Részemről kerülném a felesleges köröket és hozsannázást, mivel eléggé magáért beszélő tény, hogy 2011 óta járunk a Fekete Zajra, egy kivétellel részt vettünk a Fekete Zaj Osztálykirándulásokon, mindezt úgy, hogy csupán a legeslegelső alkalommal néztük meg a fellépők névsorát, következő évtől látatlanban vettünk bérletet. Miért? Elsődlegesen a FEELING miatt, másodsorban a cimborák miatt, akik jelentős részével csak évente egyszer találkozunk (itt). A zenekarok mondhatnám, hogy mellékesek…de nem igaz. Minden évben volt mire rácsodálkozni, a színpad előtt, első sorban állva rajongóvá lenni egy számomra addig ismeretlen fellépő produkciója láttán, idén sem volt másképp. - Pál Szabolcs írása

Csipke szépen összefoglalta az első két nap történéseit, csupán néhány dologgal egészíteném ki. Szerdán a Fanyűvő színpad utolsó fellépőjeként üdvözölhettük a Deathsomnia néven futó észt/angol koprodukciót. Vártam már őket, lévén egyetlen klippel meggyőztek, hogy ezt nem hagyhatom ki. Noha az első este mindig veszélyes az ismeretségek újbóli ápolása miatt, és útban egy másik dimenzió felé már csak villódzó emlékek vannak, az határozattan megmaradt, hogy bár a hagyományos értelemben vett metaltól odébb esik ez a zene, de nekem bizony élőben is nagyon tetszik, az észt származású Kadri nevű énekesnő pedig egy tünemény. Póló és 7” természetesen begyűjtve.

A Nadir csütörtöki fellépése önmagában is rendkívüli esemény, hiszen a befejezés mellett döntöttek és legjobb tudomásom szerint ez volt a búcsúbuli, ahol a zenekarban korábban megfordult cimborák többsége is színpadra került egy-egy szám erejéig, szépen lefedve a komplett életművet. De hogy a Nadir-előd Dark Clouds érát is megidézik a mondhatni közönségkedvenc Diamond Cutter képében, na baszki, erre szerintem kevesen számítottak, magamat is ideértve. Addig is lelkesen ment a bólogatás, de itt aztán elszakadt a cérna. Nagyon fognak hiányozni a hazai színtérről, de így is köszönök minden lemezt, minden koncertet, srácok!

Doomos súlyosság után thrash. Igen, képes voltam ezt választani a VHK helyett, mert Grandpierre Attiláékat egymás után többször láttam itt, az ózdi thrashereket pedig pont azóta nem. Meg nem mondom melyik portálon  olvastam, hogy a Remorse mentalitása idejétmúlt olyan lemezcímmel, hogy Kohó, meg nyitó nótával, hogy Zúzzad az ércet…Nos, mivel én is lusta voltam utánanézni eme némiképp malíciózus, de legalábbis információhiányos megállapítás pontos forrásának, így mástól sem várom el ugyanezt, a csapat mellett viszont kardot rántok (hoppá, ez milyen metal!), ugyanis tősgyökeres ózdi zenekartól ilyen lemezcím cseppet sem avíttas (újabb zárójel: a főnök, Oláh Zsolti amúgy az Ózdi Muzeális Gyűjtemény és Gyártörténeti Emlékpark igazgatója, szóval az inspiráció forrása egészen jól nyomon követhető). Az ismét Kossuth Lali gitárossal és Róm Gábriel énekessel kiálló csapat nagy elánnal gyalult és faszán meg is dörrent a cucc, az új lemez dalai mellett pedig olyan öröktörvényű darabokat is eljátszottak, mint a 20/40 vagy a Várom az esőt, amelyek után alig maradt hangom. Remorse ist krieg!

Péntek

A fesztivál előtti héten szépen kiszúrtam magamnak a szerb dreDDup trióját, jó kis indusztriál cucc. Nem is okoztak csalódást, egészen fenyegetően gyalultak, és vérzett a szívem, hogy nem tudtam végignézni őket, viszont vette őket a közönség, én meg a CD-t a merch pultban, kellemes bő órányi kalandozás a nyomasztó zajok furcsa ütemei között, mégis egészen befogadható, csak ajánlani tudom a stílus iránt érdeklődőknek. Ezt követően… fogalmam sincs, mit csináltunk, szerintem elmentünk sztrapacskázni a Sástó Étterembe, utána viszont a nagy kedvenc Entrópia Architektúra helyett én kivételesen a román Multumult programjára szavaztam a Kacsatónián, mivel előzetesen rájuk kattantam rendesen. Nem véletlenül, Entrópiáékhoz hasonló felfogásban játszanak, azaz nem dalok vannak, hanem egyfajta sajátos performansz, csak itt több a spontán adaptáció. Különféle zajok (díszlet ütögetése, kavicsok rugdosása) felvétele a helyszínen, majd a programba történő sajátos beépítése, csak lestem, mi sül majd ki ebből. Hiszen egy szemrevaló hölgy játszik elektromos hegedűn, egyik tag elektromos dobon, egy másik különféle samplereket kezel, az aszkéta termetű főnök meg szaxofontól kezdve mindenféle kütyüt szólaltat meg, tradicionális hangszernek kinéző fúvósokat is, mégis szépen belesimul minden a bábeli zűrzavarnak tűnő örvénylésbe. Leesett állal ültem előttük a fűben, na itt beütött a bevezetőben emlegetett hamisítatlan Zaj-feeling. Nagy ovációt kaptak az egybegyűltektől, én sem voltam rest leszurkolni némi gubát egy CD-ért, többen így tettek, szemmel láthatóan meglepődött a csapat a meleg fogadtatáson, tényleg bármikor megnézném őket újra.

A Perihelion tagsága nem igényel bemutatást, első lemezüktől szépen menetelnek a siker felé, jó dalok, perfekt produkció, szépen gyarapodó rajongótábor. Magam is gyűjtöm Gyuláék kiadványait, így nem is voltam rest odatolakodni a második sorba némi éneklés erejéig. A csapat pedig profin tolta a műsort, szépen szemezgettek eddigi lemezeikről, egyedül talán csak a Végtelen kék hiányzott a szettből. Ezután azonban fogalmam sincs mi történt, össze is folynak a dolgok, rengeteg ismerős, beszélgetések… A Pozvakowski kezdésére már igen bágyadt állapotban rogytam le a kajás stand végéhez (csoripank – vagy valami ilyesmi volt annak a remek ételnek a neve, amiből rengeteget habzsoltam be), ahonnan kiváló rálátás nyílt a nagyszínpadra. Mondjuk nekem addigra teljesen mindegy volt, az megmaradt, hogy faszán tolják a srácok és sokan is nézik őket, én viszont a szerencsétlen büfések inzultálásával mulattattam magam (másnap sikerült megtudnom, hogy ötször mentem vissza ilyen szendvics-szerű valamiért, az utolsót már ajándékba adták, annyit vettem). Arra még emlékszem, hogy a francia Dalhia zajongása állatira tetszett a Deltán, de az igazat megvallva ekkor már teleportáltam és visszavittek a szállásra, ami megakadályozott abban, hogy az ismerősünk által felettébb fenyegetőnek, mi több, ijesztőnek titulált Urok fellépéséről szóló véleményt megerősítsem, vagy megcáfoljam.

Szombat

Annak azért megvan a diszkrét bája, hogy már tudatosan nem a kempingben, hanem az úttörő-időket idéző Mátra Táborban foglalunk szállást. Csendesebb, nyugisabb, és pont a házunk mögött van egy óriási fedett terasz, ahol rossz idő esetén is kiválóan lehetne bandázni, jó időben szintúgy. Szóval józanodás, közös reggeli, az élet nagy dolgainak megbeszélése, természetesen közben az első rumos kávék, kis pálinkák elfogyasztása, itt úgy elrepül az idő, hogy észre se veszi az ember. De hát ez van, ha több olyan cimbora adja a társaságot, akikkel csak itt találkozunk, világ totál kikapcs, nem is lehetne jobb. De aztán csak erőt veszünk magunkon, hiszen az utolsó nap is sok érdekességet kínál. Kora délután a Kacsatónián Kátai Tamás (Thy Catafalque) közönségtalálkozó, irdatlan tömeg, szerencsére még időben tudtunk helyet szorítani magunknak két kacsa között a vízparton. Két dologra döbbenek rá: Kátai mester jóval alacsonyabb, mint gondoltam, viszont sokkal humorosabb, mint vártam. Mindenféléről beszélgettek a moderátorral – kiderült, hogy az új lemez lényegében kész, de szövegek még nincsenek –, a végén a közönség is kapott lehetőséget kérdezni, de elég megszeppent a társaság, talán ketten merték venni a bátorságot.

A bemelegítést számunkra az Ørdøg szolgáltatja, még délután öt órakor is tűző nappal szemben…hard. Pláne, hogy szerdától fokozatosan melegedett az idő az előző heti kánikula felé. Szóval Vörös Andrisék küzdenek, először a technikával, majd a meleggel, de azért sokan nézik őket és csak jönnek…  Nyilvánvalóan megvan az oka a tömegnek, de erről később. Nem fogom magamnak megbocsátani, hogy a Grace of Kairós műsorát kihagytam, de erre csak utólag döbbentem rá itthon. Érdekes, de hangulatos muzsika, magyar srácok csinálják, viszont a fronton egy dekoratív spanyol(!) hölgy viszi a prímet. A Meszecsinka Duó műsorába jó lett volna belenézni a Kacsatónián, de annyian voltak, hogy nem akartunk ismét heringezni. Inkább korai estebéd, majd beletekintés a Hegy műsorába, jók, de tele gyomorral valahogy nem fekszik ez az agyas súlyosság, ahogy a Freakin’ Disco elektronikus ütemei sem. Viszont van lehetőség esti kilátó-mászásra, nosza! Mondjuk a tériszonyommal nem a legjobb buli, de azért felküzdöm magam a legtetejére és a reszkető idegszálaim ellenére is átadom magam az élménynek. Sötétedés után még sose voltam, de a közeli és távoli települések villódzó fényei a majdnem felhőtlen teliholdas éjszaka alatt fantasztikus látványt nyújt. Persze, lenézek a fesztiválra is, pont látszik a nagyszínpad, tízpercnyi csodálkozás után elindulok lefelé (rosszabb élmény, mint fel), hogy megtekintsem a Dordeduh műsorát. Régi ismerős a csapat, a Negura Bunget szakadása után Sol Faur és Hupogrammos indult el ezen az úton, folkos elemekkel tarkított pogány fém, többnyire anyanyelvükön (román) előadva. Ha valakit ez zavar, találhat magának mást a színtérről, én anno a 2012-es debütálásukra nagyon rákattantam, pici szépséghiba, hogy a második lemez csupán idén, kilenc év kihagyás után érkezett. Ebbe még nem ástam bele magam, gondoltam majd élőben úgyis átjön a lényeg… de a nagyszínpadon aznap kezdetektől settenkedő technika ördöge őket is megszívatta, legalább fél órás késéssel tudtak kezdeni, emiatt nyilvánvalóan a program is rövidült. Pedig becsülettel küzdöttek, helyenként a népi hangszerek is teret kaptak – egy része természetesen samplerről –, és hangulatos is volt a maga módján, a közönség pedig lelkesen vette a lapot, de kötve hiszem, hogy életük fellépéseként könyvelték volna el. Közben lement az új lemez is, tényleg csak ajánlani tudom a stílus iránt fogékonyaknak.

Pici pihenő és egészségügyi séta, közben belekukkantunk a Shell Beach kisszínpados műsorába, fasza, modern, pörgős, vannak is rajtuk, de sajnos már nem felhőtlen az öröm. Azt ugyan kábé mindenki sejtette, hogy a Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról egyedülállósága okán sok embert fog vonzani, de hogy ennyien összejönnek, és olyan telt ház lesz (na jó, ez is körülbelül ezer fő + fellépők és személyzet), hogy 30-40 percig kell sorban állni a büféknél, erre szerintem senki sem számított. Volt olyan társaság, akik egyszerre inkább már három deci rövidet vettek a fél tucat sör mellé, hogy ne kelljen ezt a tortúrát végigszenvedniük és lemaradni a műsorról. Igen, ez a hype már túl van az underground szinten, bár gyorsan hozzáteszem, teljesen megérdemelten. Tamás világa sajátos, egyedülálló, nem lehet eleget dicsérni, ahogy a dalokat színpadra állító gárda elkötelezettségét és munkáját sem. Huszonöt zenész fogott össze és vitte színre a TC munkásságának legcsillogóbb darabjait, öt részletben, folyamatosan helyet cserélve egymással (a billentyűk samplerről mentek). Logisztikai és szervezési szempontból sem tűnt könnyűnek, de remekül megoldották, az itt-ott becsúszó apróbb bakik ellenére is. Aki viszont az utóbbiakon akad fel, annak bizony elég nyomorult élete lehet, hiszen egy egyedülálló produkció zajlott a szeme előtt, a közönség pedig hálás volt, óriási ováció kísérte a műsort. De lehetett még fokozni, a második etapban nekem először csak Lédeczy Lambert (Ahriman, Mörbid Carnage + számos másik underground formáció) és Kónya Zoli (Gire, Thy Catafalque) tűnt fel, utána meg az, hogy a basszusgitáros milyen átéléssel játszik… baszod, hát ez a Kátai! Igen, annak ellenére, hogy az előzetes hírek még arról szóltak, hogy nem kíván a színpadi produkcióban részt venni, max. konferanszié szerepet vállal, mégis elkapta a hév és három olyan nótát (Szamojéd freskó, Jura, Mezolit) csavartak le, amelyek a TC régisulis időszakát idézték, Lambert extrémebb vokalizálása illett is ide, bár Vasvári Gyula (Perihelion) is beszállt néhány strófa erejéig, számomra egyértelműen ez volt a koncert fénypontja. Később persze Horváth Martina (Thy Catafalque, Mansur, The Answer Lies In The Black Void) is színpadra került, Dudás Ivett (Tales of Evening) mellett, hogy a későbbi lemezeken hallható női énekes dalokat is maradéktalanul adják vissza. A közönségnek viszont nem elég, zúg a kórus a ráadásért, meg is kapjuk: Tamás kijön, elszavalja a Fehérvasárnapot, egy pisszenés se hallatszik, utána óriási ováció, de tényleg vége. Nincs elég magasztaló szó erre a produkcióra, amit a hírek szerint rögzítettek és ha minden igaz, valamilyen formában meg is jelenik majd.

Ezek után mit lehet még mondani? Vagy megnézni? Na jó, utóbbi valamivel könnyebb, hiszen itt még messze nem volt vége a programnak. A cseh Brátři zajongására kíváncsi voltam, de ezek után hidegen hagyott, és az előzetesen a megtekintendők listájára vett olasz Juju sem vett meg, pedig alapból nem bűn rossz az általuk prezentált gótos-elektronikus egyveleg. Lődörgés, elköszönés a már induló haveroktól, aztán a Black Bartók műsorának negyedórányi abszolválása után mi is búcsút veszünk egy évre a színpadoktól.

Jövőre ugyanitt, hajrá, Fekete Zaj!

Pál Szabolcs írása

Csipke széljegyzete az első két naphoz galéria linkekkel  itt!

Frank Olivér - Infinite Beat fotói:

1. nap

2. nap

3. nap