Oaken 2023, fotó: Hench Péter

A minden szempontból beskatulyázhatatlan Oaken 12 éves földalatti ténykedése alatt igencsak stabil és egyedi éke lett a hazai extrém metal undergroundnak, amit, már nem számolom, hányszor igyekeztem alátámasztani magam is. Azon, hogy ez a folyamat mennyire észrevétlen, vagy épp visszhangos, persze vitatkozhatnánk, de azt hiszem, épp ideje volt megkérdezni erről az érintetteket is, az eredmény azt hiszem, kellően "Oakenes", de majd az idő eldönti.

Ilyen se volt még, hogy épp a koncertjük után ülök le zenekarral. Mi kavarog bennetek, miután lejöttök a színpadról, ez azt hiszem, sosem egyszerű menet. Mármint egy Oaken-koncert.

Máté: Amikor lejövünk a színpadról? Akkor már semmi. (nevet)

Gábor: Utána inkább egyfajta megkönnyebbülés van. Számomra az az érdekesebb, ami a koncert közben zajlik bennem. Egy képzeletbeli küzdelem, egy olyan, nem létező valami ellen, amivel szemben nem győzhetünk. Olyan érzés, hogy mindent feladunk és mindent beleadunk, miközben tudjuk, hogy nincs értelme. Utána mégis jöhet a felszabadult öröm.

Döme: Bennem leginkább a flow élmény él, amikor lejövök, kábé öt percig azt sem tudom, mi van, és tényleg kiürülök, nem marad bennem semmi.

Máté: Ugye a másik két zenekaromban sokkal kevesebben vagyunk, szóval az, hogy öttagú a banda, azt is jelenti, hogy erősebb sodrásban is vagyok, könnyebb basszusgitározni ennyi ember mellett, mint egy trióban, vagy egy kéttagú zenekarban, jobb is, kényelmesebb is. Kivéve, ha nem férek el a színpadon. Ez igazából az egyetlen koncert közben, ami negatív, és nem a flowba tartozik, mert figyelnem kell, hogy pofán ne b*sszak valakit a gitárral, vagy bele ne üssek a cinbe.(nevet)

Ha már a Mad Villen sikerült összehozni a beszélgetést, mennyiben más egy fesztiválon játszani, mint egy klub koncerten?

Máté: Egy fesztiválon jóval feszesebb a menetrend, egy "egyéjszakás" buliban meg jobban ráérsz, szóval szerintem teljesen más élmény a kettő.

Döme: Én a klub koncerteket egyébként jobban élem, közelebb áll hozzám. Persze fesztiválon játszani is mindig kellemes, de fura, mert jóval nagyobb a tér, a színpad. Nyilván nem a Mad Vill a furcsa, hanem például a Fishing On Orrfű, ahol tavaly játszottunk, ott előttünk, utánunk tök más stílusú bandák léptek fel, és a közönség összetétele is totál más, ilyenkor egy adott blokkon belüli szerepet töltesz be, ami tényleg új impulzust ad.

Gábor: Azt is tök más megélni, amikor egy klub buliban te vagy a főzenekar, és te szabod meg a menetrendet, te döntöd el, mennyi időt szánsz a beállásra. Az jóval megnyugtatóbb tud lenni, ha erre van lehetőség, le vannak mentve a beállítások, és tudod, hogy minden jól fog szólni. Szeretem a fesztiválokat, de ezek nyilván nem egy vagy két zenekarról szólnak, hanem összességében az élményről, úgyhogy azt hiszem, erre a kérdésre a legtöbben azt a választ adnák, hogy egy kényelmes klub koncert, ahol mindent van idő beállítani, jobban élvezhető.

De nem feltétlen az lesz egy banda legjobb koncertje, ahol a legkiválóbb a backstage, a catering, ahol profik a monitorok, főleg nézőként. Egy koncert sikere nem csupán ezeken múlik. Előfordul, hogy nem férünk el, sípol a hangosítás, belegabalyodunk egymás kábeleibe, mégis, úgy jövünk le a színpadról, hogy „Ez de király volt!”, és a visszajelzések is erről tanúskodnak. Szóval ez abszolút megfoghatatlan, de nyilván, az ember baromira értékeli azt, ha látja, hogy várják, és fel vannak készülve arra, amit ő próbál megvalósítani a színpadon. Azért azon is sok múlik, hogy érzed ezeket az energiákat, mint ahogy itt is. Hiába ültünk egy gyártelepen, ugyanúgy jött a segítség. A koncertünk végére hárman fogták a dobos alatt a dobszéket, ez azért nem mindenhol történik meg, és ez tök jól szimbolizálja, mi is történt aznap és az ezt megelőző két este a Mad Villen.

Fotó: Horpáczi Dávid

2011-ben indultatok útnak, úgyhogy idén 12 éves az Oaken, fontosnak tartjátok a jubileumokat, vagy abszolút mellékes a banda létét tekintve?

Döme: Még Golyókával, a régi basszusgitárosunkkal, ’21-ben, amikor 10 éves lett a zenekar, beszéltünk arról, hogy kellene csinálni valamit, de végül ennél a gondolatnál nem jutottunk tovább, illetve számomra ez például nem is kiemelt jelentőségű.

Gábor: Örülök, hogy legalább nektek eszetekbe jutott, mert én ezt úgy éltem meg, hogy igazából ezen mindenki átsiklott. Szerintem ez úgy, ahogy volt elment mellettünk, és nem is emlékszem, hogy maga a tény szóba került volna, hogy 10 évesek lettünk, nemhogy más.

Lajos: Ezt egyébként is akkor kell megcsinálni, amikor már feloszlottunk, a többi feltételt már kipipálhatjuk.(nevet)

Gábor: Egyébként vannak dolgok, amikben elég nagy a fejetlenség zenekaron belül, mindannyian annyira audio központú és gondolkozású emberek vagyunk, hogy a social media részével egyikünk sem szeret foglalkozni.

Lajos: Azon is jól látszik, hogy hiányzik egy marketing szemléletű ember a zenekarból, hogy mostanában csináltunk zenekari fotót, két év után úgy, hogy azóta több tagcsere volt, mert annál sosem jutott tovább a történet, hogy beszéljünk róla. Ami nem baj, de azért nem ártana, hogyha az ilyen dolgok magunktól eszünkbe jutnának néha.(nevet)

Gábor: Egy olyan promó fotóval dolgoztunk, amin nem a zenekar jelenlegi felállása látható, vagy koncert fotókkal, amiken meg szerepel az adott hely/rendezvény logója. Olyan szinten hidegen hagy minket ez a része, hogy az már-már talán gáz…

Döme: De őszintén, mennyire fontos egy mi szintünkön lévő zenekar számára, hogy legyen egy promó kép? Szerintem semennyire…Bár voltam már olyan bandában, ahol több volt a képi anyag, mint a megírt dal, de az én szememben ez abszolút nem releváns, inkább zenéljünk.

Mit gondoltok, mi az, ami miatt 12 év elteltével is önazonosak tudtatok maradni?

Gábor: Ezen sokat gondolkoztam. Először is, mit is jelent pontosan, hogy önazonos? Nem biztos, hogy értem a szót, de amire jutottam az, hogy alapvetően elég rugalmasak az elvárások velünk szemben. Az elejétől kezdve sok minden belefért zeneileg az Oaken játékába, így sosem volt konkrét elképzelése az embereknek arról, mit is várhatnak tőlünk, és szerintem így sikerült ezt a fajta szabadságot megtartanunk. Hozzá vannak szokva, hogy bármit csinálunk az ilyen „Oakenes” lesz, de érezhető, hogy van egy érdekességi szint, amit meg kell ütnie a számoknak. Elég kritikus mindenki és ez ebből adódik. Egyébként komplex kérdés, és ilyenkor jön rá az ember, hogy alapjáraton nem is gondolkozik ilyesmin, csak csinálja az automatizmusokat, amikor témákat ír, vagy lemegy a próbaterembe.

Döme: Az új tagokat sem technikai tudás alapján, hanem inkább emberi alapon kerestük, mindig eklektikus volt, amit csináltunk, ehhez kellenek a megfelelő partnerek.  

És hogy néz ki egyébként jelenleg az alkotói folyamat?

Gábor: Bárki hozhat bármit, amit aztán együtt alakítgatunk tovább. Mivel többen több hangszeren is tudunk valamilyen szinten zenélni, hajlamosak is vagyunk beleszólni a másik dolgába, és nem is feltétlenül hülyeséget.(nevet) De persze mindenki próbálja lejjebb vinni az egóját a végső cél érdekében, szóval, mondhatjuk, hogy demokrácia van, mindenki egyenlő részben producer és zenész, egyedül a szövegekbe nem szólnak bele a többiek.

Döme: Az nem jellemző, hogy valaki lehoz egy komplett témát, általában mindig átírunk mindent, és rengeteget baszakodunk vele, ezért is adunk ki ennyire ritkán dalokat, mert fontos, hogy mind az öten egyetértsünk ebben.

Akkor mondhatjuk, hogy maximalisták vagytok ebből a szempontból?

Döme: Á, azt azért nem, inkább kukacoskodóak.(nevet)

Főként a zenéből inspirálódtok, vagy más aspektusok is közrejátszanak?

Lajos: Érdekes, mert a zenekarok közül, amikben játszom/játszottam, az Oaken az egyetlen, ahol kizárólag a próbateremben születnek a gitártémák, mondhatni, koncepció nélkül. Csak bekapcsolom az erősítőt, és pengetem, ami jön. Itt valahogy az adott hangzás, vagy hangolás inspirál, nem konkrét zenekar vagy dal. Összeriffelünk valamit Dömével, amiből születik egy random téma, aztán jön Gabika, és minden szépen fonódik tovább. Megy körbe-körbe, mint egy labda, amit dobálgatunk, így konkrét zenei inspirációim nincsenek.

Döme: Engem főleg a zene inspirál, amikor írok pár riffet, de ez nem tudatos, konkrét példát nem is tudnék említeni.

Gábor: Én a szövegi inspirációkról tudok beszélni, ez mindig egy már megtörtént eset, vagy egy történelmi személy történetén alapszik, szóval nem személyes ihletésű témák, hanem valami nagyobb volumenű dolog, a történelem meg egyébként is arról szól, hogy megismétli önmagát. Olvasgatok történelmi alakokról, vagy sorozatgyilkosokról például, és ez inspirál, nem a hétköznapi élet vagy a belső vívódásaink.

A banda működését mindig is végtelenül intuitívnak láttam, és ahogy Bali Dávid is említi a Kisteremben, sosem akartatok senkinek sem megfelelni, mit gondoltok, miért fontos ez az attitűd az alkotásban?

Gábor: Mivel elsősorban magunknak csináljuk az Oakent, igazándiból csak a másik négy emberrel kell kompromisszumra jutni. Az undergroundon belüli trendeknek sem akartunk megfelelni soha, és szerzői perspektívából, a hallgatói visszajelzéseknek sem. Ha valaki például egy koncert után odajön azzal, hogy fú, mennyire jó volt az a black metalos téma az egyik dalban, nem fogunk kétszer annyi blackes részt beleírni a következőbe. Alkotói szempontból annak a négy embernek a véleménye számít, akikkel lenn vagy a teremben.

Döme: Ez abszolút így van, a képlet egyszerű, mivel magunknak csináljuk, azt játsszuk, amit jól esik.

Máté: Szerintem ezek a stílusok épp az öncélúságuk miatt működnek. Nem motivál az, hogy ha elmozdulunk egy bizonyos irányba, akkor talán tíz emberrel többen kíváncsiak ránk. Ha organikusan alakul úgy, hogy van új téma, ami a következő dalban elszaporodik, és mondjuk kétszer olyan hosszú lesz, az fasza.

És működik, szerintem nem is tudjátok mennyire. Azért elég presztízshelyzetbe került itthon a zenekar az évek során.

Gábor: Valószínűleg tökre igazad van, de valahogy bele vagyunk ragadva a saját kis világunkba, így egyszerűen nem tudjuk felmérni, hogy tényleg ez-e a helyzet.

Máté: Én azért tudom, hogy így van, mert nem olyan régóta vagyok benne az Oakenben, legalább nyolc éve ismerem a zenekart a közönség oldaláról, most bő másfél éve vagyok tag, és ez k*rva jó, sőt belülről jobb, mint kívülről.(nevet)

Döme: Igazából engem már az is baromira meglepett, hogy az elmúlt időszakban több teltházas bulit is sikerült csinálnunk, nem mintha számítana, hány embernek játsszunk.

Máté: Múlt ősszel például voltunk turnézni, és az egyik legjobb a lipcsei koncertünk volt, ahol kábé harminc embernek játszottunk.

Fotó: Horpáczi Dávid

Ha már szóba kerültek a koncertek, mi számotokra az ideális koncertélmény? Amikor minden klappol?

Lajos: Kicsi hely, tömve, de nem az emberek mennyisége számít, hanem, hogy meglegyen az atmoszféra. Szerintem ez kifejezetten olyan zene, aminek a sodrása, dinamikája késő este, sötétben, komorabb hangulatban tud betalálni igazán. Az nem számít, hogy kisebb, vagy nagyobb hely, bár én személy szerint a kisebb, fülledt klubokat preferálom, ahol nagyon hangos minden.

Máté: Bár mondjuk egy-két számunk kurva jól megszólalna a felkelő nap fényében is.(nevet)

Gábor: Én nagyon adtam a Mad Vill-t is, ahol nappali fényben nyomtuk. Emlékszem, amikor a Fluff feszten játszottunk a nagyszínpadon, ott is még világos volt, és tök szép élmény maradt, ahogy ott állunk a nappal szemben, és zenélünk, de igen, a konszenzus talán a kis hely, tömve, jó hangosan. Úgy vettem észre, hogy nem feltétlen a „high tech-ség”, vagy a nagy „fancység” ami előmozdítja egy koncert hangulatát. Óriás Blind Myself rajongó voltam, és az egyik legjobb Blind Myself koncertélményem a Fonó zeneházhoz kötődik, ahol körülbelül 20 percet játszottak, minden elromlott, ami elromolhatott, de a rengeteg frusztráltság ellenére baromi jó koncertet adtak, szóval, nem feltétlenül az a jó buli, ahol a zenekar is jól érzi magát.

Máté: Brnoban játszottunk egy helyen, ami irgalmatlanul jól szól, profik a hangosítók, rengeteg pénz bele van ölve a technikába, szóval egy álom ott fellépni, és az is rengeteget tud adni, és maradandó, még ha lehettek volna többen is, és lehetett volna metalosabb a közönség.

Asszociációs játék, „mondok” pár nevet a hazai színtérről, amik mind-mind kapcsolódnak az Oaken eddigi útjához, ti meg meséljetek mi az első, ami beugrik róluk.

Kisterem (Bali Dávid antológiája)

Gábor: Őszintén szólva, nem is tudtunk róla, hogy bekerültünk, és még mindig nagy gyengeségem, hogy hozzám még nem jutott el a könyv, bár szerintem kevés példányszám készült belőle, ahhoz képest, amennyi embert érdekelne, én is mindenképp szeretném beszerezni.

Auróra

Döme: Jó hely, maradhat.(nevet) Kész csoda, hogy létezhet egyáltalán!

Gábor: Jelenleg az egyik legotthonosabb és legélhetőbb szórakozóhely a fővárosban, tök nyitottan állnak csomóféle programhoz. Jóval több ehhez hasonló hely kéne, Budapest is több ilyet elbírna, vidék meg pláne. Abszolút példamutató a hozzáállásuk, főleg, ha a különféle workshopokra is gondolunk, amiket szerveznek. Nem csak egy kocsma, ahol elköltöd a pénzed, Budapest egyik legfaszább helye, szerintem.

Máté: Tök frappáns szociológiai és politikai témájú vetítések és beszélgetések is szoktak lenni, régebben kábé havonta eljártam.

Dürer Pince 

Gábor: Elég sokáig próbáltunk ott, szerintem remek kezdeményezés volt, és abszolút respektálandó, amit összehoztak, és tovább vittek a Kriptával. Külföldön elég sok hasonlóan működő kezdeményezéssel találkozni, és amikor hazajöttünk egy-egy turnéról, mi is eljátszottunk a gondolattal, hogy tök jó lenne, ha ez itthon is így működhetne, szóval maximális tisztelet nekik, hogy ők meg is valósították ezt, nem csak álmodoztak róla.

Hell Vill

Gábor: A Hell Villen Bősárkányban játszottunk először, szerintem az egyik legkirályabb hazai fesztivál az undergroundban. Velük szemben is azt érzem, hogy baromi nagy tiszteletet érdemel, hogy belekezdtek, és ha kell, elviszik a falig, amit elképzeltek. Ha három nap alatt fel akarnak léptetni 60 zenekart, akkor megcsinálják. Ehhez azért kell Gréta (Pogátsa-Miareczki Gréta), Soma (Németh Attila) és a crew fanatizmusa. Remélem, akik eljárnak Hell Villre, tisztában vannak azzal, hogy ez mennyi melóval jár. A szívünk csücskei.

Máté: Bár minden fesztivál, koncertszervező esetében megjelenne ez az attitűd, ők ezt tényleg szerelemből csinálják, és ez látszik.

Tukker Booking

Gábor: Ha már szóba került a fanatizmus, a Tukker Booking ennek, és az ősi underground erőnek a szimbóluma, amennyi munkát ebbe Máté (Karsay Máté) belerakott éveken keresztül, az elképesztő. Nem hiszem, hogy akár zenekarként, akár közönségként elégedetlenül távozott volna bárki egy Tukker-buliról. (Hát én sem – a szerk.)

Máté: A zenei ízlésem rengeteget formálódott a Tukker Booking koncertsorozat által. Részemről nem kellett mást csinálni, csak lemenni valamelyik hétköznap egy Tukker-bulira, ahol kaptam egy normális magyar meg egy vagy több irgalmatlanul jó külföldi zenekart. És ezek azok a bandák, akiket pár évre rá mondjuk már a Brutal Assaulton tudsz elcsípni. Így viszont elmondhatod, hogy láttad őket jóval korábban, egy klub koncerten. Ez egy iszonyatosan erős és fontos funkciója volt a Tukker Bookingnak, és ebben óriási munkája volt Máténak.

Wasted Struggle

Gábor: Ami riffet ott nem fogadnak el, azt az Oaken hasznosítja. Ezt mindenképp fontos tudni.(nevet)

Máté: A Wasted Struggle szerintem az ultimate legjobb magyar zenekar, és ezt mondom úgy, hogy a Chief Rebel Angel-t intravénásan szeretem nyomni, de az hangulatzene. Ami viszont a Wasted Struggle-ben megy, az nagyon kemény. Az háború. Életemben először egy óbudai próbatermes bulin láttam őket, egy pici hely volt, voltak benn kábé 20-an, és az még kicsit feldolgozhatatlan élmény volt, még nem voltam edzett. Felakadt a szemem konkrétan. Na de vagy áradozok még egy órát róluk, vagy folytatjuk.  

Az Oaken működését szokás az Entrópia Architektúráéhoz hasonlítani, s az sem lehet véletlen, hogy már többször működtetek együtt korábban is, mit gondoltok, mi az, amiben rokon a két zenekar?

Gábor: Jó kérdés, amit biztosan tudok, hogy Csabával nagyon jóba lettem, még régen próbált nekem torokéneklést is tanítani, amit rettenet gyorsan abbahagytam, közös próbatermünk is volt. Viszont, én a két banda között azonfelül, hogy vannak belassulós, monoton részek a dalainkban, más párhuzamot nem igazán látok, szerintem nagyon jól kettéválasztható a két zenekar. Megvan a tagok közt a szimpátia, emiatt is jöhetett létre a közös, Fekete Zajos kollaboráció, de őszintén szólva én ezen túlmenő hasonlóságot nem érzek. Ha mondjuk egy nagyobb világvárosban élnénk, ahol minden utcában van egy mini Neurosis, nem is lenne ez a felvetés annyira szembetűnő. Így, hogy elég kevés itthon az ilyen, bizonyos szintekig kísérletező jellegű zenekar, amibe mi talán picit, az Entrópia pedig hatványozottan belefér, szerintem nincs olyan dolog, ami szorosabban összekötne minket. Imádjuk őket persze, de szerintem ennyi.  

Hangzók. Több split után 2016 hozta el az első Oaken-nagylemezt, 2021 pedig az „Untitled”- EP-t. Úgyhogy elmondható, hogy az élő jelenlétetek mindig jóval markánsabb, mint a digitális? Ez mennyire szándékos? Jobban szeretitek élőben átadni a dolgokat, vagy azért a stúdió sem áll távol annyira tőletek?

Gábor: Szerintem ez az említett, megfontolt számírási folyamat hozománya. Eszméletlen kritikusak vagyunk, ezért lassan haladunk a dalokkal, illetve öt perc alatt nem nagyon szoktunk megállni egy-egy számnál, ehhez úgy tűnik, több időre is van szükség.

De azt jól érzed, hogy van egyfajta kettősség, szeretünk élőben játszani, és minden egyes alkalommal úgy állunk ki a színpadra, hogy mi nem egy újabb koncertet adunk, hanem életünk utolsó koncertjét játsszuk le, és minden koncertünk életünk utolsó koncertje. Ez átjön, és emiatt elég sok helyre is hívnak minket, igyekszünk is minden meghívásnak eleget tenni.

Máté: Az egy dolog, hogy én, mint az új tag, a flow mellett megtisztelve érzem magam, hogy az Oakenben zenélhetek, de ezt látom a többieken is. Szóval valahogy van egy ilyen bölcs bólintás mindenkiben a koncert alatt, valamiféle szentség, hogy ezt oda kell tenni és ez páratlan. Anno három éve ezt láttam kívülről is, amikor néztem a koncertet, és most k*rva jó élmény, hogy belülről is megtapasztalhatom, ez a flow élmény egyébként eléggé esetlen szó is erre, nem igazán lehet vele leírni azt, ami ténylegesen történik.

Mennyire terveztek előre, mi az, amit már tudni lehet az Oaken jövőjéről?

Gábor: Próbálkozunk időpontokat kiírni magunknak, mikor kellene stúdióba menni, de igazából értelmetlen. Írjuk a dalokat, körülbelül fél évre előre próbálunk lekötni hosszabb-rövidebb turnékat, de ennél nagyratörőbb terveink nincsenek. Számomra még az lenne cél, hogy a színpadi látványvilágot feljebb lehetne húzni élőben. Még egy pár lépcsőfoknyi emelkedést látok a zenekar jövőjében, de persze nincsenek irreális elvárásaim. Rétegzenét játsszunk, tudom, mit bír el a magyar, vagy az európai színtér, de szerintem még nem értük el a maximális potenciálunkat. Bőven látok fejlődési lehetőségeket, az már más kérdés, hogy van-e kedvem megugrani, de az említett színpadi vizuál tekintetében még lehet tolni a dolgon egy kicsit. De olyasmi például, hogy kétévente kiadjunk egy lemezt, nem mozgat minket. Persze tök jó lenne, próbálunk tudatosabban dolgozni, de dalírás tekintetében van egy olyan, nem megbeszélt igényszint, amit szeretnénk fenntartani, és amiből nem szeretnénk leadni, így minden más másodlagos. Az effajta fejlődésnek egyébként sem lehet izzadtságszaga.

Kapcsolat: 

Oaken a Facebookon

Oaken a bandcampen

Oaken a Youtube-on

Csipke