Másként - music360, interjú Csala Bercivel (2022)

fejem_mikor_uvoltok.jpgFotó: Elise Bloemendal

Végre új, és számomra különösen kedves epizóddal jelentkezik a Másként - rovat, a főhős, Csala Berci ma leginkább a music360 kapcsán lehet ismerős, de grind/hardcore/extrém metal körökben a hírhedt Harvester, és még jó pár banda kapcsán is beugorhat a neve. Már elég rég ismerjük egymást, és tudom, ha belefog valamibe, abból rossz nem sülhet ki, a music360-vel pedig most tényleg valami olyasmibe kezdett, ami egészen hiánypótló itthon. Hogy miről is van szó pontosan, abból már az idei Hell Villen, és a Fekete Zajon is kaphattál ízelítőt, december 7-én pedig a teljes csomagot megtapasztalhatod, ha ellátogatsz a BARHole -ba. Motivációról, zenei kötődésekről és előremutató felismerésekről beszélgettünk, de akár az is kiderülhet, hogy mainstream és underground tán nem is egy feloldhatatlan ellentét...

Hangolódásképp beszéljük át eddigi zenei utadat! Milyen zenekarokban játszottál, melyik mit jelent, mit adott számodra?

Valóban sok zenekarban megfordultam, már elég korán elkezdtem zenélni, ahogy a Ministry is mondja, „I started out younger at things that people start younger at”, így már kamaszkoromban volt mindenféle bandám. Aztán az első komolyabb, a Mindless Creation nevű hardcore/metal cucc, ami remek móka volt, és ennek köszönhetem, hogy megismertem legjobb barátomat, Dechatel Ádámot, - aki egyébként manapság a JACKben tolja, óriási, mindenki hallgasson JACKet! -. Évekig csináltuk együtt a grind-stoner-avantgárd kabaré Harvestert, Írtunk három lemezt, és adtunk rengeteg koncertet mindenhol, ahol tudtunk, de döntően, remekül szórakoztunk. Ehhez mérten sok mindenre nem is emlékszünk, de lehet, jobb is.(nevet) Jól éreztük magunkat na, meg sok helyen jártunk Magyarországon és a környező országokban is, de hát nyilván nem volt ez egy professzionális karrier, sőt, semmilyen karrier sem, hanem marhára szerettük ezt csinálni. Énekeltem egy darabig az IGORban is, jó idők voltak, büszke vagyok rá, illetve ez elindított engem egy olyan úton, hogy ne feltétlen csak az extrém vokalizálásra fókuszáljak.

Amit pedig mindenképp szeretnék még említeni, a körülbelül egy évet felölő időszak a Bornholmban, egy Európa turnét csináltunk végig együtt, ami örökké velem marad. Fantasztikus élmény volt nightlinerrel utazni, sok embernek, nagy helyeken játszani, és remek iskola is volt, miként kell komolyabban hozzáállni a zene produkciós részéhez. Ezt azóta is viszem magammal, és fejlesztem tovább. Még szerettem a Gyászt, ami egy rövidéletű stoner -metal-sludge zenekar volt, arany emberekkel, csak mindenki elég gatya élethelyzetben volt éppen, így azt nem sikerült sokáig életben tartani, de ezt a vonalat nagyon szerettem játszani.

Aztán kinn éltem pár évet Hollandiában, és ott is összeraktam egy zenekart, ami még megvan!(nevet) A The Following of the Voiddal távkapcsolatban zenélünk, épp az első kislemezünkön dolgozunk, és nemrég repülőre ültem, hogy tudjunk végre próbálni egyet és fotózkodni. Szóval fejlesztjük a dolgot, reméljük, hogy jövőre megjelenünk valamilyen formában, és igyekszünk majd játszogatni is élőben, de ez ugye nem egyszerű így, hogy én itt vagyok Budapesten, ők meg Rotterdamban. Nem úgy működünk, mint egy hagyományos, próbálós banda. Van egy dalszerző zsenink, a gitárosunk Nils, aki megírja a számokat, ők lepróbálják, aztán rögzítjük a hanganyagot, koncertek előtt pedig kampányszerűen próbálunk, aztán elmegyünk zenélni. Legalábbis ez a terv publikus része. A fejemben már sokkal jobban ki van találva a dolog, hisz nyilván ennek a bandának is én lettem a menedzsere, ahogy valahogy a korábbiaknál is mindig nekem jutott ez a szerep, de én ezt egyáltalán nem bánom. Figyelj, szerintem jó lesz a lemez, nyilván, mi mást mondhatnék, imádom.(nevet) Black metal alapú, de inkább a pszichedelikusabb, epikusabb fajtából, amit vegyítünk death metallal, doommal meg egy kis rock ’n’ rollal különböző mértékekben, de egyáltalán nem az a vicceskedős történet, mint a Harvester volt.

Ma a music360 kapcsán ismerik a legtöbben a neved, melynek fő profilja zenei workshopok és zeneipari beszélgetések szervezése. Mikor döntötted el, hogy ezzel szeretnél foglalkozni, miként indult útjára a music360?

Elég rég, még mielőtt külföldre költöztem volna, egy művelődési házban dolgoztam programszervezőként, körülbelül másfél évig, már ide szerettem volna ilyen jellegű eseményeket hozni. Nem körvonalazódott még teljesen, hogy mit is szeretnék pontosan. Nem kizárólag zenei, vagy művészeti programokban gondolkodtam, hanem interaktívabb jellegű, zenészeknek szóló workshopokban, szóval ez a projekt már akkor elindult a fejemben, és hallottam róla, hogy vannak kapcsolódó rendezvények, bár akkor még nem jártam ezekre.

Aztán, amikor két és fél évvel ezelőtt hazaköltöztünk, és vissza kellett mennem az angoltanár szakmámba egy időre, ami nem volt jó, kitaláltuk a feleségemmel, hogy akkor most kicsit próbáljak meg olyasmibe fogni, amit mindig is munka mellett, hobbiként csináltam, dolgozzak valamit a zeneiparban. Akkor még nem kristályosodott ki, hogy pontosan mit akarnék csinálni, úgy kezdtem bele, hogy elmentem rengeteg helyre, és ezt a mai napig tartom. Sok zeneipari rendezvényen jártam, és elég hamar rájöttem, hogy ilyesmit szeretnék csinálni, de még mindig nem indult el semmi. Az egésznek a katalizátora az volt, amikor teljesen organikus módon elkezdtem együtt dolgozni nagyon régi, jó barátaimmal, akik a Voice-Beat Próbaterem és Stúdiót csinálják, és gyakorlatilag egy évig működtünk együtt. Én, mint branding, marketing és koncepció gyáros, ötletelő vettem részt a közös munkában. Szóval az eredeti késztetésem, hogy szeretnék egy interaktív, beszélgetős zeneipari programot szervezni, és az ő igényük a nyitásra, és hogy színesítsék a kínálatukat, tök jól találkozott. A music360, mint esemény ott született Óbudán, a Voice-Beatben. Viszont, mikor rájöttem, hogy tényleg ez az, amit a tigrisek szeretnek, ahogy a Micimackóban mondják, és az útjaink elváltak, mint nevet és koncepciót vittem tovább, de már önálló rendezvénysorozatként.

music360_logo_1.png

Mi a music360 missziója?

Amióta a zenében mozgok, mint zenész, szervező – a saját koncertjeim mellett rengeteg metal, hardcore, grind bulit is csináltam régen – azt látom, hogy az undergroundban, (ahonnan mindenki indult, stílustól függetlenül, csak rengetegen, véletlenül, vagy önként vállalt módon benne maradnak), akár egy keltetőben, vagy anyaméhben, van egyfajta kellemes, meleg, családias légkör, és némi sötétség, ami egyáltalán nem rossz, és nem is pejoratív módon értem ezt. Ez egy iszonyatosan inspiratív közeg, de előbb-utóbb azért ebből mindenki ki szeretne törni. Még az is, aki azt mondja, hogy abszolút az underground ethosz szerint dolgozik, és ebben akar alkotni, az is szeretne fejlődni, több embernek, nagyobb helyeken játszani, mindenki haladni akar! Ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb ki akar lépni a szűkebb undergroundból, ha beismeri magának, ha nem. Szerintem ez az egész folyamat természetéből következik, de ebből egy másik beszélgetés is kerekedhetne, a lényeg, hogy látom az erre való igényt.

Emellett, abban a folyamatos turnézásban, amit most a zeneiparban csinálok - hogy elmegyek rengeteg szereplőhöz, céghez, bejelentkeztek egy kávéra, eljárok jó pár beszélgetésre, rendezvényre - azt láttam, hogy hatalmas igény van a közepes és nagyobb lemezkiadók és menedzsmentek részéről is arra, hogy tudják, mi történik az undergroundban, szeretnék az ütőerén tartani a kezüket, mivel minden újdonság, új irányzat, feltörekvő előadó onnan jön.

Viszont, ők fenn vannak, az underground pedig lenn, és nem érzem, hogy lenne köztük bejáratott kapcsolat, főleg Magyarországon. Azt gondolom, hogy én most már egy lábbal itt, egy lábbal ott, kicsit mindkettőben benne vagyok. Mivel nagyon szeretek beszélgetni, emberekkel találkozni és együttműködni, próbálok egy révész, vagy híd szerepet betölteni az underground és a nagybetűs zeneipar között, ez az ötlet, a szerep, a motiváció a music360 mögött. A kooperacióban, az együttműködésben hiszek, tudom, hogy ez is egy üzlet, szerintem amúgy az üzleti szemlélettel, bizonyos kereteken belül nincs baj, mivel bármennyire is utálom a kapitalizmust, a világban az van, szóval meg kell próbálnunk úgy csinálni, hogy nekünk is jó legyen, úgy teremteni értéket, hogy azért mi se rokkanjunk bele.

A music360 rendezvényeinél maradva, úgy gondolom, eddig nem igazán volt itthon kultúrája annak, amit csinálsz, eddig inkább csak mélyült a szakadék a mainstream és az underground között, minstem fordítva.

Nehéz idők voltak, vannak. De én inkább azt látom, hogy rengeteg ellentét, vagy ellenérzés fakad a tudatlanságból: nem ismerik egymást a szereplők, nem tudják, hogy ki mit csinál. Az undergroundban nyilván sokakban él az a szemlélet, hogy minden, ami anyagi alapú, az nem igaz művészet, és a menedzser majd jön, és lecsapolja a zenekart. A nem underground zeneipari szereplők fejében meg csúnyán leegyszerűsítve az lehet, hogy az undergroundban sokan ügyetlenek és amatőrök, hiszen nem érnek el olyan sikert, ami a megszokott zeneipari mutatókkal mérhető. Mindkét nézőpontnak van alapja, de egyik sem teljesen igaz. Mindkét oldalnak szüksége van a másikra, akkor miért ne próbálnám meg közelebb hozni ezeket egymáshoz?

A másik meg az, hogy van egy ilyen, talán a corporate világból induló szemlélet, hogy mindenki hatványozottan úgy érzi, hogy imidzselnie kell magát, ami alapvetően egy pozitív tényező, de ettől mindenki egy önálló, izolált kis szigetté, a másik vetélytársává válik. A Facebookon az látszik csak, hogy mi már ekkorák meg akkorák vagyunk, és ezt meg azt csináljuk, ők meg kisebbek, aztán, amikor meg összefutunk valahol, kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki ugyanabban, és nagyjából ugyanolyan szinten is van, és sokkal egyszerűbb segíteni egymáson, mint nem, mert mindenki jó, és mindenkinek szüksége van még valamire. És nyilván azok a szereplők, akik már döntően ebből élnek, akár még underground szinten is, tehát nem meló mellett, vagy nem csak meló mellett csinálják, azok mind együtt is működnek valamennyire, hisz kicsi ország, kicsi piac. Tehát nem én találtam fel a spanyolviaszt ebben, én csak megpróbálom kinyitni az ajtót az underground zenészeknek, szereplőknek, akiknek ellenérzésük van, vagy csak egyszerűen nincs rálátásuk arra, hogy működik ez az egész.

Mozgalmas fesztiválszezont tudhat maga mögött a rendezvénysorozat, megfordultál a Hell Villen és a Fekete Zajon. Miként élted meg ezeket?

Marha jó volt mindkettő, én nagyon élveztem, és úgy láttam, hogy a közönség és a résztvevők is. A Hell Villel indult a szezon, ez volt az első fesztivál, ahol, mint off programot tudtam megcsinálni a rendezvényem egy részét. Valójában az egész tök flexibilis, panelbeszélgetéseket, és zenei workshopokat szervezek, amiket az adott esemény igényeihez tudunk igazítani. Somáék a beszélgetéseket preferálták, szerintem jól sikerültek. Tulajdonképpen mindkettő az underground helyzetéről és működéséről szólt. Az egyiken szervezők és promóterek szólaltak meg, a másikon pedig inkább a vizuál és film aspektusait vizsgáltuk a kifejezetten hardcore, punk zenéknek. Nyilván volt egy szélesebb kép is arról, mi fontos ahhoz, hogy prezentáld az albumborítód, a videód. Az is baromi érdekes volt, igazából azért is jók ezek, mert én is mindig tanulok egy csomó mindent. Remek beszélgetőpartnereim is voltak, és azért az, hogy kora délután, 47 fokban több, mint 20 ember végighallgatta a beszélgetéseket, eszméletlen jól esett, és azt is mutatta, hogy erre tényleg van igény egy fesztiválon is, úgyhogy tök jó, a Hell Vill pedig egy baromi király fesztivál.

A Fekete Zajt már régóta imádom, többször játszottam is ott és megjártam fesztiválozóként is, így külön öröm volt, hogy velük is sikerült megállapodni. Oda egy workshopot vittem. Nem bírom levetkőzni a tanári múltamat, úgyhogy a music360-nak van egy ilyen oktatási szegmense is, de szerencsére itt nem nekem kell tanítanom, hanem nálam sokkal tehetségesebb embereknek.(nevet) Ez egy szabadegyetem jellegű zenei workshop, mindig van egy hangszer, amit valaki egy adott téma kapcsán bemutat, vagy fordítva, attól függ, honnan nézzük. A Fekete Zajon Kovacsics Tamás (Her Highness, Brygmus) tartott egy tök jó basszusgitár workshopot, és bemutatta a kis pedál űrhajóját is. Ennek is elég nagy sikere volt. Ahhoz képest, hogy kora délután, egy fesztivál sokadik napján tartottuk, amikor általában az emberek inkább még részegen, vagy már másnaposan szeretnek pihengetni, legalább tízen-húszan ott voltak, ami jó aránynak számít, és kaptunk kérdéseket, ami mindig pozitív.

music360_3.jpgEzek az események kifejezetten a fesztiválokra voltak szabva. Miből áll a teljes music360-repertoár?

A beszélgetések és a workshopok mellett, amennyiben van rá igény, szoktam mesterkurzusokat is szervezni, ami a zenei workshop után egy privát, regisztrációhoz kötött, időkorlátos „magánóra” az előadóval, illetve hozok úgynevezett „mutasd meg magad”- programot is, aminek keretében a felkért zeneipari szereplő beszél saját vállalkozásáról, meg lehet őt keresni, és lehet vele dumálni. Ezenfelül ott van még a Menedzsersimogató,  - a Majdnem Híres Rocksulival közösen találtuk ki az első eseményre, és Réz György a névadója -, amikor meghívom a szakma prominens képviselőit, és gyorsrandi jelleggel mindenki feltehet nekik pár kérdést egy barátságos, kontrollált környezetben, nem kell előszobázni. Amikor klubba, önálló eseményként szervezek, viszem az egész csomagot egyben: egy workshopot, egy panelbeszélgetést, egy cégbemutatót, a menedzsersimogató, az esemény pedig egy koncerttel zárul. Ez megtalálta a helyét Budapesten, a BARHole-lal fogok együttműködni, télre és tavaszra is vannak már terveink, ezeket szervezem most gőzerővel, az első alkalomra december 7-én kerül sor.

A music360 harmadik szegmense a zenekari menedzsment, most már köztudott, hogy a zeneipari dolgok mellett egy ideje az Entrópia Architektúra útját is egyengeted.

Követem már a zenekart legalább 10 éve, rengetegszer láttam őket élőben, nem mondanám, hogy óriási fan voltam, de mindig tetszett, és az már elsőre szembetűnő volt, hogy ahhoz, amit csinálnak, nem igazán van fogható nem csak itthon, máshol sem, feltűnően egyedülálló megközelítése az extrémitásnak. Később megismerkedtem Marcival és Csabával, köszönés szinten, ez jó sokáig ennyiben is maradt. Ahogy említettem, valahogy mindig rám ragadt a szervezői szerep a saját zenekaraimnál, illetve elég sok koncertet is lekötöttem, amit soha többet nem tervezek csinálni, de legalább egy darabig jól működött, úgyhogy a szervezés nem áll annyira távol tőlem. Viszont, ugyan voltak próbálkozások, mielőtt elköltöztem, a zenekari menedzsmentet nem tudtam teljes szívvel csinálni, így akkoriban elég kényelmetlen dolgok születtek ebből. Le is zártam magamban, annyival, hogy jobb, ha maradok a saját dolgaimnál.

Aztán, amikor hazajöttem és kavartam a music360 dolgait, Varga Balázs (főszervező, Fekete Zaj) kötött össze az Entrópiával, mondván, menedzsert keresnek, és én jutottam az eszébe, szóval ez az egész csak úgy rám ugrott. Úgy voltam vele, hogy ugyan a korábban beérkező megkereséseknek mind nemet mondtam, ennek azért csípőből nem fogok, és elég hamar átlendültem oda, hogy ez egy határozott igen, mert marha jó. Imádok velük dolgozni, és világra szóló terveink vannak és voltak, jelenleg a koncertszervezést csinálom nekik, de remélem, hamarosan úgy hozza az élet, hogy még jobban össze tudunk majd fonódni, teljes szívemből támogatom őket! Azt gondolom, hogy most még ragyog úgy az egész, hogy fel lehet emelni, és meg lehet mutatni, nem fáradt el a történet, és a tagcseréktől remélhetően egy vérfrissítést is kap a zenekar. Január 7-én az Instantban mutatkozik be az új formáció a CudiPurci-féle Desszert Feszt Budapest Parádé főzenekaraként, és le fogják szedni a fejeket!

Aki nem ismerné őket, úgy képzelje el, hogy ez 50 százalékban a sludge, doom metal által inspirált, tán leginkább a Neurosis világa áll hozzá a legközelebb, de a másik 50 százalék igazi, old school, régi, indusztriális zene, fémből épített hangszerek elektronikával keverve, és az egész inkább valamiféle rituális megközelítése a zenének, mintsem egy szórakoztató rockzenei produkció, olyan cucc, aminek a nemzetközi piacon lenne a helye, és azon is dolgozunk, hogy pár éven belül oda is jusson.

Gyakorlati kérdés, szerinted mik a jó menedzser ismérvei?

Azért nincs ebben még akkora tapasztalatom, hogy univerzális tanácsokat osztogassak a témában, mert én is még csak a felszínt tapogatom, és amennyi ember, annyi megközelítés. Amitől féltem, és ami végül nekem egyáltalán nem okozott problémát, de talán érdemes észben tartani, hogy a menedzser a zenekar része, és mégsem. Nekem az a megtiszteltetés is jutott, hogy az Entrópia kikéri a véleményem, mint producer, bevonnak a zenébe, de magamtól nem pofázok bele. Nagyon vékony jég ez, ha egy jó menedzser teljeskörű, 360 fokos menedzsmentet csinál, amiben a zenekari brand építése is benne van, ott nagyon finoman, és óriási tisztelettel kell a kreatív dolgokat behozni. Persze vannak olyan sarokpontok, amiket igenis képviselni kell, hisz azért kéri fel a zenekar az adott menedzsmentet, mert bizonyos dolgokhoz nem ért, és nem is akar érteni, tehát a banda részéről kell egyfajta bizalom, hogy befogadja ezeket a dolgokat.

Nem hiába mondják sokan, hogy a jó menedzser sokszor a zenekar pszichológusa, terapeutája is kell legyen, ez tök igaz, még ha klisének hangzik is. Hogyha gyakorlati szemmel nézzük, rettenetesen fontos, hogy a művészetet érintő kérdéseket miként közelíti meg a menedzser, és hogyan éri el a zenekarnál, ami szerinte helyes, vagy hogyan adja ezt be. Abból kell dolgozni, amit a banda szeretne, amit képvisel, amitől hiteles, amiben jól érzi magát. Egy jó menedzser és a zenekara közti kapcsolat eszméletlen intim, bizonyos százalékban része vagy a bandának, mégsem vagy a zenekar tagja, szóval ez egy ilyen tudathasadásos állapot, amit fontos szem előtt tartani, talán ez az, amit érdemes kiemelni, szerintem.

Említetted, hogy koncertet már nem igazán szeretnél szervezni a jövőben, volt konkrét oka, hogy kiszerettél ebből?

Nemrégiben csináltam egy bulit a barátaimhoz, a Voice-Beatbe, egy olasz sludge, doom zenekarnak, jól is sikerült a buli, csodálatos underground este volt, úgyhogy nem technikai okok miatt. Az a fő bajom a koncertszervezéssel, hogy míg a zeneipar azon szegmenseiben, ahol jelenleg dolgozom (rendezvényszervezés, menedzsment) tök jól ki tudok lépni a saját zenész személyiségemből, vagy legalábbis hátra tudok lépni belőle, hogy jobban tudjam csinálni, amit csinálok, valahogy ez a koncertszervezésnél nem működik. Valószínűleg azért, mert annyira szeretek koncertezni, hogy totál átveszem azt a felajzott hangulatot, hogy „Itt most valami spirituális fog történni! Wááá!”, így az egésznek óriási jelentősége lesz, túlidegeskedem, és egyszerűen tönkre megyek bele, szóval nekem ez lelkileg nem való. Más személyiségű emberek profibb bulikat csinálnak egyébként is, mint én tudnék. Az említett koncert is csak megerősített abban, hogy nekem ez nem való, érzelmileg rámennék.

Ha már szóba került, a zenész mivolt szerinted előny, vagy inkább hátrány, ha a zeneiparban dolgozol?

Alapvetően mindig előny, mert ad egy olyan bennfentes nézőpontot, érzést, hátteret, amiből lehet hasznosítani, egy extra tapasztalat. Akkor lehet hátrány, ha az ember nem tudja szeparálni a szerepeit. Rá kellett jönnöm, hogy a koncertszervezés azért ekkora mumus nekem mentálisan, mert ott nem tudom ezt a két ént elválasztani, minden más tevékenységemben óriási pluszt ad a zenész tapasztalat.

Amikor épp nem a zeneipari utadat egyengeted, mennyire vagy szerves része a hazai színtérnek közönségként?

Egyre jobban, nyilván ott volt az öt év kihagyás, amíg külföldön éltem, de tudatosan is járkálok, érdekel rengeteg minden, és sok haverom is van szerencsére, de ami talán ennek a szakmának kicsit a hátránya, hogyha én elmegyek bárhová, az nekem félig meddig munka is, valakivel mindig beszélgetek, kapcsolatokat építek vagy épp fenntartok. Nem panaszkodni akarok, mert ez tök jó, imádom, de nem emlékszem, hogy mikor mentem utoljára azzal a céllal koncertre, hogy na, én most az adott zenekart megnézem, és ténylegesen közönség leszek. Utoljára talán a Blood Incantationre indultam így a Barba Negrába, de végül ott is kellett valakivel szakmázni. Szóval ja, próbálok eljárni minél több bulira, amennyire időm engedi munka és a család mellett. Ízlésem szerint leginkább a metalban és annak extrémebb vállfajaiban érzem jól magam, de sokféle bulira megyek, sokszor amiatt, hogy tágítsam a horizontom, vagy épp munka ügyben, szóval igyekszem egyre jobban jelen lenni.

És hogy látod, volt valami durva, szembetűnő változás a kihagyott öt év után, amivel szembesültél, mikor hazaköltöztetek?

Nézd, az már azelőtt is érződött, hogy fogynak a helyek, ami mára tragikus mértéket öltött. Ha a mi világunkat nézzük, a rock, hardcore, extrém metal terei egyre szűkülnek, több fontos helyszín kiesett, vagy megszűnt, a többi pedig a perem kerületekbe költözik, ami egyébként egy európai trend, ez mindenhol így van. Nyilván valahol ez is nehézzé teszi a fenntarthatóságát a történetnek, ezt abszolút látom. Illetve, ami Hell Villen is szóba került a szervezőkkel, hogy érzékelek külföldön, és itthon is egyfajta elöregedést bizonyos extrém zenei műfajokban, bár épp az elmúlt hónapokban kezdtem el látni ennek cáfolatát, hogy fiatalabb korosztály is jelen van, mint ez a késő 30, kora 40-es. Vagy ott vannak például a Berosszulás-koncertek, tele vannak tinikkel, szóval vannak jó jelek.

Az elöregedést itt arra értem, hogy a közönség életkora nem frissül. Rengeteg új zenekar bukkan fel, de azok, ha számszerűleg nézed, leginkább régi arcok új projektjei. Persze vannak szerencsére friss bandák, de jóval kevesebb, mint régen. Én amúgy tényleg olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy amikor még a ’90-es években elkezdtem koncertekre járkálni, szinte minden bokorban volt egy fasza metal vagy hardcore banda, őrület volt, az egy tényleg virágzó időszak, na de az akkor volt, nem sírjuk vissza. De az biztos, hogy ez egy markáns változás, ami már valószínűleg akkor elkezdődött, csak most sokkal jobban érezhető. De szerencsére most már látok néhány reménysugarat. Egyébként nem szeretem a „régen minden jobb volt” - frázist, mert rohadtul nem igaz, egy csomó minden sokkal szarabb volt, és értelmetlen is az összehasonlítgatás, most az most van.

Ami még nyilvánvalóan negatív irányban változott, és változik folyamatosan, az a magyar gazdasági helyzet. Ez vitathatatlanul hatással van mindenre, még az undergroundra, és az extrém zenékre is, mindent sokkal nehezebb csinálni, már a pandémia kinyírt egy csomó mindenkit, és átváltoztatta az egész zeneipart, ez a mai napig érezhető. Szóval kicsit kilátástalannak tűnhet a helyzet, de amíg nincs teljes sivatag, amíg csinálják a zenekarok, a menedzserek, amíg a közönség eljár a bulikra, nyitva vannak a klubok, addig király, nem reménytelen a helyzet, érdemes csinálni. Úgyis mindenki kicsit őrült és fanatikus, aki még mindig benne van, és azért tart ki, mert ő maga bolondulna bele, ha nem csinálhatná, és ez a jó, mert ez viszi előre a művészetet. Ettől függetlenül nem vagyok annak az ötletnek az ellensége, hogyha valaki csinál valamit, azt fizessék is meg.  Nem értek egyet azzal a mondással, hogy a művészetért szenvedni kell. Ha érdemes, akkor kell érte szenvedni, de ha a kell úgy értendő, hogy nekem ingyen kell kitenni a szívem és lelkem, amit mindenki le is hugyozhat, az nem fair.

Úgy érzem, ez a fajta mentalitás eléggé magyar, és kelet-európai sajátosság, azért tőlünk nyugatabbra kicsit máshogy működnek a dolgok.

Érdekes téma. Igen is, meg nem is. Igaz, hogy itt Magyarországon abszolút jelen van ez a flagelláns, kicsit önsanyargató mentalitása a művészeknek, ennek megvan a történeti és lélektani oka, amit értek, de nem értek vele egyet, mert alapvetően károsnak tartom. Ezen sokan meg is ütköznek, mert így talán félreérthető is, mivel többen azt gondolják, hogyha valamit nem vérrel, verejtékkel és önfeláldozással érünk el, az már nem lehet eredeti. Sérül a művészet tisztasága, és így már nem lesz igazi. Én viszont abban hiszek, hogyha valamit te úgy csinálsz, hogy utána bele tudsz nézni a tükörbe, akkor az igazi, az jó.

Ezen belül szerintem rengeteg forgatókönyv létezik, és még akár az is belefér, hogy a munkádért, amiben szíved-lelked benne van, és értékeket ad másoknak, és emel a színvonalon, azért miért ne kaphatnál pénzt, legalább annyit, hogy ne neked legyen ráfizetés. Mivel kapitalizmusnak élünk, ennek a játékszabályai szerint kell játszani. Magyar sajátosság, hogy itthon eggyel előrébb lépnek a művészek, önként felkínálják az alárendelt szerepét, és büszkén vállalják is. Kint ugyanígy próbálja elnyomni őket a világ, ugyanúgy vannak olyan szerződések, konstrukciók, amikkel próbálják őket kifacsarni, viszont ott másként gondolkodik a saját művészetéről a legtöbb zenész. Ez nagyban köszönhető a történelmi múltnak, a gazdasági helyzetnek, és nem csupán a zenészekre igaz. Ha elmész Franciaországba, Hollandiába, vagy Németországba, mondjuk, és elbeszélgetsz egy kukással, vagy egy buszsofőrrel a munkájáról, ő biztos, hogy azt fogja mondani neked, hogy ő integráns része a társadalomnak, a munkája nélkülözhetetlen, amiért korrekt fizetést kap, amiből eltartja a családját, fizeti a számláit! Már a munkásosztályra is jellemző egy olyan társadalmi büszkeség, és öntudat, ami számunkra elképzelhetetlen. Nyilván ez a történelmi sajátosságok miatt is alakult így, de nem kell, hogy így legyen, és remélem, hogy nem is marad így.

Eleve, ha tágítjuk a kört, összességében az értelmiségi munkákat sem tartják nagyra, finoman szólva, sehol a világon, de generációk óta sokkal megkínzottabbak a szegény magyarok. Nyilván megvannak ennek is az okai, de arra jöttem rá, hogy nem vagyok hajlandó ezt a kiszolgáltatott szerepet elfogadni, és másoknak sem kellene. És ez ellen most a saját eszközeimmel megteszek, amit meg tudok tenni. Ez, ahogy említettem sok félreértéshez is fog vezetni, mert azok, akiknek az érdekeit szeretném képviselni, nem mindig értik, hogy én ezt teszem. De ezért vagyok elérhető, beszélgessünk, közelítsük a nézőpontokat, biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk egymást érteni! A lényeg, hogy szerintem nem rossz dolog az, ha az ember pénzt kap azért, amit csinál. Az meg hogy milyen áron, nyilván az adott embertől és projekttől függ. A lényeg, hogy a mentalitáson van mit javítani mindenkinél, az nem kerül semmibe, sok beszélgetés árán el lehet érni, és ez egy olyan munka, amit szívesen végzek.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy eléggé benne voltál a rocksajtóban is. Úgy érzem az online orgánumok szerepe is változóban van. Néha el is bizonytalanodom, mennyire van még szükség rám, és az írásaimra, így, hogy minden egy kattintással elérhető.  

Érdekes, de szerintem épp, hogy egyre nagyobb szerepet kapnak ezek az orgánumok. Méghozzá azért, mert az, hogy minden platformon, állandóan online légy, és etesd az algoritmust, fenntarthatatlan, nem vezet sehova, már most sem működik. Akkora a zaj, hogy elforgácsolódik a tartalom, és elveszik az információ. Felértékelődik az, hogy lehessen kötődni a zenéhez, minél több módon. Én is elolvasok mindent, te is elolvasol mindent, minél jobban akarunk erre csatlakozni. Elkezdtek épülni kis, akár virtuális közösségek, akiknek egyre nagyobb szükségük van ilyen fórumokra. Ha szerintem valaki felveszi a fonalat, arról ír, amiben hisz, és azt jól csinálja, meg tudja mutatni, és köré tudja gyűjteni azokat az embereket, akiket érdekelhet, most még fontosabb lesz, mint eddig: egy jó zenei blog, egy jó zenei közösség. Épp azért, mert túl nagy a zaj, a nyomor, a bizonytalanság. Nehéz megtalálni a minőséget, mi az, ami érdekelhet, amikor naponta körülbelül 100 ezer dal kerül fel a különféle streaming szolgáltatókra, szóval kellenek az iránymutatók. Szerintem ennek mindig is volt jelentősége, és most talán egy új fanzine kultúra van kialakulóban, ami jóval interaktívabb, és támogatóbb.

Kapcsolat: 

music360 a Facebookon

A december 7-ei eseményről bővebb információ itt!

Csipke