Mivel idén, - ugyan rövidebb-hosszabb kihagyásokkal de, - immáron 11. éve írogatok bele az internetbe, gondoltam érdemes kicsit visszatekinteni, mit is. Összeszedtem neked tizenegyet a jelenleg sajnos elérhetetlen passzio.hu-n publikált, számomra kedves interjúkból, mert mégiscsak kérdezni a legjobb!

Azt hiszem, búcsúinterjúzni a legkeményebb dió, nem lehet hozzáedződni, nem is jut eszembe semmi frappáns előszó gyanánt, inkább csak hagyom lepörögni az utolsó, Unleashed/Uncensored lemezt sokadjára is. Idén lesz három éve, hogy Cojones-ék levonultak a térképről. TGerrel mindig kellemes együtt gondolkodni, még, ha kevésbé könnyed témát is pedzegetünk. Remélem, egyszer még alkalmunk lesz zenekarozásról értekezni, addig is fülelj bele a többiek aktuális bandáiba, érdemes!

A sorozat további interjúi:
1. nap - Don Gatto (2013)
2. nap - The Devil`s Trade (2013)
3. nap - IGOR (2013)
4. nap - The Catering Queen (2014)
5. nap - Cudi Purci Booking (2014)
6. nap - The Wedding At The Slaughterhouse (2016)
7. nap - Ann my Guard (2017)
8. nap - Stabbed (2017)
10. nap - Mihasza Film (2018)
11. nap - Salvus (2019)
0. nap - Veres Gábor (2011)

Fontos! A cikkek a passzio.hu-s megjelenés kronológiai sorrendjében, változtatás nélkül, az érintettek beleegyezésével kerülnek (újra)közlésre, az adott időszak aktualitásaira reflektálnak. Kéretik ebben a kontextusban befogadni. Köszönöm a rászánt időd!

Cojones - interjú TGerrel (2017/09/21)

TGer, jó újra a passzio.hu-n üdvözölni! Sajnos, nem ez az első, hogy egy számomra kedves banda feloszlása a szomorú apropó, de azért picit izgulok, mert ez olyasmi, amiről okosan kérdezni sem könnyű, de tegyünk egy próbát...

Szia, és üdv mindenkinek, köszönjük a lehetőséget! Izgulni nincs miért, nálunk nincsenek tabuk ilyen szempontból, meg aztán annyi sz*r folyik szerte a világban, nem ez lesz az, ami miatt majd ríva fakadunk (nevet)...

Először is, hogy érzed magad, most, hogy megjelent az Unleashed/Uncensored? Megkönnyebbültél?

Így is mondhatjuk, bár őszintén szólva nincs nagy különbség. Alig maroknyival hallották csak többen, mint amennyien már amúgy is ismerték részben vagy egészben a "munkadarabokat", és ők sem lógnak folyton a nyakamon. Az a része mindenképp jó, hogy nem kell többé magyarázkodnom. A készítésének későbbi szakaszában már nem a legkedvesebb fajta "érdeklődéssel" találtak meg a legtöbben, hanem inkább a "na, mi a f*sz van má'" jellegűvel, szóval attól már eléggé kivoltam.

Egy feloszlásnak mindig vannak publikus és kevésbé publikus okai, biztos vagyok benne, hogy sokan kíváncsiak ezekre, megosztanád velünk azt, amit erről tudni lehet?

Képmutatás lenne úgy tenni, mintha a zenekar úgynevezett magánügyei komoly dolgok lennének. Mesélhetnék sztorikat, van dögivel, vannak köztük tanulságosak, meg hatásvadászok is, de sokkal többet nem érnék el vele, minthogy a társaság egyik fele jól, a másik fele meg rosszul jönne ki az egészből, és egy kicsit mindannyian sz*rabbul éreznénk magunkat. Ez azért sem fair, mert ellenpélda is majdnem mindenre akad, mindenkinek van sara a dologban.

Dióhéjban arról van szó, hogy szépen lassan elmúlt a kompromisszumkészségünk, és ettől kvázi ellehetetlenültünk. Három éve turnéztunk utoljára, és kiderült, hogy ezt kivéve semmit sem vagyunk képesek következetesen, napról-napra, lépésről-lépésre csinálni. Nagy nehezen rávettük magunkat, hogy félretegyük a koncertezést, és a háttérmunkára szánjuk az időt, de erre senki sem bírt koncentrálni. A miértek sem klappoltak igazán. Ugyan volt egy tonna igen meggyőző érv amellett, hogy erre van szükségünk, de egyik sem motivált mindenkit egyformán. Ez nem korlátozódott kizárólag a zenére, teljesen új életet szerettünk volna kezdeni, alapjaiban megváltoztatni a zenekar identitását. Sok tervünk volt, de amikor már csak az hiányzott, hogy összejöjjünk és lezavarjuk, akkor rendre elakadtunk.

Mindig valami más miatt. Voltak ezek között elfogadható indokok, mint munkahelyi - megélhetési gondok, úton lévő gyerkőc, betegség, és a többi, ami érthető, és amire tapintattal volt mindenki. Voltak esetek, amiket a "szürkezónába" sorolnék, amikor a körülmények áldozatává váltunk, vagy épp nem született egyetértés arról, hogy az adott dolog jó-e nekünk. És persze fel-felbukkantak az olcsó kifogások is, amire nem tudtunk mit mondani. Legfeljebb széttártuk a karunkat, hogy "na most akkor komolyan csináljuk, vagy nem?" Ez elég sok vitát generált, és gondolom nem meglepő, hogy ezeknek egy részét nem tudtuk normális, tárgyilagos, feszültségmentes és személytelen hangnemben lefolytatni.

A végére kissé összemosódott az, hogy csak nem tudunk, vagy nem is akarunk együttműködni. Annyi mindenről derült ki, hogy nem fog menni, hogy inkább az lett a kérdés, hogy "akkor mi igen?" És erre az volt a válasz, hogy van egy aránylag korrekt pesti koncertdátumunk lekötve, nyilvánítsuk búcsúkoncertté, oszt' felejtsük el egymást. És többé-kevésbé így is lett.

Elfáradtatok?

Én igen. Lehet, hogy ez merész kijelentés, de ha nem fáradtam volna el, akkor valószínűleg "klasszikus értelemben" véve fel sem oszlunk. Tudni kell azért, hogy a zenekar működését soha semelyik tag nem akarta hátráltatni. Amikor a fenn kifejtett "inkompetenciánk" kezdett fojtogatóvá válni, elég sűrűn került elő az az alternatíva, hogy az épp nem megjátszható tag helyére találjunk mást. Ez nem feltétlenül jelentett egyből tagcserét, inkább afféle hosszabb távú beugrást, amivel kapcsolatban benne van a pakliban, hogy úgy marad. Ez nem újdonság, már a kezdetektől elég sok alkalmi felállást bevállaltunk, hogy ne kelljen semmit lemondani, ez afféle "the show must go on" mentalitás.

Persze azért túlzás minden apró-cseprő kis problémára feldobni ezt, nem lehet kollektíven sz*rni rá, hogy kik a tagok, mert akkor minden koncert egy kicsit debüt buli lesz, és az nem fasza, még ha nem is lenne példa nélküli. Nyomasztott a tudat, hogy ennyi idő után sem szilárdult meg a személyi állomány, ráadásul a korábbi felállásaink is annyira különböztek egymástól, hogyha így folytatjuk, akkor ránk sem ismer majd senki, és teljesen jogosan.

Amikor mégis megpróbáltuk, az új arcok beépítése sem ment valami jól. Azt nem tudom objektíven megítélni, hogy az alapvető működésünk mennyire volt speciális, mondjuk más zenekarok életéhez képest mennyire komplikáltuk túl, de az fix, hogy ezt a kis mikrokozmoszt, ami a zenekar belső körét jelenti, a maga öntörvényűségével, szereposztásával, "alternatív fizikájával", mindig mindenkinek nehezére esett magáévá tenni. Erről többnyire nem tehetett senki, de mivel átlagosan kb. két évig húzták, arra következtethetünk, hogy igazából nem is sikerült. Ez a mi sarunk, vagy konkrétan az enyém, - mondhatjuk ezt is, végül is már mindegy -, de annyi biztos, hogy a gondolattól is rosszul voltam, hogyha folytatni akarjuk, akkor annak ez a módja, és kezdhetjük elölről.

Korábban még mellettünk szólt az, hogy akármilyen hülyének is látszunk, a dolog azért működik, mert foglalkoztatott zenekar voltunk, koncerteztünk, volt ritmus, amit fel kell venni, de időközben ez is megszűnt létezni. Egy darabig bíztam benne, hogy majd megbékélünk és az egészre nem lesz szükség, de az igazat megvallva elég régóta tudtam, hogy még egy újjáépítésre már nincs erőm. A többiek elég jól továbbléptek, zenélnek is, aktívak is, ahol tulajdonképpen nincs is helye fáradtságnak, és ez jó is így. Én jót akarok mindenkinek.

Mondhatni hat éve készültök erre az anyagra, mi az, ami hajtott, hogy mindenképp megjelenjen, főleg mikor már láttad, hogy ez tulajdonképpen a Cojones "hattyúdala" lesz?

Elkezdtük, illik befejezni, kb. ennyi (nevet). Én mindig is azért zenéltem, mert alkotni akartam. Persze jó dolog a színpadon állni, előtte-utána bulizni, utazni, meg a srácokkal lenni, de ezeket megtehetném anélkül is, hogy ekkorát "vállalnék". Bár nem vagyok egy bőrömből kiugrálva rajongó és áradozó típus, ezért valószínűleg nem látszik rajtam, de aki ismer, az tudja, hogy rengeteg zenét hallgatok, amiben mélyen el tudok merülni, és ez sok mindenre inspirál. Mindig is hittem benne, hogy meg tudunk ütni egy aránylag egyéni hangvételt, amivel ha nem is feltétlenül fogjuk újraírni a történelmet, azért meglehet a maga helye és ideje, amikor valakinek éppen akkor éppen ott, pontosan ez kell, és mi megadhatjuk neki.

Az sem elhanyagolható motiváció, hogy már egy ideje elégedetlenül tekintek vissza az első lemezünkre, amiről egy igen hosszú, és tanulságos folyamaton keresztül változott meg a véleményem, és ami által megváltoztam én is. Szerettem volna megmutatni, hogy fejlődőképesek vagyunk, és nem csak úgy, ahogy az elvárások diktálják, amik ellen így is folyton lázadtam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ennek a lemeznek el kell készülnie, "mindegy hogyan". Persze azt nem várom senkitől, hogy ossza ezt az érzést, de én szeretem szeretni, amit csinálok (nevet). Egyébként, mire eldőlt a zenekar sorsa, már rég túl voltunk a felvételeken, szóval ez döntően nem befolyásolta az elkészültét, csak idő kérdése volt.

Mennyi esély van rá, hogy a Unleashed/Uncensored helyet kap a lejátszódban?

Száz százalék, rendszeresen pörög nálam. Kellett ugyan egy kis idő, amíg az utómunkálatokkal járó csilliárdnyi végighallgatás kiürül a szervezetemből, és megszilárdul a végleges verzió élménye, de ezt leszámítva tökéletesen beépült az aktuális kedvenceim közé (nevet).

Elkeserít, ha egy zenészben felmerül az, hogy feleslegesen jelentet meg hangzót. Honnan ez a pesszimizmus?

Ha most a lemezt beharangozó üzenetünkre gondolsz, azzal kapcsolatban elismerem, hogy így "kimondva" elég negatívan hangzik, de ez valójában inkább önkritika, és néhány történet szomorú tanulsága. Sok oldalról körül lehetne járni a témát, kezdve azzal, hogy mennyi eleve felesleges banda van. Ezt azt hiszem, senki sem vitatja. Olyanok, akik se nem szorgalmasak, se nem tehetségesek, nincs bennük semmi potenciál, csak szeletet akarnak a tortából, mert nekik az kell, és kész. Mondom ezt úgy, hogy egy csomó ember számára mi is ilyenek vagyunk. Semmi gond, sose érdekelt.

Aztán van a másik véglet. Egy nagy zenekar, ami már túl van egy korrekt életművön, de két-, háromévente így is ki kell adnia egy új anyagot, hogy néha azért még címlapra kerüljön. Szépen összehányja az előzőről kikukázott riffeket, miközben a koncertjein elő se vesz 20 évnél fiatalabb számokat, mert a parasztoknak úgyis csak a régi kell, amivel anno befutott. Ezt még esetleg megfejelhetjük azzal, hogy öt lemezre írt alá a kiadóval, de már az ötödik dalnál elfogyott a kokó, úgyhogy az se érdekli, ha söralátét lesz az összes CD-ből, csak ne kelljen visszafizetni az előleget.

Ezek persze nem a mi problémáink, de van még más is. Amatőr zenész körökben egyre általánosabb a nagylemez-ellenesség, ebből például nekünk is jutott egy-két szónoklatra való: "Minek megírni 10 dalt, ha ma már senki sem hallgatja végig, írjunk csak EP-t, hiszen annak is van címe, van borítója, fel se tűnik senkinek, hogy ’nem teljesértékű' kiadvány". Kb. ennyi, lehet "oldalt választani".

Ezzel átfedésben egy kisebb, de szintén létező dilemma a stúdió-ellenesség. Vitatémának mondjuk érdekes, komplexebb kérdéskör, mint amilyennek elsőre tűnik, de nálunk csak tovább gerjesztette az előző problémát, mondván, hogyha már az amúgy is nehezen működtethető album formátumban gondolkodunk, akkor a f*sznak hiányoznak még a költségek is, miközben a stúdió nyújtotta előnyökről sem teljes az egyetértés - de ez más lapra tartozik.

Végül persze "győzött" a formátum is, a stúdióválasztás is, abban is biztos vagyok, hogyha aktívak maradtunk volna, akkor azért mindez önigazolást nyer. Így viszont már csak úgy tud "felesleges" lenni, hogyha nem hallgatja senki, és ez sajnos reális veszély a lemezre nézve. A korábban jól működő kommunikációs csatornáink időközben "kiszáradtak", nem tudjuk eljuttatni az emberekhez a zenét, ráadásul egy hivatalosan nem létező zenekartól ez elég fura is. Furcsa odabiggyeszteni mellé, hogy "ha erre akarsz bulizni, akkor csak vegyél egy sört a boltban, és hangosítsd fel" (nevet).

A dolog legnagyobb pikantériája, hogy összehoztátok történetetek legerősebb albumát, szerintem. Azért legalább egy lemezbemutató buli jól esne...

Kettőből egy, nem is rossz (nevet)! Persze örülünk, hogy tetszik, és köszönjük szépen! Igen, a lemez - be - nem - mutatás elég nagy hiányérzetet hagyott bennünk is. Egyébként - bármilyen hülyén hangzik - tettünk rá egy kísérletet. Az eredeti terv szerint a Stagediving buli januárban - ami végül búcsúkoncert lett - egyben ezt a szerepet is betöltötte volna, még úgy is, hogy az anyag akkor még nem volt kész. Aztán jött az a hóvihar, ami fél Kelet-Magyarországot leválasztotta a törzsről és autonómiába taszította, és egy kicsit átrendezte a mi arcunkat is.

Meg kellett vágnunk a "trekklistát" egy kicsit kevésbé lemezbemutató-szerűre. Mivel Szenti már korábban kilépett, erre a koncertre Hagymási Sanyival próbáltunk, aki még a túrkevei időkben volt állandó gitárosunk, de aztán a brutál időjárás miatt nem vállalta a felutazást, így buktuk azokat a számokat, amiket nem tudtunk eljátszani nélküle. Így sem maradtunk új lemezes dalok nélkül, csak ezek már fizikailag nem voltak újak, többet közülük évek óta játszottunk élőben. Talán ennek is köszönhettük a megmaradt önbizalmat, amit azért egy kicsit nehéz volt összeszedni, elég rozsdásan produkáltunk így utoljára.

Azóta már sokszor elképzeltem, hogy milyen lenne bepótolni. Nem is feltétlenül egy hagyományos koncertet, hanem inkább egy profin bekamerázott és bemikrofonozott próbateremből közvetített live streamet vizionáltam, de sajnos ahhoz valójában sokkal több minden hiányzik, nem csak profin bekamerázott és bemikrofonozott próbatermünk nincs (nevet). Kíváncsi lennék ki, mennyit felejtett, sajnos azt valószínűsítem, hogy mindenki sokat.

Remélem, azért a gitárod megvan és elő is veszed néha...

Abszolút. A zenéhez fűződő viszonyom semmit sem változott, ugyanolyan jó érzéssel tölt el kézbe venni a hangszert, csak a pluszban odaképzelt dolgok változtak meg. Régen inkább a "távlati céljainkat" álmodoztam magam köré gitározás közben, most már viszont inkább emlékezni szeretek. Nem kárörvendő módon, de azért megkönnyebbüléssel tölt el, amikor látom azokat, akik ott folytatják ahol én abbahagytam, küzdenek ugyanazokkal az elemekkel, láthatóan nem boldogulnak. Bocs, hogy ezt mondom, de örülök, hogy nem vagyok a helyükben. Így visszagondolva szörnyű, hogy mi mindennek van kitéve az "egyszeri rocker, aki csak zúzni akar", itt és most. Fingom sincs, hogy csinálnám, ha újrakezdhetném, de az biztos, hogy csak a zenére koncentrálnék.

Azért néha én is elvesztem a hitem. Kissé szélsőségessé vált a magyar bandák hozzáállása mind egymáshoz, mind a "sajtóhoz". Egyes fiatal formációknak olyan extra igényeik vannak, ami olyan zenészekben, akik már jóval nagyobb bázissal rendelkeznek, fel sem merül. Mintha megfeledkeztek volna arról, hogy tulajdonképpen hol is tartanak jelenleg... Nyilván mindig van hova fejlődni, de azt hiszem sejted, mire gondolok. Miért lehet ez? Mi változott? Csak az utóbbi egy-két évben tapasztalom ezt.

Nem fogok hazudni, jelenleg egy fiatal formáció sincs az életemben, aminek persze van oka (nevet). Őszintén szólva rólam könnyedén lepattan az ilyesmi. Persze tudom, hogy mire gondolsz, de csak elévült példákat tudok a jelenségre. Mondjuk mi ennek a f*sznak minden oldalán voltunk már, úgyhogy nem tudom őszintén hibáztatni azokat, akiket még nem "törtek be". Előfordul, hogy inkább az illúzióik állnak a háttérben, nem feltétlenül az ego. A koncertjeink döntő többsége saját szervezés volt, amiken átlagosan három-öt zenekart szerepeltettünk, de sajnos azt kell mondjam, a bő kilencven százalékuk időhúzáson kívül nem sok mindenre volt alkalmas. Amelyik mégis - és a nagy számok törvénye alapján, ilyenből is akadt azért szerencsére -, azokkal rendszerint sikerült is jó kapcsolatot kialakítani. A többin meg hamar túlléptünk. Igazából sose fogytak el, csak a bemutatkozó körök voltak fárasztóak.

Talán a megfelelő kontroll hiányán múlik az egész. Nem akarom, hogy bárki is az X-faktorra asszociáljon, de mindenkinek jót tudna tenni egy "mentor". Úgy értem, egy lényegesen tapasztaltabb zenész a közvetlen közelében, akihez bizalommal fordulhat, és elmond ezt-azt amire magától valószínűleg csak hosszú idő alatt, és/vagy komoly áldozatok árán jönne rá. Sajnos nehéz olyat találni, aki tényleg a frankót mondja, de ha sikerül, az sokat érhet. Még a kezdetekkor, amikor előzenekaroskodtunk, rengeteg ilyen "tanmesét" hallgattam végig a főzenekaraink tagjaitól, de innen nézve azért a legtöbbjük mondanivalóját érdemes osztani hárommal. Átlagosan ötből négy arc inkább csak élvezte a figyelmet, és a saját "hatalmi pozícióját" erősítette a kioktatásunkkal, de az az egy, akitől hasznos tanácsokat kaptunk, az sokat segített.

Ugyanilyen fontosak a kritikák. Sokan mondják, hogy nincs vitakultúránk - meg vevőszolgálati se -, szerintem valahogy így van ez a hatékony kritizálás kultúrájával is. Se adni, se kapni nem tudjuk rendesen, és ez nagyon hiányzik a felnövő félben lévő generációból. A biztatást megkapják, olyan emberektől (anyuka, apuka, nagymama, szomszéd néni), akiknek igazából k*rvára mindegy, hogy valójában milyen színvonalon teljesítenek, a negatív visszajelzésekre meg előbb tanulnak meg immunissá válni - vagy "visszab*szni" -, mint fejlődni általa.

Volt olyan előzenekarunk, ami egész turnéra jött, de már két este után arra jutottunk, hogy nem játszhat előttünk, mert annyira sz*r, hogy hazakergeti az embereket a kocsmából. És nem lehetett megmondani nekik. Objektív dolgokról beszélünk, hamis énekről, pontatlan dobról, be nem hangolt gitárról. De akkora az arc, hogy nem fogad el "tanácsot". És ezt nem úgy mondom, hogy ne lettem volna a helyükben, mi is éveken keresztül voltunk a tápláléklánc abszolút legalján, mi is megkaptuk a magunk leoltogatásait. Egyszerűen meg kell lennie az igyekezetnek az ilyen hibák kijavítására, máskülönben az illető előadó többet árt, mint használ. "F*szér' nem vagy a nézőtéren b*zd meg!" Persze a tapasztaltabbja között is több a gyökér, mint a nem.

Pár éve Just Fourékkal jót csoportterápiáztunk a régi sztorikkal, hogy kit - hogyan szívatott az aktuális főzenekar anno. Tudtunk magunkon röhögni. De amikor sz*rok voltunk, és jogos volt, akkor a saját érdekünkben kell fogadnunk a savat, tök mindegy milyen stílusban közlik.

Szerinted van ma olyan banda a "köreinkben", aki már nem szorul támogatásra az online média oldaláról?

Ez nagyban függ attól, hogy pontosan mit értünk támogatás alatt. Arra, hogy konkrétan beszéljenek róluk, arra mindenki rászorul, ez a legalapvetőbb dolog. Ha ez megmarad a tömör lényegnél, tehát az általános hírek, beszámolók, kritikák, interjúk szintjén, akkor szerintem nem beszélünk "támogatásról", mivel a médiumnak és az előadónak is megközelítőleg egyforma szüksége van rá, hogy az adott tartalom elkészüljön. Szerintem ez jó, mert így inkább múlik a zenekar valós teljesítményén, hogy írnak-e róluk, mintha amúgy is kapnák a hátszelet. Engem mondjuk inkább taszít, ha egy banda látványosan "házikedvenccé" válik egy adott zenei oldalon, mert igen gyakran ellentmondanak vele a józan észnek.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy ma már mindenki számára ott a lehetőség, hogy teljesen önállóan alakítsa a saját PR-ját a közösségi oldalakon, akkor végül is igen, előfordulhat, hogy valaki elég tehetséges ebben ahhoz, hogy büntetlenül lesz*rhassa, hogy szerepel-e máshol is. Közben viszont ez egy öngerjesztő folyamat, szóval tulajdonképpen tökmindegy, hogy honnét szerzi az ember a figyelmet, ha sikerrel jár, úgyis foglalkozni fognak vele a sajtóorgánumok is.

Ami még szerintem ide tartozik, hogy minden területen megvan egy alapvető igyekezet arra, hogy az ember a saját kezébe vegye a sorsát, ma már egy egész életformává nőtte ki magát ez a "do it yourself" okosság, szerintem teljesen érthető, hogy nem kivétel ez alól ez sem. Persze a legtöbb területen ez inkább a pénzről szól, pontosabban a hiányáról, mindenki igyekszik kevesebbet költeni arra, amit úgy sem bír eladni, de az elmúlt években egyre többször halljuk, hogy befutott bandák is felmondanak a kiadónál-menedzsmentnél, és inkább a neten gyűjtik be a lóvét közvetlenül a közönségtől, intézik maguk az ügyeiket, mert jobb az úgy. Szóval olyan helyeken is osztják ezt a hozzáállást, ahol látszólag el vannak kényeztetve.

Egy zenekar "üzemeltetéséhez" rengeteg olyan dolog kell, ami nem egészen szerepel a tagok "munkaköri leírásában", de mégis csomóan jutnak arra a következtetésre, hogy vagy megtanulják a hogyant, vagy bankot rabolnak, de a kettő között nincs átmenet. Hosszútávon, aktív működéssel, a világ minden szívessége sem elég ahhoz, hogy minden el legyen intézve, annyi - és olyan - haverja senkinek nincs. A szakember pedig ugyanannyiért dolgozik, mint a válság elõtt, sõt, inkább még drágábban. Eközben az internet fejlõdésével a tudás már egyre könnyebben elérhető, gyakorlata meg úgyis annak lesz, aki csinálja. A közvetlen szükség megvan rá, szóval nincs okuk nem belevágni. Aki rá tud érezni a dologra, az könnyen azon kaphatja magát, hogy hirtelen már ki se adja a kezéből a feladatokat. Nálam így volt.

Visszatérve a Cojoneshez, a nagy kérdés, el tudod-e képzelni, hogy valaha lesz folytatás?

Éppenséggel akármit el tudok képzelni, de azért nagy összeggel ne fogadjatok rá (nevet). Volt már köztünk egy-két ilyen lelkifröccsnek megfelelő beszélgetés ahol ez felmerült, de azért azt fontos tisztázni, hogy a problémáink nem szűntek meg létezni csak azért, mert fél év átfutás után úgy érezzük, hogy hiányzik a zenekar és nehéz elengedni. Javult a közhangulat, látszólag mindenki büszke a lemezre, egyetértünk abban, hogy nagy kib*szás, hogy ezeket a dalokat már nem fogjuk eljátszani, de sajnos az anyagi valóság mégis az, hogyha visszatérnénk, azzal a feloszláshoz vezető gondok is ugyanúgy visszatérnének az életünkbe.

Mondanám, hogy sokan jönnek hozzánk ezzel a kérdéssel, de ez nem csak nem igaz, hanem félreértés is. Egy páran kérdezték. De ők sem feltétlenül azért, mert szeretnék, ha így lenne, csak kíváncsiak. Persze értékeljük mindenki érdeklődését, de azért ez rettenetesen kevés ahhoz, hogy az ép elménket megőrizve csináljuk végig újra. Mert kb. erről lenne szó. "Bármikor bevethető" rajongótábort nem hagytunk hátra, a korábban bejáratott kapcsolataink döntő többsége megszakadt, és az egy főre eső szabadidőnk mennyisége sem növekedett drasztikusan, szóval minden lényeges szempontból a nulláról kéne felépítenünk magunkat újra.

Emellett, ha a jövőben egyszer mégiscsak úgy hozná az élet, hogy vágyunk egy hasonló bandára, belekalkulálva az átfutási idő generálta változásokat, és többé-kevésbé ugyanazokkal az emberekkel, akkor sem valószínű, hogy az lenne a legokosabb döntés, hogy ugyanott folytassuk ahol anno abbahagytuk. Ugyanazon a név alatt, ugyanazt a diszkográfiát hosszabbítva tovább. Nem valószínű, hogy egyhangú döntés születne az ügyben, de nekem speciel szilárd meggyőződésem, hogy semmilyen előnyt nem borítékolna számunkra, amiért megérné ugyanabban gondolkodni. Korábban is megújulásra volt szükségünk és ez az idővel sem fog változni, sőt.

Érdekes egyébként, hogy nálam talán Te vagy az első, aki érdeklődve kérdez erről. Mindenki más, aki megtalált a témában, egyből azzal indított, hogy ő mondja meg nekem, hogy mit kéne csinálnom. Ebben nem csak az a gáz, hogy nem is feltételezték, hogy én már ától-zéig az összes lehetséges forgatókönyvet végiggondoltam, hanem az is, hogy a legtöbben közülük sose voltak a helyemben. Volt persze olyan, aki segíteni akart, de ő se nagyon tudott, mert a tanácsai megfogadásával együtt járt volna, hogy teljesen kiforduljak önmagamból (nevet).

A végszót is neked adom! Hálám üldöz azért, hogy voltatok!

Kicsit hülyén érzem magam. Régen komoly rutinom volt az ilyen lezáró gondolatsorokban. Volt benne tanulság, lelkesítő jó tanácsok, fölényeskedő bölcselkedés, hagyma, csípős, minden. Most meg se próbálnék semmi ilyesmit, mindennek ellentmond, amit fent összehordtam. Amit fontos kiemelni, hogy történetünk érdekes volt, mindannyian sokkal kevesebbek lennénk nélküle, és ez akkor sem változik, ha akármilyen véget ér(t). Amit még tudnia kell mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy végigolvasott, hogy a zenélés egészének szempontjából nem is mérvadó. Sok olyan dolog van, amin mindenki keresztülmegy, aki erre adja a fejét, de még több minden van, ami különbözik. "A parát" senkibe sem szerettem volna belerakni ezzel.

Élvezzétek, amit csináltok, addig, amíg tart. Tartsátok fejben, hogy ez egy művészeti tevékenység, nem lóverseny, nem politika, és nem is háború. A teljesítménykényszer, meg a versenyhelyzet kinyírja az egészet. Ha azt veszitek észre, hogy valamiféle nyomásgyakorlás hatására csináljátok, inkább hagyjátok abba. Ez érkezhet bárhonnan. A külvilágból, egymástól, a divatból, de akár még a saját személyes bizonyítási vágyatokból is. Ez őszintétlenségre késztet, később megbánjátok majd azokat a döntéseket, amiket ez alatt a hatás alatt hoztatok. Ha úgy látjátok, hogy ez a jellemetek része, menjetek inkább sportolni.

Én most egy időre kivonulok a szakmából, majd meglátjuk mi lesz, addig is támogassátok a zenekar mindenkori tagjainak minden továbbdübörgő vállalkozását, a Hit by a School Bust, a Dying Wish-t, az Over My Dawn-t, a Dream Combination-t, az ART-úr Tattoot, az Event Studio-t, a Budapest Cowbells-t, az Újpest Bulldogs-t, és a Rebels Oldboys-t.

Nagyon köszönjük Neked és a passzio.hu-nak is az egész pályafutásunk során kitartó támogatást, az első interjúnk ugye még Zuzuval volt, RIP! (mi sem feledjük soha - a szerk.), és minden hallgatást, amivel egy kicsit tovább fennmaradhatunk! "Mi voltunk a Herék, és köszönjük, hogy velünk lógtatok!" (nevet)

Csipke