Fotó: Wanda Martin 

Ha olyan emberekkel sodor újra össze az élet, mint Tari Szabi, akkor mindig belátom, hogy azért van, amiért hálás lehetek a tehetségkutatósdinak. Jó pár év eltelt, mióta utoljára beszéltünk, de elkötelezettsége, a zene iránti fanatizmusa, és művészi érzékenysége töretlen. A Miseriummal ismertem meg, és ma is tartom, hogy a 2013-as Return to Grace albumuk az elmúlt évtized egyik legalulértékeltebb bemutatkozó nagylemeze itthon. Amikor tudomást szereztem arról, hogy a Miserium nem folytatja, lélegzetvisszafojtva vártam a friss életjeleket, hisz tudtam, ennek a fiatalembernek egyszerűen zenélnie kell. Nos, az áhított dobbanások feltűntek a horizonton, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Szabi From The Sky szólóprojektjével a 21. századi metalzene romantikus szépirodalmát írja, modern kori históriás énekekben, nélkülözvén minden modoros felhangot, és a közhelyesség árnyékát. Azt hiszem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és olyan kötetlenül sikerült átnyálaznunk nyolc év történéseit, mintha csak előző hónapban beszéltünk volna utoljára, pedig az idő repül, könyörtelenül.

Utoljára 2013-ban volt alkalmunk beszélgetni, közben a Miserium megélte még az Ascension albumot és egy akusztikus EP-t, megjártad Dubait, most pedig az augusztusi Hammerworld hasábjairól nézel vissza rám, milyen így viszontlátni magad?

Velük is a Return to Grace kapcsán interjúztunk utoljára, úgyhogy nyolc év után baromi jó érzés volt. Ráadásul nemcsak maga az interjú volt nagyszerű, hanem magával Lénárd Lacival is azt hiszem egy Wacken tehetségkutatón volt alkalmunk utoljára beszélgetni, borzasztó régen. De a nagy szám az, hogy annyira tetszett az egész szerkesztőségnek a From The Sky Rex album, hogy a hónap lemezének is választották, valamint melléklet is voltunk, megjelent az interjú, úgyhogy azt hiszem, ennél többet a magyar rocksajtó nem tehet értünk, szóval értelemszerűen iszonyatosan boldog voltam. Igazából gyermekkori álmom volt, körülbelül ’99 óta vagyok Hammer olvasó, arra is jól emlékszem, melyik volt az első szám, amit magamnak vettem, a 2001. márciusi. Nem tudom, neked rémlik-e, a címlapján Shagrath (ének, Dimmu Borgir) látható, egy viszonylag világosabb háttér előtt, úgyhogy gyönyörűen kivehetők a tetkói. Elég durván festett, szóval anyukám büszke volt rám, mit ne mondjak.(nevet) Abban rögtön az az első interjú az Amorphis Am Universum albumával kapcsolatos, a következő a Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misanthropia lemezével, ezenfelül szó van benne az Opeth Blackwater Park és a Katatonia Last Fair Deal Gone Down albumairól is. Úgyhogy mondtam is Lacinak, hogyha nem tetszik az anyag, magukra vessenek, mert hasonló szellemiségben született a Rex is. (nevet)

Amikor körvonalazódott a From The Sky ötlete, gondolom, nem volt kérdés, hogy továbbra is a Hammerrel dolgozz-e.

Abszolút nem. Ugye Hartmann Kristófék megcsinálták az H -Music Hungary-t, ami most már nem a magazinhoz tartozik, hanem külön cégként üzemel, de a mellékleteket változatlanul ők intézik az újságnak. Kristófék hittek bennem. Volt vele egy nagyon komoly találkozóm 2020. január vége, február eleje környékén, amikor pont a Slowmesh Isolate lemezén dolgoztunk. Közben pedig fut egy R&B projektem Dubaiban, amiben pedig dalszerző-produceri minőségben veszek részt, úgyhogy rengeteg információt kaptam egyszerre. Akkor döntöttem el, hogy meg szeretném csinálni a saját zenei produkciómat. Fejben összeszedtem mindent, hogy üzletileg hogy nézne ki, mit kellene csinálni, elmentem Kristófhoz, és vázoltam, milyen zenét szeretnék, és hogy festene, de még nem volt felvéve semmi. Azt mondta, ő maximálisan támogat, csináljam meg, menjek vissza, amikor kész, ők segítenek, amiben tudnak. Ezzel egy hosszú, üzleti periódus felépítése vette kezdetét, és örülök, hogy így alakult, mert tényleg mindent megtettek értem.

Nekem ugye kellett idő, mire rögzíteni tudtam az anyagot, hisz ahogy említettem, épp a kettes Slowmesh lemezt vettük fel. Közben beütött a COVID, valamint Kálló Petinek is el kellett hagynia a zenekart, mi pedig ott álltunk Süle Tomival (gitár, vokál – Slowmesh), hogy akkor most valakinek az ő gitártémáit is fel kellene játszania. Úgyhogy a saját dolgaim folyamatosan csúsztak, mert Peti kilépésével rengeteg extra munkánk akadt az albummal, de nem bánom, mert szerintem rettenetesen jó lett a második Slowmesh album, büszke vagyok rá, és nagyon-nagyon szeretem. Remélem, hogy az emberek az Isolate lemezre is oda fognak figyelni, mert megér minden hallgatást. De így is elég jól sikerült befejezni a saját projektem, és tavaly augusztus végén le tudtam adni az anyagot Töfiéknek (Cserfalvi "Töfi" Zoltán stúdióvezető, Denevér Hangstúdió) keverésre. Szerencsére velük is sikerült megállapodni mindenben, pedig jeleztem, hogy hosszú folyamat lesz, át kell vizsgálni a teljes sound designt, megnézni minden lehetőséget. Ők is maximálisan nyitottak voltak. Az összes Miserium lemez náluk készült egyébként, ez is egy régi barátság, hála a magasságosnak, úgyhogy végig mellettem álltak ők is, és mindent meg tudtunk oldani.

2020 augusztus végétől kezdtem el igazgatni a menetrendet, milyen nótákat szeretnék, melyekhez készüljön klip, mihez ne, majd ezt még átbeszéltem egy nagyobb technikai stábbal. Végül azokra a dalokra esett a választás, amikről úgy gondoltuk, hogy egy szélesebb kört is meg tudnak nyitni. Nem feltétlen az album egészének arculatát mutatják meg, hanem inkább a saját arcaimat külön-külön. Összességében úgy gondolom, hogy tényleg mindenki szép munkát végzett, és bízom benne, hogy rendben lesz hosszútávon, és sokaknak tetszik, amit csináltunk. Persze, ha végighallgattad a lemezt, meglehet, átgondolnád a videóklipes dalválasztásokat. (nevet)

Szerintem, jó döntés volt az összes. Persze, mondják, hogy eklektikus lett a végeredmény, viszont, ha a tematikát fűzöd koncepcióra, akkor egyáltalán nem meglepő, és teljesen rendben van az egész.

Az eklektikusságának igazából az az oka, hogy kontroll nélkül akartam dalokat írni. Azt mondtam magamnak, hogy ezúttal nem érdekel, más mit gondol, vagy mit nem gondol róla. Csak olyankor kérdeztem, ha olyasmiben akadtam el, ami nekem nem tetszett. Ezért is kellett igazából a zenekar körém: Álmos a Miseriumból (Iványi Álmos, gitár, vokál – Miserium) teljesen kézenfekvő megoldás volt, egyébként is be akartam vonni, szívesen is jött.

Ha már szóba került Álmos, beszéljünk kicsit a Miseriumról. Mindig úgy gondoltam, hogy az egyik legalulértékeltebb zenekar vagytok itthon, pedig már a Return to Grace-re is érdemes lett volna jobban figyelni. Mit gondolsz, van még esély, arra, hogy újra összeálljatok, vagy a From The Sky fogja továbbvinni a Miserium-örökséget?

Nem hinném, hogy lesz Miserium, mivel Álmossal ketten írogattuk a témákat oda is, zömében én, kisebb részben ő. A másik két fiatalember, Zsolti (Renge Zsolt, basszusgitár)  és Peti  (Tóth Péter, dob), szintén a legelejétől ott voltak velünk, egy igazi kis családként funkcionáltunk, ez a négy ember egy biztos mag volt a kezdetektől, maximum többen voltunk néha, de ez mégiscsak a mi játszóterünk. Persze soha ne mondd azt, hogy soha, de szerintem nem lesz többet Miserium. Színpadra még lehet, hogy fogunk állni, az is elképzelhető, hogy lesz egy-két koncert, megcsinálunk még pár nótát, de eddig is időbeosztási problémáink voltak, képtelenség, hogy ez megoldódjon. Más tagokat nincs értelme keresni, és igazából elmondtam, amit el szerettem volna mondani. Ha nem talál értő fülekre, akkor ez van, elég volt a szélmalomharcból. Most, kicsit újabb struktúrával, másfajta koncepcióval és felfogással itt a From The Sky. Más a megközelítés, de ez is van annyira értékes, és azt gondolom, majdnem egyenesen következne a Miserium-életműből.

Addig azért visszaszaladnék, hogy amíg Dubaiban éltem, egy dupla lemezt megírtam a Miseriumnak. Volt is egy olyan terv, hogy külön-külön megjelennek, és az utolsó, kihozott dal a 100,000 Light-Years, igazából, lelkileg már a From The Sky anyaghoz kapcsolódik. Tulajdonképpen mondhatnám, hogy annak a dalnak már ezen a lemezen kellene lennie, de jó helyen volt az ott is. Miután konstatáltam, hogy ebből nem lesz már működőképes zenekar, úgy döntöttem, elég volt, profin, új mentalitással szeretném csinálni tovább, olyanokkal, akik ezzel tisztában vannak, szívesen jönnek, és meg is tudják oldani, hogy ott legyenek. Most nincs kontroll, nincs szétszedve hangról hangra minden rész, sokkal jellemzőbbek a sodróbb groove-ok. Ahogy megírtam a dalokat, nagyjából úgy kerültek rögzítésre is. A Miseriumnál minden hang ki volt dolgozva az utolsó milliméterig. Azt is nagyon szerettem, megvolt a bája, de tulajdonképpen nem számít, a dalok többet jelentenek annál, hogy mi megfeszülünk-e a játszani valóban, kihallatszik-e belőle minden layer, el is engedtem lelkileg. Annyit megtettem, hogy az említett dupla lemezből, a számomra legjobban tetsző részletekből használtam, de zömében új tételek hallhatók a Rex albumon.

Mennyiben változott a munkamódszered?

A munkamódszerem igazából sosem változott, én nótákat általában mindig elejétől a végéig írok, és egyedül. Az, hogy zenekarral kijammelgessünk dalokat nálam nem működik, sajnos se időm, se energiám nincs erre, és a végeredmény sem ugyanaz. Ha születik egy vízió a fejemben, határozott elképzelésem van arról, mit szeretnék hallani, és elég gyorsan is írok dalokat, praktikusabb. A Miserium, mint kontroll, abból a szempontból jó volt, hogy jelezve lett, ha valamelyik rész nem tetszett, de általában odáig jutott a dolog, hogy jó, de mit szeretnél helyette, és erre már nem jött válasz, úgyhogy maradt úgy, ahogy én kitaláltam.

Amikor 2019-ben abbahagytátok, az alkotói szünetet is jelentett számodra, vagy a háttérben mindig dolgoztál valamin? Volt egyáltalán olyan eset, hogy teljesen kiábrándultál a zenélésből?

Nekem ez a szakmám, ez az életem, nem tudok leállni. Ha nem villanygitár van a kezemben, akkor klasszikus gitározom, zenéket szerzek. Dubaiban is azért vállaltam el ezt az R&B projektet, mert dalszerző vagyok, producer vagyok, és kipróbálhatok ezt is azt is, szerencsére, legalábbis merem állítani, hogy értek a technikai hátteréhez is valamelyest, persze mindig van tere a fejlődésnek, de ott egészen jól jött ki a dolog.

Slowmeshék is nagyon jókor találtak meg, és örülök, hogy nekik is tudtam segíteni. Az meg úgy történt, hogy a Haelot akartam elhívni a Miserium búcsúbulira, és felhívtam Szabó Dávidot (ének – Slowmesh), mert amikor anno a Prog Heaven fesztiválokat csináltuk, játszottunk együtt. Aztán Dávid felvilágosított, hogy már nincs Haelo, Slowmesh van, és egyébként a Hammerben az Ascensionről szóló ismertetővel egy oldalon szerepel a Slowmesh első lemezéről készült cikk is. Ez nekem persze nem tűnt fel.(nevet) Mivel vagy három éve nem beszéltünk, elkezdtünk dumálni, és bedobta, hogy ők egyébként épp a kettes album felvételére készülnek, nem-e lennék az anyag producere. Meghallgattam a Something New-t és totál belelkesültem: hogyne, kérlek, csináljuk. A demók is frankók voltak, a lelki része pedig ott kezdett el felépülni, hogy iszonyatosan motivált zenészek kezdtek el feljárkálni hozzám, hogy „Na, csináljuk! Szabi, mit gondolsz, hogy legyen, mint legyen?”

Elmeséled azt is, mit takar a produceri munka maga?

Természetesen! Az alap produceri tevékenység elektronikus zenében általában a dalszerzéstől a sound designig terjed, én az utóbbit nem vállalom, nem értek annyira a kütyükhöz, hogy keverés, és mastering szinten belemenjek a dolgokba, sokkal inkább dalszerzés, és hangszerelés tekintetében tudok segíteni. Ez egy mentori szerep tulajdonképpen: milyen hosszú legyen a dal, miként épüljön fel dramaturgiailag. Ha meghallgatod a kettes Slowmesh lemezt, az utolsó, Sunflower nótának igazából a Miserium Ascension lemezen is ott lehetne a helye. Érdekesség, hogy abban is megvan az arabosabb jellegű motívumsor, és a lelkülete is olyasmi volt, mint amit a Miserium kettes lemezén elkezdtünk. Azt a dalt Tamás (Süle Tamás – gitár, Slowmesh) egyébként egyedül írta, nem is nagyon piszkáltuk meg, csak picit hangszereltünk rajta és rengeteg vokált írtunk hozzzá. A srácok meghívtak, hogy én játsszam benne a szólót, valamint én írtam az outrot is, ami úgy született, hogy amikor Dávidnak diktáltam a harmóniákat, kísértem klasszikus gitáron, hogy ellenőriztem magam, valóban jól szólnak-e együtt az adott dallamok, a srácok meg hallgatták-hallgatták, és azt mondták, ezt fel kell játszani. Ők lelkileg rengeteget segítettek nekem, és igazából így jöttem vissza az életbe, és el tudtam dönteni, hogy gyerünk, csináljuk, legyünk profik, jöjjön velem az, aki tud, és szeretne.

Másfajta szemléletre volt szükség, olyasmire, amivel a közönséghez jobban lehet kapcsolódni, azt hiszem, a From The Sky-ban ez megvan. Ha belegondolsz, a Return To Grace, ami Platon teremtéstörténetén alapul, a nyolcadik sör után elég vidám téma tud lenni, körülbelül tíz percig, mert az ember nagyon okosakat akar mondani. Hülyén hangzik, de túl mély téma, egy önfeledt beszélgetéshez. Azt hiszem, Kővári Pirosnak abban igaza van, hogy az emberek a szabadidejükben, pihenőidejükben szeretnek zenét hallgatni, nem feltétlen szerencsés, ha egy egyetemi tananyagot kapnak hozzá, még jó, hogy nincs belőle vizsga a végén. (nevet) Persze szerintem élvezhető. De az Ascension albumunk, például a Trójai háborúról és az azt követő időszakról szólt, na, ahhoz is kell egyfajta elhivatottság, hogy valaki az ókori görög mitológiában akarjon elmélyedni, vastag, kemény koncepció. A From The Sky emberközelibb, sőt, mondhatni a szerelmi téma amolyan gumicsontja minden művészeti ágnak. Rengeteget gondolkodtam azon, vajon érdemes-e ilyen szinten kiadni magam, de arra jutottam, hogyha a zenében nincs kontroll, akkor nehogy már épp a tematikában legyen, jöjjön, aminek ki kell jönnie.  

A From The Sky album valóban ösztönből született, nem szabtál magadnak korlátokat, mégis a legbelsőbb érzéseidet vitted zenére, ami egy borzasztóan intim dolog, szerintem. Kihívás volt?

Nem indult kihívásnak. Utoljára még ugorjunk vissza 2019-be, amikor a Miserium 100000 Light-Years dala kijött, előtte pár héttel volt sajnos a válóperem, amikor onnan hazaballagtam, leültem a zongorához, mert úgy éreztem, kell egy kis „csönd”, és amikor egy óra múlva felálltam, készen állt a Lacrimosa című dal, úgy, abban a formában, ahogy a lemezen hallod. Akkor már tudtam, hogy az már nem a Miseriumhoz tartozik, ez egy másik közeg már, persze az említett 100000 Light-Years hangulata is visszaköszön benne, de megnyitott valami újat. Az a nóta egyébként azért szól angolul, mert egész életemben angolul írtam a szövegeket, nem is gondolkodtam rajta, hogy legyen, mint legyen. Aztán, amikor két és fél hónappal később leültünk beszélni Hartmann Kristóffal, azt javasolta, gondoljam át, hogy ki lesz a célközönség és miként szeretném az egészet tálalni. Akkor arra jutottam, hogy jó, fordítsunk a történeten, ne kövessem el kétszer ugyanazt a hibát. A Lacrimosának is próbáltam magyar szöveget írni, de hiteltelen volt, ehelyett inkább megírtam a Librát, valamelyest hasonlít, valamelyest áthallásos, de könnyedebb, szellősebb a hangkép.

Viszont akkor ott eldőlt, hogy magyarul szól majd, na az sokkal nagyobb kihívás volt, életemben nem írtam még magyarul dalszöveget. El kellett telnie két-három napnak, mire meg tudtam írni az első szöveget, ez számomra elég hosszú időnek számít, annak fényében, hogy a Miserium Ascension albumának teljes szövegkönyve született meg három nap alatt. Egyik reggel leültem, és harmadnap estére készen álltak, mehettek is a lemezre. A Rexnél viszont, két-három nap elteltével először a Libera Me szövege állt össze. Abban egyébként van még egy-két kis „easter egg”, a versékben visszautalván a Miseriumra:

„Voltál hős” , ami ugye Aiasz tragédiájára utal, a „Voltál vándor” sorban a Wanderer, a „Kobalt felhők közt éji pásztor” pedig a Cobalt Clouds Approaching dalokat idézi meg. Végül, a következő részben a „De te sem vagy már és ihlet sincsen/Csak lepel takarta mese minden kincsem” sorok a legelső Miserium nótát, a The Veiled Tale-t elevenítik meg. Ez a gondolatmenet persze kissé filozofikus, de el akartam rejteni olyan sorokat, amik utalnak a zenekari történésekre, egyúttal az én lelki töréseimre is. Igazából mindenfelé irányult ez az érzelemhalmaz, azért is indul elég dühösen ez a szám.

Mindenképpen furcsa élmény volt egyébként magyarul írni. Más kérdés, hogy az elmúlt öt évben heti szinten többet beszélek angolul, mint magyarul a munkáim miatt. Nyilván fejlődött a kiejtés a beletett kilométertől, meg hogy olyan közegben éltem, ahol hallottam, miként lehet szebben formálni a mondandód, szóval ez egy érdekes fordulat, hogy épp most engedtem el az angolt, de ezért sem akartam kockáztatni, mert a Miseriumnál azért sok hülyeséget csináltunk.(nevet) Szeretem a magyar szövegeket is, nincs velük semmi baj, csak nagyon mívesen érdemes megcsinálni, József Attila után tollat ragadni?!

Szerintem már csak azért is nehezebb, mert a magyar elég szögletes tud lenni, és könnyen válik kliséssé egy-egy dalszöveg.

Tény, hogy a szövegeimben van egy vonulat a nyugatosokból, nem tudom, ez mennyire szerencsés, így száz évvel később, hogy őszinte legyek. De tudod, mit vettem észre? Lehet, hogy hülyeség, de mintha a közlendőmben a Kátai Tamás-féle lelkivilág találkozna Leanderével.  

Van benne valami. Bár Leander  munkássága nem igazán engem szólít meg, a Rexet hallgatva mindenképp felmerült bennem a neve, és az is biztos, hogy a hangmérnöki teljesítménye, és az, ahogy a zenekarát építi, süvegelendő.

Szerintem ő abszolút az egyik mintapéldája annak, hogy ebben az országban, ebből a stílusból miként lehet a legtöbbet kihozni, őrület, amit művel. Azért is szerettem volna őt említeni, mert tényleg rengeteget segített abban, hogy ez a projekt létrejöjjön. Nyomasztott már egy ideje azzal, hogy vágjak bele egyedül, rengeteg ötlet van, jó zenész vagyok, menni fog. (nevet) Tesójával egyszer meg is látogattak Dubaiban, szóval rendkívül hálás vagyok neki mindenért.

Uzseka Norbi azt mondja a Rex-kritikájában, hogy hasonlóan reneszánsz ember vagy, mint ő, mit gondolsz, valóban így van?

Ha itt ülne mellettünk, lehet, hogy összekevernél minket, csak külsőleg különbözünk.(nevet) Félelmetesen hasonlóan gondolkodunk, rengeteg mindenről. Úgy gondolom, az egymáshoz közeli gondolkodásmódú emberek valahogy mindig megtalálják egymást. Ez már egy régi barátság, egyébként, Töfi mellett ő volt a Miserium Return to Grace lemezének társproducere, és ugye énekel is az Insubordinate-ben, szóval sokat segített már akkoriban is, ezek csodás emlékek.

És mit gondolsz, mit értett Norbi ezalatt?

Szerintem az érzelmek kifejezésének módjára gondolt, meg esetleg a hozzáállásunkra, hogy tűzön-vízen keresztül át kell tudni vinni, amit szeretnénk. Kifelé úgy tűnhet, hogy kőkeményen megyünk előre, Leander már profin csinálja, én még tanulom, az elején járok. Úgyhogy szerintem a mentalitásra gondolhatott, ahogy írjuk a számainkat, ahogy a közönség elé tárjuk, ahogy felépítjük a rendet, az hasonló. Ahogy a közlendő is, úgy közérthető, hogy talán nem is annyira elcsépelt. Persze nem mindent gondolunk egyformán, de nagyon sok a közös pont, zenei megoldások és kifejezésmód terén, illetve az énektechnikánk is elég hasonló, hirtelen ezek jutnak eszembe, eszméletlen jól is esett ez megfigyelés. 

Egy másik kritikában megfogott, hogy a tematikai koncepciót a szakítás feldolgozásának különféle fázisaival írta le a szerző: düh, szomorúság, elfogadás, feloldozás és elengedés. Számodra mi volt a legnehezebb.

Az, hogy egyáltalán nem volt tudatos, miként épül fel a lemez, egyszerűen nem tudtam, nem direkt jött így ki. Valóban felismerhetők benne a gyász különböző fázisai, de a sorrend szerintem nem ennyire kötött, inkább hullámzik, mint ahogy az egyénben ténylegesen is zajlik ez a folyamat, nincs egyértelmű ív felfelé. A harmadik tételben, a Lacrimosában már van egyfajta hajlandóság az elengedésre, de aztán a Sanguis mégis lecsap…Ezt a hullámzó tendenciát követi a lemez, de a feszültség mégiscsak oldódik a végére, az utolsó nóta viszont kifejezetten oda íródott, hogy azon a ponton már engedjük el a problémákat, és próbáljunk meg továbblépni. Emiatt a dal miatt gondoltam azt, hogy bárkin, aki hasonló élethelyzetben van, talán tud segíteni ez az album, rajtam is rengeteget segített.

Igazi önterápia. Adott neked egyfajta lezárást, tényleges elengedést a tény, hogy elkészülhetett?

Ezek jó mérföldkövek. Fantasztikus a visszacsatolás, jóval jobb, mint reméltem valaha is, és nyilván sokat segít, de azért ez is hullámzó. Most épp szuper, de holnap meg holnap van, és a problémák még nem oldódtak meg teljesen. Fogalmazzunk úgy, hogy megoldás alatt állnak változatlanul, a procedúra még nem fejeződött be, de be fog tudni mindenképpen és a Rex lemez lelki töltetéből már készül a kettes From The Sky anyag.

Azt hiszem, a tematikát tekintve azért volt egy jó nagy rizikó faktor is az anyagban. Valahogy a legtöbben elzárkóznak attól, hogy a személyes csalódásaiktól, mélypontjaikról beszéljenek, szerinted ez jól van így?

Szerintem sokszor inkább az a helyzet, hogy egyszerűen nem tudnak ilyesmiről beszélni, pedig muszáj. Már többször leírtam, hiszek a kimondott szavak erejében, másként belülről felemésztenek. Gondolj bele, miért van annyi lelkibetegség, gyomor probléma, fekélyesedés, gyomorrák? Ha az embert nyomasztja valami, akkor azt egyszerűen ki kell mondani. Az Egyesült Államokban ugye régóta működik, és elfogadott, hogy pszichológusa van az embereknek, és van legalább egyvalaki, akinek elmondhatják a fájdalmukat. Ha már azzal el tudna indulni valaki, hogy lenne egy idegen, akinek beszélhetne arról, hogy őt speciel mi bántja, az egy jó kezdet. Én úgy vagyok vele, hogy az utolsó pillanatban tegyünk ki minden kártyát, már minden mindegy, de most azonnal mondjuk el, hogy mi történik. Amúgy is a tiszta kommunikációban hiszek, akik ismernek, tudják, hogy nem szoktam mellébeszélni, a dolgok úgy vannak, ahogy mondom, mert ellenkező esetben mit ér a szavam?

Az ember ezért is házasodik meg, az egy olyan élethelyzet, amit azért vállal mindenki, hogy igenis megoldja a problémákat, és nem csak veszi a kalapját. Te is nagyon jól tudod, hogy nincs olyan ember a világon, akit ne lehetne bármilyen indokkal elküldeni a p*csába. Ahogy a régi nyuszikás vicc mondja, ha van rajta sapka az a baj, ha nincs, akkor az. Egyértelműen úgy gondolom, hogy más lelkének is jót fog tenni, ha normálisan ki tudja kommunikálni, mi nyomasztja. Attól van ennyi félreértés, hogy iszonyatosan nehéz ezt kimondani, nekem is borzalmasan az volt, könnyebb volt így kiírni, mint elmondani, de a végeredmény ugyanaz, felszabadít, és fel is kell szabadulni.

Jöjjön egy kevésbé merengős téma. A Dalriada és a Tales Of Evening társaságában már élőben is bemutatkozhattatok. Érdekesség, hogy a végleges színpadi felállás más lett, mint a tervezett, mesélnél erről egy kicsit?

Annyi történt, hogy közbeszólt a szokásos felnőtt élet. Azért 30 felett az embereknek már vannak egyéb elfoglaltságaik is. Tudomásul kellett vennem, hogy nem mindenki ér rá úgy, ahogy azt a koncertek időpontjai diktálják, így az élő fellépésekhez új tagokat kellett találnom. A helyzet az egyébként, hogy ebben a zenekarban tulajdonképpen nincsenek kilépők, itt mindenki szívesen van, annyit, amennyit a saját idejéből áldozni tud rá. A fizikai formátum bookletjében, és a neten elérhető promó fotókon az a felállás látszik, amivel a Libera Me klipje készült: Süle Tomi (gitár, vokál), Suha Tomi (basszusgitár), Iványi Álmos (gitár, vokál), Haraszti Dávid (dob). Viszont ők sajnos nem fognak ráérni hosszútávon. Úgyhogy most ott tartunk, hogy van egy A és egy B csapat, aminek majd lehet egy vegyes változata is a későbbiekben. Pillanatnyilag a Bravo Team alkalmasabb a koncertekre, ez azért érdekes, mert a klipben látott zenészek közül senki sincs a B csapatban, úgyhogy ez okozhat majd némi meglepetést a koncerteken. (nevet)

Az új csapat tagjai pedig, egyik gitárosunk, Kis László Taz klasszikus gitárművész, együtt diplomáztunk, a másik, Kertész Márton, aki a Special Providence sorait erősítette, most pedig van egy szólóprojektje, Rivers Ablaze néven, fantasztikus produkció, Nagy Andris (ének, Sear Bliss) hallható a nemrég megjelent lemezen, szóval Marci projektjeit is érdemes követni.  A basszusgitáros, énekes kolléga Gilián Peti a Dreamgrave-ből, vele pedig a közös koncertek során sikerült barátságot kötni. Amikor azon gondolkoztunk, hogy kellene bőgős a produkcióba, nem is merült fel más név, ő pedig azonnal igent mondott. Az Alfa csapat egyébként a megírási folyamatban rengeteget segédkezett, és ígéretet kaptam, hogy ez így is marad a következő lemezen is, szóval járt utat járatlanért nem hagyunk el.

A lemezen én játszok mindent, viszont élőben nem fogok gitározni. Néha eszembe jut ugyan, hogy jó lenne most ráfogni a hangszerre, de egyébként nem hiányzik, szabadabb vagyok, sokkal könnyebb így kommunikálni a közönséggel. Az éneklés egyébként önmagában is fárasztó, több hangszínen próbálok énekelni, főleg a black metal és a tiszta ének közt lavírozok, úgyhogy komoly sportág.(nevet) A Slowmeshnek van egy nagyon kedves hangtechnikusa, Action (Havasi Tamás), hozzá járok edzésre, konkrét programja van arra, miként lehet az élő éneklést fejleszteni, Álmos légzéstechnikákkal segít, baromi nehéz, béna is vagyok benne. (nevet)

Jelenleg a legnagyobb gondom, hogy szerveződik egy From The Sky akusztik is, ami egy vonósnégyest és egy zongoristát foglalna még magába, rajtam kívül, de ezt egyelőre halasztanunk kell, van helyette mit tenni, de jó lett volna ezt is lepróbálni élőben.

Hogy éreztétek magatokat a koncerten?

Nagyon jó volt újra színpadon lenni, profi a csapat, szuper a morál, könnyű játszani a műsort, nem volt különösebb kihívás senkinek megtanulni az anyagot, gyorsan megvolt, és mindenki szívesen is játssza. Ahhoz képest, milyen zenekarokból jövünk, mennyi hangot kellett lejátszani, könnyedek a groove-ok, jó a flow, és a visszajelzés is pozitív, úgy tűnik, működik, amit kitaláltunk. Nyilván van még tere a fejlődésnek a színpadképet és színpadi mozgást tekintve, de dolgozunk ezen is, ahogy időnk engedi.

Na és milyen volt újra bemutatkozó koncertet adni?

Furcsa, de ez a zenekar kicsit most máshová van pozícionálva, mint a Miserium volt, egy újfajta közönséget fogunk most megszólítani, más közegbe kerülünk be, szóval egyáltalán nem derogált kezdeni. Olyan mennyiségű színpadi rutin volt fenn a színpadon, hogy csak körbenéztem, és rám szállt egyfajta megnyugvás, hogy jó helyen vagyok, rendben lesz minden. Amikor felmerültek volna bennem kérdések, mindenkiben láttam azt a magabiztosságot, amit a hosszú évek rutinja hoz, totál megnyugtató a környezet, semmi gond nincs azzal, hogy újra be kell mutatkozni. A produkció jó lesz, és remélem, egy éven belül el fog jutni mindazokhoz, akikhez szeretném, hogy eljusson az országon belül.

Úgy legyen! Visszakanyarodva a Rex-hez, az albumhoz négy klip is tartozik, miért tartottad fontosnak, hogy vizuális köntöst is kapjanak a dalok?

Fontos szempont volt, hogy milyen képi világ kapcsolódik ehhez a kicsit szimfonikus, kicsit extrém metal stílushoz, feszegettük is a határainkat rendesen, de szerencsére nagyon profi stábbal dolgoztam együtt, úgyhogy hálás köszönetem, a Toma Pictures-ös srácoknak, Bánáti Tamásnak és Bánhegyi Tamásnak; Martin Wandának, Lőrinczi Mirjamnak és Hegedűs Dórának, igazán szuper munkát végzett mindenki. Érdekes, hogy az utoljára publikált Lacrimosa – videó volt az első, amit leforgattunk még 2020-ban, és viszonylag gyorsan megcsináltuk a Librát. Az eredeti terv az volt, hogy a zongora betétes dalok váltják egymást a metalosabb szerzeményekkel, viszont ahogy teltek, múltak a hetek, arra jutottunk, hogyha a Finisterra után berakunk még egy zongorás nótát, akkor az embereknek már végképp nem lesz fogalma arról, mi az atyaúristen is akar lenni ez a produkció, többet veszíthettünk volna, mint nyerünk, és mivel szerencsére addigra már le volt forgatva minden, ezért úgy döntöttünk, jöjjön a Libera Me, ne kerteljünk tovább, ez az anyag ilyen, így fordulhatott az elő, hogy az elsőként elkészült videoklip csak tíz hónappal később jöhetett ki. Meglepő, de a ruhákon gondolkodtunk elég sokat, vajon mi illik a produkcióhoz a legjobban, a lányok láttak bennem egy Lestath-ot, és az Interjú a Vámpírral világát, arra is ők mutattak rá, hogy épp itt az ideje kiengedni a hajam, ez lehet egy ütőkártya, igazuk volt, valóban emlékezetes tud lenni.

A Rozsdagyáros kritikában említve lett, hogy a hangszín, és énektechnikai megoldások hasonlítanak a Vortex-, és Vintersorg-féle énekléshez. Nekem az a gyanúm, hogy a Vortex jellegű haj dobhatott ezen a megítélésen, nem vagyok benne biztos, de el tudom képzelni. Más kérdés, hogy egyébként tényleg próbálnék erre hajazni, de az említett emberek sokkal jobb énekesek, mint én. Nálam még van tere a fejlődésnek, de igyekszem nagyon. A belőtt cél Einar a Leprousból, Devin Townsend és Vortex, tulajdonképpen ez a félklasszikus éneklés, ha ez a technika meglesz, lehet estéről estére normálisan énekelni. Egyelőre még nem mondom, hogy ezzel a műsorral ki mernék állni egymás után tíz napon keresztül, még hármon sem. Brutál, borzasztóan megterhelő. És ugye nem voltak koncertjeink, legutóbb felpakoltunk mindent a színpadra, nagy nehezen átöltöztem, és egy, két, há’, indult a Vulcanus, na, ott kell énekelni, abban vannak hangok, sok. (nevet)

Visszatérve, rengeteget dolgoztunk a képi világon, szerintem ez a fotókon, a promó képeken, és a videókon is visszaköszön. Pont a Libra az, amiben én nem szerettem volna túlpozicionálni saját magam ruha tekintetében, hisz arra ott volt már a Lacrimosa, és nem akartam még egyszer ellőni ugyanazt a poént, persze akkor még nem tudtam, hogy hét hónap különbséggel fognak végük kijönni a klipek.(nevet) De oda nem is kellettem, Mira a táncával elvitte az egészet, én csak a biodíszlet voltam.

Egyébként van kedvenc kliped a négyből?

Dalom van kedvenc, az összes videó zseniális, nem is tudnék különbséget tenni köztük, mindegyikhez másféle emlék köt. Nekem lélektanilag a legfontosabb a Lacrimosa, hisz amiatt létezik ez a produkció, emiatt, ha mindenképpen választanom kellene, valószínűleg ezt említeném meg, mert egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a nótától és  ennek lelkivilágától.

Sikerült visszaadni azt a képi világot, amit szerettetek volna?  

Abszolút, és azt tudnod kell, hogy csupán minimál vízióim voltak, amiket megosztottam a stábbal, hogy tudják, min induljanak el, de ezek inkább ötletek voltak, mint kőbe vésett koncepciók. Rengeteget hibáztam az évek során ilyen jellegű szakmai kérdésekben, úgyhogy ezúttal úgy voltam vele, hogy amihez nem értek annyira, abba próbálok nem beleszólni, profi szakemberekkel vagyok körülvéve, majd ők eldöntik, mi a legjobb. Nézd meg a Finisterrát, álmomban nem gondoltam, hogy egy teveszőr színű kabátban fogok benne gitározni és énekelni.(nevet)

Az album grafikai munkáit se bíztam a véletlenre. Kóródi Tamás elsősorban pólógrafikákban utazik, és eredetileg képregényeket szeretett volna rajzolni, ő is egy igazi művészlélek, már a Miserium idején kapcsolatba kerültünk, ő csinálta az Ascension borítóját, a 100 000 Light-Years kislemezborítót, és a Miserium pólót is. Azt mondta, hogy már nem vállal zenekaros megkereséseket, mert rengeteg munkája van, de velem szívesen dolgozik, úgyhogy ő volt a legelső, aki tudomást szerzett a projektről, ezután csatlakozott Süle Tomi (gitár, Slowmesh), és így hárman kezdtünk el dolgozni a From The Sky-on.  Akkor merült fel, hogy legyen egy olyan profi fotós, aki más szemlélettel látja a dolgokat. Ugyanezzel a koncepcióval megyünk majd tovább, készül a kettes lemez, ha minden jól megy, tizenkét dal lesz rajta, már elég jól állnak a számok, a felvételek még nem indultak el. Van vésztervünk egy újabb lezárás esetére, és arra is, miként mennek tovább a koncertek, valamint, ha elakadnak a dolgok, a kettőnek valamiféle kombinációjára lehet számítani. Az biztos, hogy a flow hasonló lesz, mint az első albumnál.

Na és mi a következő lépés?

Meg kell szerveznünk a lemezbemutatónkat, mivel ez még nem történt meg. De ebben a pillanatban nem tudunk elég okosak lenni, hisz még képlékeny, lesz-e újra lezárás, vagy sem. Azért itt ki kell bérelni a helyszínt, kell találni társzenekarokat, és sok embert be lehet hülyíteni azzal, hogy lesz koncert, meghirdetjük, aztán közbeszól a negyedik hullám, és hopp, bocs, mégsem, talán jövő májusban. Szóval nem tudok okos lenni, de szeretnénk megcsinálni, amint lehet. 

Mit gondolsz, kinek szól a From The Sky?

Alapvetően a rock, metal közönségnek, de igazából bárkit megszólíthat, picit nyitottnak kell lenni hozzá. Azt gondolom, akik szívesen hallgatják az itthoniak közül a Dalriadát, vagy Leanderéket, bennünk is megtalálják a kapaszkodókat. Akik a régebbi vágású bandákat kedvelik inkább, mint például az Ossian, is felfedezhetik benne azt, ami miatt megszerethetik ezt a produkciót. Ha nemzetközi viszonylatban nézzük, akkor ajánlhatom az Opeth, Fleshgod Apocalypse, Dimmu Borgir, Cradle Of Filth rajongóknak.

Nekem a Pain Of Salvation is bevillant.

Abszolút, az Miseriumos betegség is. Ha már itt tartunk, van pár óriási kedvenc albumom, ami nem változott az évek során, és ezeknek a kombinációja benn ragadt. Biztos, hogy a legjobb hét közt van az In Flames – Clayman, rengeteg melo death-es megoldás van a lemezen, még ha a szimfonikus rétegek el is takarják, és sokat tanultam a stílusból abban, miként kell dalokat írni, ezt a Miseriumban pont nem kamatoztattam, itt viszont igen. A következők, a Hammeres kritika kapcsán már emlegetett Opeth – Blackwater Park, Amorphis – Am Universum, Katatonia Last Fair Deal Gone Down. A top háromban egyértelműen szerepel a szintén hivatkozott Dimmu Borgir – Puritanical Euphoric Misanthropia, számos easter egg van elrejtve belőle a Rex albumon, ami nem feltétlen szembetűnő, de ha sikerül a layereket picit fülben leválasztani, tényleg szép utalások vannak benne, felfedezhetők.

Mentalitásában és hangulatában visszaköszön a Nevermore Dead Heart in a Dead World-je is. A top egy pedig a Pain Of Salvation Be-je, ami alapvetően határozott meg bennem sok mindent, nem mondom, hogy nem a Be volt hatással arra, hogy latinok legyenek a számcímek, az viszont igaz, hogy azért lettek latinok, mert abban bízom, ha egy külföldi valahogy ráakad az anyagra, ne riassza el, hogy atyaég, vajon milyen nyelven vannak ezek a dalcímek. (nevet) Daniel, mint énekes-dalszerző egyszerűen egy zseni. Egyébként is a Pain Of Salvaiton-életmű az Entropiatól a Be-ig mestermű. Míg a Miserium ilyen Entropia, One Hour By The Concrete Lake jellegű történés volt, a From The Sky lelkületében sokkal inkább a Be-hez közelít. Sok jó lemezt hallottam, de ez az album az, ami soha nem került még ki a lejátszómból. Persze, a Rexet hallgatva legmarkánsabban talán olyan, mintha a Cradle Of Filth -, Dimmu Borgir gondolatmenet az Evergrey dalfelépítésével találkozna.

Kicsit más, ugye a produceri munkának és a zeneszerzésnek is elég sok folyamatára rálátsz, mivel töltesz a legszívesebben időt?

A hangszereléssel. Főleg itt, mivel nincs kontroll. Azért nem lett modern metal, mert nem elektronikai betéteket csináltam, hanem szimfonikus zenekari kíséretet, simán el tudnám képzelni, hogy ezt lereszelem, és megcsinálom ugyanezt elektronikus köntösben, akkor azt mondanád, hogy ez egy modern metal album. De én az előbbit szeretem, ahhoz értek igazán, hamarabb meghangszerelek egy szimfonikus zenekart, minthogy egy groove-osabb dob betétet írjak, nem úgy, mint Süle Tomi, neki ez két pillanat lenne. (nevet) Neki iszonyat más fordulatszámon pörög az agya, és ettől működött jól a közös munka, mert olyan víziók jöttek képbe amiatt, hogy másként gondolkodik, amire eddig nem volt példa. A hangszerelésnél azért arra vigyáztam, hogy ne Miserium szintű legyen, ne egymillió réteg rögzüljön. Újfajta élmény volt, ezúttal dalonként huszonnégy sávnál egyik se több, ha a hangszereket, az éneket és a vokálokat nézzük. Csak hogy számszerűsítsem, a Return to Grace lemezünk a Miseriummal összességében 973 sávot emésztett fel, ezt mostanra már elengedtem. Szóval, kész nótákat hangszerelni a legjobb. Imádom.

Emellett dalokat is nagyon szívesen írok. Sokszor előfordul, hogy hamarabb megszületik a zene, mint a szöveg, de leghamarabb a munkacímek vannak meg. Van már kettő olyan nóta készülőben, aminek már tudom a hangulatát, és érzem, hogy ezen a vonalon kellene elindulni, erre bumm, beugrik az albumcím, és kiderül, hogy hány további dalban kell majd mindezt feloldani. A Rexnél elég volt tíz, most tizenkettő szükséges, de nem baj, ebből látom, mi lesz az anyag lelke. Ennyiben irányított csupán a dalszerzési folyamat, egyébként egyszerűen ezek jönnek ki belőlem.

Visszakanyarodva a Rexhez, mit szólsz az eddigi fogadtatáshoz, mennyire számít a szakma véleménye?

Van az a mondás, hogy első lemezes zenekaroknál nem feltétlenül érdemes magas pontszámokat kiosztani, mert lehet, csak véletlen volt, és többet nem sikerül. Gondolj bele, hány olyan lemezt emeltek fel, amik végül eltűntek a süllyesztőben zenekarostól, mindenestől. Nagyon sokat nyom a latban a szakma véleménye, a Spotify statisztikákon látom, hogy a kritikákban említett dalok pörögnek a legjobban. A kritikáknak mindig van haszna, és jó, ha az ember rá tud olvasni, hogy más mit gondol az anyagról. Ezért szerintem számít a szakma, a legjobb, ha ért is hozzá, és egyáltalán nem probléma, ha első albumnál hangsúlyozva van, hogy van tere a fejlődésnek, mert ez többlemezes bandákra is áll, elég, ha a felsorolt zenekarokat vesszük alapul, közülük azért egynél sem mondanád azt, hogy bármelyik albumot elővennéd, sok banda későbbi műveivel egyáltalán nem tudok azonosulni már.

Ami pedig egészen elképesztő, hogy rengeteg köszönetnyilvánítást kapok maguktól a hallgatóktól, hogy mennyit segített rajtuk ez az anyag a személyes fájdalmaik feldolgozásában, hihetetlen érzés, ez történik, ha magad is kockázatot vállalsz, beengedsz embereket, és kiadod magad, ez azt jelenti, hogy megértették. Ha pedig a gyász említett fázisaira gondolunk, ez azért több különféle természetű kapcsolatban is így működik. Ha például a Sanguisra gondolok, az a nóta kifejezetten arról szól, miként tűntek el a régi barátok, pont, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. A Vulcanus pedig annak egy nagyon érdekes megközelítése, hogyan lehet kilábalni ezekből a mérgező kapcsolatokból. Megismertem annyira saját magam, hogy nem szabad több víziót beletennem senkibe annál, mint amit ott az adott pillanatban lelkileg érzek. Ez számomra egyébként egy rettenetesen egészségtelen légkör, hogy tudatosan lenn tartok embereket, de egyszerűen muszáj. Végtelenül szomorú, de még mindig vagyok annyira naiv, hogy olyasmibe kapaszkodjak, ami legalább egy pillanatra feledteti, hogy a valóság lángokban áll.

Oldalak:

Honlap

Facebook

Instagram

From The Sky - Rex hivatalos lejátszási lista