Elég intenzív időszakon vagyok túl koncert ügyileg, lassan már úgy érzem magam, mintha turnén  lennék, csak nem a helyszín változik legsűrűbben, hanem a fellépők. Rengeteg élményem van az elmúlt hetekből, de egyszerűen nem sikerül mindent beleírni az éterbe, pedig igyekszem, de valahogy a bepötyögöni próbált sorok nem méltók az átélt, felejthetetlen impulzusokhoz...Pedig lenne miről megemlékezni: miként vált az új Dürer újra, végérvényesen a kedvenc menedékemmé, látva, ahogy számomra olyan kedves zenekarok lakják be színpadát, mint a dreadwolf, az Agregator vagy a Reason. Leírhatatlan egy teltházas lemezbemutatón megülni a Beneath The Void sötét mágiáját, múlt és jelen között ugrálni a Cadaveres-szel, kritizálni a rendszert a Beerzebubbal, olyan felszabadultnak látni a Watch My Dying-ot a deszkán, mint talán még soha, elveszni velük régi dalokban és megjáratni pár újdonságot. A mai napig nem sikerült feldolgozni a törődést, amit a Hell Vill-támogató bulin kaptunk, minden oldalról. Életem programja a BIPØLARIS - Heartlapse - Wasted Struggle - As Karma Brings négyes, mindegyik bandának bérelt helye van a pici szívemben. És persze ott a rengeteg ismerős, kedves arc a pultban, a keverő mögött és a kis székeken a koncertterem és a színpad mellett. Azt mondják, hogy az otthon nem egy hely, de a Dürer Crewnak hála számomra sikerült az egységet is azzá tenni. 

No, de jelen írás apropója egy teljesen más szín, olyan, ahová csakis nyomós indokkal lehet elrángatni, a Mad Robots például ilyen, főleg, ha maratoni hosszúságú szettel készül. Nehogy félreérts, a SzimplaROCKS egy remek kezdeményezés, de kit ámítsak, úgy fest, sikerült kiöregednem a bulinegyedből, pedig pár éve még hajnalig roptam a Robot rockot DJ Ozsi Bácsival... Sebaj, értük bármikor hajlandó vagyok a komfortzónám határainak feszegetésére, eddig még nem bántam meg, tegnap sem volt ez másképp, na de ne lőjem le máris a poént, ugye? Érkezés: részemről némi logisztikai baki csúszott a rendszerbe, ugyanis nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a Szimpla Kert bizony már ilyen korainak számító időben is csurig töltődik, ott már beköszöntött a csillagászati tavasz. Amikor végre bejutottam, hatalmába kerített a "te jó ég, hová kerültem érzés", sajnos a kellemetlenebbik. Amikor utoljára jártam a Szimplában, szinte üres volt, ezúttal viszont az óriási nyüzsi már javában tart, csak én nem találom a helyem. Rögtönzött kétségbeesésemből kis társaim jövetele zökkent csak ki pár, hosszú perccel később. Rögvest a koncertterem felé orientálódtunk, így is sikerül picit lemaradni, hisz velem ellentétben a kezdés pontos volt.

Azt egyből örömmel konstatáltam, hogy tele a terem, okoz némi trükközést az előrejutás, de nem bánom. A Wildfire-ről sikerült lemaradni, sajnálom nagyon hisz, az egyik kedvencem a Pareidoliáról, mégis, amint elfoglalom a pozícióm, megszűnik minden nyűgöm. Még sosem hipnotizáltak, intézményes keretek közt nem is fognak, de valahogy így képzelem el az azután a bizonyos csettintés utáni állapotot, amikor magadra maradsz magaddal, és hagyod hogy (jelen esetben) a zene vezessen.  Ezekből a mélységekből, csak a könnyed átkötések rángatnak ki pár pillanatra, hogy utána újra alámerülj egyből, dinamikus kontraszt ez, amiben PT tökéletesen navigál. Bármennyire is be tud rántani a Mad Robots pszichedelikus progresszivitása, mindig érdemes a fél szemet a pályán tartani, az a felszabadult összhang, ami most áradt ebből a négy úriemberből, külön ráerősít az este speciális mivoltára. Egyébként is mindegyikük megérne egy litániát, a hangszeres szekció minden tagjának annyi íz van a játékában, hogy külön-külön is el lehetne nézni őket egész nap, PT pedig olyan zsigeri természetességgel lavíroz tudatállapotok közt, hogy egy másodpercre sem tudsz másfelé kalandozni, hirtelen  mintha a Peculiar Ways klipjébe csöppennél, egyetlen Erdős Júliánk helyébe, az álom absztrakt szürrealitásába, bár ebből nem igazán szeretnél felébredni. A profi hangosítás meg csak ráerősít minderre. A Szimpla koncerttermének egyik erőssége, hogy meglepően bikán be lehet dörrenteni, amiről a Hangmérnök úr talpig Zajban gondoskodik is, ahogy kell. Picit ki is ráz a hideg a gondolattól, hogy a Kert kiszámíthatóbb ütemeire bulizó vendégsereglete mit sem sejt, mindebből...

Az extra hosszúságú utazás állomásai főként a legutóbbi két lemezre építenek, de le lett porolva pár régebbi (örök)darab is, mint a Twisted State of Mind vagy a Hands Off, és persze a kihagyhatatlan Toxic Spiral Time, a dal, amivel egy életre (vagy többre) elköteleződtem, és menthetetlenül Robot rajongóvá váltam. Andressel is imádtam már, de azt hiszem, PT csatlakozásával vált teljessé a képlet, ami számomra már az I Stray-nél is egyértelműen látszott, máig igencsak kedves nekem az az anyag is, instant libabőr volt így élőben hallani a The Comply-t is például. És persze ott vannak a dalok, amikben még itthon is elveszek, élőben meg...á, inkább ne is beszéljünk róla (Tentacles, Illicit Ataraxis, Aokigahara, Iris). De ahogy láttam, voltak jó páran, akik értik, miről beszélek. Hazafelé mégis azon gondolkodom, hogy, ha meg kellene nevezni kis hazánk legalulértékeltebb underground metal zenekarát,  a Mad Robots  ugrana be elsőre. A mai napig nem értem, miért nem csinálnak még teltházas, A38-as koncerteket. Meglehet még mindig naiv vagyok, de hiszek abban, ha valami jó, az előbb-utóbb organikus módon, szociál médiás tunning nélkül is eljut ahhoz, akihez kell, és meg tudja szólítani azt, akinek értő füle van hozzá. 

Aztán persze rögtön eszembe jut, hogy a minőség mindig többet jelent a mennyiségnél, főleg ebben a tetszikekben mért álvilágban, ahol semmi sem az, aminek tűnik, és ami értéket képvisel, az jó eséllyel a mélyből jön, és ott is marad. A Mad Robotsnak jelenleg nem rajongótábora, hanem családja van, és ez a meghitt bennfentesség olyan különleges kapocs, amit mással nem lehet pótolni. Miközben újrahallgatom a setlistet, ma sem tudok mást, csak mosolyogni, pedig ideje elsántikálni a Rudasba kikezelni a kezdődő reumám...(A tegnapi setlist hátteréül használt grafika Deák Bernadett munkája)

Erdős Júlia pillanatképei itt!