Mad Robots 2020 - (b-j.: Kertész László-dob, Berszán Miklós - gitár, Csaba András, 'Joe' - basszusgitár, Mári Péter, 'PT'- ének; fotó: Bobal Photography)

Most, hogy már egy ideje magam vagyok a bloggal és a gondolataimmal, a passzio.hu elnyúló hiányzása okán, némiképp átértékelődött bennem a küldetéstudat. Legyen a kevesebb több, de az minőségi, nem feltétlen csupán kapacitás problémák miatt. Azt hiszem, az ember akkor "hobbír" jól, ha hajtja hogy mindig jobbat adjon, nos, a statisztikák alapján nem hiszem, hogy azzal ténylegesen segítek bárkin is, ha sorra osztom a zenekari híreket, az efféle tájékozódást jól szolgálják az olvasott "nagyok". Számomra hadd maradjon a dolgok mélyére nézés, a "különös szűrő" pedig hagy legyen szerény személyem. Mad Robotsékat sosem tévesztettem szem elől, mindig is szimpatikus volt az a kompromisszumkerülő, kísérletezős attitűd ami már a kezdetektől kerülgeti a csapatot, legutóbb például azzal taglóztak le teljesen élőben, amikor  Orwell Állatfarmjának rajzfilmesített verziójára nyomták a Dürer Pincében, hihetetlen, hogy az is már majdnem két éve volt. Az új album megjelenése pedig végre jó apropót szolgáltatott, hogy áprilisban újra összeüljünk egy virtuális beszélgetésre PT-vel és Joe-val, átrágni múltat és jelent, a terjedelem ismételten eposzi, így két részben publikálódik, rágcsát elő...

Tudom nem épp professzionális a banda nevével kapcsolatos kérdéssel indítani, de nem akarok elmenni amellett, hogy eltűnt az őrült robotok szobája. Milyen adminisztrációs nehézségekkel jár a névváltás, meséljetek?

Joe: Igazából ezt az ember általában úgy képzeli el, hogyha nevet vált, akkor szimplán lecseréli ezt a különféle online platformokon is, nos ez nem így megy. A jogdíjkezelőnél, a kiadónál, illetve annál a néhány embernél, akit érdeklünk nem jelentett problémát, hisz elsősorban azért döntöttünk így, mert egyébként is Mad Robotsként voltunk emlegetve, illetve mi is így hivatkoztunk magunkra. Szóval, ha már ez a gyakorlatban használt nevünk, akkor miért térjen el ettől az írott. Alapvetően a streaming szolgáltatóknál és a webshopoknál nem tudják ezt a változást kezelni, számukra egy külön entitás, így sajnos nem is lehet megoldani, hogy egy profil alá kössük össze a dolgainkat. Ilyen megoldások lehetnek, hogy kereszthivatkozásokat csinálunk, vagy közös playlistet, amit kiajánlunk a zenekari oldalon, így keresésekben is meg tud jelenni, már, ha valaki hajlandó ráklikkelni egy playlistre az előadói oldal helyett. Több visszajelzést kaptunk streaming felhasználóktól, hogy nem találják az új számokat/eltűntek a régi zenék, szóval ebbe rendesen belegyalogoltunk, de ezzel együtt kell élni. Még kaptam egy tippet, miként lehetne megoldani ezt a problémát, ha nem sikerül, akkor az egyik profilból meghivatkozzuk a másikat, így mint ahogy a zenénknél, a streaming oldalainknál is a hallgatóink intelligenciájára fogunk támaszkodni. (nevet)

A legutóbbi élő bejelentkezésetek alkalmával PT említette, hogy az adott helyzetben talán még nagyobb szükség van rá, hogy a közönség online jelen legyen a szociális hálón, szóljon hozzá, szeresse, megossza a posztokat. Kifejtitek bővebben, szerintetek miért kiemelten fontos ez?

PT: Alapvetően ez az egész minden szempontból újdonság a számunkra, az, hogy egy ilyen helyzet alakult ki a világban, lényegében független attól, amilyen irányba mi szeretnénk elmozdulni, mivel eddig a zenekar nem volt túlzottan aktív különböző online közegekben. Nyilván mióta Vörös Móni viszi a menedzsmentet, ötödik zenekari tagként, azóta sokkal több érdemi tartalom jelenik meg. A facebook kapcsán szerintem kijelenthető, hogy minél többen kedvelnek egy-egy posztot, illetve szólnak hozzá, annál több emberhez jut el az adott bejegyzés, hogyha nem fizetsz érte külön. Nyilván azért próbáljuk bátorítani az embereket arra, hogyha van kérdésük, véleményük, osszák meg velünk, mert az a mi munkánkat is megkönnyíti. Én kifejezetten nem szeretem a folyamatosan felugró online reklámokat. Egy idő után olyan szinten belefásulok, miket akarnak a torkomon lenyomni, hogy már nem is foglalkozom ezekkel. Emiatt bennem tök nagy félelem volt, hogyha sűrűbb a jelenlétünk a facebookon, inkább felpiszkáljuk az embereket, minthogy kedvet kapjanak ahhoz hogy kövessék az oldalt. De eddig úgy fest ez csak az én unortodox gondolkodásom, mert az látszik, hogy minél több mindent osztunk meg, valahogy a követők annál aktívabbak és annál több embert is érünk el.

Joe: A másik nézőpont az, hogy szerintem itt el kell választani két dolgot, az egyik ez az instant home office világgá való alakulás, a másik, hogy mi rettenetesen rosszul csináltuk egy évtizeden keresztül ezt az önmenedzsmentet. Ilyen kisujjeltartós intellektuellként fogtuk ezt fel, hogy zenélni, azt szeretünk, úgyhogy zenélünk, akinek meg épp kedve van a marketinghez, az meg csinálja, de a zenekar központilag ezzel nem igazán foglalkozott, ennek megfelelően, gyakorlatilag ezen a téren nem is igazán történt semmi. Az új lemez kapcsán alakult ki egy olyan zenekari momentum mindenkiben, hogy amúgy is elkezdtünk hangsúlyosan ezzel foglalkozni, Móni támogatásával. Erre jött még az, hogy a helyzet miatt az emberek még nyitottabbak a neten, mint eddig, mi pedig mindkét ok miatt toljuk és egyelőre nagyon pozitívak a visszajelzések, úgyhogy, ha komolyan akarjuk venni magunkat akkor erre hangsúlyozottan figyelnünk kell a jövőben.

Akkor ez a fajta nyitás nem feltétlen a járványhelyzettel van összefüggésben.

PT: Nem, abszolút nem. Azt gondolom, minden zenekarnak nehéz manapság, van, akinek ez a része jobban megy. Ha a magyar élvonalbeli undergroundból kicsit nagyobb léptékeket megugró bandákról beszélünk, megfigyelhető, hogy minden egyes zenekari tag bizonyos minőségben kötődik valamilyen médiumhoz, például valaki frontemberként műsort vezet, vagy mondjuk gitárosként hangmérnök. Gyakorlatilag felvették ezeket a pozíciókat, amihez hatalmas szerencse is kell, hogy ez valahogy pont úgy adódjon ki ebből az egyenletből, hogy együtt tudják a hátukon vinni a zenekar különböző részegységeit. Ez a fajta koherencia nálunk eddig nem volt meg. Nagyon sokszor próbáltunk erről beszélgetni, megszabni, kiosztani feladatokat, és úgy érzem, hogy most valahogy ilyen önszerveződő módon kezd beállni, hogy ki mivel foglalkozik szívesen, és így szépen lassan a helyükre kerülnek a dolgok, nyilván erre Móninak is nagy ráhatása van, de igyekszünk rendbe rakosgatni mindent ezen a fronton is, és a jelenlegi lendületet tovább fokozni.

Beszélgettünk már a Patreonról is, mint lehetőségről, ami sokban tudna segíteni nekünk, elsősorban anyagilag, de rengeteg munka, hogy az ember összeszedje azokat a tartalmakat, amiket bizonyos rendszerességgel érdemes megosztani. A Facebooknak és az instának előnye, hogy nem vagy „kötelezve” arra, hogy posztolj, Patreonon ez elvárás, hogyha nem is végletesen, mert ugye, akár havi apanázsként is tudnak pénzt juttatni a követők. Simán előfordulhat, hogy ez jót tenne nekünk, de az is benne van a pakliban, hogy ezáltal túl nagy lenne a nyomás, ami mondjuk rám férne...

Tök jó tervek, kérdés, hogy a nagyobb aktivitást mennyire lehet összeegyeztetni a munkával, családdal?

Joe: Igazából nem tudom, hogy normál helyzetben mi lenne. Most pont az van, hogy párhuzamosan nőtt meg a zenekarhoz köthető elképesztő munkanyomás, mert pont akkor értünk a lemezkiadás végső fázisához, amikor a vírushelyzet elkezdett eszkalálódni. Így, hogy itthon vagyok és alapvetően én osztom be az időmet, kivitelezhető, de normál ügymenetben azért nehezebb, mivel késő este tudok ezzel foglalkozni csak, akkor meg vagy túl fáradt vagyok hozzá, vagy nem, na de a puding próbája az evés, majd meglátjuk. A zenekarban összesen nyolc gyerek van, - PT-vel együtt kilenc (nevet) - nekem három, és alapesetben mindenki normál munkarendben, főállásban dolgozik, ami nem a zenekarhoz köthető, szóval ez nyilván arról szól, ki mennyit tud a szabadidejéből erre áldozni. De egyébként ez az a helyzet, amire még eddig nem volt példa, hogy mindenki egyszerre hullámhegyen volt aktivitás és lelkesedés szempontjából, ha ezt az állapotot meg tudjuk tartani, nem lesz gond. Mert ugye ez így hajtja magát, az ember egyre lelkesebb, ha látja, hogy a munkának van eredménye és ez nyomja előre a gépezetet is, csak az indulási sebességet nehéz elérni.

Mielőtt továbbmennénk az aktualitásokkal, nosztalgiázzunk kicsit, ’14-ben interjúztunk utoljára, úgyhogy szemezgessünk még az elmúlt hat évből kicsit. Először is kijött a harmadik lemez, ezúttal PT hangmérnöki vezénylete alatt, miként emlékeztek vissza a rögzítés időszakára?

PT: Homályosan, nem feltétlenül azért, mert régen történt. (nevet) Ez volt az első ilyen jellegű vállalásom, hogy megpróbálom ezt én levezényelni, hangmérnöki meg egy picit produceri ponton. A döntést én hoztam meg, habár barátaim közt sokan ott vannak Magyarország legjobb hangmérnökei közül, így rájuk is bízhattam volna, mint ahogy az első és a második lemezt, amit Szabó Viktornál csináltunk. De ugye amikor megnyertük a Metal Battle-t és mehettünk a Wackenre, felvettünk egy EP-t, amivel megszórtuk a kinti közönséget, gyakorlatilag azokat az embereket, akikkel ott séta közben találkoztunk és megpróbáltuk odacsábítani őket a délelőtt 11:00-es időpontunkra. Az ugyan hangmérnöki szempontból egy nem annyira jól sikerült anyag volt, de rettenetesen élveztem. Akkor alakult ki az az elképzelés is, hogy nem takra, hanem egyben játszik a zenekar. Ez volt az egyik alapkoncepció a Rat Kingnél is, hogy a három hangszeres egyben játssza fel a dalokat. És akkoriban érkezett Atti is, aki már a Wackenen is ott volt velünk. Ő külön hangszeresként hozta a cuccait, de az alapelképzelés az volt, hogy egy egyben játszott dolog legyen és azért szerettem volna én csinálni, mert azok a hangmérnökök akik topon vannak, és szívesen dolgoznánk velük, annyira be vannak táblázva, hogy lennének bizonyos restrikciók, ebből fakadóan, egyszerűen arról van szó, hogy sok lemezt viszonylag hasonló megszólalással tudnak produkálni. Én mindig is azt szerettem, ha egy felvételnek arca van, akármilyen ronda is, de legyen. Így az volt a megközelítés, hogy ne valakinek a drága idején próbáljunk meg kihozni egy sajátosabb hangzásvilágot, hanem az én akkori tudásomnak megfelelően próbáljunk valami egyediséget vinni ebbe az egészbe. Azt gondolom, ez sikerült, annak ellenére, hogy nem szól jól a lemez, lett saját soundja.

Joe: Szerintem nagyon is atmoszférikus soundja lett. Bele lehet kötni egy csomó helyen, de kerek egész, ha csak önmagában hallgatod, csak ezt tedd be először aznap.(nevet) Még annyit tennék hozzá, egyébként, mérlegelés szempontjából az is számított, hogy összeírtuk, körülbelül mennyibe kerülne összetenni a lemezt és arra jutottunk, hogyha ezt a pénzt a próbatermünk stúdióvá alakítására áldozzuk, az egy hosszabb távú befektetés és tartósan segít megoldani ezt a problematikát. Eddig beválik, az akusztikus EP-t is így csináltuk meg, a nagylemeznél pedig a felvételeket is ily mód készítettük és a keverés zajlott máshol. Azt is hozzá kell tenni, hogy viszont ezzel PT nagy terhet vett a vállára, több munkafolyamatot is neki kellett bevállalni, így egy kicsit felborult az egyensúly abban, hogy egységnyi idő alatt jóval több melót bele kellett raknia. De ez ilyen, amit nyerünk az egyik oldalon, az máshol veszteségként számolható. De azt mondhatom, hogy egyáltalán nem bántuk meg, hogy ebbe az irányba mentünk el…

PT: Ha a hangulati oldalára is kíváncsi vagy, tényleg nem igazán tudom felidézni, már csak azért sem, mert általánosságban véve az a borzasztó szerencsénk van, hogy rettenetesen szeretjük egymást, így egyrészt minden próba, még az is, ami félig semmittevéssel telik mindig iszonyatosan szórakoztató, másrészt meg tényleg olyan ez, mint egy kis család, minden értelemben. Nyilván vannak árnyoldalai néha, de szerencsére nagyon kevés. Itt jegyezném meg azt is, hogy Attila kiválása sem jelent többet annál, hogy jelenleg nem zenél velünk, emberileg abszolút ugyanott van a szívünkben, lelkünkben, fejünkben, ahol a zenekar tagjaként volt. Azért nem tudnék kiemelni semmit, ami érdekes lehet, mert ugyanúgy történik ilyenkor minden, szeretjük csinálni és együtt szeretjük csinálni. Egyébként meg nyilván ilyenkor nem jut eszembe egy vicces sztori sem.

Joe: Mi vagyunk az Anonim Lelki Önsegélyező Csoport. Így négyen már kb. 2010 óta együtt vagyunk, az alapfelállásból mi hárman már 2006 óta, működik.

 PT, ha jól tudom, te egyébként is hanggal foglalkozol.

PT: Így van, szakmába vág a dolog. Alapvetően világéletemben zenei közegben mozogtam, elég korán kiderült, hogy engem ez  érdekel, és ebben a szférában szeretnék dolgozni. A roadolástól kezdve, a tévés zenei hangmérnökösködésen át, a lemezkiadón keresztül tényleg mindenfelé megfordultam Tulajdonképpen mindegy volt, csak ebben a közegben lehessek. Éppen ezért akkoriban a tudásom sem volt olyan szinten elmélyült ahhoz, hogy hangmérnökként aposztrofáljam magam, az igazából 2015 óta lett prioritás a fejemben, hogy mindenképp hanggal akarok foglalkozni, valamilyen aspektusában. Ez még mindig kérdőjeles bizonyos szempontból, de körülbelül azzal párhuzamosan, hogy megcsináltuk a Wackenre az EP-t, jött az a döntés, hogy akkor én ebben szeretnék elmélyülni, és ez azóta is így van. Sokfelé dolgozom, még egy kicsit keresgélem az utamat, de alapvetően már nem vagyok olyan messze attól, hogy megtaláljam benne azt, ami igazán érdekel.

Az ember mennyire tud objektív lenni, mikor saját anyagról van szó?

PT: Semennyire. Már említettem, hogy van egy olyan bekattanásom, hogy zenei producerként is szerettem volna közreműködni már rég a zenekar életében. Igazából a legelső lemeznél, amit közösen csináltunk már volt egy ilyen indíttatásom, de akkor még csak a virtuális fal volt meg ehhez, tudásom még nem annyira, hogy ezeket az intenciókat így végig tudjam vinni, ez mostanra érett meg. Az a döntés, hogy a friss albumot valaki más keverje, volt az áldozat, amit meg kellett hozni, hogy én inkább produceri oldalon tudjak jelen lenni. Ahogy Joe is mondta, minél több mindent vállal az ember, annál több munkája lesz az egészben és annál kevésbé lesz objektív. Az még hozzátartozik, hogy komoly amerikai lemezek nem hiába szólalnak meg úgy ahogy, hiszen náluk minden részfolyamat más és más emberre van bízva….

Joe: …és mindig van egy külső fül, akinek az objektivitása erősebb.

PT: Így van, ez is a tanulási folyamat része, és nagyon-nagyon nem bántuk meg. Azért hozzá kell fűznöm, hogy mennyire jól jön az, ha az ember külsős segítséget is tud kérni és egy kicsit kifelé fordul az egyébként picit befelé záró zenei közegéből. Nekem is volt egy ilyen kreatív megállásom énekesi fronton, mielőtt az új lemez szövegeinek és énektémáinak nekiálltam volna. Például ebben is akkor érkeztem arra a pontra, hogy mertem segítséget kérni valaki mástól. Takács Jozzy (gitár, The Hellfreaks) barátomhoz fordultam ezzel kapcsolatban és csak ajánlani tudom, hogy találjon magának mindenki valakit, aki egy-egy ilyen kreatív falon át tudja lendíteni, ez is egy jó döntés volt, szóval azt hiszem, a csapatmunkában van ennek az egésznek a csimborasszója, amikor mindenki hozzáteszi a legjobbját, amit tud.

Joe: Ez is megközelítés kérdése persze. A kiadónk szokott vicceskedni azon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha autokrácia lenne nálunk, mennyivel könnyebb lenne velünk dolgozni. Létezik is ugye ez a „one man show” megközelítés, ahol a kreatív döntések jelentős része egy ember kezében összpontosul és általában ő a zenekari főnök, ránk abszolút nem ez a jellemző. A zenéinket hallgatva, valójában a számok együtt többet is jelentenek, mint a különböző szólamok összessége, az elképzeléseinknek megfelelően. Abszolút nem szólisztikus a megközelítésünk, úgyhogy nálunk a zenében is realizálódik ez a fajta hozzáállás, hogy teljesen egyenlő művészeti közösségként alkotunk és szervezzük az életünket.

És egyébként te, zenészi oldalról mennyire akarsz/tudsz objektívan tekinteni a hangzóitokra?

Joe: Semennyire nem nézem objektíven, nem is tudnám és nem is akarom. Nagyon imádom és nekem mindig az volt a célom, hogy olyan zenét csináljak, amit szívesen hallgatok is, talán én pörgetem a legtöbbet a bandából a saját szerzeményeinket. Időről időre még az első demót és az első lemezt is előveszem, ami a neten el sem érhető. Egyáltalán nem is törekszem objektivitásra, a legutóbbi két lemezünk pedig már olyan, hogy bármelyik személyes nagy kedvencem után is szívesen berakom, úgyhogy számomra folyamatosan hozzuk azt a szintet, amit szeretnénk. Ami még fontos, hogy mindig fejlődjünk, ne toporogjunk egy helyben és azt hiszem, aki sorban végighallgatja az összes kiadványunkat, szintén érezheti, hogy mindig egy bő lépést tettünk előre az aktuális anyaggal az előzőhöz képest.

Talán az I Stray kicsit kivétel, az egy igen jól eltalált lemezcím, mert az útkeresés fázisa volt, még semennyire nem voltunk PT-vel összecsiszolódva, az ebből a szempontból egy lényeges lépés, de alapvetően minden lemeznél érződik az fejlődés, talán a mostani a legnagyobb.

Visszatérve az előző albumhoz, ami a tematikát illeti, a patkánykirály-allegórián túl nem sok fogódzót adtok, ami gondolom szándékos. Miért fontos szerintetek, hogy a mélyebb értelmezés a hallgatóra legyen bízva?

PT: Igazából már nem tudom, hogy ez honnan indult, alapvetően két megközelítés van, nyilván, hogy ez se legyen olyan egyszerű, és megint ne tudjak válaszolni egy rövid tőmondatban. (nevet) Szóval az egyik az a szemlélet, hogy mivel nem találom magam túl jó szövegírónak, olyan technikákhoz folyamodtam, amik mondhatnám, hogy unortodoxak, de nem, mivel sok világsztár is használ hasonló módszereket szövegírásra. Szóval, az I Stray-nél kezdtem el, hogy először automatikusan lejegyzem, ami jön. Teljesen mindegy, mi az, de a gondolatmenetem tükröződik benne, majd ezt egy versszerűbb formába öntöm, versét, refrént próbálok faragni belőle. Egyrészt innen jön az idézőjeles érthetetlensége, kevésbé szájbarágós oldala a szövegeimnek, hogy nem konkrét témák  körött mozog alapvetően, hanem sokszor utólag magyarázok bele dolgokat, hogy közérthetőbb legyen. Legalábbis ez volt az elején. Később, a Rat Kingnél koncepcióra akartam fűzni a szövegeket, a Patkánykirály legenda pedig egy egyszerűen átültethető allegóriája a világ működésének. Kicsit az összetartozásról is szól. Az az érdekes, hogy alapjáraton nem pozitívan vizsgálom a világ működését, ami átjöhet a szövegekből is, ez felületesen nézve teljesen igaz, viszont a Rat King belső üzenete számomra az, hogy valahogy mindig együtt kerülünk bajba és együtt is mászunk ki belőle, tehát a közösség érzése mégis mindenféleképpen benne van az összes szövegemben.

Nem igazán bontom individuumokra, személyekre a szövegeimet, hanem olyan általánosságokkal foglalkozom, amikkel a legtöbb ember vagy így, vagy úgy találkozik az élete folyamán, csak lehet, hogy nem annyira mélyen foglalkoztatja az adott témakör, vagy nem ismeri be, hogy találkozott vele, pedig ugyanazt az életet éljük és mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk.

A másik megközelítés pedig annyi, hogy egyszerűen szeretem a szürreális témákat, így is épp elég időt töltök a valóságban ahhoz, hogy tudjam élvezni, amikor valamiféle, a valóságtól teljesen elrugaszkodott dologgal töltsem az időt. Inspirációnak ott van David Lynch, őt már sokadjára emlegetjük fel a friss klip kapcsán is, de ott van Cedric Bixler Zavala, a The Mars Volta énekese, aki szintén képeket hány egymásra, amik sok helyen nem is feltétlenül adnak ki konkrétumokat. Ő például nagyon inspirált arra, hogyha van egy ötletem, akkor azt csináljam úgy, ahogy a fejemben megszületik és ne hagyjam magam befolyásolni.

Hidd el nagyon sokan mondják, hogy érthetetlenek a szövegeim és nem lehet bennük elmélyülni, de igazából azért nem tudom magamra venni negatívumként az effajta kritikát, mert egyszerűen ez jön ki, én ezt tudom csinálni. Meg egyébként is, angolul éneklő magyar underground zenekar vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, kockázatok nélkül!(nevet) De komolyra fordítva, szerintem az tök jó, ha az értelmezés lehetőségét odaadod a hallgatóknak.

Joe: Igen, én egyébként olyan típus vagyok, aki minden mögé szeret koncepciót rakni és szeretek ott is összefüggést látni, ahol egyébként nincsen. Igazából a zenénk is erről szól, és kellemes párhuzam, hogy a szövegeink is ehhez igazodnak. Szóval tessék csak szépen megdolgozni, hogy be tudd fogadni. Mert ha valaki úgymond lekészít az emberek elé valamit, direkt üzenetekkel, az igazából annyi, hogy a saját élményeit elmondja másoknak, tehát az ő egyéni tapasztalásait fogadja be a hallgató. Ha viszont az ember megdolgozik a megértésért, az onnantól a sajátja lesz, ami valahol egy intimebb kapcsolatot is jelent a hallgatóval, mert ha ő is beleteszi a munkát, akkor sokkal inkább a sajátjának érzi és jóval egyedibb jelentéstartalommal bír számára is a történet. Szerintem a zenével is valami hasonló a célunk, úgyhogy teljesen természetes, hogy a szöveg ezt leköveti, vagy a zene a szöveget. A lényeg, hogy szimbiózis van.

Valahogy úgy érzem, hogy ez a fajta mentalitás a rajongóitok közt is jelen van és mondjuk úgy, nem az átlag metal hallgatóknak szól a Mad Robots.

Joe: Az biztosan kijelenthető, hogy akik kedvelnek minket, azok keresik az egyedibb hangokat, nem a beskatulyázhatóságot preferálják, ami nálunk is egy konkrét szándék, persze ez nem jelenti azt, hogy nem hasonlít semmire a zenénk, de egyetlen sima műfaji kategóriába sem szorítható, az tuti.

Egyáltalán, most 2020-ban, amikor annyira összemosódnak a műfaji határok, mennyire van értelme bármit is felcímkézni?

PT: Én ezt sosem értettem valójában. Nyilván sokféle műfaji besorolással találkoztam, de igazából nagyon nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán értsem, melyik fogalom mit takar, akár hangzásilag, akár dalszerkezetileg, bárhogy. Számomra a zene alapvetően zene, ugyanaz a dal, más-más hangszerelésben. Tehát nem sok értelmét látom, nem is gondolkozom így. Arra reflektálva picit, hogy mi mennyire vagyunk különlegesek ebben a tekintetben, szerintem semennyire. Ennek nem egyedi tulajdonságnak kellene lennie egy-egy zenekarnál, hogy próbál újat teremteni, azt gondolom, sokan is vannak így ezzel. Viszont a piaci igény, a hallgatók és a kiszolgálói oldal, kreatívok, művészek, ők is szimbiózisban dobálóznak ezekkel a dolgokkal, kinek éppen mi kell. Nyilván popkultúrális szempontból ennek a gondolatiságnak semmi értelme nincs, hiszen ott egy késztermék van és inkább egy ízlést szolgálnak ki, minthogy egy ízlést formáljanak. Nekem semmi bajom ezzel a megközelítéssel sem, de abban a közegben, amit a Mad Robots is képvisel, próbálunk saját hangot, gondolatiságot, érdekességeket ötvözni, ami viszont egyáltalán nem különleges, mi egyszerűen így működünk.

Joe: Szerintem ez a műfaji meghatározottság egy csomó ember számára fontos fogódzó, viszont úgy fest, mi általában nem hozzájuk szólunk. Emiatt a magyar undergroundban is viszonylag nehezen találtuk meg a helyünket: az elején be lettünk rakva a stoner kategóriába, és bizony voltak olyan visszajelzések a színtér részéről, hogy ezek mégis mit keresnek itt, nem feltétlenül barátságtalan célzattal, hanem ugye kilógtunk, elég rendesen. Később csapódtunk ide, csapódtunk oda, de sehova sem tartoztunk igazán. Hat-nyolc év kellett ahhoz, hogy találjunk társzenekarokat, akikkel ugyan teljesen más zenét csinálunk, mégis azonos gondolatiság mentén. Velük kivétel nélkül jóban is vagyunk és rengeteget koncerteztünk együtt a múltban és ez valószínűleg a jövőben is így lesz. Igazából események szempontjából is több értelmét látjuk annak, ha különálló zenei világot képviselő bandák követik egymást, nem pedig az van, hogy ez egy ilyen műfaji jamboree, és az n + 1 hasonló stílusú zenekar lép fel, mert az szerintünk kevésbé tud izgalmasat mutatni, ha nem igazán változatos a zenei program.

PT: Igen, ez abszolút így van, sőt én kifejezetten erőltetném is sok helyzetben, hogy teljesen különböző stílusukból álljanak össze ezek az esték. Inkább olyan elképzelésű emberekkel jó együtt dolgozni, akik más műfajban ugyan, de hasonló gondolatiságot képviselnek, valami érdekeset szeretnének, és van egy tviszt abban, amit csinálnak. Jó lenne ezeket a bandákat összehozni egy koncert erejéig, stílusmegkötés nélkül. Számomra is sokkal több értelme van ennek, mint annak, hogy három elég egyforma csapatot rakjunk össze. Piaci megfontolásból ez nem feltétlen a legjobb ötlet, de visszautalnék arra, amit korábban említettem, magyar underground zenekar vagyunk, igazából azt csinálunk, amit akarunk. (nevet)

Joe: Számunkra legalábbis ez az inspiráló.

Örülök, hogy szóba kerültek a koncertek, hisz ebben az időszakban szerveződött az első Hétnyolcad Fesztivál, úgy tudom terveztetek folytatást, végül miért nem lett, elég jó visszajelzéseket kaptatok.

Joe: Tök jó, hogy felhoztad, mert most, hogy a biográfiát rendezgettem, láttam meg, hogy volt egy ilyen kezdeményezésünk és el is kezdtünk már arról beszélni, hogy valamilyen formában folytatni szeretnénk. Egyelőre nincs semmi konkrétum, de a téma felkerült a listára. Most egyáltalán nem szeretnék belemenni a részletekbe, hisz nem egy szappanoperában vagyunk, de rengeteg valós életbeli problémával kellett a zenekar tagjainak külön-külön megküzdenie abban az időben, volt, hogy lelki szempontból, volt, hogy komoly egészségügyi szempontból. Azért az emberrel magyar underground berkeken belül az ilyen mindennapok mellett előfordul, hogy elfogy a lelkesedése, főleg akkor ha a tagok így hullámoznak, és nincs meg az a kritikus tömeg amiről korábban beszéltünk, hogy beáll a banda működése úgy, hogy hajtsa magát előre. Akkoriban ez nagyon akadozott, volt, hogy akár fél évre leállt a zenekar és valójában csak beszélgetni jártunk le a próbaterembe, hetente egyszer. Amikor aktív periódusunk van, a fix heti két próba azért meg szokott lenni. Szóval, leginkább az említett dolgoknak köszönhető, hogy voltak időszakok, amikor totál elengedtük ezeket a dolgokat, viszont, ha fenn tudjuk tartani a mostani állapotokat elképzelhető, hogy lesz még a Hétnyolcad Fesztiválnak folytatása...

Ugye, hogy nem elég, itt a ráadás!

Koncert fotók: Lányi Kristóf - W's Photos