11 év, 11 nap nosztalgia: interjúválogatás@ 2. nap - The Devil's Trade (2013)

tdt19.jpg

The Devil`s Trade (2019, forrás: Facebook)

Mivel idén, - ugyan rövidebb-hosszabb kihagyásokkal de, - immáron 11. éve írogatok bele az internetbe, gondoltam érdemes kicsit visszatekinteni, mit is. Összeszedtem neked tizenegyet a jelenleg sajnos elérhetetlen passzio.hu-n publikált, számomra kedves interjúkból, mert mégiscsak kérdezni a legjobb!

Don Gattoék után érkezik az elmúlt évtizedem egyik "legje", amit magam is a mai napig előveszek időnként... Nos, a The Devil's Trade ma már egyáltalán nem annyira "ártatlan", mint akkor, jóval több az ismeretlen, mint az ismerős arc a koncerteken, és azt sem hiszem, hogy bárki lenne "köreinkben", akinek Makó Dávidot be kellene mutatnom. Ami "eredendően őszinte, intim és esendő", utat talál azokhoz, "akiknek szükségük van rá", és ők szerencsére egyre többen vannak, külföldön is...Minden körülmények közt hitelesnek maradni érték!

A sorozat további interjúi: 
1. nap - Don Gatto (2013)
3. nap - IGOR (2013)
4. nap - The Catering Queen (2013)
5. nap - Cudi Purci Booking (2014)
6. nap - The Wedding At The Slaughterhouse (2016)
7. nap - Ann my Guard (2017) 
8. nap - Stabbed (2017)
9. nap - Cojones (2017)
10. nap -  Mihaszna Film (2018)
11. nap - Salvus (2019)
0. nap - Veres Gábor (2011)

Fontos! A cikkek a passzio.hu-s megjelenés kronológiai sorrendjében, változtatás nélkül, az érintettek beleegyezésével kerülnek (újra)közlésre, az adott időszak aktualitásaira reflektálnak. Kéretik ebben a kontextusban befogadni. Köszönöm a rászánt időd!

Makó Dávid interjú (2013/12/03)

 

Bemutatom Dávidot... Rengeteget töprengtem azon, mi mindent írhatnék még bevezetésként, de nem ment, kivételesen. Inkább görgessetek tovább, megéri...

Szia Dávid! Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állsz, sokat jelent! Vágjunk is bele! Egy kis nosztalgia! Mi a legkorábbi zenéhez köthető élményed?

Ugyan, örülök, hogy neked adhatom az idei első és utolsó interjúmat! Érdekes kérdés, mert körülbelül gimnázium második osztályáig nem nagyon vannak konkrét emlékeim. Sok olyan van az előttről, amit annyit meséltek a szüleim, nagyszüleim, hogy már beépült nekem is, de ha jobban belegondolok, nem mernék megesküdni, hogy rólam szólnak.

Így van a zenével is. Van egy képem apámmal, ő gitározik, nekem meg folyik a nyálam és üvöltök. Nem vagyok még egy éves sem. Ezt így saját emlékként kezelem. Azt hiszem az fontosabb, mikor már a gimis korszakban, még sportolónak készülve, de gitározgatva töltöttem sok délutánt Gyuri barátommal, aki alattunk lakott, ő már akkor sokkal többet látott bennem, mint én magam.

Emlékszel még az első hangszeredre?

Az első hangszerem is ott van a képen. A mai napig az első számú gitárom. Ráadásul nem sok ilyen van a világon.

user_70151_1141993890512.jpg

Hogy jött a képbe a banjo?

Ahogy a gyerekkori zenei élmények szépen eljuttattak a blues-hoz, aztán már felnőtt fejjel az amerikai folkhoz. Nagyon hamar éreztem, hogy valahogy meg kéne szólaltatni egyet. Még most is úgy működik, mint az első pillanatban, mikor meghallottam valami folk dalban. Egyből valami erdő közepén vagy egy erdőre néző tornácon találom magam, hegyekkel meg folyóval. Mindegy, hogy mondjuk éppen a Ráday utcában ülök.

Nem csak zenei sikereket könyvelhetsz el, a brazil jiu-jitsuban is jeleskedsz. Megtudhatunk erről többet?

Lehet, hogy kissé meglepő lesz, vagy talán kiábrándító is, amit erről mondani tudok. Volt egy év, amikor szentül hittem, hogy soha többé nem állok színpadra. Sőt, gitárt sem fogtam, otthon sem nyekeregtem, még a zuhany alatt sem. Olyan távol kerültem ettől az egésztől, amennyire csak lehetett. Semmilyen közlésvágy nem maradt bennem, ráadásul a HAW is ekkor állt le. Ekkor már teljesen elmerültem a brazil jiu-jitsuban. Több, mint négy éve, hogy letettem a piát. Akkor elindult egy folyamat, melynek részeként kiszálltam a Stereochrist-ból, szembenéztem mindennel, ami elől menekültem, és végre ráléphettem arra az útra, amin mindig is járni akartam. Ezzel persze az is együtt járt, hogy most már elképzelhetetlen, hogy valaha olyan intenzíven zenéljek, mint anno a Stereo-ban, vagy a HAW elején.

Itt jön a talán kissé fura dolog. Ahogy elmerültem a jitsuban, rádöbbentem, hogy a zenélésnél, koncertezésnél, lemezkiadásnál, önzőbb dolog kevés van. Ugyanígy a színpad előtt álló emberek is végtelenül önzők. Akármennyire közösségi dolognak is igyekszik lenni ez az egész, valójában semmi másról nem szól, mint, hogy mit akarok mutatni magamból, hogy mit akarnak kapni belőlem. Ez általában nem egyenlő a valósággal, sokszor az sem egyezik, amit a zenész adni és a közönség kapni akar. Ennél már csak egy kicsivel elszomorítóbb, hogy zenészként a befektetett munka és áldozat körülbelül 10%-a, ha megtérül. A 90% nagy része rajtad kívül álló okok miatt tűnik el, egy része az önzés miatt. Egyáltalán nem csodálom, hogy a zenészek nagy többsége narkomániás és pánikbeteg. A koncerttől koncertig tartó időszakok rettenetesen üresek, depresszívek. Mintha elvonási tüneteid lennének. Minél messzebb mentél, minél több koncertet adtál, annál súlyosabbak az elvonási tünetek. Hogy valamivel könnyebb legyen, lemész a Kultiba (béke poraira - a szerk.), ahol ugyanolyan kísértetek vannak, mint te és megpróbáltok minél hamarabb elszakadni a kínzó hétköznapoktól. Ez persze csak másnap reggelig tart, kezdődik az egész elölről, a következő koncert adagig. Minél régebb óta élsz így, annál nehezebbek a köztes időszakok, annál használhatatlanabb vagy a környezeted számára és annál magányosabb vagy. Megsínyli a család, a nőd, a suli, a meló. Ha szerencséd van, vannak olyan barátaid, akik ezen az egészen kívül esnek, ők látják tisztán, mi történik veled. Talán tudnak segíteni. Legtöbbünknek azonban már csak a zenészek, meg a holdudvaraik maradnak, csupa olyan ember, aki csak bólogat és magát sem látja.

Ezzel szemben a tatamin töltött minden pillanatot sokszorosan kapod vissza. Úgy, hogy közben egy olyan közösség részese lehetsz, ahol mindenki együtt, egymásért dolgozik. Egymás kudarcain, sikerein át vezet az utunk előre. Aki ebből nem veszi ki a részét, az elmarad, lemorzsolódik. Ez persze önzetlenséget feltételez. Nem tarthatsz vissza semmit, nem hátráltathatod a csapattársaidat, az általuk elszenvedett vereségek visznek téged is tovább. Persze egy idő után már nem vereségnek tekinted, hanem leckéknek. Az ego a legnagyobb gát.

Az, hogy relatíve sikeres vagyok a sportban a közösségnek köszönhető elsősorban. Ilyen tiszta szimbiózissal én nem találkoztam soha. A helyzet az, hogy a HAW fõként miattam vált diszfunkcionálissá, kiváltképp a jitsu által döbbentem rá, milyen gátak vannak bennem, amik lehetetlenné teszik, hogy rendbe tegyem a dolgot a zeném és köztem. A mai napig elég nagy harc ez bennem egyébként, de óriási segítség, hogy három elképesztő jó és őszinte ember várt vissza a zenekarba.

Úgy látom, a legtöbb harcművészettel foglalkozó zenész, vagy zenélő harcművész egyetért abban, hogy ez a két dolog ugyanazokból az energiákból fakad. Azokból, amelyek által megtalálod magad, az utad, és amelyek erőt adnak ahhoz, hogy járni is tudj rajta. A brazil jiu-jitsu az általam ismert legtisztább önkifejezési mód. Tökéletesen reflektál a pillanatnyi mentális és spirituális állapotodra, ha az nem megfelelő, pillanatok alatt helyre tud rakni. Ahogy a zenénél is lennie kéne, csak a már említett körülmények miatt könnyen eltévedünk.

Rátérvén az aktualitásokra, mi újság HAW-éknál?

Ha minden úgy megy tovább, ahogy most látszik, januárban kijön a lemez. Ami talán kislemeznek számít, nekünk óriási. Nem tudok még címet sem mondani. Sok fura ötlet merült föl. Az biztos, hogy van egy nagy csokor dolog, amivel szakítani akarunk. Hidegrázásunk van már az itthon használatos kliséktől, amivel a műfajt gyötrik. Ha a stonerdoomsludge, akármi paraszt, sörszagú, redneck"viszkiáztatta", benzingőzös, mocsárszagú stb. akkor mi nem vagyunk sem stoner, sem doom, sem sludge. Van erre már egy kis trükkünk, amit majd bevetünk, mikor körbeküldjük az anyagot. Nagyon jól fogunk szórakozni.

Egyébként a fentebb említett dolog mellett, attól vált újra jól működő zenekarrá a HAW, hogy nem akarunk tőle semmit, azon túl, hogy a barátságunknak legyen egy soundtrack-je. Nem tervezünk semmit, nem igyekszünk. Valójában igazi munka sem folyik a próbákon. Lemegyünk a próbatermünkbe, általában ott vannak a legközelebbi barátaink is, kikapcsolódunk a magunk módján. Biztos lesznek koncertek a lemez köré, talán megint megnézzük a régi külföldi helyszíneket, de ha eljutunk Szegedig, közben összefutunk Shapatékkal, Don Gattoékkal, már megérte.

A tavalyi (2012), jubileumi Stereochrist koncerten is feltűntél. Milyen volt újra együtt zenélni?

Nagyon jó. Szerencsére nem volt túlságosan nosztalgikus, egyszerűen csak jól sikerült. Mikor először találkoztunk, valószínűleg mindannyiunkban volt egy kis izgalom, vagy félsz, hogy mi fog történni. Végül is a kiszállásom óta nem volt igazi kapcsolat köztünk. Kiderült, hogy mindenki helyre tette magában a dolgot már rég, sokat is változtunk. Aztán megszólaltak a dalok, minden tökéletesen ment, mintha csak egy hónapot hagytunk volna ki egy turné után. Érdekes volt. A fellépés pedig talán a legjobb hazai Stereochrist koncert lett, számomra mindenképpen. Furcsa belegondolni, hogy ehhez mennyi mindenen kellett átmennünk.

Fontos kérdés, hogy lesz-e folytatás...

Részemről biztos nem. Felmerült a folytatás, de akkor egyrészt még abban sem voltam biztos, hogy akarok-e zenélni egyáltalán, másrészt, amikor nemet mondtam nem tűnt hiteles döntésnek visszamenni. Úgy éreztem, hogy egy Stereochrist-féle zenekar ezt nem játszhatja el. Sem a közönséggel, sem saját magával. Ha most kérdeznék meg, már nem lennék ilyen egyértelmű. Ebben a pillanatban nem tudok konkrét okot, ami miatt nem folytathatnánk. Hacsak azt nem, hogy az a része a rockzenének már elég távol áll tőlem. Illetve azt hiszem, nem tudnék eleget tenni egy ilyen profi zenekar elvárásainak. Viszont szerintem a zenekar létezik amúgy. Ha Peti hazalátogat valamikor és van kedvük, biztosan hallunk róluk.

Ami pedig szintén lényeges, az egyszemélyes formációd. Mikor körvonalazódott benned a The Devil's Trade?

Évekkel ezelőtt, még a myspace-es időkben. Mindig volt bennem egy ilyen igény. De csak nagyon nehezen engedtem neki. Többek közt a HAW tagok tehetnek róla, hogy elő mertem állni vele végül, hogy nekiláttam a kallódó témáknak.

Ami a szövegeket illeti, nos, nem épp könnyed andalgásra rendeltettek. Miből merítesz inspirációt dalíráskor?

Those miles we walked alone például egy nagyon-nagyon rég írt dal, egy nagyon-nagyon régóta tartó vonzalomról, ami eddig nem válhatott valóra. Ugyanerről a kapcsolatról született egy újabb tétel mostanában, aminek szintén kiraktam a demóját, Dew to the land címmel. Ezt a dalt még be sem fejeztem egyébként, várom a fejleményeket...

Eddigi életem legocsmányabb évén vagyok túl, ennek spontán, körülbelül tíz perc alatt elkészült lenyomata a Dear Mother While, ami a témája miatt életem legnehezebb dala. Aztán van olyan, amit simán egy filmben hallott mondat indított el, miszerint amíg gyerek vagy mindent helyre kell hoznod, amit csak tudsz – felnőttként már késő, vagy egy nagy rakás varjú, akikkel egy időben osztoztam az életteremen, vagy ők velem. Rengeteg fizikai és lelki sérülés, némelyik akut, van, ami soha nem lesz már a régi, és van, ami egy kád jéghideg vízzel el is illan.

Azért itt is létezik az, ami a zenekari dolgaimban, hogy van egy csomó mondat, amiről nem tudom, mit akar és csak később áll össze. Történik valami, ami a helyére rakja őket. Az elég megrendítő pillanat mindig. Persze nem arról van szó, hogy valami jövendőmondó lennék, de az valószínű, hogy a zene még ilyen kispolgári szinten is tud furcsa ajtókat nyitni.

Kétséges volt, hogy élőben is megmutatod-e magad ebben a "formában"?  Mi szólt az igen mellett?

Mindenki más rajtam kívül. Már nem emlékszem a pillanatra, amikor úgy döntöttem, hogy mégis, de utána nagy megkönnyebbülés volt. Végül is az előadás a zene lényege.

Az elsõ koncerted március 1-jén volt a Kék Yukban, ha jól tudom. Méghozzá a Pantera és a Sepultura tribute performansza között. Nem lehetett rossz a fogadtatás, hisz azóta már többször felléptél, de gondolom, azért volt, akit megleptél, ugye?

Olyan volt pont, mint amilyen lenni tud két metal tribüt zenekar közt. Csatakos rockereknek nem nagyon lehet ilyenkor egy szál gitárral jót tenni, ha nem Tankcsapdát meg "nothingelsematters"-t játszol. De erre készültem, vagy ez ellen, úgyhogy nem okozott fejtörést. Olyan is volt egy másik alkalommal, hogy a következő zenekar tagja koncert közben felsétált a színpadra és igazítgatta a cuccát. Na, őt azért felrugdaltam volna szívesen, de inkább játszottam neki Bob Marley-t banjo-val. Szerintem senkit nem lepek meg. Vagy betalál, amit csinálok és akkor mindegy hol játszom és mikor, vagy nem, és akkor szintén.

Azóta láthattunk a Hasarder, a Livia Sura és a Lost Again társaságában szintén a Kék Yukban, megjártad az idén rendhagyó módon a Dürerben megtartott Fekete Zajt, decemberben pedig a "kultikus asszony", Jarboe oldalán láthatunk. (A jelzőért külön köszönet a Haw zenekarnak — a szerk.) Fasza? Fasza. Milyen érzés zenésztársak nélkül ülni a színpadon?

Na, ez a legnehezebb dolog az egészben. Egyedül kell megteremteni azokat az energiákat, amit a HAW-ban a dob és a basszusgitár egyből odarobbant, már működik is az egész. Sokkal inkább befelé kell koncentrálnom, mint a zenekar élén. Ráadásul elég rossz gitáros vagyok. Elsősorban arra való a kezemben a hangszer, hogy megírjam a dalt, ha előadom, akkor legyen valami alja, ne csak a hangom. Sokszor fordul elő, hogy ha túlságosan hagyom magam elvinni a dallal, elfelejtek gitározni, elrontom az egészet, csak az énekléssel törődök. Remélem ezeket a pillanatokat könnyű megbocsájtani közönségként.

Miként emlékszel vissza az eddigi bulikra?

Minden egyes buli messze kívül esett a komfortzónámon. Ami gyönyörű dolog, már ezért megéri. Nagyon izgultam mindegyik előtt, nagyon hálás voltam az élményért utólag. Azért még ott tartok, hogy több barátom jár a koncertekre, mint idegen, szóval egyelőre még nagyon ártatlan ez az egész.

Mit gondolsz, mit tartogat a decemberi koncert?

Nem hiszem, hogy ötven embernél több lesz ott. Mikor én zenélek, maximum húsz. Öt barát, tizenöt ismerős, úgyhogy jó hangulat lesz az hétszentség. Két év után előkerültek a pedáljaim a próbatermünk zugaiból, úgyhogy kicsit meg tudom kavarni a hangzást végre. Lesznek új dolgok, ha úgy érzem, még egy magyar népdal is.

Melyek azok a visszajelzések, akár negatívak, akár pozitívak, amiket emlegetni fogsz még sokáig?

A zenekaraimmal kapcsolatban sok ilyen volt. A TDT esetében azok a legszebb visszajelzések, mikor eljátszhatom az adott dalt annak, akitõl kaptam, és látom, hogy mit okoz neki, leírhatatlan.

Érdekes, hogy a rock-metal sajtó még nem igazán figyelt fel a The Devil's Trade-re. Mit gondolsz, miért? Témánál maradva íme az ez évi joker kérdés: hogyan értékelnéd a honi rock-metal "sajtó" munkáját?

Szerintem a HAW sem egy igazán ismert zenekar, főleg mióta nem túl aktív. Én sem vagyok már számon tartott karaktere a budapesti undergroundnak, hál' istennek. Ráadásul a TDT nem is túl divatos muzsika, úgyhogy semmi nem ment meg az ismeretlenségtől. De jól van ez így, ahogy van. Hiszem, hogy ami eredendően olyan őszinte és intim, mint a HAW meg a The Devil's Trade, az önmagától jut el azokhoz az emberekhez, akiknek szükségük van rá. Nincs miért erőlködni, vagy hajtani.

joker kérdést már érintettem feljebb. Persze vannak kivételek, de például a "stoner" sajtó gyalázatosan sekélyes. Erről persze a zenekarok nagy része is tehet. Mostanában már csak akkor olvasok könnyűzenei sajtót, ha valaki átküld egy linket, hogy olvassak el, vagy nézzek meg valami friss borzalmat. Ebből a szempontból vannak megbízható oldalak, mint a heavymetal.hu. Évek óta ők írják le a legfertelmesebb hülyeségeket. Ezért nem bánom, hogy nem keresnek már, ezért örülök neki, hogy neked jutottam eszedbe.

Tervezel előre, ha igen, hogyan tovább?

Annyi a tervem, hogy megyek tovább, amerre tartok. Ha úgy csinálom, hogy a környezetemnek örömet okoz és nekem is jó érzés, akkor minden rendben lesz.

Mit nem érintettünk?

Gyorsan élnék egy rövid felsorolással, hogy kiket nézzetek meg, amint lehet: a Shapat Terrort, mindenhol elmondom, de sosem elég, ugyanígy nézzetek utána Sohi (Sohajda Péter - ének, gitár - Shapat Terror -  a szerk.) stúdiójában, a Standing Waves-ben születő dolgoknak, most éppen az Ethnofilnek, vigyétek hírét a Green Zero-nak, próbáljátok ki a HAW testvérzenekarait, az IGORt, a Torn From Earth-öt, a Dog Attack-et, a The molnár'Zt, és természetesen a Don Gatto-t. Hirtelen ennyi, a kommentekbe mindenki írja le, szerinte még kit érdemes meghallgatni!

A zárszót is meghagyom Neked, köszönöm, nagyon!

Nem is tudom... figyeljetek a lélegzésetekre, ne mérgezzétek magatokat, erősödjetek és vigyázzatok a térdetekre! Nagyon köszönöm, hogy beszélgettünk!

Csipke