Tulajdonképp örülnöm kellene, hogy visszatért a megszokott felállás, és az ember lányának és fiának, kettő-, sőt, az ominózus szombatot tekintve, háromfelé lenne jó klónozódni. Annak ellenére, hogy az este két, már hagyománynak számító minifesztivállal is kecsegtet, és mindkettőre már majd egy éve várunk, ezúttal a Desszert Fesztre esik a voksom. Egyébként emlékeim szerint eddig Cudi Purci tartja a rekordod abban, hogy a számomra legkedvesebb programot állítja össze, csupa szerelem zenekarral. Némi átlogisztikázás útján azért sikerül az Undeaddel nyitni és búcsúzni, de ez már egy másik, jóval személyesebb történet, viszont emiatt alakult úgy, hogy jó szokásomat megkerülve, számomra ezúttal a Gyilkos produkciójával kezdődik a többfogásos desszert, ahová épp, hogy csak beesek, örömmel konstatálva, hogy azért igényel némi manőverezést, hogy előre jussak a jócskán megtelt Robotban, de ennyi "áldozatra", ha róluk van szó, bármikor szívesen hajlandó vagyok. Közben, kedvenc volt csoporttársam, Tibi, akire mindig lehet számítani, ha koncertről van szó, és nálam is elkötelezettebb koncertlátogató, és simán bevállalja velem azt is, hogy egyszerre két helyen legyen, elmeséli, miről maradtam le:

"Vártam már a Desszert Feszt Budapest Parádé ’21-es kiadását. A szombat esti időpont és a fellépők névsora remek szórakozást ígért, így némi hezitálást követően végül a Budapesten maradást és a Cudi Purci-féle szeánszot választottam. Az impozáns névsorhoz korai kezdés és feszes menetrend is társult, nyilván nem függetlenül attól, hogy az Instant-Fogas Komplexumban éjszaka már meglehetősen stílusidegen lett volna egy hasonló műfajú rendezvény. Sebaj, gondoltam, majd pontosan érkezem, és meghallgatok minden bandát. Bevallom, némi jóleső bennfentesség-érzés is elfogott a tudattól, hogy egy egész minifesztivált hallgathatok végig úgy, hogy az este 11 után beáramló, bulizó tömeg valószínűleg tudni sem fog rólunk.

Szokásom szerint némi késéssel trappoltam be a főbejáraton, és a pincéből egyből meg is legyintettek az On Graves hangjai, előbb azonban a karszalagot kellett felvennem. Ez példás gyorsasággal sikerült is, így boldogan haladtam lefele a Robotba vezető lépcsőn. Nem sok híja volt, hogy ott is maradjak a lépcső aljában, ugyanis megláttam a tömeget. Akkora tömeget, amire ilyen korai órán még egyáltalán nem számítottam, de ami mégis megmelengette a kis szívemet, hiszen valahol vártam is, hogy ezek a zenekarok (és persze a szervező) megkapják azt az érdeklődést és elismerést, amiért szerintem nagyon is megdolgoztak. A számtalan kisebb-nagyobb, sokszor félházas koncert után rettenetesen jól esett látni, hogy ennyien lejöttek már a kezdésre. A bulihangulat ezzel meg is volt, pedig sörért még nem is volt időm elmenni. Persze ettől még nem szeretek az útban állni, úgyhogy másokat követve én is egy kicsit előrébb furakodtam, hátha így jobban átélhetem a színpadról áradó fekete masszát. Az On Graves hangorkánja letaglózott, a gitár talán vaskosabban szólt, mint eddig bármikor, a dobok elemi erővel döngölték a falakat és a dobhártyákat. A duó tette a dolgát, ahogy tőlük már megszokhattuk, konferálással nem húzták az időt, szoros egymásutánban követte egyik tétel a másikat, bár jómagam meg sem kíséreltem megjegyezni a számsorrendet, inkább csak hagytam, hogy magával ragadjon a muzsika. Nem tudom, szakmai körökben milyen besorolással illetik, szerintem simán elmegy black metalnak – a pontos megnevezés legyen azok dolga, akik szeretnek ezen lovagolni. Nekem mindenesetre leszedte az arcomat. A minden sallangtól mentes zúzás kissé hirtelen, ugyanilyen sallangmentesen is ért véget, megint csak On Graves-esen, és bár én (a notórius késő) még bírtam volna többet, a megszólaló háttérzene egyértelművé tette, hogy erre a napra ennyi volt. Jobb nyitányt el se tudtam volna képzelni.

A másik elképzelhetetlen dolog az lett volna, hogy hosszabb távon sör nélkül maradjak, így a rövid szünetet kihasználva felszerelkeztem egy üveg ’95-ös Sopronival, hogy a Havária koncertjére már némileg felfrissülve érkezhessek. Nagyjából a kezdéskor léphettem be az Instantba. A Robotnál nagyobb termet láthatólag egy kicsit nehezebben laktuk be, maradt is egy kényelmes méretű „fotósárok” a zenekar és a közönség között. Voltak azért néhányan, akik beálltak legelőre, így én sem akartam lemaradni, és elöl, nagyjából középen foglaltam helyet, pont ott, ahol egy esetlegesen kitörő moshpit éppen telibe kaphatott volna. Emiatt aggódtam is egy kicsit, de végül nem bizonyult veszélyesnek a helyzetem (bár a zenekar talán örült volna a mozgásnak). Ismét egy duó a színpadon – rutinos zenészek, akik, ha jól tudom, hardcore-ként aposztrofálják a Haváriát, bár merem állítani, hogy nem sok HC bandát oltanak be ennyi extrém metállal. Tőlük is gyors, zajos-karcos zenét kaptunk az arcunkba, dögvészt, pusztulást, szenvedést vizionáló szövegvilággal, sűrű duplázásokkal és egy nyilvánvalóan halálra ítélt pergővel. A hangzás talán egy kicsivel kevésbé volt a barátjuk, mint az On Graves-nek a pincében, de azért még bőven élvezhető maradt, középről mindkét oldali erősítőt kiválóan lehetett hallani, és ahogy elnéztem, a művész urak is élvezték a játékot. Rövid, velős programot kaptunk, ha jól láttam a setlist-et, összesen nyolc tétellel, utolsóként a klipes Degenerált fajjal. Alapos zúzásban volt részünk így is, a Havária ebben sosem vall szégyent."

Ugyan on gravest és Haváriát már fejből idézek akkor is, ha álmomból vernek fel, Tibi helyzetjelentését hallgatva és a Northern Lights Photo csoda képeit nézegetve, azért eszem kicsit a kefét, hogy lemaradtam. Se gáz, majd a korábbi, még aránylag friss koncert élményekből táplálkozom a következő adagig. Idén, azt hiszem, ezt a két bandát láttam a legtöbbször, egyszerűen letehetetlenek mind élőben, mind felvételen, nem beszélve arról, hogy kis hazánk legkiválóbb dobosai közül tudhatnak magukénak kettőt. Gepárd (gitár, ének - Havária) érdemeit azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, Máté (gitár, ének - On Graves) meg olyanokat játszik gitáron, hogy senki nem mondaná meg, hogy pár éve tette csak a basszusgitárja mellé, utóbbi már a kezében virít, kezdődhet a Gyilkos. Itthon szoktuk mondogatni, hogy tulajdonképpen kétféle banda létezik, az egyikben valamelyik tag viszi a hátán a produkciót, őt emeli ki a reflektor, és mindenki csak rá figyel, és van, hogy nincs tényleges front , hanem az egész csapat egy emberként lélegzik a színpadon, mégis nélkülözhetetlen, hogy meglegyen a zenekari kémia, triónk az utóbbi kategóriát erősíti. A játék pedig legalább annyira feszes, mint a már emlegetett menetrend, így egyvalamit kellett hanyagolnom azon az estén, a baráti csevejeket, de csak sikerül majd pótolni ezt is egy kevésbé dinamikus estén. Gyilkosunk viszont már javában tolja,  lényegretörően, nyersen, őszintén, ahogy azt már megszokhattuk. Úgy fest, az új dalok sem udvariasabbak elődeiknél, de pont ezért szerethetők, mint a szókimondó barátok, ami a szívükön, a szájukon, ez pedig bitangul tud fájni, de ők ilyenek, így szeretjük őket, ezért működik. Ha még nem mosott titeket össze az eső, hallgasd meg az Obelisk of Powert, abban minden benne van, amit tudnod kell, ahogy korábban fogalmaztam, a kislemez a "(post) metal és punk hiperaktív, feketébe öltöztetett szerelemgyereke, kaotikus szólókba és gondolatébresztő szövegekbe bugyolálva", hihetetlen, hogy már két éves, semmit nem öregszik, de mire ez eszembe jut, a koncertnek már vége is. 

Számomra az este egyik meglepetése a, már az Instant színpadán mozgolódó Ygfan. Bár a banda már 2013-ban feltűnt, valahogy nem akadtunk még össze, szóval totál szűz füllel vártam, az emlékeim szerint idei első, és egyetlen koncertjüket. Az sajnos már az elején kiderült, hogy a hangosítás nem a legjobb barátjuk, bár, ha jártál már az Instantban, egyértelmű lehet, még ha oly laikus vagy is mint én, hogy azt a termet hangosítani óriási kihívás, főleg, ha olyan zenéről van szó, ahol a hangszerek és az ének minden rezdülésének fontos szerepe van. Óriási a beltér, és hiába minden technikai fortély, a hang sajnos így is szökik, a visszhang is bekavar néha, ezért tényleg sarkalatos, hová helyezkedsz, és előnnyel indulsz, ha már ismered a dalokat, de ami viszont óriási erénye a helynek, hogy olyan fényjátékot tud varázsolni, ami iszonyatosan fokozza az élményt. Persze ehhez a fellépők karizmája is nélkülözhetetlen. Az Ygfan zenéje olyan elemi erő, ami bármilyen körülmények közt utat talál hozzád, szóval én is gond nélkül átadhatom magam a sodrásnak, sokad magammal együtt, és hagyhatom, hogy a tudatalattim simogassák, jól esik. Mikor pedig felcsendül az Ygfan a 2018-as Hamvakból... lemezről, már tudom, velük bővítem a lejátszási listám, amint hazaérek. 

Miután felszedtem az állam a földről, indulok is a szomszédba, ahol kedvenc, család centrikus sludge -core bandám, az IGOR áll színpadra, hogy megmutassa első nagylemezét, ami még készül, de úgyis közönségen érdemes tesztelni, működik-e, nem? Spoiler: naná, hogy működik, nem is kérdés! Fel is tankoltam izomlazítóból előre, tudtam, már aznap elér a jóleső nyakfájás. Már-már zaklatásnak számíthat kedves érdeklődésem, hogy ugyan mikor érkezik hallgatható formában is az anyag. Remélhetőleg még idén, szép ajándék lenne, megünnepelvén az elmúlt huszonöt év testvériségét. Utoljára, egészen pontosan 2019. október 12-én voltam IGOR koncerten, innen egy köpésre, a megboldogult Edisonban, szóval igencsak kellett már a lelkemnek egy kis death 'n roll, nem voltam ezzel egyedül, és kérlek, az IGOR már egy szemtelenül fiatal, de annál lelkesebb párost is rajongójának tudhat, akik már az említett koncerten is jelen voltak, öröm őket látni az első sorban most is. A súlyos, de fogós új tételek mellett azért előkerült pár klasszikus, hogy két bólintás között legyen mit ordibálni úgy is, hogy ismerős a szöveg, az Apokalipszis fos-ra nem lehet nem megmozdulni... Nem volt alkalmam szemügyre venni a setlistet, de remélem, az új dalok címei sem lesznek kevésbé izgalmasak, mint a HE, NA és ÖL EP-k dalcsokraié, örömmel elhallgattam volna az egész életművet, de Gazsikánál nincs csúszás, hamar eljön a búcsú, ideje átáramolni a tömeggel az Oaken performanszára,  ennek az együtt ide-oda vonulgatásnak amúgy külön bája van, tényleg úgy érzed ilyenkor, hogy tartozol valahová. 

Na de Oaken, a napom másik hú baszd megje, még nem láttam őket élőben, bár  a (sajnos) egyre halványodó emlékeim a dUNA koncertekről borítékolják, hogy az Oaken is valami olyasmi lehet, amire nem tudsz felkészülni. Spoiler kettő: bejött, de ideje alámerülni. Azt hiszem az Oaken az egyik legjobb dolog, ami a magyar színtéren az elmúlt években történhetett, ezt a nézetem az élő találkozás sem kérdőjelezi meg, sőt, nem véletlen használtam korábban a performansz szót, mert az. Ahogy a muzsikának, a színpadi jelenlétnek sem igazán vannak határai. Baljós, zaklatott, dühös, kilátástalan. Rémálomszerű, magatehetetlenül nehezedik rád, tudod, hogy nem valóságos, de nem enged felébredni. De az efféle nyomasztást nem lehet megunni, függőségbe ránt, vagy éppen ez lenne a feloldozó terápia? 

A műsor rövidebb a szokottnál, de nem számít, olyannyira a hatása alá kerülök, hogy a Torn From Earth ébreszt. Na, ők azok, akik mindenféle tudatállapotomból, ellentmondást nem tűrve rángatnak át a személyes kis alverzumukba, közben valahogy mindig sikerül az első sorban kikötni, és vénségem ellenére ugyanúgy áttombolni a koncertet, mint mondjuk tíz éve. A júliusban megjelent Self-el pedig végre sikerült felszínre hozni a bennük rejlő, kérlelhetetlen, zsigeri őserőt, ami koncerteken is egyre több embert a színpad előtt tart. Tény, hogy sosem voltak könnyed olvasmány, csupa pokoli mélység és poszt-apokaliptikus magaslat. Eredeti terveim szerint ők lettek volna az este záró akkordja, de csak húztam az indulást, a sörömet mégsem hagyhatom magára, aztán természetesen ahogy belelendült a Perihelion, menthetetlenül behúzott az örvény, és marasztalt végig. Andor cimborám fogta meg nagyon jól, hogy vannak olyan pillanatok, amikor olyan átéléssel adod át magad a zenének, hogy csak behunyod a szemed, és dúdolgatsz magadban akkor is, ha nem tudod pontosan a szöveget, mert egyszerűen muszáj. A Perihelion, másféle, felszabadítóan katartikus hangulatokba visz, ami ugyanúgy jól esik a léleknek, mint minden korábbi, jóval sötétebb benyomás, esélyem sincs, annyira elmerülök, hogy tán azt sem vettem volna észre, ha rám zuhan a "vaddisznógömb". Ők a hab egy túlzás nélkül tökéletesnek ítélt este tortáján, köszönöm, hogy én is a részese lehettem újra olyan mélységeknek és magasságoknak, amiket talán még a folyamatosan okosodó telefonok sem lesznek képesek soha rögzíteni, mert ami a fejekben történik, többet ér a legprofibb saját készítésű videónál is, hisz az agytekervényeidbe ivódik, és egészen váratlan helyzetekben bukik felszínre, hogy amolyan csendestársként segítsen megbirkózni a mindennapokkal...