott (vagy annak vélt) állattal találkozik?

Azt tanácsolom, hogy mielőtt bármit tenne, kérjen szakembertől segítséget. Minden esetet pontosan ismerni kell, hogy segíteni tudjunk. Tudni kell milyen faj, mert van, amit ha megfogtunk, már nem fogadja vissza a szülő, vagy legalábbis sokkal nehezebben. (Őzgida, szarvasborjú, stb.) A madaraknak nincsen szaglása, őket nyugodtan megfoghatjuk, de ugye hogyan…Egyáltalán szükséges-e menteni, mik a megtalálás körülményei. Ezeket mind tudnunk kell, hogy tanácsot adhassunk, vagy ha szükséges menteni. Fontos, hogy eljuthasson oda a történés, hogy túlélhesse az egyed, és átvehessük. Ezért mindenkit arra kérek, hogy az internet keresőjét használva, ne az adott faj igényét kezdje el kutatni, hanem szakembert. Biztosan talál madármentőt, vadmentőt, aki felméri a helyzetet, és végignavigál.

Beszéljünk kicsit az alapítvány másik szegmenséről, a környéken mélyszegénységben élők segítéséről. Az a tapasztalatom, ha valaki ilyesmire adja a fejét, annak mindig van egy elég nagy indikátora, nálatok mi, (vagy inkább ki?) volt az?

Alig tudnám már megmondani az elsőt, de azt hiszem, a szüleink. Mi voltunk olyan szerencsések, hogy empátiával rendelkező közegben nevelkedtünk. Később a baráti köreinkből kerültek ki olyan megrázó történetek, amik a gyomrunkat összeszorították, és úgy éreztük, segítenünk kell, mert életek roppannak össze, ha most nem lép valaki oda. Nem mutogattunk másra. Azóta persze kiemelhetnénk több olyan időst, vagy gyermekes családot, akiket évek óta segítünk, és egy megrendítő múlt után csodásan emelkedő a történetük, csakhogy egyik sem kevesebb a másiknál, így nehéz lenne kiválasztanom a leginkább motiválót. Rengeteg tragédiát, nehéz sorsot látunk, de nagyon sok összefogást, katartikus örömöt is, amikor életek állnak helyre, sorsok oldódnak meg. 

A nemlétező szociális hálót önerőből foltozgatni óriási vállalás, és úgy gondolom, nem csupán anyagilag, lelkileg is eszméletlen megterhelő lehet. Hogyan tudsz megbirkózni a lelki mélypontokkal?

Sok mély levegővel. Iszonyú nehéz odamenni egy pincesoron élő bácsihoz, aki huszonnyolcezerből él áram nélkül, és olyan éhes, hogy a kapott kutyatápot maga eszi meg. Vagy éppen mikor gyerekeket látunk két összetolt hokedlin, meg egy megsárgult matracon aludni, úgy, hogy az összes ágyneműjük egy darab törölköző. Nem tudnám összeszámolni, hányszor sírtam ki a lelkemet, mikor hazaértem. Sokszor órákig megszólalni sem tudok a döbbenettől, csak nézek magam elé. 

Ilyenkor mi motivál arra, hogy folytassátok?

A tudat, hogy képesek vagyunk ezen változtatni. Már ott, a helyszínen is csak azért bírjuk el, mert tudjuk, hogy ennek mostantól vége! Olyan csapat áll mögöttünk, hogy bízhatunk benne, hogy nagyon komoly életminőségbeli javulást tudunk elérni. Aki régóta él a társadalom perifériáján, már segítséget is nehezen kér. Bezárkózik. Hosszú idő, amire bíznak bennünk, és hinni merik a változást, de én már az elején eldöntöm, hogy ha a falon kell átmennem, sem hagyom, hogy méltatlan helyzetben maradjanak.  Aztán, mikor a megrázó sorsok lassan normalizálódnak, az összes öröm is a miénk, és ezek az emberek idővel a második családunkká válnak.

Ismét gyakorlati kérdés. Hogyan kell elképzelni egy átlagos napotokat?

Nyilván az alvás nem az erősségünk. Közhelyes persze, de minden hivatás ilyen. Hajnalban kezdünk, előkészítjük a napot, elindítjuk a családjainkat, mint mindenki más. Legfeljebb nálunk a zuhanykabin tetején egy félszárnyú egerészölyv ül, vagy éppen mókus szaladgál a karnison.  Aztán felvesszük az előző napi fonalat: intézzük, ápoljuk, neveljük az állatainkat, rohanunk menteni, közben a telefon a fülünkön és szervezni próbáljuk a „mikor-hovamenni”-t. Közben tanácsadunk talált vadak ügyében, mentésében. Rohanunk adományért, pár faluval  arrébb letesszük, miközben folyamatában felmérjük, hol, mire van égető szükség. Mi nem csak karácsonykor viszünk egy élelmiszercsomagot. Akinek megfogtuk a kezét, többé nem engedjük el. Ha éppen nem esik ki alólunk az autó, akkor nem ritkán mindeközben egy halom madárfióka, vagy egyéb furcsaság is van nálunk, hiszen másfél-két óránként etetni kell, bármi is történik. Irgalmatlan rohanás. Csak addig állunk le, amíg le kell ülni meghallgatni valakit. Amíg Rá kell figyelnünk, mert legtöbb esetben ez nagyon sokat számít. Amíg tudjuk, tartjuk a munkahelyeinket is. Persze soha nem végzünk, a napok csak véget érnek.

Miként lehet ezt az egészet összeegyeztetni a civil munkátokkal és a családdal?

Rávágnám, hogy sehogy, de évek óta valahogy mindig megoldódnak dolgok. A család belevonódik. A kedvesem, amiben tud, segít. Fuvaroz, röpdét készít, cuccol-cipel, élelmiszert visz, velem gondolkodik, vígasztal, vagy bátorít. Aki szívvel született, nem tud nem együttérző lenni. Aki nem, az nem marad mellettünk, mert ezt nem lehet kibírni józan ésszel - ha “csak” az van. A gyerekeink maguktól selejtezik a cuccaikat, hogy mivel tudnak, hová besegíteni. Ebben nőttek fel, és jönnek velünk. Munkahelyen vagy találok egy olyan frankó csapatot, akik elviselik, hogy a pultunk alatt 25 kisfecske van, meg egy erdei füles a szállítóbokszban, vagy továbbállok. Gyakran a munkahelyi fagyasztóban is lisztkukac van, vagy éppen átvevőpontként is üzemel egy szolgáltatóhely. Az emberek java meglepően jó fej és rugalmas, ha egyébként látják, hogy igyekszem tisztességesen ellátni a feladatomat. Ha nincs ekkora szerencsém, akkor váltok. Nincs más út, és ez sokszor okoz nehézséget, vagy a jövőnkkel kapcsolatos aggodalmat.

Én baromi hálás vagyok értetek és a hozzátok hasonló alapítványok létezéséért, mert azt látom, hogy óriási a közöny. Mindenki csak saját magával foglalkozik, a közösségi média a nevével ellentétben csak még jobban eltávolítja az embereket egymástól, szóval kiemelten fontosak azok a szerveződések, amik missziójuknak tekintik, hogy ez ellen küzdjenek. Te miként látod ezeket a tendenciákat?

Szerencsés helyzetben vagyunk. Rengeteg jó embert ismerünk, és miattuk tudunk fennmaradni. Napi szinten élünk meg fergeteges összefogásokat. Én azt tapasztalom, hogy ha az emberek azt látják, hogy tényleg oda kerül az adományuk, ahová szánják, akkor szívesen tesznek másokért. Nagyon fontos az átláthatóság, a folyamatos visszaigazolások. Hálásak vagyunk, hogy hosszú évek óta állnak mellettünk olyan barátok, akik bizalma töretlen irányunkba. Itt vagytok például Ti is!(nevet)

Az alapítvány kapcsán mennyire és mivel tudtok tervezni előre, van valami olyan cél, amit mindenképpen szeretnétek megvalósítani?

Egyik hétről a másikra élünk és mint minden alapítvány, a védenceinkért küzdünk. A vadmentés terén a legnagyobb álmunk, hogy a székhelyünk természetvédelmi mentőközpont lehessen. Nem lenne elérhetetlen álom, nem milliárdos kiadás, de minden mindig csúszik a rohanás miatt, és egyelőre nincsen egy olyan ember, aki segítene a pályázatok felkutatásában, megírásában. Mi pedig a “melósok”, ugatjuk ezt, így nehéz az előrejutás.

Kitűzött cél az is, hogy oktathassuk is, amihez értünk, mert nincsen esélyünk megtartani a mai, méltán híres és csodaszép vadállományunkat, ha nem tanítjuk meg a gyerekeinket, miként élhetnek egy olyan tudatos és mértéktartó életet, ami összeegyeztethető a természettel. Egy tökéletesen működő láncolat részei vagyunk, amiből bárhol kiesik egy faj vagy veszíti státuszát: válik például védettből fokozottan védetté, az legvégül úgyis ránk, emberekre lesz kihatással.

A mélyszegénységben élők terén pedig biztonságra törekszünk. Fejlődnünk kell PR-ban, el kellene érjünk vállalkozókat, szervezeteket, hogy biztosíthassunk egy folyamatos ellátást, és magunk se rokkanjunk bele. Jó lenne egy megbízható autó, mert iszonyú sokat kell menni, és csak romjaink vannak. Tárolókat kell építenünk, hogy azokat az adományokat is fogadni tudjuk, amiket ma még nem tudunk hová vinni, de egy hét múlva már nagyon jól jönne valahol. Szóval rengeteg munka áll még előttünk. Jó lenne odafigyelnünk az érzékenyítésre is, hogy ugyanazt, mint mi, bárki megteheti, ha néha ránéz a településen élő idősökre, megáll beszélgetni azokkal is, akik mellett mindenki továbbmegy és elhiszi, hogy a hétvégi ebéd maradéka más életét még megmentheti.

A végszót is neked adom, részemről eszméletlen köszönöm, hogy beszélgettünk.

Mi köszönjük Nektek a lehetőséget és ezt a szuper ötletet. Emeljük kalapunkat a rock világa előtt, nem először tapasztaljuk a segítőkészséget. Hogy a cikkben említett pincesoron élő bácsi szavait idézzem: “Törekedjetek mindig a legjobbra és őrizzétek meg az emberségeteket!”

Kapcsolat: 

Ott-Hont a Facebookon

Fotók: Ott-Hont alapítvány-Facebook

Csipke