Akárhányszor igyekeztem érdemben megfogalmazni bármit arról, mit is jelent nekem a The Devil's Trade, egyszerűen nem ment, pedig részvétlenül elrohant 6 év a Those Miles We Walked Alone óta...Talán a The Call of The Iron Peak megérlelte bennem azt, aminek ki kell szakadnia, valamit, ami nem pusztán gondolatcsonkok koncepcióba erőszakolása csak azért, hogy meglegyen írásban. Az méltatlan lenne ahhoz az úthoz, amit Dávid bejárt, amióta meghozta a döntést, hogy kikotorja a The Devil's Trade-et a fiókból, az utat, amin azóta kísérem, mióta először levelet váltottunk róla... Majd eldöntöd, ezúttal sikerült-e...

Érdekes, hogy míg mondjuk a What Happened to the Little Blind Crow-val mindig élőben találunk egymásra igazán, a The Call Of the Iron Peak felvételről hallgatva sem enged elkalandozni, megállíthatatlanul eszi bele magát  a lejátszóba, végigmegy a nap bármely szakában, egy szuszra. Pedig számomra az eddigi "legnehezebb", olyan súllyal ül rám minden egyes alkalommal, hogy nem jutok levegőhöz, de akarom, hogy így legyen, és egyre csak keresem a lehetőséget, hogy beletörjek, újra és újra, teljesen mindegy, hogy épp a tömött buszon, vagy a nappalim magányában fulladozom. Erre van szükségem. Finoman szőtték bele az elengedésben lelt megnyugvást, a hosszú, mély kilégzés ott van a végén. De oda el kell jutni, szépen, lassan, csendesen suttogva még akkor is, amikor legszívesebben üvöltenél, úgy sajog. Elmúlik. 

A Vas csúcs a keret, a kezdet és a vég. Ami közé került, egy olyan út, amit már végigjártak, a tudat, hogy már megtörtént a vigasz, a biztonság a sötétségben, ami ugyan megrémiszt az elején, de hamar hozzászokik a szemed. Közben számtalan kilátástalannak tűnő pillanat emlékeztet arra, mit veszítettél, és mit veszíthetsz még, mit vettél el és mit kaptál. Ezen villanások feszült dinamikája motoszkál a gyomrodban, előfordul, hogy erősebben szorít, máskor picit enged, de beléd fészkelte magát, olyannyira, hogy miután lepörög a lemez és végleg elhallgat a bendzsó, a fellélegzésben ragad egy zavaró üresség, hogy kísértsen még jó darabig...

És hogy milyen volt élőben a része lenni mindennek? Kivételesen örültem, hogy ülök, mert bizony kiszaladt a lábam alól a talaj, a zene mindent elmosott körülöttem, vagy kapkodtam a levegőt, vagy épp visszafojtottam, még ha nem is szabad. A Dürer-es koncert  augusztus 26-án valamiért olyan elemi erővel taglózott le, mint eddig soha, pedig azt hittem tudom, mire számítsak. Vajon benne volt a felismerés, hogy valószínűleg utoljára látom ezen a színpadon Dávidot? Nem derül ki soha, de emlékszem, miután maga is megemlítette ezt, a No One Here-t játszotta az előző albumról. A mindent jelenti nekem az a dal, nem vagyok képes nem beleborzongni, ha hallom. Ezúttal zokogtam...