Fotó: Révész Patrik

Azt hiszem, az alábbi, Hámori Dáviddal készült interjú még a Másként - rovat darabjai közt is igazán rendhagyó. Most lélekben merülünk egészen mély, és végtelenül személyes vizekre. Bár, ha belehallgattál már a Többet a mélyből valamelyik adásába, ez tán nem is lesz annyira meglepő. Számomra igazán hiánypótló a podcast, hogy miért, az (is) kiderül a Dácival készült mélyinterjúból, ami remélem, számodra is tartogat némi útravalót...

Szeretettel üdvözöllek a Mögött blogon, köszönöm, hogy a rendelkezésemre állsz, rengeteget jelent. Ezúttal én ragadom magamhoz a kérdést, hogy vagy?

Mindenekelőtt köszönöm az érdeklődést irányomban, és üdvözlet az olvasóknak!

Válaszolva a kérdésedre, talán az a kifejezés a legtalálóbb, hogy nehezen. Nem akarok mélyebb megfejtésekbe csúszni a Fish! zenekarból való kiválásom kapcsán, de minden túlzás nélkül életem egyik legnehezebb és legmegterhelőbb döntését hoztam meg, amit próbáltam a lehető legegyüttműködőbben, és a legkevesebb károkozással végigvinni úgy, hogy közben az én szándékaim is érvényesüljenek. Hát, ez pokolian kimerítő feladat, aminek a súlyait fokozatosan tudom csak lepakolni, úgyhogy ezért a "nehezen".

Interjúnk fókuszában a tavaly ősszel indult, Többet a mélyből c. podcasted áll, de beszéljünk kicsit a többi projektedről is, hisz sosem unatkozol. Nemrég adtad ki az első szólódalod, tavaly megjelent electro-metal duótok a Golconda új lemeze, na és persze a YouTube csatornád sem hanyagolod. Ezek tekintetében mire lehet számítani a közeljövőben?

Így leírva tényleg soknak tűnik.(nevet) A Többet a mélyből készítését nagyon élvezem, mert egy rendkívül önazonos tevékenységnek élem meg, ugyanis én a mély beszélgetés közben flow élménybe tudok kerülni, és ezt megdöbbentően sok idő volt felismernem, de annál inkább élvezem most. A szólódal a Meinl cintányérokkal és Tama dobokkal való közös projektem része volt, (és megírásában rengeteget segített Auer Bence barátom), viszont közben rájöttem, hogy időszerű lenne saját zenei ötleteimet is megvalósítani a jövőben, ezért elkezdtem Cséry Zolinál zeneelméletet tanulni. Az ő segítségével próbálok eszközt teremteni, hogy alkotni tudjak a jövőben. Arról, hogy ez milyen formában lát napvilágot - ha egyáltalán - még fogalmam sincs, de az inger bennem van. A Golconda projekt márciustól folytatódik. Szándékosan iktattunk be egy kis alkotói szünetet, hogy újult erővel kezdjük el írni a harmadik lemezt, és szeretnénk sokkal többet koncertezni, mert igazán hisszük, hogy értéket hozunk létre.

A YouTube csatornámmal pedig az a helyzet, mint a podcast esetében, hogy egyre jobban élvezem a kultúrával való foglalatoskodást, ahogy egyre kevésbé félek beleengedni a személyiségem a videókba. Például régebben elég alaposan megírtam, mit és hogy akarok mondani, aminek köszönhetően pattogós és gyors videókat tudtam csinálni, de a valóságban nem úgy beszélek. Amióta ezt (hála a barátnőm noszogatásának) próbálom elengedni, sokkal könnyedebben, és úgy érzem, közvetlenebbül és számomra élvezhetőbben tudom kifejezni magam. És hogy mire lehet még számítani, azt nem tudom. Az életem fókuszában az alkotás kényszerének és örömének kiegyensúlyozása zajlik, és bízom benne, hogy a kettő képes nagyobb együttműködésben - ezáltal jobban - funkcionálni. Emellett eszméletlenül vágyom egy olyan közösségben zenélni, ahol szeretve és elismerve érzem magam.

Rátérvén fő apropónkra, a podcast létrejöttének motivációiról már meséltél a KULTer.hunak. Többször hangsúlyoztad már korábban is a mentális egészség fontosságát, illetve azt, hogy magad is már 10 éve foglalkozol saját mentálhigiénéddel és jársz terápiába. Milyen kölcsönhatásban van a mentális jóléted, vagy épp jól nem léted a zenei pályáddal?

Alapvetően a zenei "pályafutásom" kezdete motivált a terápiára, mert nagyon hamar felismertem, hogy a meglévő szorongásaim súlyosan fogják korlátozni a fent említett pályafutás előmenetelét. Ez fent áll a mai napig, és sokszor magamat is emlékeztetnem kell, hogy egy lépés távolságból kell megvizsgálni, hogyan is állok ezzel. Hogy egy egyszerű és nagyon mai analógiával éljek: Ha foglalkozol a mentális hogyan léteddel az olyan, mint az euro/forint árfolyam. Elindultunk 260 forintról és most 380-nál vagyunk, ami egyértelmű emelkedés a kiindulóponthoz képest. Azonban, ha szakaszokat vizsgálunk, voltak itt mélyebb és magasabb értékek is. Tehát, kevesebb bennem a szorongás és az egyéb mentális fékek, mint 10 éve, de vannak időszakok, amikor becsúszom a kiindulópont alá, vagy a jelen állapotom fölé. És ez ugyanúgy igaz a zenei karrieremre. Minden esetben abban feltétlenül hiszek, hogy a befektetett munka MINDIG megtérül, valahol, valamikor, valamilyen formában, mert az eddigi életem ezt bizonyította. Tehát, ha a terápiámba fektetek, az hatással lesz a karrieremre is, ahogy a kapcsolataimra, az emberi minőségemre, stb. És ezt jó szívvel ajánlom mindenkinek. Ha jobban megismerem magam, jobban fogom érteni a vágyaim és szükségleteim, és ezek mentén tudok felelős döntéseket hozni.

Számodra mennyire fogható fel a zenélés egyfajta önterápiaként?

Önterápiának nem feltétlenül nevezném. Inkább önkifejezésnek, ami persze része egy terápiás folyamatnak, így a kettő nem leválasztható egymásról. Például, amikor a SUNSET-szövegeket írtam, nyilván a traumáimat próbáltam feldolgozni azokon keresztül. Ezt még önmagában nem nevezném terápiának, de az önkifejezés segítheti a traumák feldolgozását. Ha úgy vizsgáljuk, hogy a trauma egységnyi energia, ami kártékony az alkotó számára, akkor annak újra és újra "elmesélésével" ezt az energiát nagyon lassan kiventilálja az alkotó magából. Ez egyrészt rettenetesen hasznos, másrészt veszélyes játékszer is, utóbbira számos példát láthatunk az öngyilkos zenészek táborában.

Miért tartod fontosnak, hogy elsősorban a saját zenei szférád alkotóit szólaltasd meg a témában?

Mivel részben ebben a szférában szocializálódtam, így könnyebben tudok velük kapcsolódni, és talán egyszerűbben mesél nyíltan nekem, aki ismeri a szubkulturális referenciákat. Érzelmileg persze például egy villanyszerelő is hasonló dolgokon megy át, de mégsem ismerem annak az iparágnak a működését, struktúráját. Plusz, a művészeti ág ambivalenciája, hogy alapvetően érzelemközpontú, mégis, ha valaki a nyilvánosságban tárulkozik ki, akkor sokszor megkapja, a "mit rinyál ez, mikor megvan mindene" című mondatot. Ez dühít, mert leegyszerűsítő, ugyanakkor nem várható el külső szemlélőtől, hogy értse, min megy keresztül az illető, ahogy nem magyarázzuk el egy koncertbelépő mellé, hogy ebből hány százalék megy a helyszínnek, a promóra, a hangszerekre, a próbateremre, stb. Hiszem, hogy a beszélgetőpartnereimmel átélhetőbbé tesszük az előadóművészek működését és felmerülő problémáit.

Azért is tartom hiánypótlónak a műsort, mert ugyan nemzetközi szinten már a szórakoztatóiparban sem számít tabunak a művész lelkének hogylétéről nyilatkozni, itthon, szerintem, még mindig hatványozottan jellemző a mentális betegségek stigmatizálása, az ezzel küzdők megbélyegzése. Mennyire kellett ezzel személyesen szembesülnöd eddig?

Olyan élményem nincs, hogy face to face valaki megbélyegzett volna, de azt érzem, hogy nagyon zavarba tudnak jönni a körülöttem lévők, amikor nem maszatolok szóban, hanem tabuk nélkül beszélek mondjuk a bulimiámmal való küzdelmemről. Ami persze érthető, de valahol el kell kezdeni, hogy ez néhány év múlva ne legyen zavarba ejtő. Nem célom polgárt pukkasztani, de zavar, ha szar van a palacsintában és KAKAónak hazudjuk kollektíven. Eltúloztam picit, de szeretem így kifejezni magam, mert sokkal érthetőbbnek tartom. Nem kell mindenkinek szuper deep beszélgetéseket folytatni mindenkivel, de ha az egyén azt se tudja, hogy érzi magát (ahogy évekig én sem tudtam), akkor egy bulimiával kapcsolatos kitárulkozás elindíthat egy pici önvizsgálatot, azzal kapcsolatban, hogy mi is zajlik belül. Borzasztóan naiv gondolat ez, de hátha ez a szikra kell valakinek, hogy befektessen önmagába. Amúgy a nemzetközi és hazai színtér egyaránt sokkal nyitottabb az utóbbi években a témát illetően, mint valaha, úgyhogy erre nem lehet panaszom.

Már hat adás kijött a podcastből, ezen a ponton miként fogalmaznád meg a Többet a mélyből misszióját?

Fú, talán ezt a fentiekben már érintettem több ízben is. Amellett az önös érdek mellett, hogy élvezem a beszélgetést a partnereimmel, hiszem, hogy van preventív és edukatív hatása is egy-egy epizód meghallgatásának. Ha pusztán csak annyi, hogy odafigyel a beszélgetésre, akkor az illető már megkínálta magát a jelenben léttel, amivel megvannak a magam harcai is, viszont ez az egyetlen, amit biztosan tudunk. A jövőről lehet fantáziálni, a múlton lehet rágódni, de a jelenben oda lehet figyelni a másikra és ott nagyszerű dolgok történhetnek.

Számomra egyelőre elég távolinak tűnik, hogy ennyire görcsmentesen, őszintén tudjak ilyen jellegű témákról beszélni terápián kívül is, szóval ebből a szempontból is rengeteget tud számomra adni a műsor. Mit gondolsz, mi az, ami miatt sikerülhet olyan intim légkört teremteni, amiben az érintett beszélgetőpartnerek is tabuk nélkül tudnak beszélni ezirányú harcaikról?

Ahogy korábban említettem, az egyik ilyen a közös kulturális viszonyulás és az, hogy őszintén érdekel, hogy van a másik. Arra a körülbelül két órára, félrerakunk mindent és csak egymás gondolataira figyelünk, és lehet, hogy ehhez kellenek a podcast keretei, de ez akkor is felemelő dolog. Apró háttérinformáció: A műsor alapvetően nincs vágva, de(!) pici a hólyagom és sok vizet iszom, így sokat járok pisilni, ami nyilván nem kerül bele az adásokba, mert ezeket kivágom. Azért mondom ezt el, mert ha észreveszem, hogy pisilnem kell, akkor már megoszlik a figyelmem, és ilyenkor inkább azt mondom egy téma végén, hogy "ne haragudj, elszaladok mosdóba, mert így nem tudok teljesen rád koncentrálni".

A másik fontos aspektus, szerintem, a társadalom érzékenyítése. A magam részéről úgy gondolom, hogy azért tudok elmélyültebben, több empátiával fordulni az érintett ismerőseim, barátaim felé, mert magam is az vagyok. Mit gondolsz, elérhető lesz egyszer, hogy eltörlésre kerüljenek azok a végtelenül káros, és önfejlesztést gátló sztereotípiák, miszerint szakemberhez fordulni gyengeség, a depresszió, szorongás pedig csupán hiszti?

Eltűnni nem fog ez az attitűd, de ez tök természetes. Amit nem értünk, vagy félünk tőle, azt szeretjük egy mondattal elintézni és lekezelni. Szégyellem, de biztos, hogy vannak témák, amiket egyáltalán nem látok át, és én is biztos, hogy élek ilyen sztereotip megjegyzésekkel. Ez egy kognitív mechanizmus, mivel nem érthetjük a világ működését, ezért az agy leegyszerűsíti, amit csak lehet. Ugyanakkor amit a saját buborékomban tapasztalok, az az, hogy radikálisan nő a terápiára járás elfogadása. Sőt, nem csak, hogy elfogadva van, hanem piedesztálra is emeljük azokat, akik veszik ehhez a bátorságot. Mert ehhez nagyon is kell bátorság, és veregesse is meg a vállát, aki elmerül a saját poklában egy alapos nagytakarításra.

A végszót is neked adom, részemről köszönöm nagyon, hogy beszélgettünk, hacsak így virtuálisan is, és remélem, a Többet a mélyből még sokáig velünk marad.

Nagyon hálás vagyok, hogy platformot kaptam a gondolataim kifejtésére! Köszönöm az értő és kíváncsi kérdéseket, ahogy a jókívánságokat is! Az olvasóknak pedig az idejüket, amit ránk szántak!

Oldalak:

Facebook

Instagram

YouTube

Csipke