A győri bagázst még tavalyelőtt sikerült felfedezni magamnak, még a hullámok előtt, amikor 2019 szeptemberében Budapesten, az Aurórában játszottak. Már akkor biztos voltam benne, hogy még találkozunk, hát idén nem lerakták az év egyik legjobb bemutatkozó albumát?  Azt hiszem, ezek a srácok ma az egyik legkeményebben melózó banda, akik tökéletesen tudatában vannak, hová és meddig lehet itthon nyújtózkodni, mégis benne van a szívük-lelkük az egészben. Épp ideje volt kifaggatni őket. Ha a munkahelyi videókonferenciák is így működnének, kiegyensúlyozottabb lenne a világ. Na ilyen, amikor a bölcsész és két gépészmérnök beszélget. 

Szeretettel üdvözöllek titeket a blogon, sikerült jól időzítenünk az interjút, épp túl vagytok egy dobos váltáson. Mennyire viseli meg az embert egy ilyen mérföldkő, még ha pozitív is az elválás?

Soma: A zenekartagság olyan, mintha egy párkapcsolata lenne az embernek, legalábbis én úgy élem meg. Az ember együtt alkot, együtt szervezi a programokat, minőségi időt tölt a másikkal, ez a helyzet annyiban komplikáltabb, hogy több ember hülyeségeihez kell alkalmazkodni. Természetesen így, hogy együtt kezdtük el ezt az egészet, és eltelt három, három és fél év, nyilván megterhelő, semmiképp sem mondanám, hogy könnyű, akár egy szakítás.

Mennyire érzitek stabilnak az új felállást?

Ádám: Én abszolút.

Soma: Egytől tízes skálán kilencre értékelném a stabilitást, a mínusz egy, a kvázi kétség-faktor, bárkinek a bármilyen váratlan elfoglaltsága, például valamelyikünk kimegy a svédekhez bálnahájat vadászni, ezt nem tudod kiszedni a képletből. De jelenleg senki sem azért tagja ennek a bandának, mert nincs jobb dolga, hanem mindenki tényleg ezt akarja csinálni. Persze a Kis, meg én autisták vagyunk, imádjuk ezt csinálni, összes szabadidőnkben csak ezzel foglalkozunk, a másik két srácon pedig azt érzem, hogy hatalmas bizonyítási vágy van bennük, van ebben némi bizonyítási kényszer is, ha már itt van mögöttük egy lemez, de én ebben a zenekarban még ennyi tenni akarást nem tapasztaltam, mint jelenleg, ezt úgy mondom, hogy még nem száradt meg az izzadság a hátamon, mert nemrég értünk haza a próbáról, bár közben azért megvolt a gyerek sétáltatás, játék, vacsora.

Ádám: Igen, nálunk is ugyanígy ment, plusz a kutya sétáltatás ugye. De tényleg minden szabadidőnket a zenekarba öljük. Ez egyébként a két új arctól nem elvárás, tőlük annyit szeretnénk kérni, és úgy gondolom, ez működőképes is, hogy úgy menjen a próba, ahogy mennie kell, és így sikerüljenek a koncertek is.

Az idei Hell Vill-en mutatkozik be az új felállás, Soma, milyen érzés megszabadulni a gitártól, milyen lesz enélkül kiállni a színpadra?

Soma: Az az igazság, hogy ezeket a gitár- és ének témákat, két külön ritmusban, ugyanannak az embernek összehozni nem lehetetlen, de iszonyatosan megterhelő feladat, legalábbis én annak érzem. Számomra ez azzal járt, hogy a koncert előtt már hetekkel stresszben voltam, és a bulikat megelőző napokban, a próbákon felül még legalább napi egy-egy órát gyakoroltam, hogy amikor kiállok a közönség elé, ne azt lássák, hogy igen, ez felvételen szól valahogy, de élőben ehhez kevesek vagytok. Szóval számomra most iszonyatosan nagy boldogság, hogy a gitározás terheit Adrián levette rólam. Megkönnyebbültem, és rettenetesen kíváncsi vagyok, örömmel és várakozással teli izgalom van bennem csak, semmi kétség. Nyilván felmerül, hogy mit csinálok majd a kezeimmel, Last Ketchup az tuti lesz, és biztos túlmagyarázom majd ezerrel, mit szeretnék mondani. De majd egy-két videót megnézek, amiben énekesek arról beszélnek, hogy ne pantomimozzak éneklés közben. „How not to be an asshole on the stage”

Ugyan a BIPØLARIS, mint zenekar története 2019-ben kezdődött, ti már, ha jól tudom 2016-ban elkezdetek összezenélni, és jó régre nyúlik vissza a barátságotok is. Evidens volt már az elejétől, hogyha nem csak egynyári zenekart szeretnétek, akkor együtt fogjátok megcsinálni?

Ádám: Nem. Az egész úgy indult, hogy Somának voltak szövegei, írt rá akusztikus zenét, és szerette volna felvenni, nekem meg volt egy egy- vagy kétcsatornás hangkártyám, és mondtam, jöjjön át, megoldjuk. Rögzítettük olyan minőségben, amilyenben sikerült, elég amatőr szinten. Aztán abban maradtunk, hogy mivel basszusgitározok, rárakom a basszussávot. Ez történt 2016-ban, és igazából arra már nem is emlékszem, mi lett a sorsa a felvételeknek, de akkoriban még nem volt szó arról, hogy bandát alapítunk.

Soma: Így van, ez volt ’16 szeptembere, és én ’17 januárjában kiköltöztem Németországba. Talán akkoriban, azt hiszem I, Pessimist néven akartunk zenekart alapítani Győrben pár sráccal, amiből végülis nem lett semmi, egyébként is, ha beírod a keresőbe, hogy I, Pessimist, egyből az Alkaline Trio dalát dobja ki, bár nem biztos, hogyha a bipolárisra keresel rá, az sokkal célzottabb lesz, de mindegy is.

Arra sajnos az első találat a bipoláris zavar.

Ádám: Az legalább illik valamilyen szinten a zenénkhez.

Soma: A lényeg, hogy nem gondoltunk akkoriban abba, hogy ez hosszútávú lesz-e, vagy sem. A Kissel egyébként is az a helyzet, hogyha belekezd valamibe, akkor azt nyomja. Láttam már őt rengeteg mindent csinálni, az egyetemi éveinket is együtt töltöttük, szaktársak voltunk, és vállvetve, közösen sikerült leküzdeni az őrületes szartengert. Muszáj elmesélnem, futni és konditerembe is együtt jártunk, és amikor végeztünk a sulival, mindketten Győrben vállaltunk munkát, el kellett jönni a koliból, lakást kellett keresni, és egy közös futás alkalmával az alábbi társalgást sikerült lefolytatnunk:

"- Te Kis.

- Ja.

- Hamarosan végzünk.

- Ja.

 - Kellene valami lakás.

- Ja.

- Ha végeztünk a futással, keresünk?

- Ja."

És két hónap múlva már költöztünk. Ádám egy baromi praktikus ember.

Ja. Mindketten apukák lettetek időközben, változott emiatt a hozzáállásotok a zenéléshez, zenéhez?

Ádám: Az mindenképp pozitív, hogy nem most vágunk bele az egészbe, hogy gyerekeink vannak, mert olyan szinten nem tudna működni, mint három és fél évvel ezelőtt. Akkoriban még kötetlenebben írtunk dalokat, csináltuk a felvételeket. Jobban el lehetett gondolkozni azon, hová menjünk klipet forgatni. Ma inkább az van, hogy az embernek minden napja ki van számolva: hánytól meddig dolgozik, ki, mikor vigyáz a gyerekekre, szóval szerintem pont ideális időben kezdtük el anno. Ettől függetlenül ezt ma is lehet szerintem teljes erőbedobással csinálni, csak el kell dönteni, pontosan mi cél. Ha ezt a zenekart nemzetközi szinten szeretnénk befuttatni, jelenleg nyilván nem lenne működőképes, bár a magyar szövegek miatt egyébként sem lenne opció. Hobbi szinten csináljuk, de odatesszük magunkat, amennyire csak lehet.   

Soma: Ugyanígy gondolom, igyekszünk mindent legalább fél évre előre megtervezni. Ez a zenekar addig tud jól működni, amíg nem áll a család útjába. Akár a maslow piramis, ha otthon rendben van minden, akkor van az embernek ideje, energiája arra, hogy a kreatív dolgaival foglalkozzon, és a zenélés egy abszolút kreatív folyamat. Amikor a lemezfelvételeket, klipeket csináltuk, már nekem is megszületett a kislányom, úgyhogy fél évig tartó, masszív előkészületek árán sikerült mindezt megvalósítani, úgy, hogy minden pontosan be volt programozva és előre tervezve, hogyha megérkezik a gyermek, ebből itthon se legyen konfliktus. Szerintem ez így fair egymással, és a családjainkkal szemben is. Azt gondolom, infantilis lépés lenne minden elé helyezni a zenekart, olyan, mint a saját farkába harapó kígyó. Mert ténylegesen iszonyat nagy köszönet illeti a saját családjainkat, hogy nem csak tűrik, és tolerálják a zenélést, hanem maximálisan támogatnak is minket. Mindkettőnk felesége énekel a lemezen is, lektorálásban is segítenek, véleményeznek, hozzáadják a saját energiáikat, de ez csak addig működik, amíg megvan az egyensúly. Mondja ezt a BIPØLARIS nevű zenekar.

Szerintem ez fontos gondolat, egyébként az ő véleményük az, ami a leginkább számít?

Ádám: Természetesen az ő észrevételeikre is adunk, de próbálunk olyan emberek visszajelzéseire támaszkodni, akik hasonló zenét hallgatnak, mert rossz példával élve, annak mondjuk, aki popot hallgat, vérzik a füle a mi zenénktől, ami nyilván fordítva is igaz. Bár szerencsére mindkettőnk felesége szereti az ilyesmit, bár nálunk Dorina inkább a dallamosabb műfajokért rajong, de nyilván számít a véleményük.

Soma: Az én feleségem a Metszetben basszusgitározik, amíg babázunk, ez nyilván felfüggesztésre került, de én egyébként mindent megbeszélek vele. Már a legelső dalkezdeményeket, Guitar Pro-s verziókat is megmutatom neki, amiket összeírunk. Ha érkezik egy lemezkritika, vélemény valamilyen formában, mindig felolvasom neki. Szegény már nagyon várta, hogy valami pozitív dolog történjen, mert az utóbbi időben azt hallgatta, ahogy puffogok bizonyos kommenteken, azért annyira nem kellemes, amikor valaki négy hónap kemény munkáját annyival nyugtázza, hogy „Fos”…(nevet) Egyébként akinek a véleménye elsősorban mérvadó, az a sajátom, ha zenéről van szó, akire mindenképpen számítok, az Ádám. Sokszor nem tudom elmagyarázni elsőre mit akarok, ha dob egy dallamot és szöveget írok rá, általában a stúdióban derül ki, hogy tetszik-e neki, vagy sem, amikor megmutatom, miről van szó. Visszatérve az előbb említett kommentre, az online tér nyilván olyan közeg, ahová az emberek mindenféle felelősség nélkül, arctalanul tudnak írogatni bármit, én is tudom, hogy kamu profillal ilyeneket kommentelni egyáltalán nem egyfajta reprezentatív értékelése a munkánknak, de őszintén, az ember kedvét nagyon el tudja venni. Persze, ha publikálsz egy dalt, performanszt, akkor azzal tisztában kell lenned, hogy fanyalgók mindig lesznek.

Ádám: Nem arról van szó, hogy nem bírnánk a kritikát, hisz azt mindig is kapni fogunk, sőt, én kifejezetten szeretem, ha ugyan negatív, de építőjellegű véleményt fogalmaz meg valaki. De azzal, hogy fos, nem igazán lehet mit kezdeni.

Soma: A média sokszor botrány alapú, és a mindenféle belső frusztrációk ilyen jellegű, agresszív kivetülései nézettséget generálnak, és nyilván jönnek rá a hasonló reakciók.

Ádám: Mint például: „Ez olyan, mint az utolsó szám a Lord album B-oldalán, csak szarabb.”

Soma: Vagy hogy mi lenyúltunk egy teljes Bon Jovi dalt.

Ádám: Ez eddig kicsit úgy jött le, mintha kizárólag negatív kritikákat kaptunk volna, de nem erről van szó, csak az ember ezeket valahogy jobban megjegyzi.

Soma: És ezek jöttek először. Amikor kiadtuk az EP-t, a Nuskullnak volt egy tök pozitív ismertetője. Nyilván bőven volt, és mindig van hová fejlődni. A mostani nagylemeznél már most tudnánk jobbat csinálni, felvenni. Így, hogy mi csinálunk mindent, főleg Ádám, ő felel az összes felvételért, mixért, masterért. Én maximum átjárkálok hozzá, aztán együtt pörgetjük. Ha kell, százszor átmegyek, és száz órát áldozunk rá, mert addig semmit nem adunk ki a kezünkből, amíg nem az aktuális tudásunkhoz mérten, a lehető legjobb az anyag. Rohadt háklis és kritikus vagyok ebből a szempontból, Ádám szokott is utálni ilyenkor, de később meg mindig együtt örülünk a végeredménynek.

Ádám: Ja.

Akkor térjünk is rá az említett apropónkra, nemrégiben jelent meg az első BIPØLARIS album. Nekem tök szimpatikus, hogy inkább hosszabb lett a nagylemez, de rápakoltátok a korábbi EP-k anyagát is, újragondolva, vendégekkel felturbózva. Nem egy népszerű szokás manapság, számotokra miért volt fontos?

Ádám: Ennek egyszerű az oka, ahogy telt az idő egyre jobb minőséget sikerült itthon csinálni, és sajnáltam a régebben rögzített dalokat. Szerettem volna hallgathatóbb minőségben felvenni azokat is, úgyhogy számolgattuk, hány számunk van, és arra jutottunk, hogy abból már kijön egy nagylemez.

Soma: Az új felszereléssel, friss tapasztalatokkal lényegesen jobb minőségben sikerült felvenni a dalokat. Szerettem volna, ha az elmúlt három évünket ez az anyag összefoglalja egy hangzásban egységes képben. A régi minőséget nem akartuk keverni az újjal, és a korábbi minőség számomra kissé méltatlan volt az új számokhoz. Minden tétel igazán fontos számomra, mementók, naplórészletek az életem szakaszaiból. Például ott a Maszk, a legeslegelső, amit 2016-ban felvettünk. Készült hozzá egy akusztikus verzió, majd felkerült az EP-re, szóval az album verzió a negyedik, úgyhogy mondtam, jó, rögzítsük utoljára, aztán viszont hallásra, az életben többet nem akarom látni ezt a dalt.(nevet)

És úgy érzed, így már tényleg megkapta a végleges formáját?

Soma: Igazából ez volt az a dal, ami az egészet elindította. Ha ez a szám, az eredeti, akusztikus témájával akkor nem íródik meg, akkor valószínűleg ez az anyag nem születik meg, ezért éreztem volna méltatlannak, ha nem kerül fel az első albumra, még ha minőségben, terjedelemben, komplexitásban el is marad a többi tételtől, számomra a lemez által felölelt korszak részét képezi.

Ádám: Egyébként engem már most idegesít, hogy megint tudnánk jobbat felvenni, de ez most már megmarad a következő alkalomra, előbb-utóbb úgyis kiadunk valami újat, mondjuk jövőre, vagy majd ahogy alakul.

A lemezkiadás egyébként lezárás, vagy egy új kezdet?

Soma: Sortörés. Egy mélyebb lélegzetvétel most biztos következik. Szükségünk van rá, mind családilag, mind emberileg, mind zenészként. Muszáj leülni, hátradőlni kicsit. Az a baj, hogy Ádám is és én is feladat-, és siker orientáltak vagyunk, de egész jól működik a dolog, sokszor vegyes, de leginkább pozitív visszajelzéseket kapunk. Most már két új csapattag került a gépezetbe, ami teljesen új lendületet fog adni az egésznek. Már van egy fél albumnyi dalszövegfoszlányom, Kisnek is vannak új témái, megyegetnek is a témák ide-oda, új videókoncepcióink is vannak, de most ezeket én tudatosan visszább fogom tartani, hagyni kell érni kicsit. Az első albumon lévő hanganyag mindkettőnk részéről az elmúlt tíz év zenei termése.

Ugyan számomra a lemez elsősorban önterápia, mégis markánsan jelen van benne a rendszerkritika is. Mit gondoltok, ma megkerülhetetlen, hogy ez így legyen?

Ádám: Szerintem ez abszolút személyfüggő, én például mindig úgy hallgatok zenét, hogy a szöveget nem figyelem, a zenére koncentrálok. De ezzel nem mindenki van így, ha belőlem indulunk ki, akkor a szöveg másodlagos. Azt mindig utólag csekkolom, ha tetszik a zene, ezért nem feltétlen tartom szükségesnek, hogy lázadjunk.

Soma: A legkorábbi dalszövegeim is azokat a helyzeteket dolgozzák fel, amivel nem tudok mit kezdeni: igazságtalanság ér, és elszenvedem, kvázi önhibámon kívül. Aztán persze később, amikor tiszta önreflexióval elemzem a szituációt, kiderül, hogy nyilván én is hibás vagyok, de az igazságtalanság az, ami gyerekkorom óta totálisan kiborít, ha az utcán jön szembe, akkor is muszáj beavatkoznom. Ugyanígy a rendszerkritikát is muszáj volt beleraknom, mivel számomra a legnagyobb inspiráció, ami feldühít, bosszant. Ezt megpróbálom játékos-verses formába önteni, ami segít feldolgozni ezeket az élményeket. Hogy kötelező-e egy punk vagy HC zenekarnak rendszerkritikát megfogalmazni? Úgy gondolom, hogy nem, de igazából igen. Mivel nem hiszem el, hogy ha valaki ma Magyarországon, ebben a közegben zenél, azt ne inspirálja, ne legyen rá bármilyen hatással az aktuálpolitikai helyzet, szerintem ma ez egyszerűen megkerülhetetlen.

Mennyire jogos, ha valaki ennek hiányát számonkéri a színtértől?

Soma: Ha ezt nem szándékosan teszi, akkor lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy még nem fogalmazta meg. Amennyiben ezt tudatosan kerüli, nem is tudom, erről már bandán belül is beszélgettünk sokat, és tudni kell, hogy én vagyok a legrebellisebb, legalábbis eddig így volt, azt még egyelőre nem tudjuk, Áron mennyire az, majd kiderül. A lényeg, hogy én személyeskedni semmilyen esetben sem fogok. Ez a fajta attitűd lehet, hogy „jól áll” a központi hatalmaknak, de nálunk nincs helye, inkább kerüljük. Ha pedig valaki tudatosan azért kerüli ezeket a témákat, mert mondjuk állami támogatásokat szeretne igénybe venni, és fél attól, hogy kiesik az állami pikszisből, ha véletlenül olyat mond, ami valakinek nem tetszik egy felsőbb, bíráló bizottságban, az b*szódjon meg!

Kettőtök közül Soma is megjárta külföldöt, az Ópiumbarlangos interjúból ezzel kapcsolatban megragadt a gondolat, hogy egyszerűen nem lelted a honod a hazádban, szerintem ezzel sokan vannak így, most, hogy hazajöttél, és berendezkedtél Győrben már egy ideje, elmondhatod, hogy itthon vagy?

Soma: Igen, de most Oravecz-Coelhoi mélységekbe tévedek: az otthon nem egy hely, hanem egy érzés. Abban, hogy én itthon érzem magam, abban benne vannak a szüleim, a feleségem, a kislányom, és itt van ez a zenekar. Ha valaki most azt ajánlaná, hogy Berlinbe költözhetnék, jó fizuért, jó munkahelyen, és mondjuk biomechanikus protézisekkel foglalkozhatnék, mert az iszonyatosan érdekel, nem mennék, mert itt vannak az előbb felsorolt emberek, tényezők, ami nekem most már fontosabb.

Ádám, neked voltak hasonló dilemmáid?

Ádám: Én még akkor próbálkoztam külfölddel, amikor még nem volt se zenekar, se gyerek, ami úgymond visszatartott volna. Valahogy ez mindig ilyen tudatos tervezés volt nálam, akkor indítottam bandát, amikor tudtam, hogy lesz időm foglalkozni vele, és a családalapítás is akkor jött, amikor késznek éreztem magam rá.

Kicsit visszakanyarodva, ha jól tudom mindketten gépészmérnökök vagytok, lehet párhuzamot vonni a munkátok és aközött, ahogy a zenét komponáljátok, intézitek a banda dolgait?

Ádám: Szerintem a módszertan hasonló. Nálam a zeneírás is úgy működött nagyjából, hogy a régebbi ötleteimet rögzítettem egy zenei szoftverben, mert ha nincs elmentve, akkor előbb-utóbb elfelejtem, nem marad nyoma, és eltűnik az éterben. Ezekből a mentésekből építettük fel a dolgainkat. A munkából adódóan folyamatosan használunk excel táblákat, és tervszerűen rakjuk össze a zenekari dolgokat is. Szóval, amennyire lehet próbáljuk összeszedetten csinálni, előre leszervezni, amit lehet.

Soma: Minden esetben megbeszéljük, ki, mit csinál és mikor: feladat, felelős, határidő. Ugye ez nem volt szükségszerű, amikor az ember még tizenöt- tizenhat éves volt, de mivel ma már itt vannak a családjaink és a munkánk, csak így lehet. Ha mondjuk van egy koncert lehetőség, ami valakinek nem alkalmas, akkor nem az van, hogy na, de oldd már meg valahogy, hanem ha valami a család miatt nem jó, akkor egyszerűen nem vállaljuk el. De az alapvető projektkezelős módszerek teljes mértékben át vannak véve, illetve ugyanúgy alkalmazom, ha tudom, a különféle minőségbiztosítási dolgokat, amiken én dolgozom egyébként. Azt, hogy működik-e, döntsd el te.

Iszonyatosan nagy hangsúlyt fektettetek a vizuálra, mondhatni öntitek magatokból a klipeket is, és a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mit gondoltok, a képi megformálással teljesedik ki a mondanivaló?

Ádám: Szerintem mindenképp könnyebb a mai világban reklámot csinálni magadnak, ha videóklippel állsz elő, sőt, ma már ez sem feltétlenül elég. Húsz éve például elegendő volt, ha van egy normális felvételed, azzal már lehetőséged volt terjedni. Manapság már rengeteg zenekar van, és egyre többeknek adatik meg a lehetőség, hogy otthon vegyenek fel, vagy akár stúdiózzanak, úgymond telített a piac. Mi is kerestük a lehetőséget, miként lehetne picivel többet adni, ezért is próbálkoztunk a klipekkel.

Soma: Amikor az első, három számos EP-t úgy csináltuk meg, hogy egy összefüggő, háromszor három és fél perces sztoriba helyeztük, minden összefüggött mindennel, attól kezdve, hogy találkoztunk, Piedl Bandival, az operatőrrel, számomra baromi szórakoztató volt az egész, jól éreztem magam, attól függetlenül, hogy voltak nehéz pillanatok. Azért, amikor két nap alatt forgatsz le három klipet, zenekaros, meg minden más cuccal együtt, kerülgeti az embert az agyvérzés. Iszonyat sok, tipikusan kezdő hibát elkövetünk benne, de a későbbiek egyre jobbak lettek. Engem végtelenül szórakoztat, hogy itt a garázsban összeeszkábálom a maszkokat, anyagot gyűjtök hozzájuk, megírom a forgatókönyveket, bejárom a terepet, és ezt nem tanultam soha. De ha ezt kiadtuk volna külsős kézbe, amit mi mondjuk hetvenezer forintból kihoztunk, az lett volna négyszázhetvenezer. Nem ez a prioritás, ez egy hobbi, és nem akarunk világsztárok lenni, és a mit tudom én kivel, vagy helyett, vagy előtt fellépni. Ezek a számok reflexiók arra, mit tesz velünk a világ. Az, hogy én a saját rémálmaimat videóra tudom vinni, azt jelenti, hogy a kislányomnak meg tudom majd mutatni, hogy látod, apádnak ilyen elmebajai voltak. Vagy amikor valamelyik gyártelepi putriban zenélünk, azt a pillanatot, hogy a Kis épp mennyire volt lebarnulva, vagy milyen hülye szemüveg volt rajta elkaptuk, ezek élmények, megfagyasztott percek az időben, amiket érdemes visszanézni. Emellett szerintem igenis ad egy újabb dimenziót a szövegeknek. Akármilyen klipes számot megnézel, utána, ha hallod a rádióban, tuti be fog ugrani legalább két-három képkocka a dalhoz készített vizuálból, és sokkal könnyebben fogsz a későbbiekben ebből érzelmeket generálni, talán szerethetőbbé válnak ettől a számok. Vagy könnyebben utálhatóvá, attól függően, hogy sikerült a klip.

Melyik videó született meg a legnehezebben, melyik a legkönnyebben, mik a személyes kedvenceitek és miért?

Soma: Az Éber című dalhoz készült klip, azt hiszem hét helyszínen forgott. Iszonyat nagy meló és szervezés volt, hét hónapon keresztül zajlott a forgatás, három különböző évszakban, de ez így is volt kitalálva. Viszont borzasztó sok volt a hátráltató tényező, épp a pandémiás időszak közepén kezdtük a munkát, kihívás volt bármit leszervezni, szóval az egy nehéz szülés volt. A klip egyébként Somay Áron keze munkáját dicséri. Ami könnyen és egyszerűen ment a komolyabb vizuállal operáló klipek közül a Nagy Viktor(ének - Téveszme, Mihaszna Film)és Lerch Peti (basszusgitár - Avar, All But One, Mihaszna Film) közreműködésével készült Sagittarius A*, amiben Áron is besegített. Akkor már jóval több tapasztalatom volt, leszerveztük az autót, vittem a cateringet, megvolt a forgatókönyv, na és egy ekkora mennyiségű kreativitást tartalmazó csapattal eszméletlen gördülékenyen ment a munka, nekem egyébként ez is a kedvenc videóm, akármilyen elmebeteg is az egész, nagyon-nagyon szeretem. Az eddigi „legkifizetődőbb” videónk pedig az Operenciához készült, Kisnek a stúdiójában. Számomra az volt a legkényelmesebb, mert nem kellett vele foglalkoznom, csupán felóbégatni a kamera előtt a részemet. Amikor Kis küldte, hogy nézzem végig, és a kiállásba berakta Kirát, én beszartam a röhögéstől, az is egy nagyon kedves videó számomra.

Ádám: Ja. A kutya jókor volt jó helyen. Egyébként én inkább vágásokban tudtam segíteni, az említett Operencia mellett, a Szinapszisok korábbi verziójához készült egy split screen-es klip,  és a Kapillárisokhoz készült újabb videó, amit A Betonban forgattunk le, és azért lett fekete fehér, mert előző nap kaptam meg az első oltásom, és olyan szinten voltam sápadt, hogy jobbnak láttam, ha nem színesben gyártjuk le a videót.(nevet) Szóval ilyenekben bőven tudok segíteni, ha alszanak a gyerekek, szépen levonulok a stúdióba keverni és videót vagdalni. Így azért próbáljuk kiegészíteni egymást.

Soma: A két animált szövegvideónk, pedig az én első szárnypróbálgatásaim, ezt sem tanultam soha, szóval ez is ilyen D.I.Y., azért olyan amilyen, de az elsőhöz képest a második már valamivel összeszedettebb, és legalább mi csináltuk. Sárga, kicsi, savanyú, de a miénk.

Ádám, te azt el tudnád képzelni, hogy a felvételeket, a keverést és a mastert kiadd a kezedből?

Ádám: Abszolút nem jön szóba, mert akkor egyrészt felesleges kidobás volt az eddig a stúdióba fektetett pénz, másrészt meg ez nekünk így kényelmesebb. Annyiszor próbálkozunk a felvétellel, ahányszor akarunk, ha valami nem sikerül újból nekiállunk. Nincs az a stressz, mint mondjuk egy komolyabb stúdióban, hogy odamész, aztán ráizgulsz, hogy teljesítesz, majd hazamész, visszahallgatod, mit játszottál fel, és nem tetszik, szóval el kell gondolkozni azon, hogy kifizesd-e még egyszer azt a pénzt, hogy újra vedd, szóval érted. Anno egyébként ezt úgy képzeltem el, hogy ugyan ebből megélni nem fogok, de plusz jövedelemforrásként jól jönne, de jelenleg időm nincs rá, úgyhogy egyelőre az maradt, hogy a zenekaros dolgokat itthon vesszük fel. Ez főleg azért jó, mert minden egyes felvétel után, mikor elkészülünk, mindig tudom, hogyan lehet tovább fejlődni, és ez nem feltétlen arról szól, miként lehetne technikailag fejleszteni, hanem mit lehetne másképp csinálni ahhoz, hogy jobb legyen az eredmény. Azt már tudom, hogy a dobból például hogy sikerülne még jobb hangzást kihozni, de majd a következő anyagnál kipróbáljuk. Ezért van az is, hogy zenei minőség szempontjából nem vagyok teljesen elégedett a nagylemezzel, de ez részemről egy végeláthatatlan folyamat, úgyhogy nem is leszek soha. Tök mindegy milyen cuccal állok neki rögzíteni valamit. Ha százmilliót érő berendezés lenne a pincében, vagy bárhol, akkor is hallanám mindig, mi az, amit máshogy kellene. De szerintem az viszi előbbre az embert, ha sosem elégedett. Egyébként is, a saját munkájával kritikusabb az ember. Legalábbis én.

Arra emlékeztek még, hogy alakult ez így, hogy házon belül marad a dolog?

Ádám: Úgy indult az egész, hogy elkezdtem itthon összerakni a stúdiót, hobbiból, és megkérdeztem Somát, hogy felveszünk-e egy dalt. Nekem már megvolt Guitar Pro-ban egy komplett dal, pont a Kapillárisok. Feldoboltam, feljátszottam a gitárt és a basszust, elküldtem Somának, ő meg átjött, szöveggel együtt, és felkiabálta. Akkor még nem volt zenekar, és ezzel álltunk neki dobost keresni, hogy legyen valami referencia. Az a demó egyébként a mai napig megvan. Azzal sem voltam elégedett. De ha az lettem volna, akkor ma nem tartunk ott, ahol.

Soma: Úgy vagyok ezzel, mint a kertünkkel. Amikor ideköltöztünk a, most már feleségemmel, lefotóztam a kis kertünket, mert tök jó, hogy van. Lefényképeztem az akkori állapotokat, hogy segítsen majd reflektálni, hogy most milyen ahhoz viszonyítva. De nem ahhoz képest nézem, hogy a szomszédnak - aki tizennyolc éve itt lakik, indokolatlan mennyiségű pénzt beleöl, és egyébként is nyugdíjas– milyen a kertje. Szerintem az embernek az elért eredményeit saját magához kell viszonyítania, és nem máshoz. Mi is hasonlíthatnánk a lemez minőségét a Gojirá-éhoz, mert hasonló hangnemben dolgozunk, de óriási baromság lenne az ő hátterüket a miénkhez viszonyítani. Jó látni, hogy van ilyen, de az a fontos, hogy saját magunkkal legyünk tisztában, azzal, hogy mit tudtunk három éve, és most hol vagyunk. Ha azt gondoljuk, hogy szembetűnő a fejlődés, azzal szerintem lehet elégedettnek lenni. Minden nap tanulunk valami újat, és minden hónapban. Mondhatnám én is azt, hogy nem vagyok elégedett a lemezzel, de ha most lenne még egy hónapunk dolgozni rajta, akkor sem nyúlnék vissza, mert inkább agyonverném magam egy fél téglával, minthogy ahhoz az ezer órához, amit a Kissel beleöltünk, még háromszázat hozzáadjak. Olyan, mint Akhilleusz és a teknős.

Ádám: Vagy egy új autó fejlesztése. Sosem érsz a végére, hanem előbb-utóbb abbahagyod, és azt mondod, hogy inkább álljunk neki egy újnak.

A visszajelzések is elég jók, van olyan, ami különösen kedves számotokra?

Soma: Nem volt olyan kritika, amit alaptalannak éreztem volna. A pozitívoknak nyilván örülök, de a negatívok is inkább építőjellegűek voltak, azt taglalták, hol lenne helye a javításnak. A legfrissebb élményünk ezzel kapcsolatban a Fülelő blogos kibeszélő, amit épp az interjú előtt hallgattunk meg. Iszonyatosan boldoggá tett. Na, ezek a srácok fogalmaztak úgy korábban, hogy több maszturbáció elférne a gitáron, ami nyilván nem volt lehetséges amíg egyedül énekeltem, és gitároztam, biztos van, akinek simán megy, nekem sok volt. Mások is felvetették, hogy mi lenne, ha egyszerre csak egy dolgot csinálnék, és addig nem gondoltam erre.  Decemberben meggyőztem a többieket, hogy bevegyük Adriánt. Ők egyébként nem annyira preferálták az ötletet az elején, nem Adrián miatt, hanem mert három embert egyszerűbb összetartani, mint négyet. De mondtam, hogy az új számok olyan komplexek, hogy szükség van új tagra, emellett a régiek előadásmódját is fel lehetne javítani, és ez ide vezethető vissza. A lényeg, hogy minden kritikának örülök, mert valaki fogja az idejét, energiáját és foglalkozik a lemezzel, illetve megosztja a véleményét a saját közösségével.

Én egyébként iszonyat mennyiségű helyre elküldtem az anyagot, addig például nem is voltam hajlandó a hirdetés funkcióhoz nyúlni, amíg nem volt meg a merch. Úgy gondoltam, hogy csak azért, hogy a saját e-péniszünket hosszabbítsuk azzal, hogy hét, vagy tizenhét like van egy-egy bejegyzésen, egyben saját magunk átbaszása. Vagy mire megyek azzal, hogy kétezer valós, vagy tizenkétezer generált szomáliai like van a videókon? Semmire. Be kell látni, hogy Magyarországon, egy durván tízmilliós országban rockzenét hallgat mondjuk egymillió ember, ebből körülbelül kétszázezren hallgatják ennek a rétegzenének ezt a réteg ágazatát, és én maximum ehhez a kétszázezer emberhez tudok eljutni. Ez idő, idő kell, mire az embert komolyan veszik.

És mit gondoltok, jelenleg a helyén van a BIPØLARIS, ott, ahol a belefektetett munka függvényében tartania kell?

Ádám: Megmondom őszintén, hogy azt hittem, kicsit könnyebb lesz nagyobb nézettséget elérni, mert még ilyen tizenöt évvel ezelőtti fejjel gondolkozok. Kicsit kevésnek érzem azt a létszámot, amit sikerült elérnünk és ahányan hallottak rólunk. Ennek valószínűleg ahhoz van köze, amit már korábban említettem, hogy telített a szakma, rengeteg a zenekar, tömegesen csinálnak klipet, zenét, úgyhogy szerintem az embereknek el is megy a kedve attól, hogy mindig rákattintsanak valami újra, vagy mert mindig ugyanazt hallják, vagy a minőség miatt nem mernek már belehallgatni.

Soma: Itt van például a Youtube, az embernek egyre kevesebb gyomra van ahhoz, hogy állandóan telenyomják az arcát reklámmal. Ha nincs prémium előfizetésed, a szolgáltatás kvázi élvezhetetlen. Emellett, ha mondjuk valaki meghallgat tőlünk egy számot, nem a playlistünket nyomja tovább, hanem a fizetett tartalmakat, vagy azokat, amiket a delikvens korábban nézegetett. A Spotify-on és más streaming felületeken is ott vagyunk, de gőzöm sincs arról, hogy ott mi megy. Sebaj, feltöltöttük oda is az EP-t és a lemezt is, hogy a modern kor embere, itt, a „kattintott kőkorszakban” minél kényelmesebben elérje. Sajnos ez van, de ugyanúgy én is hibás vagyok ebben, mert ha ránézek egy videóra, az az első, a cím után, hogy csekkolom, mennyi interakciót tudtak elérni. Ez iszonyat szomorú dolog, meghallgatom persze, de akkor is. Ugyanúgy, ahogy facebookon ugye ott vannak a like hegyek, és az emberek ez alapján ítélik meg, hogy mi jó, mi nem jó, releváns, vagy nem releváns.

Mit gondoltok, a koncert nagyobb vonzóerő lehet, mint az, ha az éterben próbálsz ügyeskedni?

Soma: Ha jól zenélünk, akkor igen, ha szar a színpadi performansz, akkor igazából teljesen mindegy, a digitális világban, hová, mit, hogyan közlünk. Viszont, ha nincs digitális jelenlét, akkor nincs érdeklődés a koncertekre. Így most, azt hiszem egy kellően nagy hype vonatot sikerült elindítanunk ahhoz, hogy a következő kilenc koncertünkön legalább egy tíz-húsz- harminc-negyven ember megnézzen minket. Ha mi valakinek olyan élményt adunk, hogy azt mondja, ez király, ezt még megnézném, és ezt elmondja a haverjainak is, akkor már megérte. Szerintem óhatatlan, hogy az ember új hallgatókat találjon, ha sikerül hozni a minőséget élőben is.

Az idei Hell Vill lesz az új felállás első koncertje is, mennyire skizoid érzés szervezőként és fellépőként is jelen lenni?

Soma: Igazából a tizedik Hell Vill óta az összeset én nyitottam akusztikus szettel, míg létezett a Suicide Pride, ahol korábban gitároztam, szintén rendszeres fellépői voltunk a rendezvénynek. Ha jól emlékszem, a legelső Hell Vill-en, ami tizenhat éve volt, három zenekar játszott, köztük a Suicide Pride, igazi kis délutáni matiné volt. Szerintem egyébként én lennék a legbalfaszabb fasz, ha nem adnék teret a saját zenekaromnak a saját rendezvényemen. Tavaly is játszottunk volna, de Ádám második kislányának a születése okán vissza kellett mondanunk a koncertet. Szóval ez lesz az első, második bemutatkozás, mert a BIPØLARIS legelső bemutatkozása is a 2019-es Hell Vill-en volt.

Ez már a tizenhatodik lesz, a tizenegyedik óta szervezed Grétával, számomra mindig is szimpatikus volt, hogy tényleg a mélyből válogattok, miként áll össze évről évre a fesztivál programja?

Soma: Évközben is kontaktban vagyunk, van egy kis excel listánk, ahová gyűjtjük a potenciálisan fellépő bandákat, illetve vannak zenekarok, akik saját maguk keresnek meg minket. Általában mindig egy személyes beszélgetés az adott bandával előzi meg a felkérést, de ennyi tulajdonképpen. Ha megnézel egy nagyobb, kommersz magyar fesztivált, ugyanazok vannak mindenhol, illetve, mivel meglepően sok zenekar van Magyarországon, kisebb bandaként a tematikus fesztiválokra is baromi nehéz bekerülni. Épp ezért én szívesen léptetek fel olyan csapatot is, akinek ez élete második koncertje. Ha látom, hogy lelkes amatőrök, kapjanak lehetőséget, magunkat is beraktam anno nyitásra, így mégiscsak ott voltunk a flyeren.

2006-ban, amikor elkezdődött az egész, gondoltad volna, hogy lesz belőle tizenhat?

Soma: Igazából azt sem tudom, miért adtam neki nevet. Nagyon sok minden indult akkor hirtelen, a Veréb fesztivál, az AORA fesztivál például, koncertsorozatok, és valószínűleg ez nekem tetszett. Akkor körülbelül tizennégy-tizenöt éves lehettem, és a művelődési házból kértünk cuccot, vagy a próbatermünkből hoztuk el a fostos hangszereket. De az a vicc, hogy ezen a bősárkányi tanyabulin többen voltak, mint sok esetben most, egy Betonos koncerten, ami szomorú. De minden annyira közel van, elérhető, és túlpörgetett, hogy már olyan magas az emberek ingerküszöbe, hogy senki nem ül fel egy buszra, vagy vonatra egy koncertért, így iszonyat nehéz bármit szervezni.

Mire számítotok idén a kis kalózoktól, lehet egyáltalán bármit várni, így a COVID árnyékában?

Soma: Persze! Fröccs Aquaparkot! Úgy vagyok minden egyes alkalommal, hogy rejtély, mi lesz a vége. Gazdasági elemzőink szerint a tavalyi bevételt, nulla forintot, idén, akár meg is duplázhatjuk. Ha pluszom van, az mindenképpen a Nyolcasnak fog menni, illetve a Food Not Bombs-nak, emellett rászoruló gyerekeknek gyűjtünk tanszerekre, szóval csomó karitatív dolog lesz, aki teheti, jöjjön el. Ha így is mínuszos lesz, amiben megegyeztem a zenekarokkal, azt biztos, hogy kifizettem, bárhogy legyen, tartom a szavam. Ez egy úgymond patkány vagy csótány fesztivál, volt már itt minden, világjárvány, kiköltöztem Németországba, eladták, lebontották a helyet, ahol lettünk volna, jártunk már mindenhol szanaszét az országban, úgyhogy úgy még sose volt, hogy ne lett volna valahogy!Gréta iszonyat sokat segít, egyébként most, az operatív részével ő foglalkozott. Ő az operatív törzs.(nevet) Minden kiírás előtt mindig egyeztetünk, ki-mit csinál, de az ideit körülbelül nyolcvan-kilencven százalékban rábíztam, mert jól csinálja. Sebő (Sebő Krisztián Shapefromhell - tetováló, Velvet Wolf Custom Ink) ide is csinálja folyamatosan a plakátokat és a grafikát, és ő is ugyanolyan törzsbrigád tag, hisz nélküle teljesen máshogy nézne ki az egész.

Aktuális felállás:

Németh Attila (Soma) - Ének

Kis Ádám - Basszusgitár

Gede Adrián - Gitár

Borbély Áron – Dob

Elérhetőségek:

Facebook

Instagram

Youtube

Bandcamp