Már egy hónapja tart a mindenki életébe beszivárgó állóháború a láthatatlannal. Már egy hónap elröppent, az utolsó koncert óta, ami még megtartathatott, ugyanakkor mégis oly távolinak tetszik... Pedig csupán saját önzőségemmel küzdök nap mint nap, nem a frontvonalban... Egyelőre szerencsére nyerésre állok, sikerül a valagamon maradni...Nincs is okom panaszra, a melóm pörög ezerrel, itthonról is...

2020. március 11. Másnap esedékes a norvég SÂVER és a lengyel BelzebonG közös Európa turnéjának második állomása, a miénk, az aznapi kassai bulit lemondják. Kivételesen mutató- és középsőujjaim keresztbe szorítva figyelem a híreket, legbelül tudom, mi következik, mégis drukkolok ennek a bulinak és vele a Robotnak, jó lenne ezzel a koncerttel elengedni a "törzshelyem", határozatlan időre. Sajnos nem jön össze, a Robot már nem nyit ki... De Cudi Purcinak hála, lesz buli, rekord sebességgel megvan az új helyszín...

2020. március 12. Újabb rossz hír, a BelzebonG  már nem érhet ide, de a SÂVER játszik. Miközben a helyszín előtt várom a társaságom, próbálom elképzelni mennyire borzalmasan szar érzés lehet, amikor akkor derül ki, hogy nem lesz turné, amikor az már kvázi tart...Érkezik Tibi, amolyan királylányosan hanyag csuklórázással üdvözlöm, miként mindenkit aznap, tartva amit kell,  majd jobbra, le.  A pinyó semmit nem vesztett füstös bájából, mióta legutóbb itt jártam, lassan érkezik a nép, ismerős arcok, lelkes koncertlátogatók, zenészek, a "család"... Imádom, hogy a magasból az arcomba üvöltő hangfalak miatt még mindig nem hallom rendesen, mit mondanak a pult mögül, de a lényeg, hogy ők értenek engem. 

A norvég trió a merch körül nyüzsög csendben, nem sietünk sehová. Elhatalmasodik rajtam a kellemetlen érzés:  élőzenével kísért temetésre keveredtem. Elhessentem a gondolatot, arra fókuszálok, mennyire jó lesz hallani  a 2019-es They Came with Sunlight dalait élőben. A csapat egyébként 2018-ban alakult, és hidd el, jó magasra tették a lécet már a bemutatkozással is. Ugyan maga a formáció fiatalnak mondható, tagjait olyan bandákból ismerheted, mint a Tombstones vagy a HYMN, úgyhogy panaszra nincs ok, megdörrennek, ahogy kell, sőt, még a vetítést is sikerül megoldani, úgyhogy a vizuális mondanivaló is tolmácsolódik. A nyitó Distant Path 11 perces monstruma élőben sem kímél, személyes kedvencem, az I, Vanish pedig szinte hipnotizál. De ezúttal nem engedem, hogy egészben nyeljenek el a  doomba oltott, posztban kiteljesedő disszonanciák. Nem könnyű, az album minden dalában megtalálom azt, ami nem enged másra figyelni, pedig most a körülöttem lévőkre is koncentrálok, elrakom a mosolyokat, a csukott szemeket, a visszafogott és vadabb bólogatásokat, a beszélgetések halk moraját, a sokat mondó tekinteteket...Bármennyire is próbálok pozitív lenni, tapintható a teremre nehezedő, leírhatatlan melankólia, mindenki tudja, hogy ez az utolsó este együtt, jó darabig, nyomatékosításnak pedig a SÂVER tökéletes. Akaratlanul, de egyre közelebb és közelebb sodródom a színpadhoz, a része akarok lenni a kozmikus utazásnak a bizonytalanba, ahonnan nincs visszaút. 

Arra eszmélek, hogy vége. Hihetetlen, hogy el tud telni, 50 perc, észrevétlenül. Még nem akarok hazamenni, még egy sör jó ürügy a maradásra, de véges. A hazaúton azon merengek, hogy valahol mi írjuk a történelmet, így lehetünk egy tavaszi turné egyetlen megtartott állomása, a valaha volt legminibb Desszert Feszt-tel. Holnap már itthonról dolgozom, ennyivel tartozom...

Fontos! Ha minden és mindenki úgy akarja, a buli novemberben pótolva lesz BelzebonG-ostul, tartsd szemmel Cudi Purcit a fejleményekért, meg egyébként is! Hajrá, kitartás, vigyázz magadra, egyszer vége lesz!

Fotók: Pandur- Balogh Norbert - Northern Lights Photo