Sötét zajok a rengetegből - széljegyzet a Fekete Zaj első két napjához

2010-ben jártam utoljára Mátra-Sástón, úgyhogy épp itt volt az ideje a pótlásnak, még ha ezúttal csak az első két nap, augusztus 18. és 19. is fért bele az ismét egyre zsúfoltabbá váló naptáramba. Azóta sok minden változott, többszöröződtek, és nevet kaptak a színpadok, egy megnőtt és arrébb vándorolt. Bővült az üdülői infrastruktúra, a fesztivál gasztronómiai-, és off program kínálata, megépült a Kacsatónia mesevilága. Számomra csupa újdonság, valahogy mégsem idegen, a legfontosabb, a családias, barátságos légkör örök. Pedig változtam én is, legutóbb még meg se kottyant a sátrazás, idén már nem ment, de van annak is valami titkos bája, amikor anyukádék jönnek érted hajnalban, legalább így, a fél hetven küszöbén újra gyerek lehetsz kicsit. Bár, a csípős, kicsit ködös hajnal hideg csendjét, ami megcsap, mikor másnaposan kitántorogsz pisilni, nem könnyen feledi az ember. Na de megérkezek most már. Villámsebes karszalagváltás, pénzfeltöltés, tatyó mustra a mosolygó biztonságiak körében, majd jöhet is az első hideg sör, na meg egy kis terepszemle, hisz még fél óra ötig. Pont elég idő az asszimilálódásra, arra mindig szükségem van.

Miközben az Osztálykirándulás színpad felé baktatok, próbálom felidézni a helyet, ahol a régi Kisszínpad állt, élesen előttem a kép, ahogy tőlem egy köpésnyire (szó szerint) zenél a Harvester, miután mindenkit beinvitáltak az eresz alá, a zuhogó eső elől, sok jó ember kis helyen is, ugye. Amint felsejlenek tárgyunk körvonalai, eszembe jut, hogy ennél jobb helyet el sem tudtam volna képzelni neki, kaméleon mód olvad környezetébe, mintha mindig is ott lett volna, és már hangos is, Laiho veszi birtokba épp, de a nosztalgiával szalad az idő, irány a Nagyszínpad, akarom mondani, a Fanyűvő, porondon a Nagyúr, de előtte még sikerül elcsípni a Freak Fusion Cabaret társulatának fináléját, akik valódi cirkuszt csináltak a Mátrában, csakis a jó értelemben, megerősítvén bennem, hogy a Fekete Zaj idén sem lesz egy szokványos underground fesztivál, egyébként is szinte minden napra jut olyan kuriózumnak számító koncert, amiről bizton mesélhetünk majd az unokáknak, vagy bárkinek.

Jön is az első, a színpad már tényleg a Nagyúré! Nem akarom túlrágni a múltat, de azt hiszem, nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy az ex- IHM tagokhoz köthető illetőségekből a Dereng állt hozzám a legközelebb. Aztán idén megszületett a Nagyúr Pálinkás Tomival a mikrofonnál, én meg lélegzetvisszafojtva figyeltem, mi lesz ebből. Nem elvárásokkal telve, egyszerűen hiányzott Tomi hangja. A TEJ-jel és az Atomki-vel valahogy nem jutottunk dűlőre, persze ez nyilván nem az ő hibája. A Nagyúr valahol mindkettő, mégis egyik sem, és nem is egy újjászületett Dereng, sem egy IHM emlékzenekar. Letisztult, mégis megfoghatatlan. Határozottan nem tagadja meg elődeit, de a jelenre reflektál frissen, üdén, már amennyire így negyven körül lehet, de aggódni nem kell, az uraknak jól áll a koruk. Nemhiába szavaztunk neki bizalmat sokan, így "hallatlanul" is köztük a Zaj stábbal, akik, mint Tomitól megtudhattuk, már akkor meghívták a bandát a 2021-es fesztiválra, amikor még hallható bizonyíték nemigen támasztotta alá a létjogosultságot, de ugye a remény hal meg utoljára. Félretéve a tréfát, közben megérkezett az Arra Várok, Hogy Minden Egyes Hangból Csönd Legyen és mindenki felsóhajthatott, hogy nem veszett kárba a várakozásba ölt energia. Az eminensek pedig már a Nagyúrral együtt üvölthették, hogy "ég az öntudatlan jobb agyféltekém", és tényleg. A kirándulás a tudatalattidba az EP további három dalát is útba ejti, sőt, új állomásokkal, eddig még nem rögzített dalokkal is gyarapszik, ami azért megnyugtat abban is, hogy lesz folytatás. Soha jobb bemutatkozó koncertet, csak azt sajnáltam, hogy a hallgatóság nem volt még elég éber, és lehetett volna nagyobb, de azért a záró, klipes Túl rövidnél azért feleszmélt, hogy elhallgatná még azért legalább ugyaneddig. Na meg, sosem tudhatod, milyen jelentősége lesz később, hogy ott voltál az élő bemutatkozáson.

A menetrend szoros, a szomszédos Delta deszkáin már mozgolódik a Clayfeet. Itt jegyezném meg mennyire zseniális, és egyben szürreális húzás élni a két színpad kontrasztja adta lehetőségekkel, akár egy dimenzióbeli ugrás, utoljára hasonlót akkor éreztem, amikor a Wolfheart és a Swallow The Sun, egy goa party közepén játszott a régi Dürerben... Ilyeneken morfondíroztam, míg a Deltánál időztem. Bár az innen áradó zenék továbbra sem a természetes közegem hangjai, nem is értek hozzá, valahogy mégsem volt fesztivál idegen az itteni program, sőt. Na, de ideje osztálykirándulni, már hangol a Téveszme, hadd maradjak velük, ameddig lehet, mert bizony a nap egyetlen negatívuma számomra, hogy a The Devil's Trade-del átfedésben játszanak, úgyhogy nem tudom végignézni a szettet. A Metal Factory-n már kaptam belőlük egy teljes bulit, mégis nehéz volt otthagyni ezt az örökmozgó társaságot, hiszen a jóból mindig több kell, és a legújabb EP-jük is úgy beleette magát az agyamba, hogy néha spontán dúdolom a kiabálós részeket, dúdolom, érted? Idő van, kárpótol némiképp, hogy értő társasággal hagyom őket faképnél, úgyhogy a Fanyűvő felé veszem már kissé imbolygó lépteim. Sajnos megint elkövettem a visszatérő, fesztivál nyitónapos típushibát, többször fordultam meg a pultnál, mint kellett volna, és sajnos nem ételért. Ha már itt tartunk, másik óriási ballépés részemről, hogy nem kóstoltam végig a teljes étlapot, hisz az is bőven tartogatott gasztronómiai kuriózumokat, a sült oldalastól a vegán különlegességekig. Ami biztos, hogy a Wömbät-ba/-be el kell látogatnom itt Budapesten is, ha pedig Szegedre fúj a szél, pótlom, ami kimaradt a Boraccho kínálatából, ha működne a fényposta, rendelném is rögvest. AZ ÖSSZESET!

Fénymorze, a Fanyűvőn a The Devil's Trade zenekarrá varázsolt verziója. Elfogult vagyok, tudtam, hogy imádni fogom, de nem gondoltam, hogy olyan elemi erővel rántanak magukkal a srácok, mint kósza örvény a Dunában, ami menthetetlenül magába szív, de ha elnyúlsz és engeded, - nem is tehetsz mást - hogy a legaljára vigyen, a mélyén nyugalmat és csendet találsz, kedved van elhúzni az ott időzést a fulladás határáig, mielőtt a felszínre úszol, mert tudod, ha visszaérsz a valóságba, hiányozni fog. Monumentális pillanatok sorozata volt a koncert, érzelmi hullámvasút a tudat alatt, de csúcspontot nem tudnék kiemelni, mert a könnyeimbe vesztem már akkor, amikor újra megláttam őket, így négyen, együtt, ugyanazon a színpadon. A HAW volt barátságuk kompromisszummentes, kötetlen, önfeledt zenei lenyomata, addig tartott, ameddig tarthatott. Ezek most más, komorabb, húsbavágóbb, zaklatottabb hangok, de biztos voltam benne, hogy ha valaha zenekari formában is testet ölt a The Devil's Trade, csak velük működhet igazán, nem azért, mert ők már akkor is ott voltak, amikor Dávid először mutatta meg élőben az első dalokat, két tribute banda között a Kék Yukban. A TDT sajátja a zsigeri, kendőzetlen őszinteség, kizárólag egy ilyen biztonságos, intim közegben tud zenekarként is kiteljesedni, anélkül, hogy facsarná az orrod a mesterkéltségből és kényszerből eredő izzadtságszag. Egészen elképesztő érzés szinte tapintani a plusz dimenziót, amit a zenekari hangszerelés nyit a dalokban. Amit eddig a négy fal közt suttogtál, most egy visszhangokkal teli, tágas barlangból üvölt vissza rád, tonnákkal növelt súllyal nehezedik a mellkasodra, és csak akkor ereszt, ha ők úgy akarják, igazi apokaliptikus katarzis, és azt hiszem, így, ebben a formában megismételhetetlen. Ha lesz is folytatás, nem nyomásra történik, és nem lesz ugyanilyen, de abban biztos vagyok, hogy újra átélném, bárhol, bármikor. Örültem volna, ha többen kíváncsiak erre a különleges együtt rezzenésre, de utólag nem bánom, hogy ez a koncert nem kapta meg a kötelező címkét. A Zaj nagyszínpadánál jobb helyet elképzelni sem tudtam volna hozzá, megadta a méltó, meghitt atmoszférát, amit ez a koncert érdemelt. Sajnos a koncert után nem csupán lélekben sikerült atomjaimra hullani, beütött az említett típushiba, így sajnos a szintén várt Angertea-t és Reason-t ki kellett hagynom. Igen szomorú, de a pótlást megígérhetem, no de részemről, zár a mókatár mára, ideje teleportálni...

Némi fejfájással, de lelkesen csapok bele a másnapba, ami számomra a BIPØLARIS koncertjével kezdődik. A bemutatkozó lemez miatt már körbenyaltam őket, most jöhet az élő elemzése. Egészen jól sikerül, és nyugi, a botlások kifelé nem hallatszanak, főleg, ha akkor ismerkedtek épp a közönség legtöbb tagjával, ami szépen megkétszereződött a műsor végére, és nem hiszem, hogy ez amiatt történt, mert nem volt jobb dolguk, odatévedtek, de ott ragadtak. Én már rommá hallgattam a Saggitarius A*-t, de nem érdekel, ha nincs minden makulátlanul eljátszva, elsodornak így is, tudatom a létem, a létem a tudatom. Elégedetten konstatálom, hogy a dalok szépen működnek élőben is, és Soma (ének) is olyan természetesen viselkedik a színpadon, mint akinek soha korábban nem volt a kezében egy plusz gitár. Pedig de. Frontember alkat na, a szövegei meg már-már viktori (Nagy Viktor - ének, Téveszme) mélységekbe merülnek, nem hiába vendégeskedik is egy dalukban, amit prezentáltak is szépen, a jelenlévők legnagyobb örömére.

A kávészünet után a Nest of Plagues kerül a reflektorfénybe, szó szerint, mivel egy kliphez is forgatnak, egy fenyvesnél jobb halál metal helyszín nem létezik. Már alakulásuktól követem a zenekart, az első, End of the Comedy albumot zabáltam, és általában élőben is a nyakamba állítják az izomlázat, de most valahogy nem tudok beleszellemülni teljesen, nem hat a kávé, túl tompa vagyok hozzájuk. Komolyan, az efféle kimatekozott cséphadarás maximális koncentrációt igényel. Dani (Ivanics Dániel - ének, basszusgitár) poénjaira ellenben mindig vevő vagyok, megnyugtató, hogy a stand up műfaj is tárt karokkal fogadná, ha esetleg szakmát váltana. Egy biztos, a közelgő nagylemez is brutális lesz, a koncerten villantott új dalokban is óriási a potenciál, sikerül is megmozgatniuk a népet, amennyire ilyen "korai" órán csak lehet, csupán én vagyok ilyen mimóza, majd legközelebb kiütközik rajtam is a parti állat. Kivárom.

Átszerelés után a színpad a Satelles-é. A dallamos hardcore nem annyira hálás műfaj egy fesztiválon, ez nyilván a pincében, klub környezetben üt, amikor egymás arcába lehet üvölteni, aminek ki kell jönnie, ahogy azt a srácok pár hete, a Robotban bizonyították, hiányzik az a plusz energialöket, ami olyankor megvan, mivel ez egy öngerjesztő folyamat, és fontos, hogy szívvel, lélekkel jelen legyél, és ismerd, miről van szó. Mindenesetre örülök, hogy fesztivál koncerten is elcsíphetem őket. Az alacsonyabb intenzitástól sosem lesz súlytalanabb a mondanivaló, vagy erőtlenebb a kiállás. Imádom így is, bár maradok a visszafogottabb bólogatásnál és szövegmormolásnál a fenyők védelmében. Meglehet nem látszik, de ha a honi HC színtérről van szó, ők az egyik kedvenc zenekarom, hihetetlen szimpatikus emberek, ami valljuk be, nem elhanyagolható szempont egy hardcore bandánál. Augusztus 27-én pedig jön az új albumuk, és talán a jelenlévők meggyőzve érezhetik magukat, hogy tényleg érdemes felhelyezni őket arra a bizonyos radarra.

A műfaj másik sarokpontja, a The Southern Oracle már más tészta, az elég sok tagcserét megélt banda állandója, Barni az egyik legkarizmatikusabb énekes a színtéren, ha azt kérné, ugorjak a kútba, mert attól jobb hely lesz a bolygó, indulnék azonnal. Náluk igazából nem számít, hogy egy klubban, vagy épp a csillagos ég alatt szakítják le az arcod, a különbség maximum annyi, hogy itt elrejtőzhetsz kicsit szusszanni a fák tövében. Valahogy lemezről lemezre sikerül szintet lépniük is kicsit, bár nekem a 2018-as Hiraeth marad az adu, de a koncert óta végre az Exodus Aesthetic is lepörgött már jó párszor, megadták a lökést, hogy végre neki üljek és ne tologassam tovább. Igazából őket is elnézném bárhol, bármikor.

Ugyan nem aznap debütált, de nyilván a nap egyik húzóneve Apey és a Black Circle Orchestra koncertje volt, ami kétségtelenül egy végtelenül profin összerakott produkció, ettől függetlenül aznap a kis szívem az Osztálykiránduláshoz köt, hű maradva missziómhoz. Apey-val amúgy sem játszunk jó ideje egy súlycsoportban, de ez így van jól. Kérlek nézd el nekem, hogy a VHK-t sem veszem górcső alá. Vannak olyan kultikus zenekarok, amikre egyszerűen még nem értél meg az adott pillanatban, de ha megéled, hogy egyszer megérted, onnantól kezdve bekebelez a teljes életmű. Én már nagyon várom, hogy a VHK és köztem bekövetkezzen ez a bizonyos egyszeri és megismételhetetlen "ding", de várat magára a kis szemét. Ettől függetlenül, az az elemi őserő, ami az utolsó ráadásban testet öltött a színpadon útravalóként a lelkembe záródott egy életre, mert ez olyan sámáni mágia, amiben mindenkinek része kellene, hogy legyen, legalább egyszer a földi életében, terápiás jelleggel. Pont.

Visszakanyarodva bázisunkhoz, újabb zenetörténeti esemény készül, a Nadir beállása zajlik épp, és a család tagjai szinte mind felsorakoztak. A legszűkebb zenész baráti körben poénkodunk mindig azzal, ha szóba kerül a "régen minden jobb volt", hogyha még így is van, amíg a Nadir működik, nagy baj nem lehet. Nem túlzás azt mondani, hogy augusztus 19-én lezárult egy korszak. Tény, hogy a Nadir megkerülhetetlen zenekara a honi metal undergroundnak, azt hiszem, kiérdemelték a kultikus címet, még ha el is csendesedtek koncert ügyileg az utóbbi időszakban. Több generációra voltak meghatározó hatással, mi sem mutatja ezt jobban, mint a jelenlévők változatos összetétele életkor ügyileg. Valahogy, amikor kiállnak a színpadra, és elkezdenek játszani, megszűnik minden, a levegő elnehezül és nem létezik más csak a színpad, és ami ott történik. Azt hiszem, méltóképp sikerült az ünnep, eszméletlen volt a zenekar aktuális, és korábbi tagjaival áttörni a teret és az időt, és lepörgetni az elmúlt huszonnyolc évet, ami ma is csak és kizárólag mély terpeszben, derékból indított hajalással az igazi. Eszméletlen hálás vagyok a zenekarnak, a Zajnak és persze Jakab Zolinak, hogy részese lehettem ennek a rendhagyó eseménynek, ahol nem hangzott el búcsúszó, de van, amit nem is lehet, nem is kell kimondani. Szavak helyett úgyis beszél a zene.

Vidámabb vizekre visz a szintén veterán thrashvér Remorse, akik csipetnyi arlói Hellnesst csempésztek a Mátrába. Bevallom, nem vagyok thrash értő szerzet, a magyarul megszólaló thrash bandák közül viszont a Remorse kivétel, valahogy őket mindig öröm nézni/hallgatni. Szeretem, hogy már megvannak a bevett szokások egy-egy koncert alkalmával, amiket tényleg nem lehet megunni, az idén januárban megjelent Kohóra pedig azt hiszem igazán büszkék lehetnek. Már fáradok azért, de a produkciót vigyorogva nézem végig, mint mindig, főleg mivel ebben a felállásban még nem is volt szerencsénk ütközni.

Azért a Beneath the Voidra lehelek még magamba némi életet, legyen mit kilehelni. Némileg izgulok, mert ez az első alkalom, hogy ezen a néven, Attila (Kovács Attila - gitár, Sear Bliss, minden, The Waiting Ones, Halálfej Együttes) távozása után, új albummal, új gitárossal, Szokán Tibivel a tarsolyban, de nem csalódtam, azt hiszem, sikerült a környéken kóborló összes vadat halálra rémíteni, és felrázni a népet, akik azért szerencsére szép számmal maradtak, bár ez idő tájt az átszerelések időszaka veszélyes, mindenki hajlamosabb az elszenderedésre, érthető okokból. A Beneath the Void mellé határozottan nem kell kávé kísérőnek, már az első taktusokra kipattan az ember szeme, a helyéről is. Az ...Into the Oblivionnal azt hiszem, valóban sikerült megint tágítani kicsit a határokat, annak például kifejezetten örülök, hogy Patrik károgása több teret kapott ezen a lemezen, és élőben is átjön minden, aminek kell. A korábban a Symmetry Of The Void-ban pengető Szokán Tibi is megbirkózik a feladattal, hozza, amit kell, szóval a panasz csak annyi, hogy túl rövid, engem már a nyitó Elegy-vel megvettek dekára, de azért most próbáltam fókuszálni arra is, mit művel a hangszeres szekció a színpadon, csak kapkodja a fejét az ember, mint egy sokszorosára gyorsított pingpong meccsen, hacsak nem a hajtengerébe temetkezik épp, mert elkapja a lendület, már, ha megteheti.

Nehezemre esik hazamenni, maximálisan feltöltött ez a két nap is, pedig a Zajra sosem feltétlenül a fellépőkért jártam, ahhoz még mindig túl elborult az ízlésem. Viszont az kétségtelen, hogy a festői környezett mellett továbbra is Magyarország egyik legcsaládbarátabb, és legjobban szervezett underground fesztiváljáról beszélünk, ahová jó visszatérni, mert itt ténylegesen egy közösség épül, egy olyan szervezőgárda gondozásában, akik igénylik az építő kritikát, és meg is fogadják, folyamatosan épül, szépül, növekszik a fesztivál, egyedülálló ínyencségeknek ad teret, legyen szó zenéről, vagy gasztronómiáról, történelmet ír szépen, csendben, szerényen, és a színvonalból nem hiszem, hogy valaha is enged. Lélekben ott voltam pénteken a Choke City, az Entrópia Architektúra, a Perihelion és a Pozvakowski koncertjein, szombaton az Ørdøg, a Grace of Kairós, a Hegy, a Kytaro és a Shell Beach koncertjeit. Ódzkodom a teltházas mindenektől, de a Mezolit kollektívájáért ez sem szegte volna kedvem, hogy a csillagos ég alatt váljak menthetetlenül Thy Catafalque rajongóvá, az új felfedezések örömeiről meg már ne is szóljak. Mindig vártam hogy az állandóan mozgásban lévő, de egyfolytában mosolygó Somogyi Lajos (Bands Through The Lens) aktuális napi képei elérjék az étert, hogy lássam, miről maradtam le. De az első két napot is kár lett volna kihagyni, hisz minden napra jut valami rendkívüli, ami mára szintén történelem.