Elismerem, némileg kattintásvadász és beugratós a cím, hiszen nem komplett színteret átfogó jellegű írásról van szó, csupán arról, hogy az utóbbi hónapokban egyszerre érlelődött nálam a honi Ahriman és a Witcher legújabb korongja. Noha mindkét lemez saját jogán is önálló cikket érne, talán senki sem veszi zokon, hogy egyszerre merem ajánlani mindkettőt az arra fogékony zenehallgatóknak, hiszen a műfajukban kiemelkedő alkotásokról van szó, amelyeket büszkén lehet polcra tenni. (Pál Szabolcs írása)

Ahriman: Kehely

 A Tormentort leszámítva, a legrégebben alakult hazai black metal horda nem a futószalag-termelésről híres, de ezért (is) érdemel kiemelt figyelmet minden kiadványuk. Az ezredforduló környékén már a Naturgate című bemutatkozással egy időtálló alkotást tettek le az asztalra, a Ködkín Ösvény pedig tovább növelte az ázsiót. Ezt követően még inkább visszavettek a tempóból, a debütlemez előtti időkből szemezgető The Early Years gyűjteményes anyagát követően csak 2016-ban és 2019-ben jelentkeztek új dalokkal, a Kehely pedig újfent sötéten csillogó mérföldköve az útnak.

Talán nem mindenki osztja a véleményem, de szerintem a Ködkín ösvényen kristályosodott ki az Ahrimanra mai napig jellemző zenei világ. A fentebb hivatkozott debütön még hangsúlyosabb volt a magyar folklórból merítő elemek jelenléte, azonban ezt később sem negligálták, sőt, valami egészen elképesztő módon házasították a dolgot a nordikus black metalra építő alapokkal, amely azonnal felismerhetővé teszi zenéjüket. Amelyhez persze nagyban hozzájárulnak egyrészről Márta Zoltán hangulatos billentyűs témái, másrészről a zenekart alapító Lédeczy Lambert változatos bömbölése és egyedi szövegei. Semmi primitív sátánozás, viszont érezni, hogy komoly befektetett munka van ebben a sajátos fogalmazásmódban. A zenében nem különben, hiszen nem standard csapkodással zúzzák végig a nótákat, hanem nagyon is ésszel építkeznek, hol visszafogottabban, hol tomboló hóvihar módjára adagolva a riffeket, a változatos témák közé iktatott fagyos melódiák pedig sokat tesznek hozzá a befogadhatósághoz. Nem látom értelmét dalonként elemezni, ez így komplett egészként hallgattatja magát, amelyben sokadik alkalom után is lehet új dolgokat felfedezni. Rég hallgattam black metal korongot ennyire lelkesen és nem valószínű, hogy a polc hátsó részén fog porosodni, mi több, számomra nem csak a hazai színtér, hanem en bloc 2022 egyik legjobb lemeze. Vári Gábor (Miracle Sound) jóvoltából hibátlan megszólalással bír az anyag, vizuális oldalról pedig csodálatos a kivitelezés (borító: Jacsó Balázs, illusztrációk: Pénzes Balázs). Egyetlen negatívumként tényleg csak azt tudom felhozni, hogy ilyen nívóhoz dukált volna egy rendes gyári CD a CD-R helyett (főként mivel csak száz példányra limitált anyagról beszélünk), de nekem ez az egyik örökös vesszőparipám, bár lehet, hogy csak én akadok fenn ezen.

Külön öröm számomra, hogy az amúgy ritkán koncertező szegedi ördögfattyakat az elmúlt három évben kétszer láttam élőben, amit azonban előadtak a 2022-es Fekete Zaj fesztiválon, arra tényleg nincsenek szavak, libabőr volt a javából. (A Gire megidézése már a non plus ultra kategória, de a saját program is simán 10/10 volt.)

Witcher: Lélekharang

A Witcher munkásságát az első demótól van szerencsém követni és őszinte örömömre szolgál, hogy részese lehettem ennek az útnak. Nekem a 2015-ös Csendes Domb a kedvencem tőlük, hazai black metal lemezek között mindenképpen top 5-ben van nálam, és kiválóan példázza, hogy black metal és black metal lemez között milyen különbség lehet, ellentétben a sokakban élő sztereotípiákkal. Tegyük csak oda a Csendes Dombot az Anno Domini (Tormentor), a Glory and Perdition (Sear Bliss) vagy a Ködkín Ösvény (Ahriman) mellé, ugye, hogy véletlenül sem ugyanazt hallani a műfaji sajátosságok ellenére?

Semmi száguldás, kimérten, méltóságteljesen építkeznek a továbbra is depresszív hangvételű dalok, amelyeken egyértelműen tetten érhető a Summoning, a Burzum, de akár a korai Empyrium hatása is. Nincs ezzel semmi gond, mert csak hatásról beszélhetünk, a szegedi kollégákhoz hasonlóan a Witcher esetében is igaz, hogy rögtön felismerhető zenei világgal bírnak és szintén komoly szerephez jut náluk is a billentyűs hangszer. Ezúttal is hosszú kompozíciók születtek Roland és Karola műhelyében, de ezt már megszokhattuk, az önismétlés árnyát elkerülve invitálnak egy borongós, elvágyódós utazásra, amelyben a címadó olyan mértékben érint meg, hogy az már-már fájdalmas. Nem tudok rájönni a recept titkára, mitől lesz esetükben egy ennyire depresszív zene ennyire jó, hogy többször egymás után pörgetem, de talán kár is ezen filozofálni (még kalapáccsal sem). Külön jó pont nálam, hogy az előző lemez Csajkovszkij-feldolgozása után ezúttal Beethoven Holdfény szonátáját idézik meg a záró tételben, remek példa arra, hogy a „beszűkült blekkmetálosok” igenis képesek tovább látni a stílus kereteitől és úgy nyúlnak egy klasszikus műhöz, ami egyrészről nem gyalázza meg az eredeti alkotást, ugyanakkor kiválóan forr egységbe a saját szerzeményeik dermesztő atmoszférájával. (Nem mellékesen Karola zeneelmélet- és szolfézstanár, szóval nem a véletlen műve a komolyzenei érdeklődés.) A sound kevésbé mar húsba, mint az Ahriman esetében, de ehhez a zenéhez szerintem jobban illik egy erdő mélyén rothadó koporsó ódon recsegése, mint pengék csattogása, ha értitek, mire gondolok. A hangulatos zenéhez nem kevésbé fantasztikus kivitelezésű booklet dukál, a frontkép (a Grafit és Hamu Artwork munkája) pedig egyenesen lenyűgöző: kiválóan idéz meg egy immár letűnt kort, annak hiedelmeivel és misztikus voltával együtt, nálam simán viszi az „év borítója” címet.

 Pál Szabolcs